Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

A demográfiai átmenet: modell és kritika

A demográfiai átmenet: modell és kritika

Az európai népesség előbbiekben bemutatott 20. századi növekedésének alapja a demográfiai átmenetnek nevezett folyamat volt. Demográfiai átmenetnek nevezzük azt a hosszú távú változást, melynek során egy népesség a magas születési arányok és magas halandóság jellemezte megközelítőleg egyensúlyi helyzettől eljut az alacsony születési arányok és alacsony halandóság jellemezte ugyancsak közel egyensúlyt jelentő állapotig. Az átmenet során a fertilitás és a mortalitás eltérő dinamikája következtében – a halandóság csökkenése korábban indul meg – a népesség száma jelentősen növekszik.6 A demográfiai átmenet modelljének első megfogalmazásai már az 1930-as években megjelentek, majd kidolgozására az ENSZ kutatásai keretében dolgozó demográfusok vállalkoztak az 1960-as évek végén.7 Ezen klasszikus – vagy inkább tankönyvi – formájában az átmenet több szakaszban bonyolódik le:

  1. Az első fázisban – még a transzformáció megindulása előtt – a fertilitás és a halandóság egyaránt magas, s az előbbi egyáltalán nem vagy alig haladja meg az utóbbit, így a népesség egyensúlyban van, illetve nagyon alacsony mértékben növekszik. Ez a premodern társadalmakat jellemzi.

  2. Ezt követően elsőként a mortalitás kezd fokozatosan csökkenni, főként a javuló táplálkozás és később a közegészségügy fejlődése eredményeként. A születési arányok magasan maradnak, esetleg kicsit még nőnek is, mivel ezeket a nehezen változó szokások, erkölcsi és vallási előírások, családformák szabályozzák. Az eredmény a népességnövekedés felgyorsulása.

  3. Egy újabb szakaszban a halálozási arányok tovább csökkennek egy viszonylag alacsony szintre, míg a születési arányok csak lassan kezdenek mérséklődni. Így a születések és a halálozások között tovább nyílik az olló, a népesség növekedése nagy méreteket ölt.

  4. Ezután a születések csökkenésének üteme felgyorsul – pl. az urbanizáció, a változó házasodási szokások, értékváltozások és a fogamzásgátlás elterjedése következtében –, miközben a halálozások már egy viszonylag alacsony szinten stabilizálódni kezdenek. Következésképpen a népességnövekedés üteme lassul.

  5. Az utolsó fázisban a születési és halálozási arányok egy közel azonos, alacsony szinten stabilizálódnak. Ezzel létrejön az „új demográfiai egyensúly", melyben a népesség természetes szaporulata ismét csekély.8 Ez a szakasz Európában, Észak-Amerikában és néhány más régióban már megvalósult, s a világ többi részében is bekövetkezhet.

A demográfiai átmenet modelljét sok kritika érte. Mindenekelőtt megkérdőjelezhető, hogy valóban tartósan létezett-e, s létezhet-e a népesség egyensúlyi állapota (1. és 5. szakasz). Inkább azt látjuk, hogy az ilyen egyensúlyi állapotok ritkán jöttek létre az európai népesedéstörténetben, úgyszólván csak akkor, amikor a születési és halálozási ráták pályái metszették egymást. A legjobban kutatott angol kora újkori és újkori népesedéstörténet a fertilitás és a mortalitás erős ingadozását mutatja, vagyis semmiképpen sem állandó népességszámot. Felhívták a figyelmet kutatók arra is, hogy az utolsó fázis a várakozások ellenére sem valósult meg sehol sem. A kevéssé iparosodott országok népességfejlődése az expanzív szakaszban tart, vagyis eleve el sem jutottak idáig, míg a legtöbb európai országban az egyensúly helyett a természetes szaporulat az 1970-es évektől lényegesen a nettó reprodukciós szint alá került.9 Az egyik legalapvetőbb bírálat a fertilitás csökkenésének a modernizációs folyamatokhoz való kapcsolására vonatkozik. Az európai népesedéstörténet eddigi legnagyobb összehasonlító kutatása (Princeton European Fertility Project) nem tudott egyértelmű összefüggést kimutatni a modernizáció (pl. iparosodás, urbanizáció) és a fertilitás csökkenése között.10 Egy másik kritikai pont az, hogy a modell kényszerpályák és visszafordíthatatlan folyamatok létezését sugallja, noha a valóságban a demográfiai folyamatok nem feltétlenül ilyenek. Példa lehet erre egy csökkenő szakasz után a fertilitás ismételt növekedése a második világháborút követően Nyugat-Európában, vagy a halálozási mutatók drasztikus romlása a kommunista országokban az 1960-as évektől. Ezekről a jelenségekről részletesen szó lesz még a későbbiekben.

Különösen sok kritika érte a demográfiai átmenet védelmezőinek azt az állítását, hogy a modell egyben az oksági viszonyokat is jól jelzi. A modell egyes képviselői szerint ugyanis szoros a kapcsolat a halálozás – különösen a csecsemőhalandóság - és a fertilitás csökkenése között: a mortalitás csökkenése a családok létszámának és így a népességnek a növekedéséhez vezet, ami nyomást gyakorol a családokra és a társadalomra. Így azok a születéskorlátozás fokozásával, a termékenység csökkentésével igyekeznek alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Ezért végső soron a halálozás csökkenése eredményezi a születések számának visszaesését. Ez a csupán a demográfiai tényezőket – a fertilitást és a mortalitást – figyelembe vevő egytényezős magyarázat azonban nem fogadható el. Egyáltalán nem lehet képes megvilágítani az európai országok 20. századi népesedéstörténetének eltéréseit sem, hiszen – mint erről később még szó lesz – a születések visszaesését társadalmi, kulturális és egyéb tényezők is kiváltották.

Ennek alapján nem meglepő, hogy az átmenet tiszta formában szinte sehol nem érvényesült Európában. Az eltérések jelentkeztek mind a kiindulóhelyzetben (a fertilitás és a mortalitás szintje az átmenet előtt), mind pedig a kezdet időpontjában és a lefolyás dinamikájában. Egyes szakaszok akár teljesen hiányozhattak, de legalábbis a szakaszok hossza eltérő volt.

A halandóság már a 19. század előtt csökkenni kezdett Európában, s ez a folyamat – mint látni fogjuk – előbb gyorsuló, majd lassuló ütemben máig tart. A demográfiai átmenet Franciaországban kezdődött, ahol már az 1790-es évektől csökkent a születések száma. Máshol csak a 19. század végétől látható a fertilitás csökkenése: így például Belgiumban 1882-től, Németországban 1890-től, Svédországban és Angliában 1892-től, Svájcban 1895-től, Hollandiában 1897-től kezdődött a termékenység mérséklődni. A többi skandináv országban (Dánia, Finnország, Norvégia) és Ausztriában a századfordulót követő években, a Balkánon, Dél-Európában és Írországban csak a két világháború között indult meg a termékenység csökkenése. Mindez azt jelentette, hogy a demográfiai átmenetnek azok a szakaszai, melyekben a népesség növekedése felgyorsul, a legtöbb ország esetében átnyúltak az általunk elsősorban vizsgált első világháború utáni időszakra is.11

A népesség növekedése egy sor országban nem a halandóság csökkenésével, hanem a fertilitás növekedésével indult, mint pl. Hollandiában a 19. század elején. De jó példa a modelltől való eltérésre Magyarország is, ahol különösképp sajátosan jelentkezett a demográfiai átmenet az 1880 és az első világháború közötti időszakban.12 Az 1880-1886 közötti rövid periódustól eltekintve, először nem a halálozási ráta meredek csökkenése és a születési ráta stagnálása, majd pedig ezt követően a születési ráta csökkenése következett be, hanem a két demográfiai mutató az 1880-as évek közepe és a világháború előtti évek között megközelítőleg párhuzamosan esett. Így a 19. század végén és a 20. század elején a születési és halálozási ráták között 10-14%o volt a különbség, azaz továbbra is viszonylag magas természetes szaporodás volt jellemző. A sajátos jellegű demográfiai átmenet az első világháború után is folytatódott Magyarországon, vagyis a születési és halálozási ráta egyaránt tovább csökkent. Ettől kezdve azonban már a születések (termékenység) arányszáma nagyobb ütemben esett. Az 1930-as évek döntő fontosságú periódus a generatív struktúra fejlődése szempontjából, mivel az évtized közepétől a természetes szaporodás már viszonylag alacsony szinten, 6% körül mozgott. Így kialakult Magyarországon a fent ismertetett – viszonylag alacsony halálozással és alacsony születésekkel jellemezhető – népesedési minta.13

Összességében tehát az utóbbi évtizedek kutatásai eredményeként a demográfiai átmenet mint népesedési elmélet erősen megkérdőjeleződött, de minden kritika ellenére a fogalmat továbbra is széleskörűen használják a népesedéstörténetben és a demográfiában, hiszen leegyszerűsítései ellenére rávilágít fontos folyamatokra. Az elmúlt évszázadokban minden fejlett társadalomban jelentősen átalakultak a demográfia viszonyok, melynek során erősen csökkent a halandóság és a fertilitás, közben pedig – legalábbis egy ideig – jelentősen nőtt a népesség. A következőkben a demográfiai átmenet tényezőivel részletesen foglalkozunk.