Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

2. fejezet - 2. A társadalomtörténet: egy diszciplína sajátosságai

2. fejezet - 2. A társadalomtörténet: egy diszciplína sajátosságai

Társadalomtörténetnek a történetírás azon ágát nevezzük, mely a múlt tanulmányozása során valamely szempontból kiemelt szerepet tulajdonít a társadalmi jelenségeknek: vagy azért, mert egy meghatározott társadalmi területet vizsgál, vagy pedig azért, mert a társadalmi jelenségek tanulmányozását tartja a legfontosabbnak a múlt interpretációja szempontjából, azt feltételezve, hogy a társadalmi folyamatok kulcsfontosságúak a politikai, gazdasági és más szférák megértése szempontjából is. Ez a tudományterület viszonylag fiatal, kezdeteit a 19. század második felére, szélesebb körű elterjedését pedig a 20. század második felére tehetjük. Az alábbiakban először röviden a társadalomtörténet kialakulásával, fejlődésével, majd legfontosabb tematikai és módszertani sajátosságaival foglalkozunk, s kitérünk a más tudományágakkal való kapcsolataira.1

Fejlődési állomások: expanzió és fragmentáció

◄ A TÁRSADALOMTÖRTÉNET-ÍRÁS KEZDETEI ÉS INTÉZMÉNYESÜLÉSE ► A történetíráson belül a 19. század második felében kezdődött meg az ekkor még többnyire összekapcsolódott gazdaság- és társadalomtörténet mint kutatási terület kialakulása. A társadalomtörténet-írás igyekezett megkülönböztetni magát mind az uralkodók és hatalmi szövetségek, a háborúk és eszmék iránt érdeklődő tradicionális történetírástól, mind pedig a történeti elemzést ekkor már egyre inkább mellőző közgazdaságtantól.

A társadalomtörténet kialakulási folyamatának több fontos előfeltétele volt. Egyrészt mindenképpen ide tartozik, hogy a felvilágosodás eredményeként a 18. században megjelent az elkülönült társadalom létezésének gondolata. Korábban ugyanis a közgondolkodás nem különböztette meg határozottan a politikai és társadalmi jelenségeket. Inkább azt feltételezték, hogy a közösség minden tagja összeolvad egy – ugyan rétegzett és hierarchikus, de mégis egységes – „politikai test"-ben. Ugyancsak a felvilágosodás eredményeként a társadalomról mint egy organikus egységről kezdtek gondolkodni, mely az emberi cselekvés következtében formálódik, s eközben olyan törvényszerűségeknek engedelmeskedik, melyek megismerhetőek.2 Ez nem jelenti azt, hogy korábbi történetírói munkákban ne találhatnánk olyan részeket, melyeket ma társadalomtörténetnek nevezünk. Már Hérodotosz és később mások is írtak pl. népszokásokról vagy erkölcsökről, de inkább csak érdekességként, s az említett társadalomkép érvényesülése nélkül. Egyértelműen modern fejleménynek tekinthető az az elképzelés, hogy a társadalom eltérő érdekekkel rendelkező csoportokból álló, a politikától és más szféráktól elkülönülő terület.

A 18. század olyan közismert gondolkodóit, mint a francia Charles de Montesquieu vagy a skót Adam Ferguson, John Millar, Adam Smith gyakran a modern társadalomtudományos gondolkodás előfutárainak tekintik. Mindannyian a társadalmi fejlődés általános törvényszerűségei, „a társadalom filozófiája" iránt érdeklődtek. A racionalitásban és az empirikus megismerés lehetőségében való hit egyaránt a korszak sajátosságai közé tartozott. A felsorolt gondolkodók munkáiban megtalálhatók több, mai értelemben vett diszciplína – így a történetírás, a szociológia, a közgazdaságtan – előzményei. Ami a társadalomtörténetet illeti, Smith részletesen foglalkozott a korábbi korszakok gazdaságával, Montesquieu Róma fénykoráról és hanyatlásáról írt könyvet, Robert Malthus a népesség fejlődését ábrázolta. Mindazonáltal ezek a 18. századi gondolkodók sokkal inkább „filozófus-történészeknek" számítottak, mint valamilyen mai értelemben vett társadalomtudományi diszciplína képviselőinek.3

Egy másik, a szempontunkból ugyancsak fontos tudománytörténeti állomás a tudomány professzionalizációja volt a 19. század második felében: egyfelől a közgazdaságtan, a szociológia, a politikatudomány, másfelől a történetírás különválása. Ez – legalábbis hosszú távon – kedvező feltételeket teremtett a különféle szubdiszciplínák – így a társadalomtörténet – kialakulásához is. Rövid távon mindez kevéssé volt érzékelhető, sőt a 19. század végén egy ideig a történetírás ismét távolodott a szűkebb értelemben vett társadalmi jelenségek elemzésétől.

A történetírás továbbra is elsősorban a nemzetállam paradigmájában gondolkodott, s az állam kialakulásával és működésével, hadseregekkel és háborúkkal, diplomáciával, kiemelkedő államférfiak életével, a törvényekkel és más, az államélethez kapcsolódó témákkal foglalkozott. Így a társadalomtörténet még jó ideig minden tekintetben a periférián maradt. Ennek több oka is volt. Egyrészt a történetírás említett professzionalizációja kezdetben egyet jelentett a levéltári források kiterjedt és szigorú forráskritikának alávetett alkalmazásával. Ez a legnagyobb hatással Leopold von Ranke (1795-1886) által képviselt – hangsúlyosan tudományos – módszer azonban egyszersmind beszűkítette a történetírás tárgyát, hiszen a levéltári források a korban szinte kizárólag a kormányzati tevékenységre vonatkozó információkat tartalmazták. A nemzet, az állam ismételt előtérbe kerülésének egy másik fontos tényezője az volt, hogy a 19. század második felében a kormányok egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a történetírásnak, mely a maga eszközeivel képes elősegíteni a nemzeti egység megteremtését. Ezért az állam igyekezett befolyásolni a történetírás témaválasztását, hogy az a nemzettel foglalkozzon, s a kormányok és nagy uralkodók tevékenységét mutassa be.4

A történetírás nemzeti sajátosságai mindazonáltal szembetűnők voltak már e korai fejlődési szakaszban is. Így például Németországban a 19. század utolsó évtizedeiben az egység létrejötte különösen ösztönözte a történészeknek az állam iránti érdeklődését, ugyanakkor a közgazdaságtan úgynevezett történeti iskolája a gazdasági és társadalmi fejlődés történeti tényezőit is tanulmányozta. Utóbbi témáknak a kutatása tehát ekkoriban nem annyira a történetírás részét képezte, hanem a közgazdaságtanét, sőt egyre inkább a szociológiáét. Így a történész szakmán kívül születtek Karl Marx (1818-1883), a politikai gazdaságtan történeti iskolájához tartozó Gustav von Schmoller (1838-1917) vagy a kor egyik legnevesebb szociológusának, Max Webernek (1864-1920) nagy jelentőségű, történeti megközelítést alkalmazó munkái. A század vége felé kétségkívül megjelentek azonban történészek is, akik elégedetlenek voltak a neorankeiánus történelemfelfogással, s bírálták azt egyoldalúságai miatt, pl. a témaválasztás terén. Közülük Karl Lamprecht (1856-1915) például már a mai értelemben vett társadalomtörténet egyik előfutárának tekinthető, hiszen igyekezett beépíteni munkáiba a művészettörténet, a pszichológia, a kultúra kutatásának és más társadalomtudományoknak az eredményeit, ami a Methodenstreit-nek nevezett vita kiváltójává vált. A függetlenedés igényét jelentette az is, amikor 1893-ban Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte címmel létrejött Németország és egyben a világ első társadalom- és gazdaságtörténeti folyóirata. Mindazonáltal Németországban továbbra is a politikatörténet dominált.

Az Egyesült Államokban a 19. század végén kedvezőbb visszhangra találtak a Lamprechtéhez hasonló törekvések. Frederick Jackson Turner (1861-1932) úgy érvelt, hogy „az emberi tevékenység minden szféráját tanulmányozni kell", „mivel ezek egymástól függetlenül nem érthetőek meg". James Harvey Robinson (1863-1936) hasonló feladatokat szánt az „új történetírás"-nak.5

Nagy-Britanniában sokáig szintén a nagy emberek, majd az állam és a politika jelentették a történészek érdeklődésének tárgyát, bár J. R. Green (1837-1883) már viszonylag korán úgy vélte, hogy a „dobok és trombiták" történetétől el kell távolodni, s a hétköznapi élet történetét kell megismerni (A Short History of the English People, 1874). Az első világháború után elsőként a gazdaságtörténet ütött lyukat ezen a felfogáson, melynek intézményesülését jelezte az Economic History Society nevű szakmai társaság (1926) és az Economic History Review című folyóirat létrejötte (1927), melyek a német történeti iskola első világháború előtti tevékenységével és eredményeivel állíthatók párhuzamba.6 A brit gazdaságtörténeti kutatások ekkoriban mindenekelőtt az angol ipari forradalom és a nemzetgazdaságok kialakulásának folyamatára koncentráltak, s már korán foglalkozni kezdtek az ipari forradalom társadalmi következményeivel, mint pl. a munkásosztály létrejötte és szerveződései vagy a városok fejlődése, s ezáltal a társadalomtörténet kutatására is több tekintetben ösztönzőleg hatottak. A korai társadalomtörténet itt fontos impulzusokat kapott a munkásmozgalomtól is. A keresztényszocialista R. H. Tawney (1880-1962) agrártörténettel és az agrárnépességgel, a fabiánus Beatrice Webb (1858-1943) és Sidney Webb (1859-1947) az angol szakszervezetekkel, a céhszocialista (guild socialist) George D. H. Cole (1889-1959) a korai munkásmozgalommal foglalkozott munkáiban. Ezek a témák már több tekintetben megelőlegezték a 20. század második felének társadalomtörténeti kutatásait is.

A politikai impulzusok hatása ezen túl is kétségkívül jelentős volt a század első felében a társadalomtörténet fejlődésére mind Németországban, mind pedig Nagy-Britanniában. Utóbbi országban a női választójogért való küzdelem a századelőtől megélénkítette a nők történeti szerepe, s ezzel a társadalomtörténet iránti érdeklődést is. Németországban a weimari időszakban gyors fejlődésnek indult szociológia kedvező perspektívákat jelentett a társadalomtörténet számára is, de a náci hatalomátvétel emigrációba kényszerítette a formálódó társadalomtörténeti szakma sok képviselőjét, melyek közé tartozott Hans Rosenberg (1904-1988), akinek a munkáit aztán nagy késéssel fogadta be a szakmai közvélemény.

Más európai országokban szintén megindult a hagyományos történetírás fellazulása, s megjelentek a gazdaság- és a társadalomtörténet csírái. Kelet-Közép- Európában leginkább Lengyelország említhető, ahol a gazdaságtörténet megteremtése elsősorban Franciszek Bujak (1875-1953) nevéhez köthető, s az első társadalomtörténeti munkák a kora újkorra vonatkozóan születtek (agrártörténet).7 Magyarországon igen korán létrejött egy szakfolyóirat, a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle (1894), de ez aztán alig egy évtized múltán megszűnt. Itt a két világháború között Hajnal István (1892-1956) próbálta elsőként érvényesíteni a szociológia módszereit a történeti vizsgálatokban.8 Skandináviában – különösen Svédországban – a társadalmi és politikai klíma különösen kedvezővé vált a társadalomtörténet számára a két világháború között, hiszen a kiterjedt szociális reformok úgyszólván igényelték a szakmai ismeretek felhalmozását a társadalmi élet különböző területein, mint pl. a népesség- és családpolitika, közegészségügy és általában a szociálpolitika.9

Bár a német, brit vagy más nemzetekhez tartozó történészek kutatási eredményeinek akkumulációja semmiképpen sem lebecsülendő, a társadalomtörténet hosszú távú fejlődése szempontjából a legnagyobb hatású fejlemények Franciaországban következtek be, amikor 1929-ben a kora újkorral foglalkozó Lucien Febvre (1878-1956) és a középkorász Marc Bloch (1886-1944) megalapították az Annales című folyóiratot (teljes nevén Annales d'histoire économique et sociale).10 A két alapítót már korábbi munkásságuk során több közös vonás jellemezte: egyaránt szükségesnek tartották az eseményekre orientált hagyományos történetírás helyett a problémaorientált történetírás művelését („struktúratörténet"), melyhez gyakran az összehasonlító módszert választották. Szintén hangsúlyt kapott náluk a mentalitástörténet. Az új folyóirat programjába mindezek bekerültek. Különösen fontosnak tartották a társadalmi és gazdasági struktúrák lehetőleg hosszú távú (long durée) vizsgálatát. Eközben törekedtek az interdiszciplinaritásra is, vagyis a szociológia, a nyelvészet, a földrajz és más társtudományok közötti határok lebontására, ezek eredményeinek és módszereinek felhasználására.11 E tudományterületeknek a képviselői helyet kaptak a folyóirat szerkesztőgárdájában is. Szintén fel akarták számolni a jelenkor és a történelem kutatása közötti elterjedt különbségtételt, mivel úgy vélték, hogy a jelen és a múlt megismerési módja nem tér el alapvetően, ráadásul a múlt ismerete nélkülözhetetlen a jelen megértéséhez, a múlt kutatásához pedig a jelenkor problémáiból és a közben felhalmozódott ismeretekből merítjük a szempontokat.12 A folyóirat – melyet először Strasbourgban adtak ki – gyorsan ismertté vált, s az 1930-as években különösen erős érdeklődést mutatott a várostörténet, a családtörténet és a nemesség összehasonlító története iránt.13

◄ AZ EXPANZIÓ KORA ► Az Annales köre által képviselt történetszemlélet számára az igazi népszerűséget és elismerést a második világháború utáni évtizedek hozták, amikor egy egész történetírói irányzat, sőt történetszemlélet emblematikus intézménye lett. A folytonosságot Febvre személye jelentette, aki 1948-ban vezetője lett a régóta működő, nagy tekintélyű oktatási intézmény, az École pratique des hautes études úgynevezett hatodik szekciójának, mely a történelem és a társadalomtudományok kutatását és oktatását tűzte ki célul. A második generáció tagjai közül különösen a folyóiratot 1957-1969 között irányító Fernand Braudel (1902-1985) munkái váltottak ki elismerést. A legismertebb könyvei a totális történelem (histoire totale) igényével íródtak. A Mediterráneum újkori történetéről szóló többkötetes munkája a környezet, a klíma, a népesség, a szokások, a társadalmi struktúrák és hasonló tényezők elemzésével próbálta bemutatni az egymást gyorsan követő és jól ismert katonai, diplomáciai és más történeti események mozgatóit, lényegi meghatározóit, s mindenekelőtt földrajzi és időszemlélete miatt vált ismertté.14 Az Annales köré csoportosuló történészek közül megemlíthetjük még Ernest Labrousse (1895-1988) és Francois Furet (1927-1997) nevét, akik különösen a kvantifikáció terén jeleskedtek. A folyóiratnak jelentős intellektuális kisugárzása volt Franciaországon kívül is az 1950-es és 1960-as években: erősen hatott Olaszország, Belgium történészeire, Kelet- Európában pedig különösen Lengyelországban talált követőkre.

A társadalomtörténet elterjedése felgyorsult az 1960-as és 1970-es években. Az expanziót elősegítette az ipari országok társadalmi átalakulása. Egyrészt ez az időszak a felsőoktatás nagy kiterjedésének időszaka, melynek során a hallgatók létszámának megtöbbszöröződésével párhuzamosan új oktatási intézmények sokaságát hozták létre Nyugat-Európában és Amerikában. Ez növelte a rendelkezésre álló kutatói és oktatói státuszok számát, így az új irányzatok befogadásának/terjedésének – nemcsak a történetírásban, hanem más területeken is – jók voltak a lehetőségei, hiszen nem már létező, meggyökerezett és jól intézményesült megközelítések és iskolák rovására kellett teret nyerniük. Jól példázza ezt Németországban a Bielefeldi Egyetem, mely zöldmezős beruházásként létesült, vagyis újonnan alapítva vált az 1970-es években – legalábbis egy időre – a társadalomtörténet-írás legfontosabb németországi központjává. Más országokban szintén dinamikusan bővült a kutatóhelyek, s mindenekelőtt a társadalomtörténettel foglalkozó kutatók száma. A kutatások Nyugat-Európában és Amerikában az egyetemek történeti és szociológiai intézeteiben koncentrálódtak, de kialakultak specializált kutatóintézetek is, mint pl. Hollandiában az International Institut of Social History.

A kutatóhelyek mellett az intézményesülés másik fontos területét a specializált szakmai folyóiratok jelentik. Az említett időszakban alakult és máig fontos társadalomtörténeti periodikák közül említést érdemel a Past and Present (1952, Egyesült Királyság), az International Review of Social History (1955, Hollandia), a Journal of Social History (1967, USA). Egy újabb nagy folyóirat-alapítási hullám az 1970-es évek közepére esett. Ekkoriban jött létre a Social Science History (1975, USA), a Geschichte und Gesellschaft (1976, nSzK), a History Workshop Journal (1976, Egyesült Királyság) és a Social History (1976, Egyesült Királyság). Ezek mellett az általános társadalomtörténeti tematikájú folyóiratok mellett nagy számban alakultak egy adott részterület kutatási eredményeit közlő folyóiratok, mint pl. a családtörténetben a Journal of Family History, vagy a várostörténet területén az Urban History.

Az intézményesülés további fontos területének a tudományos társaságok létrejöttét és az általuk szervezett konferenciákat tekinthetjük. A nemzetközi társadalomtörténeti konferenciák hosszú ideig egy-egy társadalomtörténeti részterület rendezvényei voltak, mint például a nagy múltra visszatekintő nemzetközi várostörténeti konferenciák. Az utóbbi évtizedben itt is nagyot haladt előre a társadalomtörténet mint diszciplína intézményesülése. 1998 óta ugyanis kétévente megrendezésre kerül a European Social Science History Conference is, mely kezdi betölteni a tudományterület reprezentatív nemzetközi rendezvényének szerepét.

A tudós társaságokat illetően az előző két területtől jelentősen eltért a helyzet. Specializált, a társadalomtörténet bizonyos területeit lefedő nemzetközi társaságok léteztek és léteznek, melyekre ismét példa lehet a várostörténet (European Association for Urban History). Az egész társadalomtörténet-írást átfogó, azt szakmailag szervezni és reprezentálni hivatott nemzetközi tudományos társaság azonban a legutóbbi időkig hiányzott, azt csak 2005-ben hozták létre International Social History Association (Nemzetközi Társadalomtörténeti Társaság) néven. Ez az űr annál is inkább meglepő volt, mert a történetírás számos más ága már régóta rendelkezett ilyen önszerveződéssel. A sokáig – a társadalomtörténet legnagyobb expanziója idején is – meglévő hiány meglétében minden bizonynyal szerepet játszott a lehetséges társadalomtörténeti témák és aldiszciplínák sokszínűsége éppúgy, mint a társadalomtörténet módszertani heterogenitása. Az amszterdami székhelyű új társaság fő célja lett, hogy tovább ösztönözze a társadalomtörténet-írást, mindenekelőtt azáltal, hogy újabb szakmai fórumok létrehozásával, a kutatók közötti személyes kapcsolatok és kommunikáció javításával erősítse annak nemzetközi jellegét.15

A második világháború után a társadalomtörténet-írás terjedése ugyan minden ipari országban végbement, s ennyiben akár egy transznacionális jelenségnek is tekinthető, azonban a nemzeti sajátosságok továbbra is jelentősek maradtak, mind a leginkább kutatott témák jellegzetességeit, mind pedig az alkalmazott megközelítéseket illetően. Nagy-Britanniában a kora újkor, s az ipari forradalom folyamatainak és következményeinek kutatása a társadalomtörténet kiemelt kutatási területe maradt, ahol az ismeretek lassú akkumulációja továbbra is meghatározó volt. Az ipari forradalom mint eminens brit jelenség kutatásával is összefüggött, hogy a gazdaságtörténet a 20. század közepére már nagy tekintélyre tett szert Nagy-Britanniában, amit olyan nevek jeleznek, mint Hrothgar John Habakkuk (1915-2002) vagy Max Hartwell (1921-). A gazdaságtörténet továbbra is sok szempontból segítette a társadalomtörténet terjedését: közös intézeteik létesültek az egyetemeken, a folyóiratok fórumot adtak ilyen tárgyú tanulmányoknak, vitáknak. Utóbbiak közül kiemelkedik az 1950-es években hosszasan folytatott ún. életszínvonal-vita, melyben a vélemények akörül csaptak össze, hogy a brit ipari forradalom idején bekövetkezett-e a munkásosztály elnyomorodása, vagy legfeljebb csak az életszínvonal relatív, más társadalmi rétegekhez viszonyított csökkenéséről beszélhetünk. Nagy-Britanniában egyébként is hagyományosan nagy jelentősége volt a munkások társadalomtörténetének (labour history), melynek a második világháború utáni kiemelkedő alakja Asa Briggs (1921-), aki azonban más területeken is kiválót alkotott. Emellett a legszélesebb értelemben vett tömegmozgalmak történetének kutatása is jelentős eredményekkel járt. E témák kutatására az 1950-es években jelentős befolyást gyakoroltak a marxista társadalomtörténészek, mint Eric Hobsbawm (1917-), Christopher Hill (1910-2003), George Rudé (1910-1993). Közülük többen részt vettek 1952-ben a Past and Present című folyóirat megalapításában, ami jelentős nemzetközi hatást gyakorolt, s az Annales-hoz hasonlóan nagy teret biztosított az összehasonlításoknak és az interdiszciplinaritásnak is. Nemzetközileg különösen erős hatást gyakorolt Edward P. Thompson (1924-1993) munkája, Az angol munkásosztály születése (The Making of the English Working Class, 1963, magyarul 2008), melyben a szerző antropológiai megközelítést vegyített a történetivel. Az 1960-as évektől igen termékenynek bizonyult a brit várostörténet-írás és a történeti demográfia (Peter Laslett, 1915-2001; E. A. Wrigley, 1931-).16

Az interdiszciplinaritás gondolata különösen gyorsan terjedt az Egyesült Államokban, ahol neves szociológusok – mint S. N. Eisenstadt vagy Seymour Martin Lipset – már az 1950-es években hatásosan érveltek a szociológia és a történelem közeledésének szükségessége mellett. Az amerikai társadalomtörténet-írást az 1960-as és 1970-es években – már csak a hatalmas tudományos kapacitás miatt is – minden tekintetben a sokszínűség jellemezte, így nehéz egyetlen áramlatot vagy iskolát kiemelni. Az amerikai társadalom sajátosságai miatt itt nem a társadalmi osztályok közötti egyenlőtlenségek és konfliktusok vonzották a legnagyobb figyelmet, mint inkább az etnikai és faji problémák, a családtörténet (Tamara K. Hareven, 1937-2002), a munka világa, s utóbb a nemek története (Joan W. Scott), de emellett a szintézisek igénye is megjelent (Peter Stearns). A történelem és a társadalomtudományok közötti kapcsolat folyamatosan intenzív maradt, amit különösen jól jeleztek a nagyszabású történeti szociológiai munkák (Barrington Moore, Theda Skocpol, Michael Mann, Charles Tilly).17

A nyugatnémet társadalomtörténet-írás az 1950-es években Werner Conze (1910-1986) és mások erőfeszítései ellenére viszonylag szerény keretek között mozgott, de az 1960-as évek végétől annál gyorsabb fejlődése látható. Kiemelt figyelmet kapott a politika társadalomtörténete, s a nácizmus társadalmi gyökereinek kutatása, melyet sokan a német „különút" (Sonderweg) koncepciójával ragadtak meg – az 1980-as években a világháború utáni német történetírás mindmáig legnagyobb vitáját kiváltva. A német társadalomtörténészek nemzetközi összehasonlításban kitűntek erős elméleti érzékenységükkel is, különösen az ún. bielefeldi iskola révén, melynek tagjai (például Hans-Ulrich Wehler 1941-; Jürgen Kocka 1941-) az általuk művelt történetírást egyenesen „történeti társadalomtudomány"-nak (historische Sozialwissenschaft) tekintették.18

A társadalomtörténet expanziója más tekintetben is elválaszthatatlan volt a második világháború után bekövetkezett társadalmi átalakulásoktól. A demokratikus intézmények és politikai kultúra megerősödése Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban több szempontból is fontos tényezője volt a társadalomtörténet terjedésének. Mivel a történetírás témaválasztása sohasem független attól, hogy egy adott társadalom a jelenben milyen problémákkal szembesül, a politikai intézmények többé-kevésbé hatékony működése mellett a figyelem más, megoldatlan társadalmi problémákra irányult (kisebbségek helyzete, bűnözés stb.). De a társadalom különböző csoportjainak erőviszonyai is hatnak a témaválasztásra, így ezek megváltozása lehetővé tette, hogy korábban háttérbe szorított társadalmi rétegek problémái megjelenjenek a társadalmi és tudományos diskurzusban és így a társadalomtörténet-írásban is. Másrészt a demokratikus társadalmak innovációs, megújulási képessége előnyösen hatott a tudomány fejlődésére: a demokratikus tudományirányítás kedvezett az új tudományos irányzatok terjedésének is.19

Jó példa erre a „nemek története" (gender history), mely elsősorban a nők társadalmi helyzetének történeti alakulásával foglalkozik. Ennek térhódítását elősegítette az a tény, hogy a nők társadalmi egyenlősége még a legdemokratikusabb és leggazdagabb társadalmakban sem valósult meg. Ugyanakkor a gender history művelői maguk is kihasználták a demokratikus politikai kultúra és a demokratikus intézmények kínálta lehetőségeket munkájuk és eredményeik népszerűsítése során.

Különösen jól látható a demokratikus politikai rendszer jelentősége a tudomány fejlődése szempontjából, ha a nyugat-európai és amerikai fejleményeket szembeállítjuk a kelet-európai kommunista országok helyzetével, ahol nemcsak a gazdaság, hanem a tudomány területén is jelentkezett a rendszer merevsége, alacsony innovációs képessége, rossz hatékonysága. Lengyelországban, Magyarországon és másutt a térségben a kommunista hatalomátvétel jó időre véget vetett a kísérletezésnek és a nemzetközi eredmények gyors átvételének a történetírás terén is.20 Sőt, az ekkor kialakult kevéssé hatékony intézmények, tudományos vezető pozícióba került személyek sok tekintetben máig meghatározzák a történetírás fejlődését.

◄ A FRAQMENTÁLÓDÁS IDŐSZAKA ► A társadalomtörténet Amerikában és Nyugat-Európában bekövetkezett expanziója nyomán az 1980-as évekre teljes mértékben intézményesült ez a diszciplína. Az 1980-as évek közepén például egy felmérés szerint az Egyesült Államokban az összes történész 35%-a társadalomtörténésznek tartotta magát.21 Az expanzió egyik hatásaként a társadalomtörténészek között nagymérvű specializáció zajlott le. A társadalomtörténet differenciációja földrajzi és tematikai értelemben is végbement: a különböző nemzetek történészeinek munkája a kutatott témák áttekinthetetlen bőségét hozta magával. Ennek eredményeként a társadalomtörténetnek különböző, egymással csak laza kapcsolatban álló területei jöttek létre, melyek gyakran egymástól eltérő, sőt egymással nehezen összeegyeztethető elméleti alapokon álltak, mint pl. a mindennapi élet története, vagy a mikrotörténet egyfelől és az átfogóbb makromeg- közelítések másfelől.

Különösen élesen jelentkezett a különböző iskolák közötti ellentét az NSZKban, ahol az „Alltagsgeschichte" – a mindennapi élet története – képviselői, mint Alf Lüdtke (1943-) kerültek összeütközésbe a már említett és az 1980-as évekre a tudományterület kulcspozícióiba került „történeti társadalomtudomány" makromegközelítést előnyben részesítő tagjaival.22

Így az 1980-as évek végére a társadalomtörténetet a történetírás más ágainál sokkal inkább jellemezte a fragmentáció. Míg pl. a gazdaságtörténészek többsége számára a neoklasszikus közgazdasági elmélet és a kvantitatív módszerek alkalmazásának elfogadása közös kiindulópontot jelentett, addig a társadalomtörténetben az 1980-as évekre már nem beszélhetünk ilyen közös alapról, s többek számára megkérdőjeleződött az egységes társadalomtörténet-írás léte.23

Korábban a társadalomtörténészek mindenekelőtt más történetírói irányzatokkal szemben határozták meg, s gyakran a történetírás megújítóinak tartották magukat. A társadalomtörténetírás differenciációjának eredményeként azonban mind gyakoribbá váltak a társadalomtörténeten belüli viták, s megkérdőjeleződött a tudományág koherenciája. A kutatók között megjelent a kétely, hogy a diszciplína betöltheti-e még innovációs szerepét, s az 1980-as években sürgetően jelentkezett a szintézis iránti igény.24

Mindez kis jóindulattal akár a „siker bosszújá"-nak is tekinthető.25 Az 1980as évektől azonban a társadalom- és humán tudományokban kibontakozott ún. „kulturális fordulat" (cultural turn) újabb és talán minden korábbinál nagyobb kihívást jelentett a társadalomtörténet számára. A „kulturális fordulat" az antropológiából, az irodalomtudományból és a kultúra kutatásából indult ki, s ráirányította a figyelmet olyan tényezőkre, melyeket korábban a társadalomtörténészek alig építettek be az elemzésbe: a kontextus, a befogadás, a jelentés, a diskurzus mind ilyenek voltak, s mivel ezek egyaránt kapcsolódtak a nyelvhez, „nyelvi fordulat"-ként (linguistic turn) is szokás emlegetni az átalakulást. Az ezen alapuló ún. „új kultúrtörténet" kritikával illette a társadalomtörténetírás főáramának előfeltevéseit és szemléletét, így például a gyakran jellemző determinizmusát. A bírálat a korábbiaknál jóval súlyosabb volt. A társadalomtörténet korábbi megújítói, illetve kritikusai nem kérdőjelezték meg azt, hogy a történeti szövegek és tárgyak elemzésével a történelem megismerhető, hanem inkább új típusú forrásokat és ezek elemzésére alkalmas módszereket kerestek. Ezzel szemben a posztstrukturalista és posztmodern irányzat sokkal alapvetőbb kérdéseket fogalmazott meg: Mi a történész szerepe a megismerés során? Mennyire objektívek a történetírás módszerei? Valóban tudománynak tekinthető-e a történetírás? Válaszaik egy irányba mutattak, mégpedig a történeti megismerés objektivitását vonták késégbe, a tudás relativizmusát hangsúlyozták: a történész szubjektivitása döntően hat munkájára; a nyelv sajátosságai éppúgy meghatározzák a történeti munka eredményét, mint az a realitás, amit vizsgál; következésképpen a történetírás termékei inkább esztétikai, mint tudományos megítélés alá esnek.26 Michael Foucault-nak (1926-1984) a hatalomról, a tudásról, a büntetésről írott történeti-filozófiai munkái, és Hayden White (1928-) 1973-ban megjelent Metatörté- nelem című munkája egyaránt jelentős hatást gyakoroltak az új irányzatra, melyhez olyan történészek tartoztak, mint Lynn Hunt, de még az Annales köréhez tartozó Emmanuel Le Roy Ladurie (1929-) is kísérletezett ebben az irányban.27

Ugyan a társadalomtörténet új áramlatai is döntően a társadalmi tényezőkkel foglalkoztak, de a kritikák hatására egyben közeledtek a kultúrtörténethez is. E közeledésnek azonban korlátai voltak. A posztmodern álláspont joggal hangsúlyozza, hogy a történelemben egészében véve nincs belső logika vagy koherencia; hogy minden történelemfelfogás olyan konstrukció, melynek megalkotásában nagy szerephez jut a nyelv; vagy azt, hogy minden szöveget többféleképpen lehet értelmezni. A nyelv által a valóságot nem csak leírjuk, hanem részben meg is teremtjük. Ugyanakkor a nyelv szerepének hangsúlyozása nem annyira meggyőző a történetírás esetében, mint az irodalomtudományban. Utóbbi célja elsősorban az irodalmi szövegek értelmezése, míg előbbi – bár szintén dolgozik szövegekkel – a múlt valamilyen rekonstrukciójára törekszik. Ezért a társadalomtörténészek nagy többsége aligha követheti a posztmodern irányzat mértékadó szerzőit, amikor a szövegek „dekonstrukciója" mellett a valóság lebontásához is közel jutnak.28

Két évtizeddel a kulturális fordulat után mindazonáltal megállapíthatjuk, hogy az ahhoz fűződő várakozások jó része illúziónak bizonyult, hiszen az új irányzat nem eredményezett a korábbinál meggyőzőbb történeti interpretációkat. Ezért vannak, akik az utóbbi évek vonatkozásában az inga visszalódulásáról beszélnek, s egy társadalmi fordulatot („social turn"-t) várnak, vagyis úgy vélik, hogy a társadalomtörténet úton van ahhoz, hogy visszaszerezze korábbi pozícióját, mint a történetírás elismerten leginnovatívabb ága.29 Ennek bekövetkezte nem bizonyos, annyi azonban már most megállapítható, hogy a nemzetközi társadalomtörténet-írás az utóbbi két évtizedben nem csak megőrizte, hanem tovább növelte nyitottságát más tudományterületek módszerei és eredményei iránt. Valószínűleg ezzel az interdiszciplinaritással járult hozzá legnagyobb mértékben a történetírás megújulásához, sőt ez teszi a társadalomtörténet kialakulását és elterjedését a társadalomtudományok egészének fejlődése szempontjából is fontos fejleménnyé.30