Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Vándorlási folyamatok Európában: kibocsátóból célpont

Vándorlási folyamatok Európában: kibocsátóból célpont

A migráció a népességszám alakulásának harmadik fontos tényezője.67 A vándorlások mindamellett nem csak a népesség nagyságát, hanem szerkezetét is megváltoztathatják. Mivel a vándorlók többnyire az átlagnál fiatalabbak, gyakran képzettebbek és vállalkozókészebbek, ez a fajta népességmozgás kihat mind a kibocsátó, mind pedig a befogadó országok, illetve régiók népességének demográfiai – sőt kulturális, etnikai, vallási és más – jellemzőire.

A migráció különböző formákat ölthet: egy személy vagy egy család városba költözése ugyanúgy ide tartozhat, mint milliós tömegek háborúk alatti menekülése vagy kitelepítése. A definíció magában foglalja mindezeket a lehetőségeket: migráció alatt egy személy lakóhelyének megváltoztatását értjük, még pontosabban a lakóhely olyan tartós megváltoztatását, mely elég nagy távolságra történik ahhoz, hogy a vándorlásban részt vevő személy már nem képes a korábbi munkahelyére járni.68

A vándorlás okai sokrétűek lehetnek. A történelemben rendszerint a természeti-ökológiai és a társadalmi-gazdasági tényezők eredményeztek vándorlást, de a 20. században a politikai okok különösen fontossá váltak. A vándorlások típusainak megkülönböztetése többféle kritérium alkalmazásával történhet.

  1. Kiemelkedő jelentőségűek a földrajzi szempontok, vagyis a vándorlás iránya, illetve távolsága. Ennek alapján elkülöníthetünk csupán közeli települések közötti, belső és nemzetközi vándorlást. A nemzetközi vándorlás lehet kontinenseken belüli vagy azok közötti („tengerentúli").

  2. Ugyancsak fontosak a vándorlás időbeli dimenziói. Ezek szerint megkülönböztethetünk időleges vándorlást (pl. munkavállalás vagy tanulás más régióban vagy országban) és végleges vándorlást (pl. kivándorlás egy másik országba). A migráció időleges vagy végleges volta gyakran az abban részt vevő személyek számára nem világos, a történészek azonban rendszerint már ismerik a végeredményt.

  3. Társadalmi szempontokat szintén érvényesíthetünk az elemzés során. A kivándorlók társadalmi összetétele eltérhet nemek, származás, foglalkozás nemzetiségek vagy képzettség szerint. Ugyancsak megkülönböztethetünk egyéni vagy tömeges kivándorlást, bár a kettő közötti határok gyakran nem élesek.

  4. A vándorlások okai szintén fontos szempontot jelentenek. Általában megkülönböztethetünk önkéntes és kényszer hatására bekövetkező vándorlást, bár elkülönítésük ez esetben sem mindig egyértelmű.

A következőkben a fenti szempontok figyelembevételével az Európát érintő legfontosabb migrációs mozgásokat tekintjük át a 20. század során. Eközben elsősorban a nemzetközi vándorlásokkal foglalkozunk, míg a belső népességmozgásokat egy későbbi fejezetben tárgyaljuk.

◄ TENGERENTÚLI KIVÁNDORLÁS ► Az európaiak tengerentúli kivándorlása a 19. század közepén gyorsult fel, aminek két fő oka volt. Egyrészt a 19. század elejéig a bizonytalan és drága közlekedési lehetőségek akadályozták a kivándorlást, a gőzhajó elterjedése azonban döntő változást eredményezett a kontinensek közötti forgalomban. Másrészt Európa jelentős része ekkor a demográfiai átmenet azon szakaszába ért, amikor a népesség jelentősen megnőtt, s ennek ellátása időnként és helyenként komoly nehézségekbe ütközött, mint azt az 1846-1848- as írországi éhínség is mutatta, melynek következtében a 8,25 millió lakosból mintegy 2 millió elpusztult, illetve ugyanennyi volt a kivándorlók száma is. A gazdasági okok mellett szerepet játszottak egyéb tényezők is, mint a gyarmatok benépesítésének szándékával folytatott tervszerű toborzás, a szabadabb vallási és politikai lehetőségek keresése vagy akár a kalandvágy.

A migrációs mozgalom csúcspontját 1881-1910 között érte el, amikor a kontinens a természetes szaporulat mintegy 20%-át veszítette el ilyen formában. A 20. század elején ez évente mintegy 1,3 millió főt tett ki. A kivándorlók a 19. század közepén még leginkább a brit szigetekről származtak, de ezt követően előbb Németország, majd a századfordulóra Dél-Európa és Kelet-Közép-Európa váltak a fő kibocsátóvá. Összességében 1846-1890 között 17 millió, 1891-1920 között további 27 millió ember hagyta el Európát.

Az emigráció fő célpontja az Egyesült Államok volt, ahová 1846-1890 között az európai tengerentúli kivándorlók 70%-a, 1891-1910 között 58%-a került. Szintén fontos célpontnak számítottak a 19. század végén és a 20. század elején Kanada, Argentína, Brazília, Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika. Sok európai települt tisztviselőként, katonaként vagy éppen mérnökként is a gyarmatokra. Az 1846 és 1939 között Európából kivándorolt mintegy 59 millió emberből 38 millió célpontja volt az Egyesült Államok, 7 millióé Kanada, szintén 7 millióan Argentínába, 4,6 millióan Brazíliába mentek, s 2,5-2,5 millió embert vonzott Dél-Afrika, Ausztrália és Új-Zéland.69

Az első világháború érthető módon lefékezte a tengerentúli migrációt, hiszen egyrészt a hadviselő felek akadályokat gördítettek mind a katonakorú férfiak kivándorlása, mind pedig az ellenséges országok polgárainak mozgása elé. Ezenkívül a háborúk megnehezítették a tengeren való közlekedést, és ezzel a kivándorlást is.

Az európai kivándorlás korábbi szintjét azonban a háború végeztével sem érte el többé. Ennek legfontosabb oka az volt, hogy 1921-1924 között az Egyesült Államok bevándorlási korlátozásokat vezetett be. Az összes engedélyezett bevándorlón belül az egyes nemzetek részére kvótát állapítottak meg, melynek nagysága megfelelt annak az aránynak, amelyet az adott nemzetből származók az Egyesült Államok lakosságán belül képviseltek. Ez elsősorban az ázsiai bevándorlás visszafogását célozta, de mellékhatásként gátolta az európait is. A kevésbé fejlett régiók – mint a Balkán – ugyanis ekkor már bekapcsolódtak volna a tengerentúli kivándorlásba, de erre alig volt lehetőségük, mivel a megelőző évtizedekben még nem vettek részt jelentős mértékben a kivándorlási mozgalomban, s így kvótájuk alacsony lett. Szintén a bevándorlást fékezte a nagy gazdasági világválság, mely a súlyos munkanélküliség sújtotta Egyesült Államok vonzerejét csökkentette. Így az 1920-as években átlagosan évi 0,7 millió ember indult útnak a tengerentúlra Európából, ami az 1930-as évtizedre évi 0,13 millióra esett.

A második világháború után ismét többen keltek útra Európából, 1946-1960 között átlag évi félmillióan. A tengerentúli emigráció jelentősége azonban fokozatosan csökkent, amihez hozzájárult az is, hogy a kommunista országok szigorúan korlátozták polgáraik mozgását. Sőt, 1960 óta Európa migrációs mérlege pozitívvá vált, azaz többen érkeztek a kontinensre, mint amennyien elhagyták azt. Először a gyarmatok függetlenedése váltott ki egy jelentős visszatelepülési hullámot. Különösen nagy számban tértek vissza franciák Algériából, britek az afrikai és ázsiai gyarmatokról, hollandok Indonéziából, s a legkésőbb, az 1970-es években portugálok Afrikából. Ezenkívül a volt gyarmatokkal megmaradt sajátos és kiterjedt gazdasági és politikai kapcsolatok, valamint humanitárius megfontolások is hozzájárultak ahhoz, hogy Nyugat-Európa országaiba az 1960-as évektől jelentős számú tengerentúli bevándorló érkezett.

◄ EURÓPÁN BELÜLI VÁNDORLÁSOK: POLITIKAI OKOK MIATT BEKÖVETKEZETT NÉPMOZGÁSOK ► A korábbi évszázadokhoz képest a háborúk és a politikai okok miatt bekövetkezett népességmozgások aránya nagyban megnőtt a 20. század során. Az első világháború nemcsak menekültek tömegeit indította útnak, hanem a háborút követő békeszerződések közül több is előírta a nemzeti kisebbségek kitelepítését. Így a háború után mintegy 1 millió német volt kénytelen elhagyni lengyelországi vagy elzászi otthonát, s 0,9 millió lengyel vándorolt Oroszországból Lengyelországba. A szovjet rendszer és a polgárháború elől több mint 1 millióan menekültek el, melyek közül sokan Nyugat-Európában telepedtek le. A legnagyobb népességmozgás ekkor Törökországban zajlott, ahol az örmények ellen elkövetett tömeggyilkosságok váltottak ki menekülthullámot. A háborút követő lausanne-i békeszerződés nyomán 1,35 millió görögöt űztek el az országból, a másik oldalon pedig 0,42 millió töröknek kellett elhagynia Görögországot. Hasonló lakosságcsere következett be görög-bolgár vonatkozásban is. A háború végétől nagy számban (0,5 millió) menekültek magyarok is az elcsatolt területekről az anyaországba. E sorba tartozik, hogy az 1930-as években a polgárháború következtében mintegy 0,3 millióan menekültek el Spanyolországból.

Mindez azonban jóval elmaradt a második világháború kiváltotta népességmozgás mögött. A háború alatt nemcsak hatalmas hadseregek mozogtak Európában, hanem menekültek tömege is. Emellett többmillió zsidót hurcoltak el, akiknek nagyobb részét meggyilkolták – az összes háború alatti zsidó áldozat mintegy 5,6-5,9 millió főt tett ki.70 A többnyire kényszer hatására bekövetkezett népességmozgás Németország területén volt a legnagyobb mértékű. A németek tervszerűen törekedtek arra, hogy a megszállt területek hozzájáruljanak a Németországban jelentkező munkaerőigény kielégítéséhez. Hollandiából, Belgiumból vagy Franciaországból többnyire az otthoninál magasabb munkabérekkel csábították a munkaerőt Németországba, míg Kelet-Európában gyakran deportáltak vagy kényszerrel toboroztak. A német háborús erőfeszítések csúcspontján, 1944 augusztusában 7,8 millió külföldi munkás, kényszermunkás és hadifogoly dolgozott Németországban, ami az összes munkaerő közel egyharmadát tette ki.71

A háború utolsó szakaszában már a Kelet-Poroszországból, Sziléziából, Pomerániából és más keleti német területekről a szovjet hadsereg elől menekülő lakosság is többmilliós tömeget jelentett. A háború végén Európában összesen mintegy 40 millió menekültet számoltak. Ezek jó része később hazatért, de ezzel még nem ért véget az exodus. A háborút követő etnikai tisztogatások – melyeket akkor persze nem így neveztek – legnagyobb kárvallottjai a kelet-közép-európai németek voltak, akiknek a kitelepítéséhez a szövetségesek megállapodásai és egyes érintett országok kormányainak kezdeményezései vezettek. Lengyelországból, Csehszlovákiából, Magyarországról és a térség más országaiból öszszesen 7,5 millió németet telepítettek ki tervszerűen. Az említett német menekültekkel együtt kalkulációk szerint 1945-1950 között 12 millió németnek kellett elhagynia otthonát, további 2 millió pedig az üldözések során veszítette életét.72 A legtöbben a nyugati zónákba kerültek: az 1950-es nyugatnémet népszámlálás szerint a lakosság 19%-a menekült, elüldözött vagy emigráns volt. Ez az arány 1960-ig – a keletnémet emigránsokkal együtt – 24%-ra emelkedett.73 Lakosságcserét írtak elő Csehszlovákia és Magyarország, Jugoszlávia és Magyarország, valamint a Szovjetunió és Románia között, melyek aszimmetrikusan valósultak meg, azaz nem azonos számú lakost érintettek a lakosságcserében részt vevő országok esetében. Ezenkívül a Szovjetunióhoz csatolt keleti lengyel területekről 3 millió lengyelt telepítettek át Lengyelországba.74

A kommunista rendszerekben a lakosság kontrolljának egyik fontos eleme volt a szabad mozgás megakadályozása, vagyis annak a lehetőségnek a kizárása, hogy az emberek a „lábukkal szavazzanak", azaz emigráljanak. Ennek ellenére 1950 és 1992/1993 között 14,2 millió ember menekült el vagy vándorolt ki a kommunista országokból. Jelentős részük német volt, ami két körülménynyel magyarázható. Egyrészt 1961-ig, a berlini fal felépítéséig, sok keletnémet kihasználhatta azt, hogy a potsdami szerződés alapján Berlin keleti és nyugati szektorai között szabad volt a közlekedés, Nyugat-Berlinbe átjutva pedig gyakorlatilag akadály nélkül lehetett továbbutazni az NSZK-ba. Így 1961-ig mintegy 3,58 millióan menekültek el az NDK-ból, fordított irányba pedig 0,5 millióan keltek útra.75 Másrészt 1950 és 1992 között a Kelet-Európában megmaradt németek közül 2,8 millióan települtek át az NSZK-ba, a legnagyobb számban Lengyelországból, a Szovjetunióból, Romániából, de a térség más országaiból is. A németek kitelepülését a kommunista országok egyrészt azért engedélyezték, mert ez az etnikai homogenizációt szolgálta, másrészt cserébe külpolitikai-gazdasági engedményeket kaptak az NSZK-tól. Különösen hírhedt volt Románia gyakorlata, mely a Schmidt-Ceau§escu-megállapodás nyomán az 1980-as években minden kitelepülni engedett német nemzetiségű polgárért cserébe jelentős összegű (8000 DM) kemény valutát kapott az NSZK-tól.76

A kommunista diktatúrák elleni megmozdulások több esetben vezettek a határőrizet időleges megszűnéséhez vagy lazulásához, amit a menekülők kihasználtak. Ily módon 1956 végén és 1957 elején mintegy 194 000-en emigráltak Magyarországról, de hasonló események következtek be 1968-1969-ben Csehszlovákiában is (160 000 menekült), majd 1980-1981-ben Lengyelországban (250 000 menekült).77

A kelet-európai rendszerváltozások időszakában újra megélénkült a nyugati irányú migráció. Ismét a németek keltek legtöbben útra, s a keleti német tartományokból az 1990-es években is folyamatos maradt az elvándorlás. Utóbbi esetben természetesen már nem politikai okok játszottak közre, hanem a nyugati német tartományok kínálta jobb munkalehetőségek és magasabb életminőség jelentették a vonzerőt. A politikai-etnikai indíttatású migráció azonban az 1990-es években sem volt ismeretlen: a Jugoszlávia felbomlását kísérő és követő háborúk nyomán mintegy 4 millió ember vált – egy részük átmenetileg – menekültté. Többségük ugyan a térségben maradt, de mintegy félmilliónyian közülük – részben szintén átmenetileg – Nyugat-Európa országaiba kerültek.

◄ EURÓPÁN BELÜLI MIGRÁCIÓ: GAZDASÁGI OKOKRA VISSZAVEZETHETŐ VÁNDORLÁSOK ► A munkaerő régiók és országok közötti vándorlásának hosszú múltja van Európában. Közismert, hogy már a középkorban az ismeretek gyarapítását is szolgálta nem csak a diákok egyetemjárása, hanem az iparosok külföldi munkavállalása is. Emellett az iparosok és mezőgazdasági idénymunkások ugyancsak már a középkor óta nagy számban vándoroltak Európában a jobb munkalehetőségek irányába. Ez ekkor még gyakran a kevésbé fejlett területeket jelentette, ahol a betelepülő iparosok különféle kedvezményeket kaptak, bár a 19. században már a növekvő gazdaságiés bérkülönbségek miatt ez egyre kevésbé volt jellemző. A vándorlás gyakran végleges letelepüléshez vezetett.78

A 19. század végén és a 20. század elején csak kevés korlátozás akadályozta a munkaerő Európán belüli mozgását. A századelőn különösen sok külföldi dolgozott Németországban (0,95 millió), akik többségükben lengyelek és olaszok voltak. Számottevő volt a Franciaországban tevékenykedő külföldi munkaerő száma is. A lakosság létszámához képest azonban Svájcban élt a legtöbb külföldi, az első világháború előtti években mintegy 600 000, akik döntően németek, olaszok, spanyolok voltak. A két világháború közötti években lassult a munkaerő Európán belüli mozgása. Egyrészt az első világháború előtti időszakhoz képest a határok átlépését adminisztratív előírások nehezítették – igaz, ezek még mindig csekélyek voltak a második világháború utáni és gyakran még a mai korlátozásokhoz képest is. Másrészt – csakúgy, mint a tengerentúli migráció esetében – a gazdasági válság okozta hatalmas munkanélküliség fékezte a külföldi munkavállalást. A két világháború között egyedül Franciaországba irányult jelentős bevándorlás Európában – sőt Franciaország egy időre a világ első számú migrációs célpontja lett: 1920 és 1930 között közel 2 millió külföldi munkás érkezett ide.79

A második világháború utáni gyors gazdasági fejlődés azonban minden korábbinál nagyobb számú vendégmunkást vonzott Nyugat-Európába. Az 1950-es években főként olaszok vállaltak így munkát, majd az 1960-as évektől felgyorsult a vendégmunkások áramlása és spanyolok, portugálok, görögök, jugoszlávok és törökök csatlakoztak hozzájuk. A csúcspontot 1973-ban érte el a számuk, amikor a 9 közös piaci országban és az EFTA tagállamaiban 7,5 millió vendégmunkás dolgozott. A legnagyobb befogadó országok Németország (2,5 millió), Franciaország (2,3 millió) és Svájc (0,6 millió) voltak. Az olajválság nyomán fellépő gazdasági recesszió jelentősen csökkentette a vendégmunkások számát. Míg az említett csúcsponton Németországban a munkaerő 12%-át, Franciaországban pedig 10%-át tették ki a vendégmunkások, addig egy évtized múlva ez 7-8% körül mozgott.

Közben jelentősen változott nem csak a vendégmunkások száma, hanem az összetételük is. A küldő országok között Olaszország, Spanyolország és Görögország visszaszorult, Portugália, Jugoszlávia, Marokkó, Algéria és főként Törökország pedig teret nyert. Megfigyelhető egy eltolódás az ideiglenestől a permanens vándorlás irányába is. Az 1960-as években döntően egyedülálló fiatal férfiak vállaltak így munkát Nyugat-Európában, akik csak néhány évig szándékoztak maradni, hogy az összegyűjtött tőkével szülőhazájukba visszatérve családot alapítsanak és vállalkozásba fogjanak. Ennek megfelelően csak kevéssé integrálódtak a befogadó társadalomba, de tartós integrációjuk igénye tulajdonképpen egyik fél részéről sem merült fel.

Az 1980-as évektől már inkább családostul érkeztek a munkások, s huzamosabb tartózkodásra, esetleg letelepedésre rendezkedhettek be. Megindult a „láncmigráció", azaz a közvetlen családtagok mellett a rokonok és ismerősök is követték a bevándorlókat. Gyermekeik iskolába jártak, s részben eleve a fogadó országban születtek, ami ugyan elősegítette beilleszkedésüket, de az még így is elmaradt az integrációjukra vonatkozó szintén megnövekedett elvárásoktól, s ez gyakran konfliktusokhoz vezetett.80

A bevándorlók integrációját nehezítette az is, hogy az 1990-es évekre egyre több országból érkeztek, s mind nagyobb számban jöttek Európán kívüli területekről. Hozzájárult ehhez az is, hogy a nyugat-európai országok nagy számban fogadtak be humanitárius okokból menekülteket a világ számos háborús övezetéből és diktatúrájából. Különösen nagyvonalú volt ezen a téren Németország, ahol 1983 és 1992 között 1,4 millió személy kapott menedékjogot (3.7. táblázat).

Az 1990-es évek elején a Franciaországban élő bevándorlók 36%-a volt európai (főként portugál), 39%-uk pedig a Maghreb országokból származott. Németországban 1994-ben a külföldiek 28%-a volt török, s csak 22% származott az EU-országokból. Összességében az EU-ban élő bevándorlók 49%-a érkezett Európán kívülről.

A külföldi lakosság részaránya minden nyugat-európai országban jelentősen nőtt az 1960-as évektől kezdődően, s 1995-ben Belgiumban 9,0%, Németországban 8,8%, Nagy-Britanniában 3,4%, Hollandiában 4,7%, Ausztriában 8,5%, Svédországban 5,2%, Svájcban pedig 18,9% volt (3.8. táblázat). A külföldi lakosság arányára vonatkozó adatok azonban két szempontból is félrevezetőek lehetnek. Egyrészt csak a legális bevándorlókat tartalmazzák, noha 1992-ben mintegy 2 millió főre becsülték a Nyugat-Európában élő illegális bevándorlók számát. Másrészt egyes országokban a bevándorlók viszonylag gyorsan állampolgársághoz jutnak, s így megszűnik „külföldi" státuszuk, míg másutt ez sokkal nehezebb folyamat. A külföldi lakosság magas arányát Svájcban az is magyarázza, hogy itt gyakran még a bevándorlók harmadik generációs leszármazottai sem jutnak állampolgársághoz.

3.6. táblázat - 3.6. táblázat ► A külföldi lakosság arányának alakulása az NSZK-ban, 1961-1994

1961

1971

1980

1989

1994

Külföldi lakosság száma (ezer fő)

686,0

3439,0

4453,0

4846,0

6991,0

ebből nő (%)

31,1

38,2

41,2

45,0

42,3

Külföldi lakosság az összes lakosság arányában (%)

1,2

5,6

7,2

7,7

8,6

Külföldi munkaerő aránya a teljes munkaerőben (%)

2,6

10,3

9,9

7,8

9,4

Külföldiek származási földrésze (%)

Európa

76,9

72,4

56,2

51,4

54,6

Ázsia (Törökországgal együtt)

3,9

21,6

37,5

41,3

37,6

Afrika

1,1

1,5

2,3

3,4

4,2

Amerika

2,9

2,6

2,5

2,7

2,6

Ausztrália

0,1

0,2

0,2

0,1

0,1

ismeretlen

15,1

1,7

1,2

1,1

1,0

Kiválasztott országok aránya (%)

Nagy-Britannia

1,3

1,1

1,8

1,8

1,6

Franciaország

2,9

1,6

1,5

1,6

1,4

Hollandia

9,5

3,2

2,4

2,1

1,6

Ausztria

8,4

4,7

3,9

3,5

2,6

Olaszország

28,7

17,2

13,9

10,7

8,2

Görögország

5,8

11,5

6,7

6,1

5,1

Spanyolország

6,4

7,9

4,0

2,6

1,9

Portugália

0,1

2,2

2,5

1,5

1,7

Törökország

1,0

19,0

32,6

33,3

28,1

Jugoszlávia

2,4

17,3

14,2

12,6

18,7

Lengyelország

1,4

1,4

4,5

3,8

Románia

2,2

2,5

1,5

1,8


Megjegyzés: 1994: az egységes Németország adatai.

Forrás: Francois Höpflinger: Bevölkerungssoziologie. München: Juventa, 1997. 122.

Nyugat-Európával szemben Kelet-Közép-Európában a vendégmunkás-mozgalom csak csekély méreteket öltött, Jugoszlávia kivételével, ami speciális kapcsolatokat tartott fenn a Nyugattal. A többi országban fel sem merült, hogy engedélyezzék állampolgáraik nyugati munkavállalását, hiszen az akadályozta volna a polgárok ellenőrzését, de az állam információs- és devizamonopóliumának érvényesülését is. Ezenkívül a kommunista gazdálkodásban minden erőforrásból, így a munkaerőből is hiány alakult ki, ami eleve kizárta a gazdaságpolitikai vezetés számára, hogy számottevő mértékben engedélyezze a külföldi munkavállalást. A vendégmunkások fogadásának pedig a politikai okok mellett mindenekelőtt az igen alacsony bérszínvonal, s a valuták konvertibilitásának hiánya szabott gátat. Egyedül a kivándorlás miatt különösen szélsőséges munkaerőhiánnyal küzdő NDK foglalkoztatott – szigorúan államközi szerződések alap ján, áruszállításokkal ellentételezve, központi szervezésben és következetesen rotációs módon – a többi kommunista országból érkező vendégmunkásokat. Ez azonban egyidejűleg csak néhány tízezer főt jelentett, akik Magyarországról, Lengyelországból, majd az 1980-as években Vietnamból és Mozambikból jöttek.81

3.7. táblázat - 3.7. táblázat ► A külföldi lakosság arányának alakulása néhány európai országban, 1960-2004 (az összlakosság százalékában)

1960

1970

1982

1990

1995

2000

2004

Nagy-Britannia

2,5

3,9

3,3

3,4

4,0

4,9

Franciaország

4,7

5,3

6,8

6,4

5,6

Hollandia

1,0

2,0

3,9

4,6

4,7

4,2

4,3

Belgium

4,9

7,2

9,0

9,1

9,0

8,4

8,4

Németország/NSZK

1,2

4,9

7,6

8,2

8,8

8,9

8,9

Ausztria

1,4

2,8

4,0

6,6

8,5

8,8

9,5

Svájc

9,5

16,2

14,7

16,3

18,9

19,3

20,2

Svédország

2,6

5,1

5,0

5,6

5,2

5,4

5,1

Dánia

4,2

4,8

4,9

Norvégia

3,8

4,0

4,6

Finnország

1,3

1,8

2,1

Olaszország

0,3

0,5

1,4

1,7

2,4

3,9

Spanyolország

1,3

2,2

4,6

Lengyelország

0,1

Csehország

1,5

1,9

2,5

Magyarország

1,4

1,1

1,4


Források: Francois Höpflinger: Bevölkerungssoziologie. München: Juventa, 1997. 121. (Nyugat-Európa 19601990). OECD Factbook 2007: Economic, Environmental and Social Statistics. Paris: OECD, 2007. 253. (Európa 1995-2004).

◄ A MIGRÁCIÓ OKAI ÉS KÖVETKEZMÉNYEI ► A vándorlások magyarázata során a tényezők több csoportját meg lehet különböztetni:

  1. Az ún. „taszító" (push) tényezőket, melyek arra ösztönzik egy helyi közösség vagy társadalom tagjait, hogy útra keljenek. Így pl. a magas munkanélküliség, a politikai demokrácia hiánya, a társadalmi felemelkedés korlátai és az alacsony jövedelmek mind ezek közé tartoznak.

  2. A szakirodalomban „vonzó" (pull) tényezőkként emlegetett körülmények a vándorlás célpontjának vonzerejét jelentik: a magas életszínvonal, a bevándorlók iránti tolerancia, az egyszerű letelepedési szabályok és a jó munkaerőhelyzet a legfontosabbak között szerepelnek.

  3. Újabb csoportot jelentenek a közvetítő tényezők, melyek képesek lehetnek a vándorlást nehezíteni, vagy könnyíteni: pl. a földrajzi távolság, közlekedési lehetőségek stb.

  4. A potenciális kivándorlók szociális és kulturális jellemzői ugyan csak fontosak, mert a kivándorlás szelektív folyamat, azaz a különböző tényezők azonos hatása esetén egyesek vállalkoznak a migrációra, mások ellenben nem. E jellemzők közé tartoznak a vállalkozókészség, a képzettség, a rokoni és baráti kapcsolatok, az egészségi állapot stb.82

  5. Szintén jelentős szerephez juthatnak a társadalmi tényezők – mind a kibocsátó, mind pedig a fogadó országokban. Ezek közé tartoznak az adminisztratív előírások és korlátozások, de az országok közötti kulturális, kereskedelmi kapcsolatok is. Vannak azonban, akik ezeket az említett vonzó és taszító tényezőkhöz sorolják. Míg mások amellett érvelnek, hogy a különféle tényezőket csak migrációs rendszerben lehet értelmezni, melyben a hangsúly az egyes tényezők közötti kapcsolatokon van.83

A gazdasági tényezők (bérszínvonal, munkanélküliség szintje) jól magyarázzák a magas társadalmi és földrajzi mobilitás jellemezte országokon belüli, regionális vándormozgalmat. A második világháború után a nyugat-európai országokban megfigyelhető vándorlások ebbe a típusba sorolhatók: pl. a Dél- Olaszországból Észak-Olaszországba vándorlókat elsősorban ilyen tényezők mozgatták. Tisztán a gazdasági körülmények ellenben nem magyarázzák a nemzetközi vándorlásokat, mivel ez esetben más – politikai, nyelvi, kulturális, földrajzi – tényezők az egyébként erősen jelen lévő gazdasági ösztönzőket is ellensúlyozhatják. A világháborúk idején ezért csökkent jelentősen a tengerentúli kivándorlás. Az 1960-as és 1970-es években hasonlóan politikai okok – tilalmak – miatt volt csekély a kommunista országokból Nyugat-Európába irányuló kivándorlás, noha a gazdasági indítékok kétségkívül erősen léteztek. A politikai okok dominanciája jellegzetes kényszermigrációt eredményez, mellyel háborúk – különösen a második világháború – alatt a 20. század során is gyakran találkozhatunk.

A különböző tényezők érvényesülésének arányai meghatározhatják a migráció szerkezetét is. Ha a pull tényezők elsődlegesek, akkor a kivándorlók között a magasabb státuszú rétegek dominálnak. A brain-drain, vagyis a képzett szakemberek kivándorlása példa lehet erre. Ha a push faktorok az elsődlegesek, akkor a kivándorlók szociális összetétele rendszerint vegyesebb. Példa lehet erre a második világháború utáni etnikai tisztogatás több kelet-közép-európai és balkáni országban, amikor a képzettebb és a kevésbé képzett csoportok sorsa egyaránt a kitelepítés vagy a menekülés volt.

A vándorlások demográfiai, gazdasági és társadalmi következményeiről mindenekelőtt megállapítható, hogy azok nagymértékben függnek a vándorlások körülményeitől. A népességmozgás nagysága, formája, időzítése, a vándorlók etnikai és társadalmi jellemzői, a befogadó társadalom bevándorlókkal szembeni attitűdjei, a korlátozások és hasonló tényezők mind meghatározzák azt, hogy a migráció milyen hatásokkal jár. Éppen ezért a következményekre vonatkozóan többnyire nehéz általános érvényű kijelentéseket tenni. A demográfiai hatások a leginkább egyértelműek: a kivándorlás népességveszteséget eredményez, míg a bevándorlás a népesség növekedésével járhat. Különösen jelentős volt ez a 20. század második felében Dél-Európában és Kelet-Közép-Európában, ahol a faluról a városba áramlás esetenként egész falvak elnéptelenedését, régiók depopulációját eredményezte. A nemzetközi vándorlás célpontjának számító országokban ellenben a nagyvárosok népességét duzzasztotta a vándorlás: így pl. Nagy-Britanniában az 1980-as években a bevándorlók 73%-a a hét legnagyobb városban telepedett le.84 Mint korábban említettük, a vándorlásokban – a kényszervándorlásoktól eltekintve – leginkább a fiatalabb korosztályokhoz tartozók vesznek részt, így az hozzájárul a társadalmak korszerkezetének megváltozásához, azok megfiatalodását eredményezve. Ugyanakkor ez a hatás a tapasztalatok szerint csak részben ellensúlyozza a befogadó társadalmak népességének elöregedését: így volt ez még a második világháború utáni évtizedekben a bevándorlás által leginkább érintett NSZK esetében is (3.9. táblázat).

Ami a lehetséges gazdasági következményeket illeti, a vándorlás elősegítheti a munkaerő-felesleg levezetését, s a vendégmunkások hazautalt jövedelmei számottevően javíthatják a kibocsátó országok fizetési mérlegét. Ez volt a helyzet az 1960-as évektől a legtöbb dél- és délkelet-európai ország esetében. 1973-ban a hazautalások a török export 47%-át, a portugál 37%-át, s a görög kivitel 24%-át tették ki, vagyis ezen országok legjelentősebb „exportiparágát" a Nyugat-Európában dolgozó vendégmunkások jelentették.85 Kétségtelen azonban, hogy a kivándorlás hozzájárulhat a jól képzett munkaerő elvesztéséhez, s így a humán tőke károsodásához is. Egyes becslések szerint például a fekete-afrikai országok 1960 és 1987 között a magasan képzett munkaerő 30%-át veszítették el, s ezek többnyire Nyugat-Európába kerültek.86 Az NDK-ban a másik német államba történő kivándorlás vagy inkább menekülés egyes szakmákban – orvos, mérnök – olyan súlyos munkaerőhiányhoz vezetett az 1950-es évek végére, hogy az már a gazdaság, illetve a közszolgáltatások működését veszélyeztette. Ahogyan a század során egyre nagyobb jelentőséghez jutott a humán tőke a növekedési tényezők között, úgy fokozódott az ilyen károk jelentősége a kibocsátó országok számára. Abban az esetben azonban, ha a kivándorlók túlnyomó része visszatért hazájába, mint történt ez az 1960-as és 1970-es években Nyugat-Európában dolgozó olasz és spanyol vendégmunkások esetében, a humán tőke gyarapodhatott is, hiszen a hazatérők magukkal vitték a fejlettebb gazdasági környezetben szerzett ismereteiket, attitűdjeiket.

Ha a befogadó országoknak voltak eszközeik, hogy a saját érdekeik szerint alakítsák a bevándorlás mértékét és összetételét, akkor annak negatív gazdasági következményei rendszerint csak lokálisan vagy egyes ágazatokban jelentkeztek (a munkaerő-kínálat nyomást gyakorol a bérek színvonalára; az infrastruktúra fejlődése nem tart lépést a növekvő igényekkel). Ez esetben nemzetgazdasági szinten inkább a pozitív, növekedést erősítő hatások domináltak (megfelelő, a konjunktúrához igazodó munkaerő-kínálat kialakulása; hiányszakmák feltöltése; nagyobb piac stb.). Ha azonban a migráció nem ilyen, a befogadó országok számára tervezhető-ellenőrizhető módon zajlott – mint például az első és a második világháború utáni népességmozgások esetében – akkor az rövid távon negatív hatással járt a gazdaságra és a társadalomra.

A kivándorlás lehetséges negatív társadalmi konzekvenciái közül említést érdemel a hagyományos társadalmi rendszer konzerválása. A represszív politikai rendszerek gyakran kényszerítették emigrációra a működésükkel leginkább elégedetlen politikusokat vagy akár egyszerű polgárokat. Ha az ilyen kivándorlás tömeges méreteket ölt, az – legalábbis rövid távon – hozzájárulhat az elnyomó rendszerek stabilizációjához. A nagyarányú kivándorlás megbonthatja a családi és társadalmi kötelékeket is. A mérleg másik serpenyőjébe kerülhet a visszavándorlók javuló szakmai és más ismeretei jelentette előny, valamint a nemzetközi kapcsolatok fokozódása.

3.8. táblázat - 3.8. táblázat ► A munkaerő nemzetközi vándorlásának lehetséges következményei a) Lehetséges következmények a kibocsátó országok számára:

Demográfiai következmények

- a népességnyomás csökkenése (+)

- a népességszerkezet torzulása (-)

- a népesség számának csökkenése (-)

- a népesség elöregedésének fokozódása (-)

Gazdasági következmények

- a munkanélküliség csökkenése (+)

- a hazautalt jövedelmek javítják a fizetései mérleget (+)

- a szakképzett munkaerő egy részének elvesztése („brain drain") (-)

Társadalmi következmények

- a visszavándorlók szakmai és más ismereteinek, tapasztalatainak hasz-

nosulása (+)

- intenzívebb nemzetközi kapcsolatok (+)

- a hagyományos társadalmi és politikai szerkezet konzerválása (-, +)

- a családi és más társadalmi kötelékek lazulása vagy felbomlása (-)

- a visszavándorlók beilleszkedési nehézségei (-)

b) Lehetséges következmények a befogadó országok számára:

Demográfiai következmények

- gyorsuló népességnövekedés (+)

- a népesség fiatalodása (+)

- megváltozó etnikai összetétel (?)

Gazdasági következmények

- az esetleg meglévő ágazati munkaerőhiány enyhítése vagy megszüntetése, a bérnyomás enyhítése (+, -)

- a munkaerő-kínálat növekedése nyomást gyakorol a bérek színvonalára (-)

- a termelőbázis és a fogyasztók körének bővülésével nagyobb gazdasági növekedés (+)

- az infrastruktúra túlterhelése (pl. a lakáspiacon) (-)

Társadalmi következmények

- nevelési és oktatási költségek megtakarítása (+)

- a hazai lakosság nagyobb mobilitási lehetőségei (+)

- a kultúra és a társadalom pluralizációja (+)

- a migránsok integrációjának problémái, etnikai elkülönülés ezek minden további következményével, mint pl. anómia (-)

- politikai következmények, pl. az idegenellenesség fokozódása (-)

Megjegyzés: Zárójelben. a lehetséges hatások előnyös (+) vagy hátrányos (-) jellegének jelzése az európai kontextusban

Forrás: Saját interpretáció a következő munka felhasználásával: Francois Höpflinger: Bevölkerungssoziologie. München: Juventa, 1997. 135-136.


A befogadó országok szempontjából – különösen a 20. század utolsó évtizedeiben – általában a hátrányos társadalmi következményeket szokás hangsúlyozni, mint a bevándorlók beilleszkedési nehézségei, szegregációja, s ezzel összefüggésben az idegenellenesség fokozódása. A bevándorlók integrációjának hiánya a társadalmak működési zavaraihoz vezethet, mint pl. városrészek elslumosodása, iskolák leromlása stb. Ezek időről időre kétségkívül súlyos társadalmi problémákká váltak a bevándorlás által leginkább érintett Nyugat-Európában, még akkor is, ha bennük a befogadó társadalom más problémái is tükröződtek. A bevándorlókkal szembeni ellenérzés erősebb lehet, ha más társadalmi-gazdasági változásokkal-problémákkal is szembe kell néznie az adott társadalomnak. De nem csak egy gazdasági dekonjunktúra okozta feszült munkaerő-piaci helyzet fokozhatja az idegenellenességet. Annak mértéke függ az adott társadalom befogadókészségétől is, vagyis ugyanazon helyzetre a társadalmak eltérően reagálhatnak.87 Jelentősen eltér az egyes bevándorló csoportok beilleszkedési sikeressége is, mint azt a második világháború utáni brit társadalom esetében is láthatjuk: az Ázsiából bevándorlók közül a kínaiak az 1990-es évekre a gazdaságilag legsikeresebb bevándorló csoportot alkották, különösen a Malajziából, Tajvanból vagy Szingapúrból származók. Sikeresnek számítottak – de belsőleg ugyancsak erősen rétegzettek voltak – az indiaiak, kevésbé a pakisztániak, s legkevésbé a bangladesiek.88

Az is fontos tény, hogy a fiatal bevándorlók oktatási és nevelési költségeket takarítanak meg a befogadó ország számára. Ennél is fontosabb azonban, hogy jelentősen növelik a hazai lakosság mobilitási esélyeit. A bevándorlók ugyanis – pl. nyelvtudásuk és más helyi ismereteik hiányosságai miatt – általában alacsonyabb státuszú és jövedelmű állásokat töltenek be, mint az őslakosság. Pl. Franciaországban az 1980-as évek végén a külföldiek 69%-a végzett kétkezi munkát, míg a hazaiak esetében ez az arány csak 30% volt.89 Ez a helyi lakosság jelentős csoportjai számára tette lehetővé, hogy felemelkedjenek a társadalmi hierarchiában.