Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

1. fejezet - 1. Bevezetés

1. fejezet - 1. Bevezetés

A szomszédos és a távolabbi európai társadalmakkal való kapcsolatok egyre fontosabb helyet foglalnak el minden európai társadalom életében, közgondolkodásában, amire a maga módján a történeti és társadalomtudományi kutatásnak és oktatásnak is válaszolnia kell. Ez már önmagában is indokolhatja az Európa jelenkori társadalomtörténetéről szóló összefoglalás megírását. Ráadásul az utóbbi évtizedek hazai és nemzetközi szakirodalmában meglepően kevés munka vállalkozott hasonló feladatra.

A magyar nyelven megjelent irodalomból a H. A. Diederiks és társai által jegyzett Nyugat-európai gazdaság- és társadalomtörténet témaválasztása áll ehhez legközelebb. Ugyanakkor ez a kötet a 15. századtól követi nyomon a társadalom és a gazdaság legfontosabb folyamatait, s ezen belül viszonylag kis hangsúlyt és terjedelmet kap a 20. század. Ezenkívül eleve csak néhány kiválasztott nyugateurópai ország – Anglia, Franciaország, Németország, Hollandia – társadalomtörténetének bemutatása volt a könyv célja, vagyis még a kontinens nyugateurópai része is csak hézagosan jelenik meg.1

Ami a nemzetközi társadalomtörténeti és történeti szociológiai irodalmat illeti, szintén viszonylag kevés ilyen témájú munkával találkozhatunk. Az utóbbi két évtizedben angol nyelven megjelent irodalomban Frank B. Tipton és Robert Aldrich könyve a címével ellentétben nem nyújta a társadalmi viszonyok rendszeres leírását, mivel fontos témák – mint a család, a társadalmi mobilitás, a szociálpolitika és mások – alig jelennek meg benne.2 Ennél lényegesen színvonalasabb és tanulmányi célokra inkább használható Gerold Ambrosius és William H. Hubbard 1989-ben kiadott kötete, mely a társadalmi integráció és a társadalmi konfliktusok problémái köré csoportosítja a tárgyalt társadalomtörténeti jelenségeket. Bemutatja, hogy utóbbiak közül melyek szolgálták inkább a társadalmi kohéziót, s melyek eredményeztek társadalmi konfliktusokat. A kötet erénye, hogy a közép- és kelet-európai országokat is bevonta az elemzésbe, ugyanakkor ez a munka elsősorban a 20. századi gazdaságtörténet problémáival foglalkozik, s csak az 1970-es évtizedig követi a változásokat.3

Az egyik legismertebb Európa 20. századi társadalomtörténetéről írott összefoglaló Hartmut Kaelble német történész könyve,4 melyről később még lesz szó, csakúgy, mint Göran Therborn munkájáról, melynek tárgya mindenekelőtt az európai modernitás történeti jelentése és jelentősége az 1945 utáni évtizedekben.5 Ebben a sorban említést érdemel még Colin Crouch kötete, mely Nyugat-Európa jelenkori és második világháború utáni társadalmi változásainak az utóbbi évtizedek irodalmában legátfogóbb elemzésére vállalkozott.6

Léteznek emellett más Európa 20. századi társadalomtörténetét átfogó igénynyel bemutató munkák, de ezek csak néhány kiemelt aspektust tárgyalnak, s kizárólag Nyugat-Európával és a 20. század utolsó évtizedeivel foglalkoznak.7 Közöttük több tanulmánygyűjteményt is találunk.8 Megemlítendő még az Európa társadalomtörténetét 1350-től 2000-ig tárgyaló többkötetes és mintegy kétszáz címszót tartalmazó kézikönyv, melyben azonban a 20. század meglehetősen alárendelt szerepet kapott, s jellegéből adódóan eleve nem nyújthat összefüggő ábrázolást.9

Európa, mint a történeti elemzés tárgyának fontossága, illetve a kontinens 20. századi társadalom történetéről rendelkezésre álló összefoglaló művek viszonylag csekély száma, valamint ezek tematikai és más korlátai – mindenekelőtt a Nyugat-Európa-központúság és a 20. század első felének háttérbe szorulása – egyaránt indokolják egy olyan munka megírását, melyben Európa átfogó ábrázolásán belül Kelet-Közép-Európára is figyelem irányul, s lehetőség szerint a század egészét átfogja. Az alábbiakban erre vállalkozunk.

Elöljáróban szükségesnek tűnik néhány megjegyzés a vizsgálat tárgyát, annak módszereit, illetve a kötet korlátait illetően. Fontos problémaként jelentkezik egy ilyen munkában, hogy milyen módon, illetve milyen szinten tartalmazza az európai társadalom történeti folyamatok elemzését. Egyik lehetőségként az elemzés megmarad a nemzeti társadalmak feletti, európai szinten, s ez esetben az általános tendenciák bemutatására-illusztrálására használja fel az egyes társadalmakat. Ez az összefoglalásokban gyakran alkalmazott módszer lehetővé teszi a leginkább lényegesnek tartott jelenségek kiemelését, de ugyanakkor érvelése empirikusan kevésbé megalapozott, s nem alkalmas az Európán belüli számottevő különbségek érzékeltetésére. Egy másik megközelítés a lehető legsziszte- matikusabban elemzi az egyes társadalmak fejlődését a különböző területeken, majd ebből von le következtetéseket az általános fejlődési trendekre, a hasonlóságokra és eltérésekre vonatkozóan. Ez utóbbi többé-kevésbé a szisztematikus összehasonlító módszer alkalmazását jelenti. Bár az összehasonlításokat igen hasznosnak tartjuk, s a téma és a tárgyalt kérdések lehetőséget kínálnak erre, sőt igénylik is e szempont érvényesítését, az összehasonlítások terjedelmi okok miatt gyakran csak implicit módon lehetnek jelen a munkában. Ennek megfelelően a két bemutatott megközelítés egyfajta ötvözésére vagy inkább kompromisszumára törekszünk.

Eközben a nemzeti társadalmakra való koncentrálás kétségtelenül jelentős problémákat hordoz magában. Egyrészt számos folyamat regionális keretekben zajlik, s ezek bemutatására ez a megközelítés nem alkalmas. Más jelenségek ellenben éppen transznacionális jellegűek, s a nemzeteken átnyúlva mennek végbe, az egyes társadalmak egymásra hatásában értelmezhetők. Mindezen megfontolások ellenére a nemzetállam számos társadalmi intézmény formálódásában döntő szerephez jutott a 20. század során, s gyakorlati okok is indokolják kiemelt kezelését: a legtöbb társadalmi jelenség alakulására az információk a nemzetállamokra vonatkozóan, s nem Európa egészére, vagy regionális bontásban állnak rendelkezésre.

A bemutatott társadalmak és nemzetek feletti régiók körét illetően kénytelenek vagyunk bizonyos határokat szabni: ezek közül a leglényegesebb az, hogy a fókuszban Nyugat-Európa és Kelet-Közép-Európa állnak, de lehetőség szerint Dél-Európa és a Balkán is szerepel az elemzésben. Ugyanakkor a Baltikummal, Oroszországgal, illetve a Szovjetunióval, valamint annak utódállamaival egyáltalán nem foglalkozunk, mivel ez szétfeszítené a munka kereteit.

Ezen a ponton elengedhetetlen az alkalmazott régióelnevezések jelentésének tisztázása. A régiófogalmakat az alábbi értelemben használjuk: Nyugat-Európa magában foglalja Északnyugat-Európát (Egyesült Királyság, illetve Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia, Belgium, Írország), Közép-Európát (Németország/NSZK, Svájc, Ausztria) és Skandináviát (Svédország, Dánia, Norvégia, Finnország). Dél-Európa Olaszországot, Spanyolországot, Portugáliát, Görögországot, Kelet-Közép-Európa Lengyelországot, Csehszlovákiát és Magyarországot jelenti, míg Délkelet-Európa azonos a balkáni régióval.

Igyekszünk az érvelés során több tudományág eredményeit és módszereit felhasználni, vagyis az interdiszciplinaritás az egyik legfontosabb vezérlőelv a munka során. Mindenekelőtt a szociológia, a demográfia, a közgazdaságtan és a politológia tartozik e tudományágak közé. Az összehasonlítások és az interdiszciplinaritás szándéka kihat az érvelés módjára is. Mindenekelőtt azzal a következménnyel jár, hogy jelentős részben statisztikai eszközökkel vizsgáljuk az európai társadalomtörténeti folyamatokat, bár a rendelkezésre álló adatok összehasonlíthatósága terén gyakran nyilvánvaló nehézségek jelentkeznek, s a formai, mérhető hasonlóságok/eltérések gyakran eleve félrevezetők lehetnek a funkcionalitást illetően. A statisztikai anyag mellett természetesen igyekszünk felhasználni az említett rokon- és társtudományok témánkra vonatkozó irodalmát is, mely esetenként szűkösségével, máskor pedig – még ha a nyelvi korlátoktól el is tekintünk – egy szerző számára valószínűleg áttekinthetetlen bőségével tűnik ki. Ezek az egyenetlenségek nyilván a kötetben is tükröződnek.

Terjedelmi korlátok miatt csak ritkán tudjuk bemutatni a szakirodalomban meglévő eltérő álláspontokat, az egyes kutatási kérdésekről zajló vitákat. A vizsgált társadalomtörténeti területek kiválasztása során nem vezettek egyetlen elmélet megfontolásai, hanem arra törekedtünk, hogy azok között szerepeljenek a nemzetközi társadalomtörténeti irodalom legfontosabb témái, mint a népesedés, a család, a társadalmi egyenlőtlenségek, a szociálpolitika vagy az urbanizáció. Talán rendhagyó a gazdasági fejlődés önálló fejezetként való megjelenése, amit az indokolt, hogy ennek segítségével jobban érthetővé válik olyan fontos jelenségek története, mint a fogyasztás, az életszínvonal vagy a foglalkozási szerkezet.

A bemutatni kívánt időszak mindenekelőtt az ún. „rövid 20. század", vagyis az első világháború vége és a század végi kelet-európai rendszerváltások közötti periódus, de minden esetben törekedtünk arra is, hogy a legfontosabb előzményeket, valamint az elmúlt másfél-két évtized fejleményeit összefoglaljuk.

Már az eddig elmondottak is érzékeltetik, hogy Európa 20. századi társadalomtörténetének egyetlen kötetben való bemutatása több szempontból is nehéz feladat. Az átfogott időszak igen hosszú, s – bár figyelmünk elsősorban a nyugat-európai és a kelet-közép-európai régióra irányul – az analízisbe bevont országok száma igen nagy. Ezek a körülmények már önmagukban is bizonyos leegyszerűsítéseket tesznek szükségessé az ábrázolás mélységét illetően. Aligha kell tehát hangsúlyoznunk, hogy vizsgálatunknak korlátai vannak, melyek egyrészt tudatosan vállaltak, másrészt szándékolatlanok. A szándékolatlan, gyakorlati nehézségek szabta korlátokat nem csupán a szerző felkészültsége jelentette. Nyilvánvalóan nem pótolhattuk a rendelkezésre álló irodalom hiányait. A legszembetűnőbb ilyen aránytalanság kronológiai jellegű: a második világháború előtti időszak folyamatainak bemutatására az indokoltnál kisebb terünk nyílt a forrásmunkák hiányai miatt. Számos jelenség esetében a század első felére vonatkozóan nincsenek megfelelő, Európa egészét vagy legalább jelentős részét átfogó kutatások. Emellett azonban tematikai téren is kétségkívül vannak egyenetlenségek: például a kulturális jellemzők (normák, értékek) minden ellenkező irányú törekvésünk dacára ugyanezen okok miatt szorultak háttérbe még a második világháború utáni periódusban is.

A 20. századi európai társadalomtörténet értelmezései: integráció, modernitás, társadalmi kompromisszum

A 20. századi európai társadalomfejlődés értelmezésére számos kísérlet történt mind a történészek, mind pedig más társadalomkutatók részéről. Arra nyilvánvalóan nincs lehetőség, hogy akár csak vázlatosan is áttekintsük az erre vonatkozóan született interpretációkat, hiszen ezek száma és komplexitása rendkívül nagy. Csupán a 20. század végére vonatkozóan szokás beszélni posztindusztriális társadalomról,10 információs társadalomról,11 multikulturális társadalomról,12 szervezeti társadalomról,13 tömegtársadalomról, szabadidő-társadalomról,14 rizikótársadalomról,15 vagy éppen a reflexív modernitás16 és a globalizáció koráról.

Ezek és más fogalmak és elméletek esetenként kiválóan megvilágítanak fontos társadalmi jelenségeket és fejlődési tendenciákat, így egy részük megjelenik majd könyvünkben is. Más szerzőkhöz hasonlóan nem tartjuk azonban alkalmazhatónak a vizsgált periódus és Európa egészére vonatkozóan egyik átfogó elméleti értelmezést sem.17 Ugyanakkor azt sem gondoljuk, hogy a társadalomtörténetnek meg kell elégednie a társadalmi folyamatok puszta leírásával, vagy az ilyen leírás lehetséges volna elméleti háttér nélkül. Így egy nagy és általános, az egész 20. századi európai társadalmi fejlődést átfogó és magyarázó, keretbe foglaló elmélet vagy interpretáció helyett inkább az egyes társadalmi-társadalomtörténeti jelenségek – mint a család vagy a jóléti állam – fejlődését kívánjuk értelmezni, magyarázni. Ezek a megközelítések szándékaink szerint közel állnak ahhoz, amit a szociológusok Robert K. Merton nyomán gyakran középszintű elméletnek neveznek.

Ezért különösen tanulságosak lehetnek számunkra a 20. századi Európa társadalomtörténetének azon jelentősebb értelmezési kísérletei, melyek társadalomtörténeti, illetve történeti szociológiai írásokban is testet öltöttek. Három olyan átfogó munka jelent meg, mely empirikus módon is bizonyítani kívánta téziseit. Így ezeket érdemes alaposabban is megismernünk.

◄ TÁRSADALMI INTEGRÁCIÓ EURÓPÁBAN ► Hartmut Kaelble kiindulópontja szerint a második világháború után végbement európai integráció nem csupán politikusok törekvéseinek és a gazdasági szereplők költség-haszon kalkulációjának eredménye. Monnet, Schuman, Adenauer, De Gasperi, Spaak és más politikusok messzire tekintő döntései nélkülözhetetlenek voltak az integrációs folyamat megindulásához, s utódjaiké a dinamika fenntartásához. Hasonlóképp a nagyvállalatok piackereső törekvései és a nyugat-európai fogyasztók millióinak napi döntései – külföldi termék vásárlásáról vagy külföldi utazásról – szintén hozzájárultak az integráció elmélyüléséhez. Ezek kétségkívül fontos – vagy akár a legfontosabb – tényezői voltak az integrációs folyamatnak, de azt gyorsította az európai – vagy inkább nyugat-európai – társadalmak közötti növekvő hasonlóság és a társadalmak közötti fokozódó kapcsolat. Ez az Európán belüli társadalmi integráció rövid távon nem feltétlenül tükröződött a gazdasági és politikai integrációról hozott döntésekben, de hosszabb távon bizonyosan hozzájárult azok sikereihez. Mindez fordítva is igaz: az EGK és utódszervezeteinek hosszú fennállása maga is elősegítette a társadalmi integráció folyamatát.

Kaelble számára az európai társadalmi integráció vizsgálatának legfontosabb módja az európai társadalmak sajátosságainak tanulmányozása, hogy ily módon el lehessen különíteni közülük azokat, melyek megkülönböztetik őket az észak-amerikai és ázsiai ipari társadalmaktól. Természetesen az európai társadalmak ezen közös vonásai nem minden országban, s különösen nem minden régióban lelhetőek fel egyforma mértékben. Ha azonban a legtöbb társadalomban megjelenik egy ilyen vonás – érvel Kaelble –, és közben más ipari országokban – mint az Egyesült Államok, Kanada vagy Ausztrália – nem található meg, akkor az már európai sajátosságnak tekinthető.

A következő fontos lépés a 20. századi európai társadalomfejlődésen belüli konvergens és divergens tendenciák megállapítása. Nem csupán a második világháború utáni időszak, hanem a század első felének folyamatai is jelentősek, hiszen csak hosszabb távú elemzés alapján ítélhető meg egy tendencia tartóssága.

Különösen későbbi munkáiban fordított Kaelble nagy figyelmet az európai társadalmak egymásra hatására is: a gazdasági kapcsolatok mellett milyen más – tudományos, szellemi-kulturális, turisztikai, tanulmányi – kapcsolatok jöttek létre a különböző európai társadalmak vagy azok polgárai között, s ezek hogyan hatottak a társadalmi integráció folyamatára.

Kaelble számba veszi a vonatkozó kutatási eredményeket, s maga is végez empirikus vizsgálatokat. Ezek alapján több területen sajátos nyugat-európai vonásokat talál a 20. századi társadalomfejlődésben. Olyan jellemzőket, melyek világosan megkülönböztetik őket az észak-amerikai, japán vagy szovjet társadalmaktól. Ezek a sajátosságok nem jelennek meg az összes nyugat-európai országban, s a más kontinensekkel szemben megállapított különbségek sem minden területen egyforma mélységűek. Az egyik ilyen sajátos terület a családstruktúra és a családi együttélés, ahol a 20. század jelentős részében érvényesült, de az ezredfordulóra elhalványult sajátosságok láthatók (a nukleáris család magas aránya, magas házasságkötési életkor, magas arányú élethossziglani nem házasodás, intenzív érzelmi kapcsolatok a partnerek között a szerelmi házasság ideáljával). E jellemzők a 19. század végén elsősorban Nyugat-Európában voltak meg, de a 20. század során Európa és a világ más részein is megjelentek, illetve felerősödtek. A század jelentős részében szintén európai sajátosságnak tekinthető az ipar kiemelkedő szerepe a foglalkoztatásban, annak számos következményével együtt (szakszervezetek ereje, munkaidő határozottabb szabályozása). A társadalmi mobilitás az Egyesült Államokkal összehasonlítva alacsonyabb volt, ugyanakkor a társadalmi egyenlőtlenségek lényegesen kisebb mértéket öltöttek. Ez jelentős részben a jóléti állam korai, 19. század végi európai kialakulásának és későbbi határozott újraelosztó tevékenységének eredménye volt. A városfejlődés üteme Európában nem volt olyan viharos a 20. század során, mint a világ sok más részén, így a városfejlesztést sem állította megoldhatatlan problémák elé: a városi élet hagyományos értékeit meg lehetett őrizni.

Mint említettük, Kaelble azt is bizonyítani kívánja, hogy az európai társadalmak közötti hasonlóságok fokozódtak a század során. A konvergencia különösen erős volt a második világháborút követően. A közeledés jeleként az iparosodás kiterjedt Európa perifériáira is, így Skandináviára és Dél-Európára. Ennek következtében az egyes országok, sőt régiók foglalkozási struktúrája nagyon hasonlóvá vált, kivéve a mezőgazdaságból élők arányát, ami azonban a század végére eleve nagyon lecsökkent. Az oktatás terén az írni-olvasni tudásban meglévő észak-déli eltérések lecsökkenése mellett a nemek közötti és az osztálykülönbségek is hasonló módon halványultak Európán belül. Az urbanizáció terén nem csak a városi lakosság aránya konvergált, hanem a városszerkezet is hasonlóbbá vált a nyugat-európai országokban. Végül a jóléti állam az a terület, ahol nem csak fontos európai sajátosságok fedezhetők fel, hanem a 20. század második felében a különböző szerkezeti jellemzők – mint a jóléti kiadások aránya és megoszlása, a társadalombiztosítással rendelkezők aránya – szintén konvergáltak. Kaelble megállapít divergenciákat is egyes területeken – mint a munkavállalók szakszervezeti tagsága és a sztrájkok –, de ezeket lényegesen kevésbé tartja jelentősnek, mint az ellenkező irányú, a nyugat-európai társadalmak közötti közeledést mutató társadalmi trendeket.18

◄ A MODERNITÁS ÉS AMI UTÁNA KÖVETKEZIK ► Göran Therborn a modernitást választotta a 20. század második felének európai társadalmaival foglalkozó munkájának fókuszául. Ennek oka az, hogy véleménye szerint a modernitás fogalma több előnnyel rendelkezik olyan kifejezésekkel szemben, mint az ipari társadalom vagy kapitalizmus, mivel számos változata, valamint kapcsolata és elágazása van más irányokba. A modernitás és rokon fogalmai – mint a modern, modernizáció, modernizálás – rendkívül gyakran szerepelnek az európai társadalmakról és azok 20. századi átalakulásáról folytatott vitákban. Ugyanez érvényes azokra a fogalmakra és jelenségekre is, melyeket szembe szokás állítani ezekkel, mint a tradíció, stagnáció, alulfejlettség vagy fundamentalizmus. Ezeket a modernitás fogalmának segítségével mind számba lehet venni és be lehet vonni a vizsgálatba. A svéd szerző számára nincs más olyan korszakmegjelölés, amely ilyen sok problémát magában foglalna.

Könyvének tárgya azonban nem a modernitás általában, hanem az európai modernitás mint történeti korszak, annak megjelenése, történeti jelentése és jelentősége. A modernitás – érvel – olyan időszak, mely a jövőre irányul. Egy olyan jövőre, mely különbözik a múlttól és a jelentől, mégpedig pozitívan tér el azoktól. Ez a jobb jövőről alkotott elképzelés megjelenik a tudományban, a politikában, a művészetben és a közügyekről való hétköznapi gondolkodásban is. A modernitás a 18. század második felében győzött Nyugat-Európában. A reneszánsz és a reformáció minden újítóképességük ellenére a múlt általuk követendőnek tartott hagyományaiból merítettek, azt kívánták feléleszteni, újraformálni. Ezzel szemben a 18. századtól a haladás és a tudás felhalmozásának, a társadalmi evolúciónak a gondolata vert gyökeret a kontinensen. Az iparosodás megindulása, a kereskedelem fejlődése, a tudományos áttörések, a francia forradalom mind ennek a kiindulópontjai voltak. A modernitás mint korszak – folytatja Therborn – akkor ér véget, amikor ez a jövőre irányultság megszűnik, amikor a társadalomról való gondolkodásban elveszíti jelentőségét a tradicionális-modern, a fejletlen-fejlett szembeállítás. Másként fogalmazva, a modernitás addig tart, amíg a társadalomról és kultúráról folytatott közbeszédben a múlt és a jövő közötti különbségtétel központi jelentőségű, s amíg a társadalmi és kulturális változás vonzónak, kívánatosnak tűnik. Míg a modernitás embere a jövőbe tekintett, tervezte, várta és építette azt, addig a posztmodernitásban megszűnik az irányíthatóság és kiszámíthatóság érzése vagy szándékosan tagadják azt.

Therborn úgy véli, hogy a modernitás időszakában különböző társadalomfejlődési utak léteztek. A négy fő út közül az egyik az európai volt, melyet az jellemzett, hogy a modernitás híveit és ellenfeleit egyaránt a kontinens termelte ki, míg például az Újvilágban inkább kívülről érkeztek az ellenfelek. Therborn a társadalom és a kultúra – mint fogalmaz a struktúra és kultúra – széles körű empirikus vizsgálatával ad választ arra, hogy mi jellemezte az európai modernitást a 20. század második felében, illetve, hogy fennmaradt-e vagy már felváltotta a posztmodernitás. Ebben a vizsgálatban megjelenik a szociológia szinte minden fontos területe, a munkától az oktatáson át a civil társadalomig.

Eredményei szerint a 20. század második fele nem jelentett törést a megelőző időszakhoz képest, inkább valamiféle csúcsa vagy végkifejlete volt a modernitás hosszabb periódusának. Az időszak különös helyzetét az indokolja, hogy egy sor fordulatot hozott: így például az 1950 utáni látványos gazdasági fejlődés 1973 után véget ért; az Európából való kivándorlás hosszú időszakát felváltotta a bevándorlás; az iparosodás áthatotta a kontinenst, de hamarosan átadta helyét a szolgáltatásnak; a munkásosztály ekkor érte el politikai befolyásának csúcspontját, miként a jóléti állam is; a nők nagy számban léptek ki a munkaerőpiacra; s nagy lendületet vett a szekularizáció.

Az európai modernitás a század végén fakulni kezdett. Olyan fogalmak, mint a haladás, a fejlődés, az emancipáció, a felszabadítás elveszítették vonzerejüket. A gazdasági növekedés ugyan továbbra is cél maradt, de erős korlátokkal, illetve komoly feltételekkel. Ugyanakkor, ha a modernitásnak több típusa létezett, akkor feltételezhetően több út is vezet ki belőle. Az empirikus történeti szociológus vagy a társadalomtörténész szükséges óvatosságán túl ezért is hezitál Therborn kimondani azt, hogy a modernitás csúcsa után egy egységes, globális posztmodern kor következik el, vagy az már itt is van.19

◄ A SZÁZAD KÖZEPI TÁRSADALMI KOMPROMISSZUM ► A második világháborúból kikerülő Nyugat-Európa meglehetősen eltérő helyzetű országokból állt. Colin Crouch szerint azonban összefűzte őket az, hogy mindegyikben kialakult a modern társadalmak fontos intézményeinek sajátos egyensúlya. Ezeket a kulcsfontosságú intézményeket, illetve intézménycsoportokat Crouch a következőkben határozza meg: a gazdasági tevékenység; az erőforrások tulajdona és a felettük való rendelkezés; a tradicionális közösségek, mint a család, vallás, etnikum, nemzet; és a politikai társadalom, vagyis az érdekek megszerveződése és az állampolgári jogok különböző formái.

Az európai történelemben ezek az elemek úgyszólván folyamatos küzdelemben álltak egymással. A francia forradalom az állampolgári jogok és a tradicionális közösség között eredményezett erős konfliktusokat, míg az ipari forradalom e kettő és a gazdaság viszonyát élezte ki. Léteztek konfliktusok az egyes intézménycsoportokon belül is, így például a politika világán belül a pártok és a különböző érdek-képviseleti szervezetek között. A társadalmakat végletekig kimerítő második világháború után a konfliktusok többségét felváltotta egy sajátos „strukturált tolerancia". Ebben az emberek jellemzően a nagy pólusok egyikéhez csatlakoztak, s így törekedtek kompromisszum elérésére a régi ellenségekkel. A munkavállalók és munkaadók érdekvédelmi szervezeteikbe tömörültek, s ezeken keresztül megegyeztek egymással a bérekről és más munkafeltételekről. A különböző egyházak – fenntartva önállóságukat – szintén közeledtek egymáshoz, míg a politikai pártok közösen kormányoztak, vagy legalábbis elfogadták a parlamentarizmus alapelveit. A korábban háborúkban gyakran egymásnak feszülő nemzetállamok integrációs intézményeket hoztak létre.

Ennek nyomán a háború utáni években-évtizedekben Nyugat-Európában - és az Egyesült Államokban – kialakult egy sajátos rendszer, melyben a különböző pólusok között egyensúly jött létre: ipari foglalkoztatás jellemezte társadalmakról volt szó; ezekben a kapitalista magántulajdon dominált; a hagyományos közösségek jogait tiszteletben tartották, de azok is elfogadták, ha valaki rajtuk kívül kívánt élni, vagyis a különválás és kooperáció finom keveréke valósult meg; szintén általánosan elfogadottá vált, hogy az egyéneket mint állampolgárokat jogok illetik meg, melyek a polgári szabadságjogoktól a szociális jogokig terjedtek. Az ezen jellemzők közötti egyensúly alkotta a „századközepi kompromisszum" társadalmát, mely az 1960-as évek elején vált uralkodóvá. Ez nem azt jelenti, hogy a modell minden eleme leginkább ekkorra fejlődött ki – például a jóléti állam később érte el ezt a fokot –, de összességében 1960 körül beszélhetünk a modell kialakulásáról.

A századközepi kompromisszum lényege a négy potenciálisan szemben álló eleme közötti egyensúly volt. Az egyik továbbfejlődése csak a többi rovására volt lehetséges, ami nyilvánvalóan fenyegette az egyensúlyt. Így volt ez korábban is, amikor a hagyományos közösségek létét veszélyeztette a modern kapitalizmus előretörése azzal, hogy az általa előidézett változások megzavarták ezek működését és az emberek közötti viszonyokat mindinkább a piaci tranzakciók kezdték uralni. Máskor a kapitalizmus és a szociális jogok kerültek összeütközésbe, megint máskor pedig a kapitalizmus és az állampolgári jogok kiterjesztésére törekvők szövetkeztek a tradicionális közösségek ellenében.

Ilyen értelemben tehát a század közepi kompromisszum úgy értelmezhető, mint a különböző társadalmi erők közötti állandóan változó egyensúly egy pillanata. Nem meglepő tehát, hogy az egyensúly megváltozott a század második felében. A változások közül kiemelkedik – véli Crouch –, hogy először az állampolgári jogok – különösen a szociális jogok – megerősödése következett be. A háború utáni években ugyanis a fordista munkaszervezeti modell terjedése nyomán a munkavállalók, s különösen a fizikai munkát végző ipari munkások kiemelkedő szereplővé váltak a gazdaság működtetésében. A gyors növekedés és a teljes foglalkoztatottság körülményei között a munkások társadalmi helyzete és politikai erőpozíciója folyamatosan javult. Ennek nyomán az 1960-as években a legtöbb nyugat-európai országban a jóléti kiadások rendkívüli növekedése játszódott le, ami a nemzeti termék elosztását is jelentősen módosította a munkavállalók javára. Ez – folytatja a brit szerző – több tekintetben megzavarta a kialakult egyensúlyt. Az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátás fejlődése a szolgáltatások térnyerését eredményezte az ipar rovására, vagyis lökést adott a posztindusztriális társadalom irányába. Az új munkahelyek jelentős részét a nők foglalták el, ami gyengítette a korábbi családmodellt. Az erőteljes állami szociálpolitika gyengítette a modell kapitalista elemét, hiszen csökkentette a tulajdonosok részesedését a nemzeti termékből.

Az 1980-as évektől azonban határozottan kibontakozott egy újabb, több tekintetben ellenkező irányú fordulat, melyet Crouch a kapitalizmus újjáéledésének nevez. Az olajválság után a munkanélküliség megnőtt, s a jelentős inflációs hatások kivédésére a kormányok a korábbi keynesiánus gazdaságpolitika helyett deflációs célokat követtek, ami beszűkítette mozgásterüket mind a foglalkoztatáspolitika, mind pedig a szociálpolitika terén. Ezzel egyidejűleg az ipari munkásság aránya erőteljesen csökkent, ami kihatott annak szervezeti erejére és politikai súlyára is. Az 1980-as évekre ellenben a globalizáció megnövelte a tőke függetlenségét a nemzeti kormányoktól és a munkaerőtől is. Így a társadalmi erőviszonyok jelentősen eltolódtak, ezúttal a kapitalizmus – a tőketulajdonosi, illetve menedzserréteg – javára. Ez a változás nemcsak a szociális jogokat, hanem a tradicionális közösségeket is érintette: például a kereskedelemben terjedő hétvégi munkavégzés az egyházakat sértette, illetve a már hosszú ideje a családok számára fenntartott időszakból hasított le.20

A három megközelítés mindegyike hordoz magában figyelemre méltó értékeket Európa 20. századi társadalomtörténetének tanulmányozása szempontjából, melyeket más interpretációk nem képesek ilyen mértékben vagy formában kínálni. Kaelble munkájában igazi európai szemléletmód jelenik meg, ha úgy tetszik egy par excellence európai társadalomtörténeti interpretációról van szó. Különös előnye, hogy ebbe a keretbe jól integrálható egész Európa, s ezen kívül nem kötődik sem egy meghatározott korszakhoz, sem pedig társadalmi formációhoz. Therborn kérdésfeltevésének különös erénye tematikai értelemben vett tágassága, emellett pedig az, hogy nyitott nemcsak a társadalomszerkezeti, hanem a kulturális változások – a normák, értékek és identitás – irányában is. Crouch megközelítésének előnye pedig az, hogy a társadalomtörténet és általában a társadalomtudományok egy olyan központi problémáját képes megragadni, mint a társadalmi erők mozgása és ezeknek a társadalom egészének jellegére való hatása.

A bemutatott megközelítések tehát rendkívül tanulságosak lehetnek a 20. századi európai társadalomtörténet tanulmányozói számára. Ugyanakkor a Kaelble által vizsgált társadalmi integráció viszonylag szűk probléma, s kizárja a társadalomtörténet fontos területeit. Emellett a szerző részletesen csak Nyugat-Európával és Dél-Európával foglalkozott – igaz, újabb munkáiban növekvő figyelmet tanúsított Kelet-Közép-Európa iránt is. Mindenekelőtt azonban az jelent problémát módszerében, hogy esetenként csupán néhány nyugat-európai ország tanulmányozása alapján általánosít, vagyis állapít meg nyugat-európai tendenciákat. Szintén felvethető, hogy eltúlozza a nyugat-európai társadalmak közötti konvergens vonásokat, már csak azért is, mert csupán néhány kiválasztott társadalmi területet vizsgál. Anélkül, hogy részletekbe mennénk, különösen az 1970-es évek elejétől kezdődő periódusban vannak ellentmondásos eredmények a társadalmak közeledésére és távolodására vonatkozóan. Therborn a modernitás definíciójában elsősorban annak kulturális jellemzőit hangsúlyozza, s ezek alapján valóban korszakhatárként értelmezhető a 20. század második fele. A különböző társadalmi területek általa is kimutatott sajátosságai azonban nem igazolják ilyen meggyőzően egy korszak lezárulását. Bizonyításra szorul, hogy az általa a 20. század második felében bemutatott fordulópontok nagyobb jelentőségűek voltak, mint a modernitás korábbi időszakainak változásai. Megint csak a részletek nélkül, problematikusnak tekinthető nála egyes régiók gazdasági és társadalmi teljesítményének megítélése is. Végül a Crouch által használt kategóriák túlságosan statikus jellegűek, sőt több esetben kidolgozatlannak, vagy akár történetileg anakronisztikusnak tűnnek. Bár munkájának középpontjában a társadalmi változás áll, ezt inkább csak az egyes főbb intézménycsoportok közötti viszony tekintetében képes meggyőzően bemutatni, s több intézmény – például a család – esetében nem tud megfelelően számot vetni azzal, hogy ezek maguk is átalakultak a vizsgált időszakban. A bemutatott interpretációk igyekeznek öszszefüggő képet adni a 20. századi Európa társadalmi változásainak irányairól. Párhuzamos létezésük egyszerre mutatja az átfogó értelmezések szükségességét és egyben akadályait. Ez a kettős tapasztalat a következőkben saját munkánkban is hangsúlyosan megjelenik.