Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Európa népessége napjainkban: második átmenet?

Európa népessége napjainkban: második átmenet?

Az utóbbi két évtizedben jelentős változások zajlottak le Európa demográfiai viszonyaiban, melyek egyaránt érintették a termékenységet, a halálozást és a vándorlásokat. A jelenkor demográfiai változásait gyakran a „második demográfiai átmenet" modelljének keretében értelmezik.90

◄ A MÁSODIK DEMOGRÁFIAI ÁTMENET ► A fogalom megalkotása a holland Dirk J. van de Kaa és a belga Ron Lesthaeghe nevéhez fűződik. Szerintük a második demográfiai átmenet alapvető jellemzője az, hogy a fertilitás a nettó reprodukcióhoz szükséges mintegy 2,1-es teljes termékenységi arányszám alá csökken, s így nem biztosítja a születések és halálozások, azaz a népesség hoszszú távú egyensúlyát.91 Az átmenet nagyjából az 1960-as évek közepén indult, amikor véget ért a baby boom, s minden fejlett európai országban gyökeres változásnak indult a fertilitás. Mindez van de Kaa szerint a társadalomban lezajlott értékváltozásokkal függ össze, melyek közül a legfontosabbak a már említett individualizáció, s a hagyományos nemi szerepek átalakulása voltak. A normák és értékek változását van de Kaa úgy jellemezte, hogy az altruisztikus magatartást felváltja az individualista beállítódás. Eszerint a 20. század első két harmadának csökkenő fertilitását mindenekelőtt a család és az utódok jólétéért viselt felelősség hívta elő, míg a század végén lezajló második demográfiai átmenet termékenységcsökkenése az egyének jogainak és önmegvalósításának hangsúlyozása következtében alakult ki. A házasság és különösen a gyermeknevelés ugyanis olyan anyagi és időráfordítást igényel, mely akadályozza az egyén karrier-, szórakozási és fogyasztási céljait. Az individualizmus tehát azt jelenti, hogy ezek a célok a korábbiaknál jóval nagyobb jelentőséghez jutnak az egyének életében, s ennek következtében módosulnak a házasságkötési szokások, átalakul a családszerkezet, s új együttélési formák terjednek el. Az 1960-as évek közepétől egyrészt ismét kevesebben kötöttek házasságot, másrészt a házasságkötők átlagos életkora újra nagymértékben növekedni kezdett, s ez kitolta az első gyermek megszületését, valamint lerövidítette a nők házasságban töltött termékeny időszakának hosszát. További változásként megindult a házasság- és családformák pluralizálódása, ami mindenekelőtt a válások, a nem házas együttélések, a házasságon kívüli születések és a gyermeket egyedül nevelők számának emelkedését jelentette. A fogamzásgátlás új, minden korábbinál egyszerűbb és biztosabb módszerei lehetővé tették, hogy a szexualitás elkülönüljön a gyermekvállalástól. Emellett a nők mind nagyobb arányban léptek be a munkaerőpiacra, márpedig a teljes értékű karrier és a gyermekvállalás között nyilvánvaló konfliktusok feszülnek. Mindez együttesen erősen negatívan hatott a fertilitásra.

Ezek a jelenségek egész Európa népességtörténetét jellemezték a 20. század végén, de a változások dinamikája eltérő volt az egyes társadalmakban. Nyugat- Európában a fertilitás az 1960-as évek közepétől kezdett rohamosan csökkenni, s aztán az 1980-as években lelassult a csökkenés üteme. Az ezredfordulón Franciaországban, Írországban, Hollandiában 1,7 feletti teljes termékenységi arányszám látható, míg a legalacsonyabb, 1,3 körüli mutatók Németországban és Dél-Európában alakultak ki. A volt kommunista országokban a rendszerváltás jelentette a fordulópontot, amikor drasztikusan visszaesett a termékenység, s ma ezek az országok – Albánia kivételével – a legalacsonyabb fertilitású országok közé tartoznak 1,2-1,3 közötti teljes termékenységi arányszámmal.

A volt kommunista országokban látható változások nem egyszerűen a rendszerváltozást követő kezdeti gazdasági visszaesés – a transzformációs válság – nyomán következtek be, hiszen több országban az ezredforduló körül már erőteljes gazdasági növekedést láthatunk, s ennek ellenére is megmaradt az alacsony születésszám, vagy egyenesen tovább romlott a termékenység. Inkább úgy értelmezhető az átalakulás, mint a Nyugat-Európában már elterjedt individualizmus felgyorsuló diffúziója. Segít a magyarázatban, ha figyelembe veszszük, hogy a rendszerváltás nyomán a régióban minden korábbinál erősebben megjelentek és hatottak a nyugati életmódminták, ami kitágította a szakadékot az életszínvonallal kapcsolatos aspirációk és a realitás között.

A második demográfiai átmenet fogalma mindazonáltal vitatott marad. Senki sem vonja kétségbe az említett demográfiai és családfejlődési változások jelentőségét. A modell kétségtelenül helyesen hangsúlyozza azt is, hogy a 20. század végi demográfiai változások új szakaszt jelentettek, mindenekelőtt azért, mert mozgatóik – különösen a termékenység csökkenése mögött álló okok – alaposan eltértek a korábbi időszakokban megfigyelhető tényezőktől. Ugyanakkor kétséges az, hogy ez a fogalom alkalmas-e leginkább e jelenségek leírására. Mint egy kritikusa fogalmazott, a „második demográfiai átmenet" nem második, mert nem különíthető el élesen az elsőtől; nem demográfiai, mert számos kulturális, családszerkezeti, gazdasági és más változást is magában foglal; s mindenekelőtt nem átmenet, mert nem határozható meg a folyamat végpontja.92

◄ HALÁLOZÁSOK ► A halandóság változásai nem tartoznak a második demográfiai átmenet modelljének kulcselemei közé. A halandóság javulása Nyugat-Európában és Dél-Európában folytatódott az 1990-es években is. A kommunista országok korábban stagnáló vagy egyenesen romló mortalitási mutatói differenciáltan alakultak. Egyes országokban (Szlovénia, Lengyelország, Csehország) gyors javulás következett be. Magyarországon az 1990-es évek közepétől szintén javulás indult meg, de az lassú volt, míg több délkelet-európai országban – s különösen az itt nem tárgyalt szovjet utódállamokban – a romlás még az ezredforduló előtt is folytatódott. Utóbbi országok és Nyugat-Európa között ezen a téren a közelmúltig tovább nyílt a szakadék. Ennek fő oka az volt, hogy míg Nyugat-Európában az egészségügyi ellátás gyors fejlődését – különösen a szív- és érrendszeri, valamint a daganatos betegségek prevenciója és kezelése terén – a lakosság tömegeinél az életmód előnyös változása is kísérte, addig a volt kommunista országok említett csoportjában ez nem következett be.

◄ MIGRÁCIÓS NYOMÁS ► Az utóbbi egy-két évtizedben jelentősen nőtt az Európára – ezen belül különösen a Nyugat-Európára és Dél-Európára – nehezedő migrációs nyomás.93 Ez egyértelműen megmutatkozik abban, hogy 1990 és 2000 között 18 vizsgált európai országban 16,1 millióról 20,4 millióra emelkedett a tartósan ott tartózkodó külföldiek száma.94 Ráadásul ezek a számok jelentősen alábecsülik a tényleges bevándorlást, mivel nem veszik figyelembe a közben állampolgárságot szerzett bevándorlókat. Ezek száma 1992-2002 között az EU-ban 5,8 millió fő volt. Különösen nagy volt a számuk Franciaországban és Németországban – utóbbiban a Kelet-Európából érkező népi németek (Aussied- ler) tették ki jelentős részüket.95

Az időbeli átalakulást vizsgálva azt látjuk, hogy az 1980-as évek elején esett a bevándorlók száma, majd az 1988 utáni néhány évben ismét felgyorsult a migrációs mozgás. A század utolsó néhány évében valamelyest ismét csökkent a bevándorlás üteme. A legnagyobb célországnak hagyományosan Németország és Franciaország számít, de arányaiban igen magas az ezredfordulón a Svájcban, Ausztriában és Belgiumban élő külföldiek aránya is (3.8. táblázat).

A bevándorlók származására rátérve, a Nyugat-Európában élő külföldiek egyharmada másik nyugat-európai ország állampolgára. Mintegy ötödrészük Törökországból és a volt Jugoszlávia területéről érkezett, s ugyanennyi a hányada az Afrikából bevándoroltaknak. Az ázsiai és kelet-európai származásúak egyaránt mintegy egy-egy tizedrészt tettek ki.96 1990 óta a legnagyobb mértékben a volt Jugoszláviából és a Kelet-Európából, illetve Kelet-Közép-Európából érkezettek aránya emelkedett. Ez azt is jelenti, hogy az ezredfordulón megélénkült az Európán belüli, kelet-nyugati migráció, aminek újabb lökést adott a térség országainak EU-csatlakozása, még akkor is, ha a vándorlás nem öltötte azt a tömeges formát, amit sokan jósoltak. Azt is hangsúlyozni szükséges azonban, hogy az EU ugyan biztosítja polgárainak a minden más EU-tagországban való letelepedés és munkavállalás jogát – amit az új csatlakozók esetében is csak átmenetileg lehet korlátozni –, de nem garantálja a letelepedők számára a politikai és szociális jogokat, vagyis a teljes jogú állampolgárságot.97

A korábbi évtizedekhez képest szintén fontos szerkezeti változás, hogy az 1980-as évektől nagyban nőtt a politikai menekültek aránya. 1991-ben a menekültek száma Nyugat-Európában már kétszeresen meghaladta az eleve munkavállalási céllal letelepülni kívánó külföldiek számát.98 Mindez annak ellenére alakult így, hogy a menekültstátusért folyamodók átlagosan kevesebb, mint egytizede volt sikeres. A menekültek összetétele az idők során változott, mégpedig a világban, s különösen Európában és környezetében lezajlott politikai változásoknak és háborúknak megfelelően. Az 1980-as években még jelentős számban érkeztek menekültek Nyugat-Európába a kommunista országokból, de a rendszerváltozás után ebből a régióból értelemszerűen már alig. Az 1990-es évek elején többnyire a volt Jugoszláviából származtak a menekültek, hogy aztán az ezredfordulóra ismét az Európán kívüli válságzónák domináljanak. Ebben az évtizedben a kelet-közép-európai országok is megjelentek, mint migrációs célpontok. Ugyanakkor ezek az országok leginkább mint tranzitországok jutottak szerephez a délszláv háborúk következtében, illetve a volt Szovjetunióból és a Közel-Keletről érkező migránsok számára.

◄ A KORSZERKEZET VÁLTOZÁSAI ► Az európai lakosság kormegoszlásának változása nagy figyelmet kapott az utóbbi években, mind a sajtóban, mind pedig a politikában. A bemutatott demográfiai változások ugyanis kétségkívül jelentősen átalakították a korszerkezetet. Ha kevesebb gyermek születik, ugyanakkor az emberek tovább élnek, a lakosság kormegoszlása úgyszólván két oldalról kerül nyomás alá, s így a demográfiai öregedés irányába mozdul az el. Az utóbbi évtizedek nyugat-európai tapasztalatai szerint a bevándorlás csak mérsékelheti ezt a folyamatot, de nem ellensúlyozhatja teljesen.

A 20. század elején az európai társadalmakban a kormegoszlás grafikusan ábrázolva egy piramishoz vagy alapjára állított háromszöghöz hasonlított, melyben a népesség többségét a fiatalabb korosztályok tették ki, s csak a háborúk okozta születéskiesések, illetve halálozási többletek torzították el valamelyest a háromszög-alakot. A század végére azonban már sokkal inkább egy fa formáját öltötte a kormegoszlás képe – mások nem minden célzatosság nélkül urnához hasonlítják – a legtöbb európai országban. A keskeny alap az előzőnél kisebb létszámú korosztályokat jelzi. A felső régiókban sajátos csúcs alakult ki: az utóbbi évtizedekben különösen gyorsan nőtt a 80 évesek és annál idősebbek aránya. Például Németországban 1950-ben a népesség 1%-át tették ki, míg 1995-ben már 3,8%-ot.99

Ez a folyamat nyilvánvalóan jelentős társadalmi következményekkel járt, mint ahogyan a családformák átalakulása is, melyekről későbbi fejezetekben lesz szó. Itt csak megemlítjük, hogy az idősebb lakosság a szociális juttatások (nyugdíj, egészségügyi ellátás) legnagyobb kedvezményezettje, így részarányának növekedése egyben e kiadásokra is kihat. Mindazonáltal bár az idősek részaránya nőtt a lakosságon belül, ez az ezredfordulóig nem járt jelentős hatással. Egyrészt ugyanis közben csökkent a fiatalkorú eltartottak aránya, így a 20. század végén az összes eltartott aránya az összlakossághoz képest a legtöbb országban alacsonyabb volt, mint száz évvel korábban. Másrészt az időskor tartalma is átalakult, s mára már közel sem jelenti a betegség szinonimáját, azaz az idősek közül is sokan gazdaságilag és társadalmilag aktívak maradnak, s nem egyszerűen az erőforrások felhasználói/fogyasztói, hanem változatos módon (munkavállalás, önkéntes munka, család segítése stb.) maguk is hozzájárulnak a jólét megteremtéséhez. Amikor a következő évtizedekben Nyugat-Európában a baby boom generáció eléri az idősebb kort, illetve Kelet-Közép-Európában a rendszerváltás utáni igen kis létszámú korosztályok teszik majd ki a munkaképes korban lévőket, a nyugdíjrendszer finanszírozásának nehézségei sokasodhatnak. Ennek oka, hogy az európai nyugdíjrendszerek többsége az ún. felosztó-kirovó elven alapul, vagyis a mindenkori aktív korosztályok fedezik az idősebbek nyugdíjait. A munkaképesek arányának csökkenése vagy a juttatások relatív – bérekhez viszonyított – értékének mérséklődését, vagy a járulékok-adók növelését, illetve a kettő valamilyen kombinációját eredményezi. Hangsúlyozni kell azonban, hogy csak relatív csökkenésről van szó, hiszen a gazdasági növekedés hatását figyelembe kell venni. Ezenkívül a korszerkezet megváltozása ugyan kedvezőtlen hatású, önmagában azonban nem törvényszerűen eredményezi a jóléti juttatások erodálódását, hanem a hatás jellege a gazdaság, a munkaerőpiac helyzetétől és mindenekelőtt a politikai erőviszonyoktól függ.100