Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

3. fejezet - 3. Népesség

3. fejezet - 3. Népesség

A társadalmak legfontosabb erőforrását saját népességük jelenti. Ez a tény a 20. század során egyre fokozottabban jutott érvényre, miközben más erőforrások – pl. a nyersanyagok – jelentősége csökkent. Természetesen nem a népesség demográfiai sajátosságai döntőek ebből a szempontból, hanem mindenekelőtt a széles értelemben vett kulturális jellemzők – a társadalomban domináns értékek és normák, a képzettségi szint – a meghatározóak. Ugyanakkor mára megnőtt mind a társadalomtudományok, mind pedig a politika demográfiai jelenségek iránti érdeklődése is. Ennek oka elsősorban az, hogy az utóbbi évtizedekben a fejlett ipari társadalmak demográfiai szerkezetében jelentős átalakulások következtek be. A lakosság korösszetételének változása – a népesség elöregedése – ma még kevéssé hat a jóléti rendszerekre, de a jelenlegi tendenciák folytatódása esetén hosszabb távon megnehezítheti a nyugdíjrendszer és az egészségügyi ellátás finanszírozását szerte Európában. Kutatók arra is felhívták a figyelmet, hogy e demográfiai kockázatokat a politikai küzdelemben gyakran eltúlozzák, s hivatkozásként használják a jóléti szolgáltatások – ideológiai és érdek alapú – megnyirbálásához. A korszerkezet változása ugyanis a politikai, szociális és gazdasági kontextustól függően idéz elő társadalmi változásokat.1

Ahhoz, hogy elemezni tudjuk Európa népességfejlődésének trendjeit, elsőként meg kell ismernünk a legfontosabb demográfiai fogalmakat és összefüggéseket. A népesség számának alakulását minden társadalomban három fő tényező határozza meg: a születések (fertilitás), a halálozások (mortalitás) és a vándorlások (migráció). A születések és a halálozások egyenlegét a demográfiai irodalom természetes szaporulatnak nevezi. Ha a természetes szaporulat mellett a ki- és a bevándorlás különbségét is figyelembe vesszük, akkor a tényleges szaporulatot kapjuk. A születéseket meg is haladhatják a halálozások, mely esetben a természetes szaporulat a negatív tartományba esik, vagyis a népesség természetes fogyásáról beszélhetünk. Ugyanígy a vándorlások negatív egyenlege is előidézheti a népesség csökkenését, amennyiben az meghaladja a természetes szaporulatot.

A különböző korszakok és eltérő társadalmak demográfiai jelenségeinek ösz- szehasonlítása nem történhet abszolút számok felhasználásával. Semmit sem mond ugyanis számunkra az, ha egy társadalomban a halálozások vagy a születések száma meghaladja egy másik társadalom megfelelő adatait, hiszen elképzelhető, hogy csak a népesség nagyságának eltérései, s nem a fertilitási vagy mortalitási viszonyok különbségei jelentkeznek az adatokban. Ezért a (történeti) demográfusok olyan viszonyszámokat használnak elemzéseikben, melyek már figyelembe veszik ezeket az eltéréseket. Ilyen fontos indikátornak számít a nyers születési ráta, mely egy adott időszakban (általában egy naptári évben) az 1000 főre jutó élveszületések számát jelzi a vizsgált egységben (leggyakrabban egy országban). A halálozások terén hasonló mutató a nyers halálozási ráta (adott évben bekövetkezett halálozások száma 1000 főre vetítve). E két mutató számot tarthat a figyelmünkre, mivel együttesen jelzik – a migrációtól eltekintve – egy adott népesség növekedésének (vagy csökkenésének) ütemét.

Ezen mutatók azonban még mindig csak korlátozottan alkalmasak összehasonlításokra, mert nem veszik figyelembe azt, hogy mind a halálozásokat, mind pedig a születéseket nagyban befolyásolja a népesség korszerkezete, vagyis az, hogy milyen a különböző korosztályok egymáshoz viszonyított aránya. Ha a fiatal, szülőképes korban lévő népesség aránya egy társadalomban nagyobb, mint korábban, vagy mint egy másik társadalomban, ez a körülmény még akkor is nagyobb 1000 főre jutó születésszámot eredményez, ha a szülési kedv egyébként azonos. Ugyanez érvényes a halálozásokra is, természetesen azzal az eltéréssel, hogy itt az idősebb népesség magasabb száma növelheti meg az arányt. Ezen hiányosságokra utalva szerepel a „nyers" jelző a mutatók elnevezésében.

Vannak azonban pontosabb összehasonlítást lehetővé tévő jelzőszámok, melyek azáltal, hogy alapnépességként egységes kormegoszlású népességet vizsgálnak, figyelembe veszik a korszerkezetet is. A fertilitás terén ilyen indikátor a teljes termékenységi arányszám, mely azt mutatja meg, hogy egy nő élete során átlagosan hány gyermeknek adna életet, ha a megfigyelési időszak fertilitási viszonyai tartósan érvényesülnének. A halálozások estében ilyen adat a születéskor várható átlagos élettartam, mely azt jelzi, hogy a megfigyelési időszakban tapasztalt halandósági viszonyok változatlan fennmaradása esetén mennyi ideig élnének a megszületett gyermekek. Ezeket a mutatókat egyaránt használjuk a továbbiakban.2

A népességszám alakulása: gyarapodás és demográfiai katasztrófák

Saját korábbi történeti periódusaihoz képest Európa lakosságszáma jelentős mértékben emelkedett a 20. század során. 1913 és 1985 között például a növekedés 44%-os volt, ami jóval meghaladta még a 19. század szaporulatát is. Igaz ugyanakkor az, hogy a többi kontinens gyorsabb növekedése miatt a világ népességében Európa aránya csökkent: míg 1800-ban a világ összlakosságának mintegy 20%-a, 1900-ban pedig 19%-a élt Európában, addig 1980-ban már csak 11%-a.3

Európa népessége annak ellenére gyarapodott a század során, hogy a két világháború súlyos emberveszteséggel járt. Az első világháborúban – a vizsgált területen, azaz Oroszországot nem számítva – mintegy 6,6 millió katona pusztult el. Arányaiban különösen nagy volt Franciaország és Németország katonai vesztesége, ami (a sebesülteket nem számítva) egyaránt a férfi munkaerő 10-10%-át tette ki. Az első világháború polgári áldozatai hasonló nagyságrendet, mintegy 5 millió főt képviseltek. Ők azonban – szemben a második világháború későbbi civil áldozataival – nem elsősorban közvetlenül a katonai akcióknak estek áldozatul, hanem a háború alatt és főként a háború után az alultápláltság és a járványok miatt haltak meg. A legyengült lakosság körében különösen sok áldozatot szedett 1918-1919-ben az ún. spanyolnátha – mai nevén influenza. A háború alatt nagymértékben visszaesett a házasságkötések és a születések száma is, melynek szintén jelentős hosszabb távú demográfiai hatása volt. Az elmaradt születések számát 12,6 millióra becsülik. A háborús áldozatokat az országok egy részében az ekkor még viszonylag magas fertilitás pótolni tudta, de voltak országok, ahol a népesség száma valamelyest csökkent4 (3.1. táblázat).

Az 1920-as és 1930-as években a csökkenő fertilitás ellenére Európa népessége jelentősen nőtt minden régióban, de különösen Dél-Európában, Délkelet-Európában és Kelet-Közép-Európában. A második világháború azonban az első világháborúnál is nagyobb demográfiai katasztrófát okozott, hiszen veszteségei mintegy 16,8 millió főt tettek ki, mely a lakosság 4%-át jelentette az első világháborús áldozatok mintegy 3,6%-os arányával szemben. A polgári áldozatok száma (10,8 millió fő) már jelentősen meghaladta a katonai áldozatokét (6 millió fő), s a polgári személyek túlnyomó része célzott, ellenük irányuló erőszak – népirtás, terrorbombázások – következtében pusztult el. Ezen felül a közvetett háborús népességveszteséget 5-7 millió közöttire becsülik. A második világháború leginkább a közép- és kelet-közép-európai országokat érintette: Lengyelország háború előtti népességének 18-20%-át, Jugoszlávia 10%-át, Németország 7%-át veszítette el.5

A 20. század második fele már a két világháborúhoz hasonló demográfiai megrázkódtatások nélkül telt el, s a kontinens lakosságszáma folyamatosan – bár térben és időben erősen változó mértékben – emelkedett. Az 1950-es és 1960-as években különösen jelentős volt a népesség növekedése. Ekkor az NDK kivételével – ahol a kivándorlás okozta veszteséget a természetes szaporulat nem tudta pótolni – szinte minden ország lakossága gyorsabban nőtt, mint a két világháború között. Sőt, az egész században az 1961 és 1970 közötti tíz évben volt a leggyorsabb Európa lakosságának növekedése (9,2%). Ezt követően lassult a növekedés, s az 1980-as években már több nyugat-európai országban csak a bevándorlás miatt folytatódott a népesség számának emelkedése.

Az évszázad végén különösen kedvezőtlen demográfiai helyzet alakult ki Németországban, Spanyolországban, Olaszországban és számos kelet-közép-európai és délkelet-európai országban, ahol a fertilitás igen alacsony szintre csökkent. Míg azonban a nyugat-európai országokban az említett bevándorlás miatt a népesség nem csökkent, addig a bevándorlók számára kisebb vonzerővel, s ezenkívül rossz mortalitási mutatókkal rendelkező volt kommunista országok közül többnek a népessége csökkenésnek indult (Bulgária, Magyarország, Románia).

3.1. ábra ► A népességszám alakulásának fő trendjei Európában, 1900-2000 (millió fő)

Megjegyzések: Az 1900-1940 közötti évek adatai az 1923-as határokra, míg az 1950-2000 közötti adatok az 1950-es határokra vonatkoznak. Az NSZK Nyugat-Berlinnel együtt. Az NDK Kelet-Berlinnel együtt. Jugoszlávia 2000: a jugoszláv utódállamok együtt (Szlovénia 2,0, Horvátország 4,5, Macedónia 2,0, Bosznia-Hercegovina 3,8, Jugoszlávia 10,7 millió lakos).

Források: Gerold Ambrosius – William Hubbard: A Social and Economic History of Twentieth-Century Europe. Cambridge, Ma.: Harvard University Press, 1989. 58-59. (Európa 1900-1980). Angus Maddison: The World Economy. Paris: OECD, 2003. 36-97. (Európa 1990-2000). Demény Pál: Európa népességpolitikai dilemmái a huszonegyedik század kezdetén. Demográfia, XLVII. évf. (2004) 1-2. sz. 4-40. (világnépesség). OECD Factbook 2007: Economic, Environmental and Social Statistics. Paris: OECD, 2007.13. (Csehország és Szlovákia 2000). UNICEF: A Decade of Transiton: Régiónál Monitoring Report 8. Florence: UNICEF, 2001.120. (Jugoszlávia 2000).

Összességében 1920 és a század vége között Európában a leglassúbb népességnövekedést – a mai területeket alapul véve – Ausztria (27%) és Magyarország (28%) produkálta, de egymástól eltérő okok miatt viszonylag lassú volt a növekedés Lengyelországban és Írországban, valamint Belgiumban, Németországban és az Egyesült Királyságban is. Kiemelkedett ellenben Hollandia és különösen Albánia lakosságának növekedési üteme. Szintén viszonylag jelentősen nőtt a lakosság Skandináviában és Dél-Európában (3.1. táblázat).

Ha legnépesebb országok listáját vizsgáljuk, a sorrend kevéssé változott a 20. század során. Ma is – csakúgy, mint a századelőn vagy az első világháború után – Németország a legnépesebb állam. Az Egyesült Királyság követi, de alig kisebb a lakossága Franciaországnak és Olaszországnak, bár előbbi a második világháború utáni, míg utóbbi a két világháború közötti gyorsabb növekedése eredményeként mára szinte teljesen felzárkózott a szigetországhoz. Az egyes országok relatív helyzete – ha a határváltozásoktól eltekintünk, s a mai országterületet vizsgáljuk – annyiban változott, hogy a kis és közepes országok lakossága általában gyorsabban nőtt, mint a legnagyobbaké, így az eltérések csökkentek. Ezt a kiegyenlítődési folyamatot azonban mára bizonyos értelemben ellensúlyozza, hogy Kelet-Közép-Európában a kommunizmus bukása után több állam feldarabolódásával számos új, viszonylag alacsony lélekszámú ország jött létre.