Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

A háztartás- és családszerkezet változása: zsugorodás és nuklearizáció

A háztartás- és családszerkezet változása: zsugorodás és nuklearizáció

A családtörténeti-családszociológiai kutatásokban sokáig evidenciának számított az az elképzelés, mely szerint a preindusztriális társadalmakban a családok és a háztartások nagy létszámúak voltak, mindenekelőtt a magas gyermekszám és a többgenerációs együttélések következtében. Az iparosodás nyomán azonban – vélték Frédéric Le Play, Wilhelm Heinrich Riehl és a családszociológia más klasszikusai – a családok és háztartások létszáma csökkent, mivel visszaesett a termékenység, s a többgenerációs együttéléseket, a „nagycsaládokat", felváltotta a szülők és kiskorú gyermekeik együttélése, a nukleáris család. A változás e dinamikájának ellentmondó fontos új ismereteket, sőt egyfajta áttörést hozott a családtörténetben Peter Laslett és az általa 1966-ban megalapított cambridge-i történeti demográfiai iskola (Cambridge Group for the History of Population and Social Structure) munkássága, mely elsősorban az úgynevezett családrekonstitúció módszerének széles körű alkalmazásán nyugodott. A módszert eredetileg a francia demográfus Louis Henry fejlesztette ki, s lényege az, hogy az egyházi és állami anyakönyvekből egy-egy családra vonatkozóan kigyűjtik a születésekre, a házasságkötésekre és a halálokra vonatkozó adatokat. Ennek alapján rekonstruálhatóak olyan fontos információk, mint a gyermekszám, a csecsemőhalandóság szintje, a házasságkötés életkora, a születések közötti időtartam stb. Ha ezeket az adatgyűjtéseket nagy tömegben, egész közösségekre vonatkozóan és hosszú időtartamra elvégzik, és esetleg más típusú forrásokkal is kiegészítik, a régmúltban is pontos kép nyerhető a családszerkezet fontos jellemzőiről. Az újkort illetően a mindeddig legkiterjedtebb ilyen kutatásokat Laslett és csoportja végezte. Eredményeik szerint a 16. század vége és a 19. század vége közötti időszakban Angliában a háztartások átlagos nagysága viszonylag állandó volt, s mintegy 4,75 főt tett ki.17 Ennek alapján elutasították azt az elképzelést, hogy a tradicionális társadalmakban a nagycsalád volt a domináns együttélési forma, hiszen az említett átlagos háztartásnagyság ezt nem engedi meg. Mindenekelőtt demográfiai korlátok léteztek. Vagyis a magas csecsemő- és gyermekhalandóság, a felnőtt korban is folyamatosan jelen lévő magas halálozás nem tette lehetővé nagy háztartások kialakulását. Ezért a magas átlagos gyermekszám és a háztartásban együttélő rokonok, szolgák stb. nagy száma sem igazolható.18

E kutatások eredménye szerint tehát a háztartások és a családok nagysága és szerkezete viszonylag keveset változott a 19. század végéig Európában – bár a szakirodalom e tekintetben továbbra sem mondható teljesen egységesnek. Vitathatatlanul jelentős változások következtek be azonban a 20. század folyamán: csökkent a háztartásokban együtt élők átlagos száma, illetve egyszerűsödött a családok és a háztartások szerkezete. A változások nem utolsósorban a demográfiai átalakulásokra (pl. a fertilitás csökkenése, a mortalitás javulása, a nupcialitás csökkenése, válások növekedése) vezethetők vissza, de emellett – mint látni fogjuk – más, nem demográfiai okok is nagyban közrejátszottak bennük.

A század első felének európai háztartásait illetően meglehetősen elszórt adatokkal rendelkezünk, mivel átfogó háztartás-statisztika csak egyes országokban készült ekkoriban, ezenkívül pedig a háztartás fogalmát is eleve eltérően alkalmazták az összeírások során. Bővebben léteznek kimutatások a lakások átlagos lakószámára – bár többször ez esetben is csak a nagyobb városokra – vonatkozóan.19 Annak ellenére, hogy az együtt lakók és a közös háztartást alkotók nyilvánvalóan nem jelentettek teljesen azonos csoportot, a gyakorlatban ezek a lakásstatisztikák jó megközelítéssel jelzik a háztartások alakulásának tendenciáit is, így felhasználhatóak az elemzés céljaira.

A fogalmak különböző definíciói és az adatok összehasonlíthatóságának – nem csak ezen a területen tapasztalható – problémái ellenére a háztartásnagyság változásának trendjei meglehetősen egyöntetűek. Az átalakulás fontos irányát jelzi, hogy a háztartások átlagos nagysága – ami a háztartásszerkezet legegyszerűbb, de egyszersmind legátfogóbb mutatójának tekinthető – jelentősen csökkent a század során Európában. A századelőn – Peter Laslett Északnyugat-Európára vonatkozó számításai szerint – 4,5 fő tartozott egy átlagos háztartáshoz.20 Viszonylag korai időpontban ismerjük a háztartások, illetve a lakások létszámát Franciaország és Anglia/Wales esetében. Franciaország 1901-ben a használt lakások átlagos 3,5 fős, 1911-ben 2,9 fős létszámával ekkor a legalacsonyabb általunk ismert adattal rendelkezett – igaz, a nagyobb városokra vonatkozóan –, míg Anglia és Wales ugyanezen években a lakások 4,5, illetve 4,4 fős átlagos létszámával a nagyobb háztartásokat formálók közé tartozott. A két világháború közötti gyors angliai csökkenés eredményeként már az 1950-es évek elejére gyakorlatilag kiegyenlítődött a különbség e két ország között: a háztartások átlagos létszáma 1954-ben Franciaországban 3,1 fő, Angliában és Walesben 1951-ben 3,2 fő volt. Ezek az adatok ekkor nagyjából megfeleltek a kontinens nyugati felén megfigyelhető átlagos háztartásnagyságnak, ami 1930 körül 3,81 fő, 1950 körül 3,35 fő volt. Ezt azért is bizton megállapíthatjuk, mert az 1930-as évektől javul az adatok minősége és összehasonlíthatósága, hiszen ekkor már egyre reprezentatívabb módszerekkel és egyre több helyen készítettek háztartás-statisztikákat. Franciaország és Anglia adatai a második világháború utáni időszakban is együtt mozogtak – csökkenő irányban –, s 1990-re egyaránt átlagosan 2,6-2,6 fő lakott egy háztartásban e két országban. Nyugat-Európa többi részén szintén érvényesült a folyamatos csökkenés: az átlagos háztartáslétszám 1970-ben 2,98 fő, 1990-ben pedig 2,55 fő volt (4.6. táblázat). Ezzel párhuzamosan a század közepe és vége között mérsékelt kiegyenlítődés is végbement a nyugat-európai országok között e téren.

A háztartások átlagos létszáma a rendelkezésre álló adatok szerint Kelet-Közép-Európa több országában már a századfordulón sem sokban különbözött a kontinens nyugati felén mértektől: Magyarország ezen a téren a későbbi Csehszlovákia és Lengyelország értékei között helyezkedett el. Itt 1890-ben egy háztartás átlagosan 4,5 főből állt – pontosabban ennyi volt az egy lakásra jutó lakók száma. 1930-ban – már a mai országterületen és a későbbiekben alkalmazott definíciónak inkább megfelelő módon számítva – hozzávetőlegesen 3,9 főből tevődött össze egy tipikus háztartás, 1949-re pedig az átlag tovább csökkent 3,6-re.21 A számlálások során használt háztartásfogalmak tehát nem voltak teljesen azonosak, a háztartások nagyságát a népszámlálások csak 1960 óta mérik egyforma elvek szerint. A csökkenés mindenesetre azóta is töretlen volt: 1960-ban 3,1, 1970-ben 2,95, 1980-ban 2,8, 1990-ben pedig 2,6 fő volt az átlagos háztartásnagyság Magyarországon. Csehszlovákiában a század utolsó harmadáig valamivel kisebbek voltak a háztartások, mint Magyarországon, de a század végére már teljesen eltűnt a különbség. Ezek az adatok még a század első felében mérteknél is kevésbé különböztek a nyugat-európaiaktól, vagyis az 1960-as évektől közel azonossá vált a háztartások átlagos létszáma az ottanival. A csökkenés Lengyelországban is jelentős volt, de itt a század során mindvégig magasabb maradt a háztartások átlagos létszáma (4.6. táblázat).

E folyamatokkal összefüggésben a háztartásszerkezet átalakulásának két további trendje is szembetűnő: egyrészt a nagyobb háztartások arányának csökkenése, másfelől az egyszemélyes háztartások arányának gyors növekedése. A népesebb – az ötfős, illetve ennél nagyobb méretű – háztartások arányának csökkenése az átlagos háztartáslétszáméhoz nagyon hasonló dinamikát követett, ami nem meglepő, hiszen az utóbbi csökkenésének egyik legfontosabb tényezője volt, hogy egyre kevesebben éltek nagyobb háztartásokban. A háztartás- és lakásstatisztikákból következtethetően a századelőn – Franciaország és Belgium kivételével, ahol azonban csak a nagyobb települések adatait ismerjük – minden országban domináltak az ötfős és nagyobb háztartások, de visszaszorulásuk már a század első felében is gyors ütemben folyt: 1950 körül az országok többségében 20% alatti részaránnyal rendelkeztek. A további csökkenés nyomán az 1980-as években az ötfős vagy nagyobb háztartások 10%-ot jóval meghaladó arányban már csak Írországban fordultak elő (4.7. táblázat). Európa más régióiban – Dél- Európában vagy Kelet-Közép-Európában – szintén jelentős volt a nagy létszá mú háztartások visszaszorulása. A dinamika mindenekelőtt ott volt gyors, ahol a gyermekszám jelentősen csökkent. Az ötfős és ennél nagyobb létszámú háztartások aránya 1930 körül Olaszországban még 38,4%-ot, Lengyelországban pedig még ennél is jóval nagyobb arányt (45,8%) képviselt, ugyanakkor Csehszlovákiában 31,3%-ot, Magyarországon 33%-ot tett ki.22 Az adatok ekkor még nyugat-európai viszonylatban magas arányoknak számítottak, de a következő évtizedekben Kelet-Közép-Európa több országában gyorsan esett a gyermekszám. Így Csehszlovákiában 1961-ben már valamivel a nyugat-európai átlag alatti volt 16,7%-os mértékével. 1991-ben ezen háztartási kategória 8,4%-os aránya még a korábbiaknál is kevésbé tért el a nyugati társadalmak színvonalától. Ezzel szinte teljesen megegyezett a magyarországi fejlődés, de jóval jelentősebb maradt a nagy létszámú háztartások aránya Olaszországban és különösen Lengyelországban (4.7. táblázat).

4.6. táblázat - 4.6. táblázat ► A háztartások átlagos létszámának alakulása európai országokban, 1900-2000 (fő)

1900

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

2000

Egyesült Királyság

4,4

4,1

3,7

3,2

3,0

2,9

2,7

2,6

2,3

Franciaország

3,5

2,9

3,1

3,1

3,1

2,9

2,7

2,6

2,4

Hollandia

4,5

4,4

4,3

4,0

3,7

4,5

3,6

3,2

2,8

2,4

2,3

Belgium

4,3

4,1

3,8

3,4

3,0

3,0

2,9

2,7

2,7

2,4

Írország

4,9

4,8

4,5

4,3

4,2

4,2

4,0

3,9

3,7

3,3

3,0

Németország/

NSZK

4,5

4,4

4,0

3,8

3,3

3,0

2,9

2,7

2,5

2,3

2,2

Ausztria

4,5

3,6

3,1

3,0

2,9

2,7

2,5

2,4

Svájc

4,2

3,9

3,3

2,9

2,5

2,4

Svédország

3,7

3,7

3,6

3,5

2,8

2,9

2,8

2,6

2,3

2,1

2,0

Dánia

4,3

4,1

4,0

3,7

3,2

3,1

3,0

2,7

2,4

2,3

2,2

Norvégia

4,5

4,2

4,1

4,5

4,2

3,2

3,1

2,9

2,7

2,4

Finnország

4,6

4,4

3,6

3,6

3,3

3,0

2,6

2,5

2,2

Olaszország

4,5

4,7

4,4

4,2

4,3

3,0

3,6

3,3

3,0

2,9

2,6

Lengyelország

4,8

4,4

3,5

3,4

3,1

3,1

Csehszlovákia

3,8

3,3

3,1

2,9

2,8

2,6

Magyarország

4,7

4,3

3,9

3,8

3,6

3,1

3,0

2,8

2,6


Megjegyzések: Ha másként nem jelöltük, magánháztartások adatai. Eltérő időpontok: Magyarország: 1941, 1949; Németország: 1925, 1927, 1939, 1961, 1987; Anglia és Wales: 1911, 1921, 1931; Egyesült Királyság: 1951, 1961, 1971, 1981; Franciaország: 1901, 1911, 1946, 1962, 1975, 1982; Hollandia: 1899, 1909, 1947, 1971; Belgium: 1947, 1961, 1981; Ausztria: 1934, 1951, 1961, 1971, 1981, 1991; Írország: 1901, 1926, 1936, 1946, 1961, 1971, 1981, 1991, 1997; Svédország: 1945; Dánia: 1901, 1916, 1981, 1991; Norvégia: 1946; Olaszország: 1901, 1911, 1921, 1931, 1936, 1951, 1961, 1971, 1981; Csehszlovákia: 1961, 1991; Lengyelország: 1921, 1931, 1978, 1988. Eltérő adatok: Magyarország: 1910, 1920, 1930, 1941 lakások átlagos lakószáma; Németország 1927: 5000 lakos feletti városok, 1950: Nyugat-Berlinnel együtt, 1999: a korábbi NSZK területe; Egyesült Királyság: 1911-1931 Anglia és Wales; Franciaország 1911: 50000 lakos feletti városok, 1901-1946: lakott lakások; Hollandia 1947: lakások; Belgium 1910-1930: 10000 lakos feletti városok, 1910-1947: lakott lakások; Ausztria 1910: az ország nagyobb városai, lakott lakások; Dánia 1901-1930: lakott lakások, Koppenhága; Finnország 1900-1930: lakott lakások, 1900-1910: Helsinki, Turku, Tampere, Uleaborg, 1930: Helsinki; Norvégia 1930: városi lakott lakások; Olaszország 1931: nagyobb városok, lakott lakások.

Források: Faragó Tamás: Nemek, nemzedékek, családok és rokonok a XVIII-XX. században. (Doktori értekezés. MTA Kézirattár.) Budapest, 1994. Melléklet. 59. (Magyarország 1910). Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája. Budapest: KSH, 1963. 295. (Magyarország 1930, 1949). Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 82. (Magyarország 1920, 1941, 1960-1990). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 306. (Németország 1927.), 324. (Anglia és Wales 1911-1931), 302. (Franciaország 1901-1911), 313. (Hollandia 1947), 289. (Belgium 1910-1947.), 285. (Ausztria 1910), 322. (Svájc 1920-1930), 308. (Írország 1926-1946), 319. (Svédország 1930), 295. (Dánia 1901-1930), 298. (Finnország 1900-1930), 316. (Norvégia 1930), 311. (Olaszország 1931). Bernhard Schafers: Gesellschaftlicher Wandel in Deutschland. Stuttgart: Enke, 1995. 294. (Németország, Nagy-Britannia, Hollandia, Belgium, Olaszország 1990). United Nations (ed.): Demographic Yearbook. Spe- cial Issue: Population Ageing and the Situation of Elderly Persons. New York: United Nations, 1993. (Nyugat-Európa 1950, 1960). Eurostat (ed.): Economic and Social Features of Households in the Member States of the European Community. Luxembourg: Eurostat, 1982. 33. (Nyugat-Európa 1970). United Nations (ed.): Demographic Yearbook, 1995. New York: United Nations, 1997. 596-604. (Nyugat-Európa 1990). Ray Hall: Family Structures. In Daniel Noin – Robert Woods (eds.): The Changing Population of Europe. Oxford: Black- well, 1993. 102. (Hollandia 1980). Franz Rothenbacher: The European Population since 1945. Houndmills: >

Palgrave, 2005. 43. (NSZK 1980, Hollandia 1980-1990, Ausztria 1991, Olaszország 1951, Csehszlovákia 1950-1991, Lengyelország 1960-1988). Franz Rothenbacher: The European Population 1850-1945. Houndmills: Palgrave, 2002. 51. (Németország 1900-1920, 1939; Franciaország 1946, halandóság 1899-1947; Belgium 1900-1930; Ausztria 1910, 1934; Írország 1901-1946; Svédország 1900-1945; Dánia 1901-1940; Norvégia 1900-1946; Olaszország 1901-1936; Csehszlovákia 1930; Lengyelország 1921-1931). Eurostat: Eurostat Yearbook 2002. Luxembourg: Eurostat, 2002. 33. (Nyugat-Európa 1997-2000).

4.7. táblázat - 4.7. táblázat ► Az öt vagy ennél több taggal rendelkező háztartások arányának alakulása az összes háztartáshoz viszonyítva európai országokban, 1900-1990 (százalék)

1900

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

Egyesült Királyság

41,0

36,9

28,1

17,8

16,0

14,5

11,4

8,0

Franciaország

25,4

15,3

16,0

18,0

20,1

19,1

11,9

10,3

Hollandia

42,9

28,6

41,4

27,0

20,4

11,7

7,1

Belgium

26,9

19,3

16,7

14,9

14,6

16,0

16,1

11,4

8,2

Írország

44,0

40,8

38,6

35,4

35,2

32,3

26,6

Németország/

NSZK

44,4

42,4

33,4

25,9

18,7

14,0

12,9

8,0

5,1

Ausztria

37,4

18,2

17,0

17,0

13,0

10,0

Svájc

43,0

38,6

32,5

21,0

16,0

9,0

6,5

Svédország

33,4

32,8

30,1

27,2

17,5

13,1

10,0

6,0

5,3

Dánia

32,5

25,1

18,8

17,8

15,0

12,7

7,4

4,7

Norvégia

44,1

39,4

20,3

21,0

17,0

12,0

8,3

Finnország

44,9

42,7

26,3

28,3

25,0

18,3

10,0

7,8

Olaszország

43,8

42,4

41,3

38,4

39,6

33,3

27,0

21,5

14,9

11,3

Lengyelország

51,3

45,8

26,5

23,9

16,9

17,1

Csehszlovákia

31,3

20,8

16,7

13,2

10,1

8,4

Magyarország

33,0

17,0

14,0

10,6

8,0


Megjegyzések: Amennyiben másként nem jeleztük, magánháztartások adatai. Eltérő adatok: Magyarország 1930: a lakások megoszlása a 10000 főnél népesebb községekben. Egyesült Királyság 1911-1950: Anglia és Wales; Franciaország 1911: 50000 lakos feletti városok, 1901-1946 lakott lakások; Hollandia 1947: lakott lakások; Belgium 1910-1930: 10000 lakos feletti városok, 1910-1947: lakott lakások; Ausztria 1910: lakott lakások; Svédország 1930: lakások, Stockholm; Dánia 1901-1930: lakott lakások, Koppenhága; Finnország 1900-1930: lakott lakások, 1900-1910: Helsinki, Turku, Tampere, Uleaborg, 1930: Helsinki; Norvégia 1930: városi lakott lakások; Olaszország 1911: öt nagyváros, lakott lakások, 1931: 11 nagyváros, lakott lakások. Eltérő időpontok: Németország: 1925, 1933, 1939, 1991; Anglia és Wales: 1911, 1921, 1931; Egyesült Királyság: 1961, 1981, 1991; Franciaország: 1901, 1911, 1946, 1962, 1975; Hollandia: 1909, 1947, 1971, 1991; Belgium: 1947, 1961, 1991; Ausztria: 1951, 1991; Írország: 1926, 1936, 1946, 1961, 1971, 1991; Dánia: 1901, 1916, 1981, 1991; Olaszország: 1901, 1911, 1921, 1931, 1936, 1951, 1961, 1971, 1991; Csehszlovákia: 1961, 1991; Lengyelország: 1921, 1931, 1978, 1988.

Források: Faragó Tamás: Nemek, nemzedékek, családok és rokonok a XVIII-XX. században. (Doktori értekezés. MTA Kézirattár.) Budapest, 1994. Melléklet. 49. (Magyarország 1930). Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 76. (Magyarország 1960-1990). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 306. (Németország 1927.), 324. (Anglia és Wales 1911-1931), 302. (Franciaország 1901-1911), 313. (Hollandia 1947), 289. (Belgium 1910-1947),

285. (Ausztria 1910), 322. (Svájc 1920-1930), 308. (Írország 1926-1946), 319. (Svédország 1930), 295. (Dánia 1901-1930), 298. (Finnország 1900-1930), 316. (Norvégia 1930), 311. (Olaszország 1911, 1931) – saját számítások. Eurostat (ed.): Economic and Social Features of Households in the Member States of the European Community. Luxembourg: Eurostat, 1982. 30-39. (Nyugat-Európa 1960-1970). K. Schwarz: Household trends in Europe after World War II. In Nico Keilman et. al. (ed.): Modelling Household Formation and Dis- solution. Oxford: Clarendon Press, 1988. 79-80. (Németország, Anglia és Wales, Ausztria, Svédország, Dánia, Norvégia, Olaszország 1950). Francois Höpflinger: Haushalts- und Familienstrukturen im westeu- ropaischen Vergleich. In Stefan Hradil – Stefan Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaften im Vergleich. Opladen: Leske und Budrich, 1997. 100. (Nyugat-Európa 1960-1980). Eurostat (ed.): Population, household and dwellings in Europe. Main results of the 1990/1991 censuses. Brussels-Luxembourg: Eurostat, 1996. 120-121. (Nyugat-Európa 1990). Ray Hall: Family Structures. In Daniel Noin – Robert Woods (eds.): The Changing Population of Europe. Oxford: Blackwell, 1993. 103. (Németország 1970-1980, Egyesült Királyság 1971-1981, Franciaország 1968-1982, Hollandia 1971-1981, Belgium 1970-1981, Dánia 1970-1981, Olaszország 1971-1981). Franz Rothenbacher: The European Population, 1850-1945. Houndmills: Palgrave, 2002. 52. (Németország 1900-1939, Franciaország 1946, Hollandia 1909, 1947, Belgium 1947, Svájc 1900, Írország 1926-1946, Svédország 1900-1930; Norvégia 1920-1930, Olaszország 1901-1936, Csehszlovákia 1930, Lengyelország 1921-1931). Franz Rothenbacher: The European Population since 1945. Houndmills: Palgrave, 2005. 45. (Egyesült Királyság 1950, Ausztria 1951, Dánia 1950, Finnország 1950, Olaszország 1951, Csehszlovákia 1950-1991, Lengyelország 1960-1988).

Az első világháború előtt az egyszemélyes háztartások Nyugat-Európában Belgium kivételével mindenhol, ahol az ország egészére vonatkozó adatokkal rendelkezünk, az összes háztartás kevesebb, mint 10%-át tették ki. A század első felében még mérsékelt volt ennek az aránynak a növekedése, a második felében azonban kimondottan gyors ütemű. Az 1980-as évek végén Svédországban már a háztartások 40%-a, a többi skandináv országban, az NSZK- ban, Svájcban és Ausztriában cca. %-a, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Hollandiában és Belgiumban a háztartások cca. 25%-a volt egyfős. Dél-Európa és Írország adatai ez esetben is az átalakulás vontatottabb ütemét mutatják (4.8. táblázat). Ugyanez látható Kelet-Közép-Európában is, ahol az egyszemélyes háztartások súlya ugyan folyamatosan nőtt, de ezt viszonylag alacsony bázisról indulva tette: 1930-ban Csehszlovákiában 7,3, Lengyelországban 9, Magyarországon 6%-ot ért el ezen típus aránya, s a következő évtizedekben is a nyugat-európai átlagnál alacsonyabb volt.23 Magyarországon és Csehszlovákiában 1990-ben az összes háztartás nem egészen ^-ében, Lengyelországban %-ében élt egyetlen személy. Ennél kisebb arányt Nyugat-Európá ban csak Írországban (20%) figyeltek meg (4.8. táblázat). Ezen a téren tehát az ezredfordulóra lényegesen nagyobb maradt az eltérés Kelet-Közép-Európa és Nyugat-Európa társadalmai között, mint a háztartások átlagos nagysága és a legnagyobb létszámú háztartások esetében.

4.8. táblázat - 4.8. táblázat ► Az egyszemélyes háztartások arányának alakulása az összes háztartáshoz viszonyítva európai országokban, 1900-1990 (százalék)

1900

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

Egyesült Királyság

5,3

6,0

6,7

11,0

11,9

18,1

22,0

26,7

Franciaország

4,4

18,6

19,9

22,3

25,0

27,0

Hollandia

9,6

9,7

11,2

9,7

11,9

17,1

22,0

29,9

Belgium

14,2

15,0

11,3

15,8

16,8

18,8

23,0

28,4

Írország

8,3

9,4

10,4

12,6

14,2

17,0

20,2

Németország/NSZK

7,2

7,3

6,7

8,4

9,8

19,0

20,6

25,2

31,0

33,6

Ausztria

6,3

18,0

20,0

26,0

28,0

29,7

Svájc

9,5

8,6

8,5

14,2

19,6

29,0

32,4

Svédország

12,2

21,0

20,2

25,3

33,0

39,6

Dánia

8,8

10,0

9,5

10,9

13,5

14,0

16,0

21,4

29,0

34,4

Norvégia

9,4

11,3

15,0

18,0

21,1

28,0

34,3

Finnország

6,7

7,5

8,7

10,3

19,3

24,0

27,0

31,7

Olaszország

8,8

9,2

9,1

9,6

9,1

10,0

10,6

12,9

18,0

20,6

Lengyelország

6,1

9,0

16,4

16,1

17,4

18,3

Csehszlovákia

7,3

10,8

14,2

17,1

22,9

25,3

Magyarország

6,0

10,0

14,5

17,5

19,6

24,3


Megjegyzések: Amennyiben másként nem jeleztük, magánháztartások adatai. Eltérő adatok: Magyarország 1949: becslés; Egyesült Királyság 1911-1950: Anglia és Wales; Franciaország 1901-1946 lakott lakások; Hollandia 1947: lakott lakások; Belgium 1910-1930: 10000 lakos feletti városok, 1910-1947: lakott lakások; Ausztria 1910: lakott lakások; Svédország 1930: lakások, Stockholm; Dánia 1901-1930: lakott lakások, Koppenhága; Finnország 1900-1930: lakott lakások, 1900-1910: Helsinki, Turku, Tampere, Uleaborg, 1930: Helsinki; Norvégia 1930: városi lakott lakások; Olaszország 1911: öt nagyváros, lakott lakások, 1931: 11 nagyváros, lakott lakások. Eltérő időpontok: Németország: 1925, 1933, 1939, 1991; Anglia és Wales: 1911, 1921, 1931; Egyesült Királyság: 1961, 1981, 1991; Franciaország: 1901, 1946, 1962, 1975; Hollandia: 1909, 1947, 1971, 1991; Belgium: 1947, 1961, 1991; Ausztria: 1991; Írország: 1936, 1946, 1961, 1971, 1991; Dánia: 1901, 1911, 1921, 1981, 1991; Olaszország: 1901, 1911, 1931, 1936, 1961, 1971, 1991; Csehszlovákia: 1961, 1991; Lengyelország: 1921, 1931, 1988.

Források: Faragó Tamás: Nemek, nemzedékek, családok és rokonok a XVIII-XX. században. (Doktori értekezés. MTA Kézirattár.) Budapest, 1994. Melléklet. 38. (Magyarország 1949). Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 76. (Magyarország 1960-1990). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 306. (Németország 1927.), 324. (Anglia és Wales 1911-1931), 313. (Hollandia 1947), 289. (Belgium 1910-1947.), 285. (Ausztria 1910), 322. (Svájc 1920-1930), 308. (Írország 1926-1946), 319. (Svédország 1930), 295. (Dánia 1901-1930), 298. (Finnország 1900-1930), 316. (Norvégia 1930), 311. (Olaszország 1911, 1931). Eurostat (ed.): Economic and Social Features of Households in the Member States of the European Community. Luxembourg: Eurostat, 1982. 30-39. (Nyugat- Európa 1960-1970). K. Schwarz: Household trends in Europe after World War II. In Nico Keilman et. al. (ed.): Modelling Household Formation and Dissolution. Oxford: Clarendon Press, 1988. 79-80. (Németország, Anglia és Wales, Ausztria, Svédország, Dánia, Norvégia, Olaszország 1950). Francois Höpflinger: Haus- halts- und Familienstrukturen im westeuropaischen Vergleich. In Stefan Hradil – Stefan Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaften im Vergleich. Opladen: Leske und Budrich, 1997. 102. (Nyugat-Európa

  1. 1980). Eurostat (ed.): Population, household and dwellings in Europe: Main results of the 1990/1991 cen- suses. Brussels-Luxembourg: Eurostat, 1996. 120-121. (Nyugat-Európa 1990). Franz Rothenbacher: The European Population, 1850-1945. Houndmills: Palgrave, 2002. 53. (Németország 1900-1939; Franciaország 1901; Hollandia 1909-1947; Belgium 1947; Svájc 1900, 1920; Írország 1926-1936; Dánia 1901-1940; Norvégia 1920, 1946; Olaszország 1901, 1920-1936; Csehszlovákia 1930; Lengyelország 1921-1931). Franz Rothenbacher: The European Population since 1945. Houndmills: Palgrave, 2005. 46. (Csehszlovákia 1950-1991, Lengyelország 1960-1988).

Nemcsak a háztartások létszáma csökkent azonban, hanem egyszerűsödött szerkezetük is. Ebben kulcsfontosságú volt az a folyamat, amit a család nuklea- rizálódásaként szokás emlegetni. Mint láttuk, a családtörténeti kutatások megállapítása szerint Északnyugat- és Közép-Európa jelentős területein a társadalom tagjainak többsége – ha tehette – már a preindusztriális időszakban is nukleáris családháztartásban élt, vagyis olyan egységben, mely csak a családmagot – a házaspárt és kiskorú gyermekeiket – jelentette. Kevésbé voltak elterjedtek az ösz- szetett – mint például a kiterjesztett vagy a több családmagból álló – családház- tartások.24 Adataink – melyek inkább a század második felére vonatkoznak – azt mutatják, hogy a 20. században is tovább folyt a családháztartások nuklearizáló- dása, vagyis csökkent a többgenerációs együttélések (szülők és felnőtt gyermekeik, esetleg unokáik együttélése), illetve a nukleáris családmaggal/családdal együtt élő távolabbi családtagok (testvérek, nagybácsik, nagynénik stb.) aránya. A háromgenerációs együttélések száma pl. az NSZK-ban 1961-ben még több mint 1 millió volt, ám 1982-ben már csak feleannyit regisztráltak.25 Svájcban már 1920-ban is viszonylag kevés olyan háztartás létezett, melyben a családmagon kívül rokonok is éltek, de 1980-ra ez is további mintegy harmadára, az összes háztartás 2%-ára esett vissza. Dél-Európában azonban, ahol az agrárnépesség jelentős maradt, lényegesen magasabb volt az arány: Olaszországban 1971-ben 8%-ot tett ki.26

Bár Kelet-Közép-Európában – mint korábban láttuk – a házasodási szokásokban összességében figyelemre méltó állandóság volt tapasztalható, más vonatkozásban a családi együttélés keretei és tartalma jelentősen megváltoztak a 20. század során. A családszerkezet 19. század végi, 20. század eleji jellemzőiről még viszonylag kevés átfogó információval rendelkezünk ebben a régióban. Az idézett 20. század eleji, mintegy 4-4,5 fős átlagos háztartásnagyság önmagában is alátámasztani tűnik azt, hogy a többgenerációs együttélés (a nagycsaládnak is nevezett forma), vagyis amikor a szülők közös háztartásban élnek házas gyermekeikkel, esetleg unokáikkal, a vizsgált korszak elején Kelet-Kö- zép-Európában sem uralkodott. Elegendőnek tűnnek azonban a bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy a 20. század során itt is megfigyelhető a családszerkezet egyszerűsödése, vagyis a háztartásban a nukleáris család tagjai mellett más rokonok jelenlétének ritkulása. A családszerkezet átalakulása érintette a felmenőági rokonok együttélése révén és más módon keletkező összetett (kiterjesztett, illetve több családmagból álló) családháztartások elterjedtségét. Ezenkívül megváltoztak az ilyen együttélések funkciói is. A változások iránya tehát nagyon hasonló volt a nyugat-európai társadalmakban jellemzőhöz, csak annak mértéke tért el az ott megfigyeltektől: lassabban, s megkésve zajlottak az átalakulások.

A század első felében a családháztartások nuklearizációja előrehaladt Kelet- Közép-Európában. Ennek ellenére Faragó Tamás becslése szerint Magyarországon 1949-ben a háztartások nem kevesebb, mint 22-24%-a állt több családból, illetve volt jelen a család mellett más rokon is.27 A háztartási statisztika szerint a háromgenerációs családháztartások aránya még 1960-ban is 12,4% volt, ami egyben azt jelentette, hogy a lakosság ennél jóval nagyobb aránya élt ilyen család- ban.28 A háztartások komplexitásának a csökkenés ellenére is fennmaradó viszonylag magas átlagos szintjét jelzi az is, hogy Magyarországon még 1990-ben is a háztartások 11,8%-ában több család lakott vagy a család mellett más rokon is jelen volt, s ilyen háztartásokban élt az előbbi időpontban a lakosság 28,1, illetve a későbbiben 19,1%-a. Legjellemzőbb esetként a szülők és a megházasodott gyer- mek(ek), illetve az özvegy szülő és gyermekének családja élt együtt. Ezek lényegesen magasabb arányok, mint amelyek a nyugat-európai társadalmakban kialakultak: 1970-ben 7 vizsgált nyugat-európai ország (Anglia, Hollandia, Belgium, Svájc, NSZK, Norvégia, Finnország) közül mindegyikben 4-6% között volt a komplex háztartások aránya, s csak Finnországban érte el – a használt definíciótól függően – a 7, illetve 9%-ot.29

Sajátos hagyományai voltak a bonyolult szerkezetű családháztartásoknak a Balkánon. A 20. század elejéről kevés adattal rendelkezünk a délkelet-európai családszerkezetre vonatkozóan, de úgy tűnik, hogy a kiterjesztett vagy a több családmagból álló családháztartás kialakulásának a Balkánon kevésbé voltak demográfiai és társadalmi akadályai, mint Nyugat-Európában. Ebben szerepe volt a nyugat-európainál lényegesen alacsonyabb első házasságkötési kornak. Meggyőző néprajzi, illetve történeti antropológiai bizonyítékok vallanak a tradicionális összetett családháztartások (zadruga, nagycsalád) létezéséről a 19. századi balkáni paraszti népességben. Sőt – bár a nagycsalád kifejlett formája már a két világháború között szinte teljesen felbomlott –, egyes elszigeteltebb falusi közösségekben a század közepén is voltak nyomai, még Magyarországon is, ahol pedig a zadrugaszerű együttélés nem volt jellemző.30 E munkák alapján jelek mutatnak arra, hogy a kiterjesztett család vagy több családmag együttélése számos közösségben követett minta volt korszakunk elején a Balkánon és Kelet-Kö- zép-Európa egyes részein: vagyis ahol a szülők megérték ezt a kort, ott gyakran közös háztartást alkottak házas gyermekeikkel. Így a családi ciklus egy bizonyos szakaszában annak ellenére is elterjedt lehetett az ilyen típusú együttélés, ha az egész népességre vonatkozóan csak viszonylag alacsony átlag adódott.

Természetesen a 19. századi paraszti nagycsalád és a 20. század második felének többgenerációs együttélései közötti közvetlen kapcsolat aligha feltételezhető Kelet-Közép-Európában, de még a Balkánon sem, hiszen időközben jelentősen megváltozott az ilyen együttélések tartalma. A városban élők viszonylag magas aránya az összetett családháztartások között a második világháború utáni évtizedekben már önmagában is utal arra, hogy nem, vagy nem elsősorban az életmód, illetve a termelési folyamat eredményezte kialakulásukat, hiszen a városokban erről eleve alig lehetett szó.31 Ekkor már döntően más okok, mindenekelőtt a lakáshiány következtében jöttek létre a kiterjesztett családok.32 Így volt ez a falvakban is, ahol – főként a mezőgazdaság kollektivizálása nyomán – szintén alapvetően átalakultak a család funkciói.33 Ugyanekkor a komplex családháztartások viszonylag magas arányában nagy szerepe lehetett az erre vonatkozó, ezt támogató normák továbbélésének is.

Emellett nem csupán a (család)háztartások szerkezete egyszerűsödött a 20. században, hanem az átalakulás fontos irányaként egymástól való elkülönülésük is előrehaladt. A 19. század végén a formailag önálló háztartások is gyakran összefonódtak: gondoljunk csak a bérbeadó által foglalkoztatott, s gyakran a szállásért is munkával fizető alkalmazottra. Budapesten még 1910-ben is csak a háztartások 42,6%-a élt magában egy lakásban, a többi albérlőként-ágybérlőként, vagy éppen lakása egy részét ezeknek kiadva, 1930-ban ellenben már 60,8%-uk lakott egyedül.34 Nem egyszerűen a nukleáriscsalád-háztartások „kikristályosodása" folyt tehát, hanem a nukleáris családok elkülönülése, a családon belüli intimitás térbeli lakásfeltételeinek kialakulása is. Ez a folyamat a század második felében is gyorsan haladt, különösen a családdal rokoni kapcsolatban nem lévő együttlakók száma csökkent ekkoriban.

◄ OKOK ► A háztartásnagyság mérséklődésének alapvető oka az volt, hogy – a termékenység egy korábbi fejezetben bemutatott visszaesése következtében – az átlagos gyermekszám nagymértékben csökkent. Már a század első felében megindult a negyedik és nagyobb sorszámú születések arányának mérséklődése Nyugat-Európában. A második világháború után – jóllehet a fertilitás egy ideig nőtt – ez a folyamat gyorsult, s kiterjedt a harmadik születésekre is. Utóbbiak aránya az összes születésben az 1950-es években 15-20% között volt, míg 1980-ra ez 9-15%-ra esett vissza Nyugat-Európában (Írország kivételével).35 Ez a folyamat aztán átterjedt először Dél-Európára, majd Kelet-Kö- zép-Európára és a Balkánra. Míg Magyarországon 1935-ben az összes születés 15%-át tették ki a harmadik születések, addig az 1970-es években – többé-ke- vésbé folyamatos csökkenés után – már csak 9-10%-át, s csak az 1980-as évek második felében nőtt némileg ezek aránya. Ennél is nagyobb mértékben visz- szaesett a negyedik, s magasabb sorszámú születések aránya az összes szüle- tésekben.36 Ugyanakkor a három- és többgyermekesek számának csökkenésével párhuzamosan a gyermektelen családok aránya nem nőtt, sőt inkább csökkent a század-elő és az 1980-as évek között – néhány kivételtől eltekintve, mint pl. Anglia és Németország/NSZK, ahol a világháború előtti 10, illetve 12%-ról az 1970-es évekre 15 és 17%-ra emelkedett a mindvégig gyermektelen családok aránya. E tény oka egyértelműen a meddőség csökkenése volt, főként a nemi betegségek visszaszorulása, illetve az egészségügynek a más eredetű meddőségek kezelésében elért fejlődése következtében. E folyamatok eredményeként – főként a második világháború utáni két-három évtizedben – az átlagos gyermekszám csökkenése mellett egyértelmű nivelláció figyelhető meg a kétgyermekes családok javára.37

Szintén a háztartások átlagos létszámát csökkentette, s egyszersmind szerkezetüket is egyszerűsítette, hogy a családokkal élő, s a háztartáshoz tartozó cselédek, paraszti gazdaságokban és kisüzemekben-boltokban dolgozó alkalmazottak (segédek, tanulók stb.) rétege elvékonyodott, s immár a megmaradók sem a családokkal laktak, nem formáltak közös háztartást azokkal. Ezt jól mutatja Németország esete, ahol 1910-ben még a háztartások 17%-ában éltek együtt rokoni kapcsolatban nem lévő személyek, de a század végére ez a réteg már szinte teljesen eltűnt.38

Kelet-Közép-Európa legtöbb régiójában a parasztgazdaságokban az idegen, a háztartásba is integrálódó munkaerő alkalmazásának már a század elején sem voltak olyan hagyományai, mint Nyugat-Európában. A kommunista hatalomátvétel után pedig politikai okok miatt sem volt lehetséges ilyen munkaerő alkalmazása. Ez csökkentette a háztartások átlagos létszámát és egyben komplexitásának mértékét. Ugyanezzel a hatással járt, hogy a tehetősebb családokkal együtt élő, a háztartások átlagos nagyságát növelő, s még a két világháború között sem jelentéktelen nagyságú háztartási alkalmazottak (cselédek) rétege a második világháború után ugyancsak hirtelen és teljesen megszűnt.39

Szintén jelentősen hozzájárult az átlagos háztartásnagyság csökkenéséhez az egyszemélyes háztartások növekvő elterjedtsége. Ez egyrészt arra vezethető visz- sza, hogy a halálozási viszonyok javulása miatt emelkedett az idősek száma, akik vagy dolgoztak, vagy a javuló jóléti szolgáltatások révén egyre kevésbé voltak ráutalva rokonaikra, s maguk is mindinkább törekedtek arra, hogy megőrizzék saját lakásukat, független életformájukat. Így közülük egyre többen éltek egyedül (általában özvegyek és nők). Másrészt – elsősorban az 1960-as években – emelkedett az egyedül élő fiatalok, ezen belül is leginkább a nők száma, akik különösen a nagyvárosokban sajátos életformát/kultúrát kezdtek teremteni maguknak (singles).40 Igaz, az 1970-es években több országban (Hollandia, Norvégia, NSZK) stagnálást, az 1980-as években pedig egyenesen a szülői háztól távol élő fiatal felnőttek arányának csökkenését jelezték a felmérések.41 A második világháború utáni évtizedekben, s különösen az 1970-es évektől – a válások miatt – szintén nőtt az egyszülős családok aránya, melyekben a gyermekek felnőtté válása után a szülő többnyire egyedül élt tovább. E tényezők következtében az 1980-as évekre a felnőttek nagy része már eltartott gyermek nélküli háztartásban élt Nyugat-Európában. Egyedül Írországban volt a felnőttek több mint fele mellett gyermek is jelen a háztartásban.42

Az egyszemélyes háztartások arányának növekedését Kelet-Közép-Euró- pában elsősorban az idős, egyedülálló emberek számának emelkedése okozta, részben az átlagos élettartam javulása következtében, de a családok fokozódó elkülönülése is közrejátszott ebben. A válások számának emelkedése szintén mind több egyfős háztartást eredményezett, azonban a fiatalok életstílusának megváltozása a nyugat-európainál jóval mérsékeltebben járult ehhez hozzá – hiszen a korai házasság fenntartotta egyeduralmát, s így a fiatalok házasságkötés előtti önálló háztartásformálása már csak ezért sem volt számottevő még a század utolsó harmadában sem.

Mindazonáltal valószínűleg helyesen járunk el, ha a család változását nem csupán a létszám, illetve az együtt élő generációk számának oldaláról vizsgáljuk. Az átalakulás nem írható le megfelelően a háztartások szerkezetének meg- változásával,43 mivel a hagyományos családot nem tekinthetjük egyszerűen több felnőtt generáció együttélésének, hanem speciális magatartásformák (és funkciók) jellemezte közösségnek: a patriarchizmus mellett igen erős a nemek szerinti munkamegosztás a családban; a termelőmunka és a családi otthon helye egybeesik, vagyis a család gazdasági egységként működik. Ebben a megközelítésben gyakran a 19. század végi paraszti nukleáris család is a nagycsalád miniatűr formája volt,44 vagyis rendelkezett annak fontos jellemzőivel. Ebből következően a családtagok közötti viszony átalakulása legalább annyira tükrözi a család változását, mint a generációk együttlése vagy elkülönülése. Ennek vizsgálata a következő rész tárgya.