Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

A házastársak közötti viszony és a gyermekek helyzete: növekvő szimmetria, fokozódó figyelem

A házastársak közötti viszony és a gyermekek helyzete: növekvő szimmetria, fokozódó figyelem

A családtörténet-írás különböző megközelítései és iskolái egyaránt elismerik, hogy Európában – s általában a nyugati világban – egy hosszú távú, több évszázadot átfogó folyamat eredményeként nemcsak a család nuklearizálódott, demográfiai összetétele vált stabillá, hanem alapvetően megváltoztak a családban az interperszonális viszonyok is. A családok mindinkább egalitáriussá váltak, a merev hierarchiaviszonyok – melyek mindenekelőtt a patriarchizmust jelentették – oldódtak, s mind nagyobb mértékben érvényesültek a családtagok egyéni jogai és autonómiája. Emellett a családi élet intimitása nőtt, érzelmekkel telítődött. Egyre nagyobb szerephez jutott a házastársak közötti érzelmi kapcsolat, s a gyermekek felnevelése is a családi élet középpontjába került. Ez a család privatizálódásaként, illetve emocionalizálódásaként is emlegetett átalakulás először a középrétegekben indult meg, majd onnan terjedt tovább a felsőbb és alsóbb rétegekre, s e változások javában tartottak a 20. században is: a legtöbb nyugat-európai társadalomban csak a század közepére játszódtak le többé-kevésbé teljesen, Európa más régióiban pedig ennél is később.

◄ A HÁZASTÁRSAK KÖZÖTTI VISZONY ► A házastársak közötti új jellegű, a korábbinál egyenlőbb szerepfelfogású, „szimmetrikusabb"45 kapcsolatok kialakulása alapvetően összefüggött a nők társadalmi helyzetének megváltozásával. Ennek valószínűleg legfontosabb egyedi tényezője a nők munkavállalási lehetőségeinek javulása, a női foglalkoztatottság jelentőségének növekedése volt. A nők egyre szélesebb körű háztartáson kívüli munkavállalása egyrészt jelezte társadalmi helyzetük megváltozását, másrészt számos történész és szociológus szerint a családi viszonyok átalakulásának egyenesen legfontosabb magyarázata is a 20. században, vagyis egyaránt tekinthető a változások következményének és előidézőjének. Ezen a téren elsősorban a női foglalkoztatottak arányának növekedése és a nők relatív – férfiakhoz viszonyított – bérezésének javulása tarthat számot figyelmünkre.46

A századelőn mérsékelt különbségek léteztek a női foglalkoztatottságban az egyes nyugat-európai országok között. 1900-ban Ausztriában, Svájcban, a skandináv országokban az összes kereső valamivel több, mint egyharmada volt nő, míg Németország, Franciaország, Belgium, Nagy-Britannia megfelelő aránya egyaránt 30% körül mozgott. A relatíve legkevesebb nő a vizsgált országok között Hollandiában dolgozott, ahol a nők aránya az összes kereső között 25% alatt volt. Bár az első világháború alatt a női foglalkoztatottság több hadviselő országban jelentősen megnőtt, azt követően ismét visszaesett – gyakran egyenesen az 1900-as szint alá –, s a két világháború között – már csak a gazdasági nehézségek, főként a munkanélküliség miatt is – rendszerint nem mozdult el erről a színvonalról47 (4.9. táblázat).

A századfordulón és a két világháború között a női foglalkoztatottság mértéke Kelet-Közép-Európában közepesnek, vagy annál valamivel alacsonyabbnak számított. A századfordulón a foglalkoztatottak 25,2%-a volt nő Magyarországon. Ez az arány a következő évtizedekben – az első világháború előtti csökkenés, majd a háború alatti átmeneti növekedés után – csak mérsékelten nőtt, 1930-ban 26,1%, 1941-ben pedig 27,3%-ra, ami nyugat-európai összehasonlításban közepesnek tekinthető.

A második világháború utáni évtizedekben Nyugat-Európában rendszerint nőtt a női foglalkoztatottak aránya az összes kereső között, de ez a fejlődés korántsem volt minden országban és periódusban egyforma ütemű és egyenes vonalú: pl. Hollandiában is először csökkenés látható, s csak igen későn, az 1970-es években nőtt nagyobb mértékben a női foglalkoztatottság.48 Az országok sorrendje 1945 és 1990 között részben átrendeződött: Hollandia, Írország mindvégig sereghajtó maradt, ezzel szemben a skandináv országokban gyors fejlődés után az 1980-as évekre a legnagyobb – 45-48%-os – női foglalkoztatottság alakult ki, holott ezeket – Finnország kivételével – a világháború után még csak közepes arány jellemezte.49 A növekedés átlagos üteme az 1970-es és az 1980-as években volt a legnagyobb. Ekkor már azon országokban is, ahol korábban alacsony volt az otthonon kívül dolgozó nők aránya – mint az említett Hollandia –, nőtt a női foglalkoztatottak aránya, s elérte az összes munkavállalón belül az egyharmados szintet. Azonban míg Dániában, Svédországban, Norvégiában valóban meredeken emelkedett a munkát vállaló nők száma, 1960 és 1985 között a női foglalkoztatottak arányának növekedése több országban – Ausztria, NSZK, Írország, Svájc – egészében vagy szinte teljes egészében annak eredménye volt, hogy a férfiak aktivitási rátája visszaesett.50 Dél-Európában a női foglalkoztatottság mindvégig jelentősen elmaradt a nyugat-európai szinttől: Olaszországban máig a legalacsonyabbak között van Európában.

4.9. táblázat - 4.9. táblázat ► A női foglalkoztatottak aránya az összes foglalkoztatott körében európai országokban, 1900-1990 (százalék)

1900

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

Egyesült Királyság

29,2

29,6

29,5

29,8

32,6

32,7

36,3

39,2

42,9

Franciaország

30,8

28,8

37,5

31,2

30,9

32,2

33,3

36,0

39,8

43,4

Hollandia

24,3

24,9

25,0

25,6

23,4

21,5

26,3

30,3

39,2

Belgium

29,9

28,4

23,5

24,3

23,2

29,7

30,2

32,7

37,3

41,6

Írország

30,5

31,9

26,7

25,6

26,7

28,7

31,6

Németország/NSZK

30,2

29,1

30,0

33,0

30,3

35,8

37,3

36,6

37,8

40,8

Ausztria

34,2

34,7

34,0

33,4

33,8

39,4

40,8

41,0

Svájc

36,6

35,7

36,9

35,6

32,8

33,7

34,1

36,1

38,1

Svédország

35,1

33,3

34,2

32,0

30,1

29,8

33,6

45,2

47,9

Dánia

37,4

37,4

36,4

37,6

32,1

33,7

30,9

39,4

44,1

46,1

Norvégia

35,2

37,1

34,5

32,5

27,4

28,2

41,3

44,9

Finnország

37,2

39,3

39,5

39,9

36,7

43,7

46,1

47,1

Olaszország

29,1

32,5

28,1

25,2

25,3

26,4

30,7

28,3

33,3

36,8

Magyarország

25,2

22,1

29,8

26,1

27,3

29,2

35,5

41,1

43,4

44,5


Megjegyzések: Nyugat-Európa 1900-1950: ahol másként nem jeleztük, alkalmazottak és munkások (önállóak és foglalkoztatott családtagok nélkül). Egyesült Királyság 1901-1950, 1970: Nagy-Britannia. Nyugat-Európa 1950: a polgári alkalmazottak közötti arány. Eltérő adatok: Németország 1907, 1925: menedzserekkel együtt; Finnország 1910-1940: csak munkások; Norvégia 1911: szolgákkal együtt. Eltérő időpontok: Magyarország: 1941, 1949; Németország: 1895, 1907, 1925, 1933, 1939; Nagy-Britannia: 1901, 1911, 1921, 1931; Franciaország: 1901, 1906, 1921, 1931, 1936, 1954; Hollandia: 1899, 1909, 1947; Belgium: 1947; Ausztria: 1934, 1939, 1951; Svájc: 1941; Írország: 1926, 1936; Dánia: 1901, 1911, 1921; Olaszország: 1901, 1911, 1921, 1931, 1936, 1951.

Források: Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 36-37. (Magyarország). OECD (ed.): Historical Statistics, 1960-1994. Paris: OECD, 1996. (Nyugat-Európa 1960, 1990). OECD (ed.): Historical Statistics, 1960-1984. Paris: OECD, 1986. 33. (Nyugat-Európa 1980). Oscar W. Gabriel – Frank Brettsch- neider (Hrsg.): Die EU-Staaten im Vergleich. Opladen: Westdeutscher Verlag, 1994. 513. (Németország, Nagy-Britannia, Belgium, Írország, Dánia 1950, Nyugat-Európa 1970). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 514-518. (Németország 1895-1939), 499-506. (Franciaország 1901-1954), 563-567. (Hollandia 1899-1947), 463-466. (Belgium 1900-1947), 452-456. (Ausztria 1900-1951), 599-604. (Svájc 1900-1950), 543-545. (Írország 1926-1936), 586-591. (Svédország 1900-1950), 474-479. (Dánia 1901-1940), 486-490. (Finnország 1910-1950), 573-578. (Norvégia 1900-1950), 553-558. (Olaszország 1901-1951). A. T. Mallier – M. J. Rosser: Women and the Economy: A Com- parative Study of Britain and the USA. London: MacMillan, 1987. 20. (Nagy-Britannia 1901-1931).

A Nyugat-Európán belül jelentős mértékben fennmaradó eltéréseket a megismert adatok mellett jól mutatja a nők korspecifikus foglalkoztatottsági színvonala is. Bár a húszas életéveik elején a nők igen hasonló aránya, mintegy 60-70%-a szinte minden országban munkát vállalt, a házasságkötésre a nők munkaerőpiaci szempontból változó módon reagáltak a különböző társadalmakban. Míg az 1970-es években Nagy-Britanniában, Svédországban, Dániában, Franciaországban, Németországban gyermekszülés után a nők 50-70%-a, vagyis túlnyomó többsége 30-50 éves kora között visszatért a munkaerőpiacra, más országokban – mint a Benelux államok vagy Írország – a nőknek csupán 20-35%-a dolgozott 40 és 50 éves kora között.51

Nemzetközi méretekben is gyorsan emelkedett azonban a női foglalkoztatottság az 1950-es és az 1960-as években Kelet-Közép-Európában: Magyarországon az 1949-es 29,2%-ról 1960-ra az összes kereső 35,5%-ára, majd 1970-ben 41,1%- ára ugrott, az 1970-es évek közepén pedig elérte a 44%-ot, s ezzel lényegében maximumát is. Ennek a fejlődésnek az eredményeként az 1960-as években a kommunista országok – mindenekelőtt Lengyelország és az NDK – az európai élvonalba tartoztak, a nyugat-európai országok közül egyedül a skandináv országok közelítették meg – illetve Finnország érte el – szintjüket. Különösen nagynak tekinthetjük az arányukat akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a kommunista országokban a nők között csak elenyésző számban voltak részmunkaidőben foglalkoztatottak, noha ez a munkavállalási forma Nyugat-Európában elterjedt volt: pl. 1980 körül Nagy-Britanniában a női foglalkoztatottak 39, Norvégiában 45, Hollandiában 32%-a részmunkaidős volt.52 Az 1970-es évek közepe után mérséklődött a különbség Kelet-Közép-Európa és Nyugat-Európa országai között a női foglalkoztatottak arányában, hiszen a kommunista országokban lényegében tetőzött, míg a nyugat-európai társadalmak mindegyikében folytatódott a növekedés. Ez – mint láttuk – néhol igen gyors ütemű volt (Hollandiában pl. 1980 és 1990 között 8,9 százalékponttal, 39,2%-ra nőtt a nők aránya az összes foglalkoztatott között).

Nem csupán számbeli-aránybeli gyarapodásról volt azonban szó, hanem jelentősen változott a női foglalkozások jellege is. A század első felében a nők iskolázottsági szintje nagyban elmaradt a férfiakétól, ami döntően hozzájárult ahhoz, hogy a nők elsősorban alacsonyabb szakképzettséget igénylő munkaköröket töltöttek be. Igaz, a nemek közötti iskolázottsági különbségek már ekkor is fokozatosan halványultak, ami megmutatkozott a női egyetemi hallgatók arányában is: 1930-ban Lengyelországban ez 34%-ot tett ki, ami egész Európában kiemelkedőnek számított.53 Az 1950-es évektől ugrásszerűen növekedett a nők iskolázottsága. Az egyetemi oktatásban résztvevők között a nők aránya hamarosan kimondottan magassá vált Kelet-Közép-Európában nemzetközi viszonylatban is. A vizsgált nyugat-európai országok közül 1960-ban már csak Finnország (46%), Franciaország (41%) és Svédország (33%) érte el, illetve haladta meg Lengyelország (35%), Csehszlovákia (34%) és Magyarország (30%) szintjét, s utóbbiakban a női hallgatók aránya a század hátralévő évtizedeiben is mindvégig a legmagasabbak között volt. Ennek következtében ebben a régióban az 1960-as évektől a nők számaránya egyes magas szakképzettséget igénylő foglalkozásokban – pl. tanár – megközelítette vagy elérte a férfiakét. Ugyanakkor a nők jövedelme mindvégig jelentősen a férfiaké alatt maradt még azonos foglalkozás esetén is. Ráadásul a döntően női munkaerőt foglalkoztató ágazatokban a munkabérek szintje alacsonyabb volt, mint a többi szektorban. Míg az oktatásban részt vevő nők és a női foglalkoztatottság magas arányai a kommunista országok női emancipációs gyakorlatának sikereit, addig a férfiak és a nők között fennmaradó jelentős bérkülönbségek annak korlátait mutatják. Az 1970-es években Magyarországon a nők az ugyanazon foglalkozású férfiak fizetésének átlagosan %-ét kapták, ami ugyan lényegében megegyezett az NSZK-ban, Finnországban, Nagy-Britanniában vagy Hollandiában mért különbségekkel, de lényegesen alacsonyabb volt a Dániában (86%), Olaszországban (85%) vagy Svédországban (92%) kialakult aránynál.54

A női munkavállalás tömegessé válása önmagában is jelezte, hogy a nők kívánatos életcéljaival-törekvéseivel kapcsolatos elképzelések jelentősen átalakultak. Az 1980-as évek elején az Európai Bizottság felmérése szerint a lakosság – s nem csupán az érintett nők – többsége a legtöbb vizsgált nyugat-európai országban azt tartotta követendőnek, hogy a nők munkát vállaljanak, s a partnerek között egyenlően legyen megosztva minden családhoz kötődő feladat.55 A néhány évvel később, 1990 körül végzett másik említett felmérés pedig azt mutatta, hogy minden országban a megkérdezettek 64-80%-a gondolta szerencsésnek, ha a feleség és a férj egyaránt hozzájárulnak a háztartás jövedelmeihez – Hollandia kivételével, ahol ez az arány csak 32% volt.56 Míg a Gallup egyik közvéleménykutatása szerint Nagy-Britanniában 1952-ben még a megfelelő jövedelmet és a jó lakáskörülményeket a nagy többség igen fontosnak tartotta a boldog házasság- hoz,57 addig az 1980-as években és az 1990-es évek elején a válaszadók körében mind Nagy-Britanniában, mind a többi nyugat-európai országban a türelem, a kölcsönös tisztelet, a szexuális örömszerzés szerepeltek az élen. Ezzel szemben az anyagiak és a származás ugyanúgy a fontossági sorrend végén álltak mindkét utóbbi vizsgálatban.58

A családon belüli munkamegosztás tényleges gyakorlata csak részben tükrözi ezt az értékváltozást, de mindenesetre tény, hogy ezen a területen is kiegyenlítődés zajlott a nemek között, legalábbis az 1960-as évektől. Bár ennek mértékéről nehéz határozott kijelentéseket tenni, az időmérleg-felmérések szerint három vizsgált nyugat-európai országban (Belgium, Franciaország, NSZK) az 1960-as évek közepén a gyermekkel rendelkező városi családokban, ahol mindkét szülő munkát vállalt, a férfiak csak a nők által a háztartásra fordított idő 8, 14, illetve 7%-át szentelték erre a célra. Ugyanezen felmérés szerint a szabadidő mennyiségében – ami a férfiak több háztartáson kívüli munkával töltött ideje következtében megfelelőbb mutatónak tűnik – már kisebb, de azért továbbra is tetemes volt a különbség: a nők a fenti három országban a férfiak szabadidejének 69, 64, illetve 66%-ával rendelkeztek.59 Ezt követően azonban a szabadidő mennyiségét illetően kiegyenlítődés látható a nemek között: 7 nyugat-európai ország adatainak átlaga azt mutatja, hogy az 1980-as években a férfiak a nők által háztartási munkára fordított idő egyötödét töltötték ezzel, s a nők szabadidejének mennyisége ekkor már elérte a férfiaké 95%-át.60

Nyugat-Európával összevetve az értékváltozás számos területen jóval vonta- tottabb volt Kelet-Közép-Európában. A munkavállalás növekedése jó alapokat teremtett Kelet-Közép-Európában a patriarchizmus megszüntetéséhez, a női egyenjogúsághoz, különösen a század utolsó harmadára, amikor a nyugat-európai átlagnál is több nő vállalt munkát a háztartáson kívül. A családon belüli tényleges egyenlőség azonban lényegesen kevésbé jött létre Kelet-Közép-Európában, mint Nyugat-Európában, s mint azt a viharos szocioökonómiai átalakulás alapján várhatnánk. Sem a normatív viszonyok, a társadalom női szerepekről vallott felfogása, sem a családok hétköznapi életének munkamegosztása nem alakult át itt olyan gyorsan az 1960-as évektől kezdve, mint Nyugat-Európában.

Az 1960-as évektől egymást követő időmérleg-felmérések adatai és más kutatások szerint a háztartási munkák (beleértve a családhoz kapcsolódó termelést is), s a rendelkezésre álló szabadidő mennyisége az utóbbi évtizedekben is egyenlőtlenül oszlottak meg az egyes családtagok között Magyarországon. A háztartási feladatok túlnyomó részét továbbra is a nők látták el, bár a háztartási gépek használata, illetve a szolgáltatások kínálata csökkentette terheiket.61 Igaz, a férfiak részvételének aránya a háztartási munkákban nemzetközi méretekben átlagosnak volt tekinthető,62 lényegesen nagyobbak maradtak azonban a különbségek a férfiak és a nők rendelkezésére álló szabadidő vonatkozásában. Egy 1965/66-ban végzett felmérés szerint Magyarországon a házasságban élő, gyermekes, városi munkavállaló nők a hasonló státusú férfiak szabadidejének 52%-val rendelkeztek, ami már ekkor is alacsonyabb volt a korábban idézett megfelelő belga, francia és nyugatnémet adatoknál (69, 64 és 66%).63 Egy másik felméréssorozat alapján a 15-69 éves nők szabadideje 1963-1976 között a férfiakéhoz képest csökkent, s a következő évtized növekedése ellenére 1987-re csak 73%-ot ért el.64 Mivel Nyugat-Európa említett országaiban a különbség – mint láttuk – ennél jobban mérséklődött a nemek között, azt mondhatjuk, hogy 1960 és 1990 között Magyarországon nőtt a nemek közötti egyenlőtlenség ezen a területen Nyugat-Európához képest.

A házassággal/házastárssal szembeni elvárások alakulása szintén a magyarországi családfejlődés ellentmondásos voltát jelzi. Egyfelől az elvárások nyugateurópaihoz hasonló jellegét mutatja, hogy a század utolsó harmadában a társadalom minden rétegében az érzelmek szerepének növekedése a házastársak kiválasztásában – pl. a szülői befolyással szemben –, illetve a házasság fenntartásában kétségtelen – bár nehezen verifikálható – tény magyar vonatkozásban is. Ugyanakkor voltak jelei a tradicionális párválasztási szempontok legalább részleges fennmaradásának is. A nemzetközi összehasonlító értékvizsgálatokból kitűnik, hogy Magyarországon az 1990-es évek elején a nyugat-európai társadalmakban jellemzőnél jóval többen tartották fontosnak a boldog házassághoz a materiális javak bőségét (magas jövedelem, jó lakásviszonyok), s kevesebben a kölcsönös megértést-toleranciát.65

◄ A GYERMEK HELYZETE ► Bár a 17-18. századra, sőt még a 19. századra vonatkozóan is nagy hatású családtörténeti munkák mutatták ki a gyermekek helyzetének változását a nyugat-európai társadalmakban,66 ugyanennek 20. századi alakulásáról viszonylag kevés – különösen pedig kevés összehasonlító – történeti kutatásra támaszkodhatunk. Mindenesetre a 20. század vonatkozásában is egyetérthetünk Lawrence Stone megállapításával, mely szerint az utóbbi négyszáz év (nyugat-)európai családtörténetének egyik legszembetűnőbb vonása a gyermekek iránti figyelem úgyszólván folyamatos növekedése volt, jóllehet a gyermekekhez való viszony változott e hosszú időszak alatt, például hol megengedőbb, hol szigorúbb lett.67 A század során a társadalmi figyelem fokozódását kétségkívül mutatja a szociálpolitika gyermekekre vonatkozó intézkedéseinek és a gyermekgondozó intézményeknek a növekvő szerepe.

Az anyasági támogatásokat már az első világháború végéig számos országban bevezették (Németország, Belgium, Ausztria stb.), de mértékük ekkor még szerény volt: rendszerint 4-8 hét szülési szabadság, alacsony díjazással. A második világháború után e programok kibővültek, ám egyszersmind nagy különbségek is fennmaradtak, különösen a szülési szabadság idejére folyósított összegeket illetően: 1975-ben Svédországban, Olaszországban, az NSZK-ban járt a legtöbb anyasági juttatás, míg Norvégiában, az Egyesült Királyságban és Svájcban a leg- kevesebb.68 Kiemelkedtek ezen a téren a kommunista országok, ahol a második világháború utáni időszakban az anyasági támogatások – mindenekelőtt a szülési szabadság, illetve a gyermekgondozási segély (gyes) – kiterjedt rendszere jött létre. Ezek a juttatások – kiegészülve a terhes és kisgyermekes nők munkajogi védelmével – relatív színvonalukban messze meghaladták az európai országok átlagát. Pl. Magyarországon 1985-ben a gyermekek egyéves, majd másfél éves koráig a táppénz mértékét elérő juttatást (gyermekgondozási díj – gyed) vezettek be, ami a hasonló téren Nyugat-Európában élenjáró svéd juttatásoknál is előnyösebb volt.69

Európában elsőként 1912-ben Magyarországon vezették be a gyermekek után fizetett családi bérpótlékot, mely azonban csak szűk réteget érintett.70 A két világháború között már több országban folyósítottak családi pótlékot (Belgium, Franciaország), de többnyire csak a második világháború alatt és a háborút követő években vált jellemzővé. Nagysága ekkor is igen eltérő volt: pl. 1961-ben a két gyermek után járó családi pótlék Olaszországban a feldolgozóipari férfi átlagkereset 21,5%-át, Belgiumban 16,5%-át, míg Norvégiában csak 2,5%-át tette ki, Németországban pedig egyáltalán nem is létezett még ekkoriban ilyen juttatás. Később, az 1970-es évektől azonban az eltérések mérséklődtek ezen a területen, bár például a korábban legnagyobb juttatások jellemezte Olaszországban 1990- re teljesen meg is szűnt ez a támogatás.71

A gyermekgondozó intézmények (bölcsődék, óvodák) jóval a 20. század előtt megjelentek, melyeket ekkor különböző egyházi és jótékonysági szervezetek tartottak fenn. Finnország tehát – ahol már 1888-tól létesültek közpénzekkel támogatott óvodák – inkább kivételnek számított. Ezeket az intézményeket ekkoriban mindenütt a szegény sorsú és az egyszülős családoknak szánták, vagyis létrehozásukban domináltak a szociálpolitikai szempontok. Bár az első világháború idején – a női foglalkoztatás fejlődésével – a legtöbb hadviselő országban fellendült az óvodák létesítése, de a szegénypolitikai jelleg még a két világháború között is megmaradt, már csak azért is, mert sehol sem fordítottak jelentős közpénzeket erre a célra.72 Hosszú szünet után, az 1960-as évektől ismét gyorsult a gyermekintézmények létesítésének üteme. A szociális szempontok mellett ekkor már több országban más megfontolások is fokozottan közrejátszottak alapításukban. A skandináv országokban mindenekelőtt a nők munkavállalási esélyegyenlőségének megteremtése volt a motiváló tényező, míg Olaszországban és Franciaországban inkább népesedéspolitikai és pedagógiai megfontolások domináltak. A különböző társadalompolitikai célok a fejlődési pályák széles spektrumát eredményezték: 1988-ban Belgiumban és Franciaországban a megfelelő korú gyermekek több mint 95%-a, Olaszországban több mint 85%-a, Dániában 85, Svédországban 80, az NSZK-ban 65, Hollandiában, Finnországban, Norvégiában 50-50, míg az Egyesült Királyságban csak 35%-a volt óvodás.73

A közintézményeknek (bölcsődék, óvodák) a gyermeknevelésben elfoglalt helyét illetően a 20. században mindvégig jelentős különbségek maradtak fenn Nyugat-Európában. Ennek megfelelően a család szerepe a gyermek nevelésében nyilvánvalóan nagyobb volt ott, ahol az említett intézmények fejlesztése nem szerepelt a társadalompolitika prioritásai között.

Kelet-Közép-Európában az óvodai ellátásban részesülők aránya a század első felében hasonló volt a nyugat-európai átlaghoz, azt követően azonban kezdte lényegesen meghaladni azt. A gyermekek után fizetett pótlékokat és az anyasági támogatásokat persze Kelet-Közép-Európában is főként szociális és pro- natalista célok motiválták. Emellett a második világháború utáni időszakban a kommunista indoktrináció is növelte a gyermekek iránti társadalmi figyelmet, amelynek végrehajtói a fiatalabb korosztályokat kiemelt célpontnak tekintették, abból kiindulva, hogy az ideológiai nevelés körükben a felnőttekénél sikeresebben végrehajtható. A munkaerő-piaci szempontok – vagyis a kisgyermekes nők munkavállalási lehetőségeinek biztosítása – mellett ezek az ideológiai megfontolások is kétségkívül közrejátszottak a gyermeknevelési intézmények nagyarányú fejlesztésében.

A családi pótlék és a szociálpolitika egyéb gyermekekhez kapcsolódó juttatásai kétségkívül jelzik a gyermekek iránti társadalmi figyelem fokozódását. A 20. században azonban nem egyszerűen nagyobb figyelmet szentelt a társadalom a gyermekeknek, hanem a gyermekekhez való társadalmi viszony tartalma is megváltozott. Az anyasági támogatások, illetve a gyermekgondozó intézmények esetében bizonyos időszakokban és országokban szerepet kaptak a gyermekek jólétével s optimális fejlődési körülményeivel kapcsolatos megfontolások is, de ezek gyakran csupán a pronatalizmust szolgálták, vagyis elsősorban nem a gyermekek jólétének növelését célozták, hanem eszközül szolgáltak a lakosságszám növeléséhez. Így a gyermekek iránti nem instrumentális jellegű figyelem fokozódását, s a gyermekekkel való bánásmód megváltozását jobban jelzik más jelenségek.

Bár a század első évtizedeiből kevés összehasonlító adatunk van arról, hogy a gyermekekkel kapcsolatos értékek hogyan alakultak Európában, úgy tűnik, hogy a gyermekekhez való viszony változásának fő iránya a gyermekek egyéniségének, autonómiájának növekvő tisztelete volt a század során. Ezt nem csupán olyan elszigetelt, de azért sokatmondó összehasonlító adatok bizonyítják, mint a század első és a század második feléből származó két francia közvéleménykutatás eredményei. Ezek szerint míg 1938-ban a megkérdezett francia szülők 30%-a válaszolta azt, hogy a szülőknek kell dönteni a gyermek pályaválasztásáról, addig 1977-ben már csak 4,4% vélekedett így.74 Ennél szisztematikusabb bizonyítékokat kínál Göran Therborn, aki a gyermekjogok fejlődésének összehasonlító elemzéséből von le következtetéseket a társadalom hozzájuk való viszonyának alakulását illetően, abból kiindulva, hogy a jog és az állami intervenció adminisztratív formái jelentős szerepet játszottak a modern gyermekkorfogalom megalkotásában – pl. az iskoláztatás és a munkavállalás feltételeinek szabályozása során.75

Therborn három fő területen vizsgálja a gyermekek jogainak 20. századi alakulását. Első ezek közül a hagyományos patriarchális helyett a gyermekközpontú (child-centred) család létrejötte, melyben a szülők egyforma felelősséget viselnek a gyermekért, s melyben a gyermek érdekei élveznek prioritást, s nem egyéb megfontolások (pl. válás esetén nem a váló felek vétkessége, illetve vétlensége alapján döntenek a gyermek elhelyezéséről). A másik szempont a gyermekek egyenlő jogainak megvalósulására vonatkozik, függetlenül attól, hogy azok házasságon kívül vagy házasságban születtek. A harmadik vizsgálati terület pedig az, hogy a gyermekek autonómiája és személyes integritása miként érvényesül, mindenekelőtt a testi fenyítés terén, illetve – a század végén jelentkező új jogként – a szüleiktől vagy nevelőiktől való elválásuk törvényes lehetőségeit illetően.76

Figyelembe véve azt a tényt, hogy „a gyermekkor felfedezése" már jóval a 20. század előtt lezajlott, meglepőnek tűnhet az a tény, hogy a századfordulón egyik országban sem érvényesültek a gyermekek jogai a fenti három terület egyikén sem. A házastársak nem rendelkeztek egyenlő jogokkal a gyermekeket illetően, s válás esetén sem kizárólag a gyermekek érdekeit tartották szem előtt a bíróságok azok elhelyezésénél. Mindenütt diszkriminálták a házasságon kívüli gyermekeket – lásd az „illegitim", illetve „törvénytelen" gyermek elnevezések közkeletű használatát –, ráadásul gyakran nem is valamilyen elavult jogi tradíció következtében, hiszen a német polgári törvénykönyv még 1896-ban, a svájci 1907-ben is kodifikálta ezt.77

A 4.10. táblázat jelzi a meghökkentő időbeli eltéréseket e helyzet változása során. Elsőként Norvégiában és Svédországban vezették be mind a házastársak közötti, mind pedig a gyermekek közötti jogi egyenlőséget az első világháború idején, de a többi skandináv ország is hamarosan követte őket. Velük csak Anglia és Skócia tartott lépést némileg, ugyancsak a két világháború között változtatva családjogán.

Úgy tűnik, hogy a házasság és a család második világháborút követő „aranykora" konzerválta a családjogot, hiszen ekkor (az NSZK kivételével) jó ideig alig voltak a gyermekek jogait érintő jelentős változások a nyugat-európai országokban.

Kivételt képeznek a kommunista országok, ahol jelentős fordulat következett be a második világháborút követő években: megszüntették a megkülönböztetést a házasságban és a házasságon kívül született gyermekeket illetően. Rögzítették a női egyenjogúságot a családban, s külön kitértek a gyermek védelmének szükségességére is, valamint felszámolták a nem házasságban születetteknél a megkülönböztetést. A gyermekek jogainak harmadik generációja – a személyes autonómia és a személyes integritás joga – az itt vizsgált korszakban nem, s az 1990-es években is csak részlegesen valósult meg.

4.10. táblázat - 4.10. táblázat ► A gyermekek jogainak fejlődése egyes európai országokban 1990-ig

Jogok

Gyermekközpontú család

Egyenlőség

Integritás

1918-ig

Norvégia: 1915 Svédország: 1915, 1920

Norvégia: 1915 (Svédország: 1917)

1945-ig

Dánia: 1925, Finno.: 1929

Dánia: 1937

Anglia: 1925, Skócia: 1925

(Finno.: 1922)

1970-ig

Magyarország: 1952 Írország: 1964 NSZK: 1957-58

Magyarország: 1952 Svédország: 1970 Anglia: 1969 (NSZK: 1969)

1980-ig

Ausztria: 1970-es évek

Finnország: 1975

(Norvégia: 1972)

Franciaország: 1970

(Ausztria: 1970-es évek)

(Svédország: 1980)

Olaszo.: 1970-es évek közepe

(Svájc: 1974)

Hollandia: 1970-es évek közepe

(Franciaország: 1972) Olaszország: 1975

1990-ig

Írország: 1987 Skócia: 1986 Belgium: 1987 Hollandia: 1986 Ausztria: 1990

Norvégia: 1981 (Finnország: 1983) (Dánia: 1985) (Ausztria: 1989)


Megjegyzések: Gyermekközpontú család: a hagyományos patriarchális helyett egy olyan, a gyermekeket középpontba állító család létrejötte, melyben a szülők egyforma felelősséget viselnek a gyermekért, s melyben a gyermek érdekei élveznek prioritást, s nem egyéb szempontok (pl. válás esetén nem a váló felek „vétkessége", illetve „vétlensége" alapján döntenek a gyermek elhelyezéséről). Egyenlőség: megvalósulnak a gyermekek egyenlő jogai (pl. öröklés terén), függetlenül attól, hogy házasságon kívül vagy házasságban születtek. Integritás: érvényesül a gyermekek autonómiája és személyes integritása, mindenekelőtt a testi fenyítés törvényes tilalma terén, illetve – a század végén jelentkező új jogként – a szüleiktől vagy nevelőiktől való elválásuk törvényes lehetőségeit illetően. Az országok neve után a megfelelő törvények meghozatalának éve található. A zárójel a jogok részleges érvényesülését jelzi. A vizsgált országok a következők: Anglia, Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Írország, Norvégia, NSZK, Olaszország, Skócia, Svájc, Svédország és Magyarország.

Források: Göran Therborn: The Politics of Childhood: The Rights of Children in Modern Times. In Francis G. Castles (ed.): Families of Nations: Patterns of Public Policy in Western Democracies. Aldershot: Dartmouth,

  1. 256. (Nyugat-Európa; a szöveg alapján évszámokkal kiegészítve). Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Budapest: Osiris, 1996. Nizsalovszky Endre: A család jogi rendjének alapjai. Budapest: KJK, 1963. 254-262. (Magyarország).

Feltűnően aktív volt az 1970-es és 1980-as évtizedek törvénykezése. Ekkoriban már egy sor ország garantálta a gyermekek alapvető jogait. Ennek az ENSZ és más nemzetközi szervezetek tevékenysége – lásd pl. a világszervezet ajánlását a házasságon kívül született gyermekek azonos jogait illetően (1959) –, legutóbb pedig már a strasbourgi Európai Bíróság ítéletei is nagyban ösztönzői voltak.78 Bár Belgium és Svájc törvényei 1990-ig sem deklarálták, hogy a gyermekek érdekei elsőbbséget élveznek válás esetén,79 az 1980-as évekre kétségtelenül csökkentek a különbségek a gyermekeket megillető jogok terén (Nyugat-)Európában.

Igaz ez annak ellenére is, hogy ekkoriban egy területen a különbségek némileg ismét nőttek. Az 1970-es és 1980-as években megjelent ugyanis a gyermekjogok egy újabb generációja, a gyermekek autonómiájának és személyes integritásának elismerése – a fentiekben jelzett értelemben. E jogokat azonban teljes egyértelműséggel egyedül Norvégia garantálta 1990-ig, nemcsak tiltva a gyermekek testi büntetését a családban is, hanem biztosítva a gyermekek jogát a szülőtől/ gondviselőtől való elválásra, s mellesleg megteremtve a gyermekek szószólójának (ombudsman) intézményét is.80 A többi skandináv országban és Ausztriában a testi fenyítés tilalmát foglalták törvénybe.81

Mindazonáltal a jogfejlődés vizsgálatának eredményeit illetően célszerű hangsúlyozni, hogy óvatosság szükséges a jog előírásai és a tényleges társadalmi viselkedés közötti viszony megítélését illetően. Ez már csak azért is így van, mert más vizsgálatok a jog területén tapasztaltnál kisebb különbségeket jeleznek – pl. a nyugat-európai országok között – a gyermekekhez való viszonyban. Igaz, az értékvizsgálatok csak a század végétől állnak rendelkezésre, de ezek alapján a gyermekekkel szemben támasztott elvárások ekkoriban meglehetősen hasonlóak voltak Nyugat-Európában. Az 1980-as évek elején végzett nemzetközi felmérés szerint azok között az értékek között, melyeket a gyermeknevelés során fontosnak tartottak a szülők, mindenütt a becsületesség állt az első helyen, majd a többi emberrel szembeni tolerancia és mások tisztelete, a jólneveltség (good manners) – Franciaországban és Belgiumban az udvariasság és a kedvesség (po- liteness and neatness) - és a felelősségérzet szerepeltek utána, többnyire ebben a sorrendben.82 Tíz évvel később lényegében ugyanez az eredmény született, azzal az eltéréssel, hogy a felelősségérzet (responsibility) került a kívánatos tulajdonságok élére.83

Voltak ezek mellett – de csak néhány esetben helyett – olyan tulajdonságok, amelyek az egyes országokban különös hangsúlyt kaptak. Dániában az önállóság, az NSZK-ban szintén az önállóság és emellett a szorgalom, Nagy-Britan- niában az engedelmesség, a lojalitás és az önkontroll képessége, Írországban az önkontroll, az engedelmesség és a vallásos hit, Észak-Írországban szintén az engedelmesség, Franciaországban és Belgiumban a kemény munka, Olaszországban a lojalitás voltak azok, melyek ugyancsak a legfontosabbnak tartott gyermeki tulajdonságok, illetve nevelési célok között szerepeltek.84

Bár egymással közvetlenül összevethető, hosszú távú összehasonlító értékvizsgálatokra ezen a téren sem támaszkodhatunk, az 1980-as években lezajlott és korábban is többször idézett nemzetközi értékvizsgálat azt mutatja, hogy a második világháború után a családon belüli értékek Kelet-Közép-Európában hasonlóvá váltak a Nyugat-Európában megismertekhez. A magyarországi szülők saját szerepükről-feladataikról a nyugat-európai országok többségéhez (Ausztria, NSZK, Hollandia, skandináv országok) meglehetősen hasonlóan gondolkodtak, a gyermekek autonómiáját/függetlenségét hangsúlyozva. A választóvonal e tekintetben inkább Nyugat-Európán belül húzódott az imént említett országok és Nagy-Britannia, Írország, Franciaország, Olaszország között, ahol a gyermekek önállóságát kevésbé támogatták, ellenben a szülői önfeláldozás nagyobb hangsúlyt kapott.85 Szintén közös vonás a jólneveltség hangsúlyozása, de más tekintetben a magyar válaszadók által kívánatosnak tartott nevelési céloknak már kevésbé voltak nyugat-európai párhuzamai: a kemény munka minden, a takarékosság és az engedelmesség egy-egy kivételével minden nyugati országnál nagyobb, ellenben a tolerancia minden nyugati országnál kisebb szerepet kapott Magyarországon.86

◄ INTERPRETÁCIÓK ÉS VITÁK ► A tágabb családról és közösségről való leválás, befelé fordulás, a családtagok egyéniségének és méltóságának elismerése, az egymás iránti szeretet és az egymással való törődés jellemezte modern nukleáris család koncepciója maga is eltérő családtörténeti iskolák kutatásainak eredményeként formálódott ki és formálódik ma is. Michael Anderson három fő tradíciót különböztet meg a családtörténetben: a „demográfiai", az „érzelmi" (azaz kulturális) és a háztartás-gazdaságtani irányzatokat. Ezek az egymással is gyakran vitában álló megközelítések egyaránt hozzájárultak – ha nem is feltétlenül azonos mértékben – a modern nukleáris család történeti fejlődéséről ma meglévő elképzelések létrejöttéhez. A demográfiai tényezők hatása nyilvánvaló. A háztartások és a családok létszámának csökkenésével és összetételének változásával párhuzamosan a háztartások olyan egységgé váltak, melyben a nukleáris család élt. A szolgák, albérlők és nem közvetlen családtagok eltűnése, a halálozási ráta csökkenése és a gyermekszülések koncentrálódása a nők házasság utáni első éveire mind olyan tényezők voltak, melyek hozzájárultak a családok összetételének stabilizálódásához. A családok összetételének növekvő stabilitása, a háztartások elkülönülése jó alapot teremtett a nukleáris családra jellemző olyan attitűdök kialakulásához, mint az említett befelé fordulás, az intimitás vagy a családtagok közötti kapcsolatok szimmetriája.87

A családdal összefüggő változások további fontos előidézője volt a munkavégzés jellegének és helyének átalakulása. A preindusztriális család – a társadalmi szerkezetből adódóan, amelyben a paraszti népesség dominált – jellemzően önellátó, mezőgazdálkodást folytató termelési egység is volt egyben. Az iparosodással a család funkciói gyors változásnak indultak szerte Európában. A bérmunka előretört, s a munkavégzés helye mindinkább kívül került a családon, illetve háztartáson. A termelés helyett a család egyre inkább a fogyasztás színterévé vált, és más – mint például az oktatási vagy az időseket-betegeket ellátó – funkciók fokozatos elvesztése ugyancsak lehetővé tette számára, hogy két eddig kevésbé hangsúlyos feladat, a gyermekek szocializációja és a felnőtt tagok érzelmi egyensúlyának megteremtése/fenntartása a család központi funkciójává váljanak.88

A gazdasági funkciók elvesztése hozzájárult ahhoz is, hogy a család patriarchális jellege megszűnjön, vagy legalábbis mérséklődjön. Az apa ugyanis elveszítette a munka szervezésében elfoglalt vezető szerepét, s ezzel a családtagok feletti kontroll (patriarchális uralom) legfontosabb eszközét is. Az iparosodással együtt járt a mezőgazdaság és a kisipar visszaszorulása, s a bérmunkaviszony terjedése is. Azok a családtagok, akik már képesek voltak kereső munkát vállalni, mind nagyobb számban függetlenedtek a családi munkaszervezettől, s így a családfő kontrolljától is. A családok funkcióvesztése már jóval a 19. századi iparosodás előtt megindult, hiszen a vallási funkciókat az egyházak, a jogi-védelmező funkciót az állam a történelem korai időszakában átvette. Ezenkívül a gazdasági mellett más feladatokat is átvettek a családtól különféle intézmények: pl. az iskolák nevelési funkciókat, szegényotthonok/szociális otthonok, kórházak gondozási funkciókat stb. A gazdasági funkciók elvesztése azonban valószínűleg a legfontosabb változás volt ezen a téren, ami jelentős részben a 20. század során zajlott le.

A család „funkcióvesztése" vagy – kis eufemizmussal – „funkcióktól való tehermentesítése"89 tette lehetővé, hogy a magánszféra helyévé váljon. Ez a funkcióvesztés és a magánszféra előtérbe kerülése a családban éppen azokhoz a társadalmi rétegekhez köthető, melyek a 20. század során arányaikban jelentősebbé váltak (bérmunkások, középrétegek). Ez a tény magyarázza azt is, hogy a modern nukleáris család miért válhatott úgyszólván általánossá a 20. század második felére a szerte Európában. Mások számára azonban meggyőzőbbnek tűnik a funkciók átalakulásáról beszélni. Pierre Bourdieu úgy véli, hogy a modern család nem válik le a gazdaságról, hanem csak átalakul a kettő kapcsolata. A polgárságnak éppen gazdasági hatalma teszi lehetővé, hogy különválassza a munka- és lakóhelyet, hogy tagadja a gazdasági tényezők jelentőségét – pl. a családi életben. Ez annak a polgári habitusnak a része, melyet a polgári családban örökítenek tovább a következő generációkra. Ez a habitus „szimbolikus tőké"-t jelent, mely a társadalmi különbségtétel alapja, s nagy szerephez jut a házasságban és más társadalmi kapcsolatokban, vagyis a társadalmi helyzet reprodukciójában.

Mindazonáltal sokan tagadják, hogy ez a funkcionalista – vagy a demográfiai – megközelítés valóban megfelelően magyarázza a család átalakulását. Philip Aries, Lawrence Stone vagy Edward Shorter a változások lényegét nem néhány demográfiai mutató átalakulásában, hanem a házastársak és általában a családtagok közötti érzelmi kötődés erősödésében, a személyes szabadság, autonómia családon belüli keresésében/elismerésében fedezik fel. Jellemző Shorter érvelése, mely szerint „a nukleáris család nem egy bizonyos struktúra vagy egy meghatározott háztartásforma, hanem egy gondolat (state of mind). ... A nukleáris családot a nyugati társadalmak más együttélési formáitól leginkább a szolidaritás sajátos érzése különbözteti meg."90

Fő okát pedig az iparosodáshoz kapcsolódó társadalmi-gazdasági mozgatók helyett inkább kulturális erőkben fedezik fel, már csak azért is, mert a család fenti értelemben vett átalakulása már az ipari forradalom előtt megindult.91

A családon belüli érzelmek intenzívebbé válását Shorter a kapitalizmus kialakulásával és térhódításával magyarázza. A bérmunka, a lakóhely és munkahely különválása egyaránt fontos tényezők számára, de döntőnek a piaci tranzakciók etikáját (ethos) tartja. Ez lényegében az individualizmust jelenti, mely a családi viszonyokra alkalmazva megindította az átalakulást. Az új, piacgazdasági attitűdök terjedése, a „tanult egoizmus" így az érzelmi és szexuális viszonyok felszabadulásával járt. A kapitalista gondolkodásmódban gyökerezett tehát a szabadság igénye, melyet a szexuális magatartásra és a családi életre is átvittek.

Shorter ennek megfelelően úgy véli, hogy az alsóbb osztályokban kezdett elsőként teret hódítani a romantikus szerelem és a szexuális szabadság, hiszen ezekben érvényesültek elsőként a kapitalista piaci viszonyok. Ezzel nem teljesen konzisztens módon az anyai szeretet és a háziasság (domesticity) véleménye szerint a középosztályban alakult ki elsőként, mivel a magasabb életszínvonal ezt lehetővé tette számukra.

Stone az angol társadalomtörténet vizsgálata alapján úgy véli, hogy nem az alsóbb osztályokban, hanem a közép- és felső osztályokban alakult ki elsőként az „affective individualism"-nak nevezett mentalitás, mely onnan terjedt át az alsóbb rétegekre. Az „affective individualism" mindenekelőtt az egyének belső világa, a személyiség iránti érdeklődést és a személyes autonómiára való törekvést jelenti.92 Stone mindenekelőtt a vallási és politikai gondolkodás átalakulásából vezeti le a családra vonatkozó elképzelések megváltozását. Döntő számára a protestantizmus térhódítása, mely az ember és az isten közötti individuális kapcsolatra helyezi a hangsúlyt. Ugyancsak fontosnak tartja az egyén és az állam közötti új viszony kialakulását, mely megkérdőjelezi az állami túlhatalom létjogosultságát.

Bár az irányzat tagjai nem kis meggyőző erővel érvelnek a kulturális tényezők jelentősége mellett a modern nukleáris család kialakulása során, az egész érvelésmód inkább intuitívnek tekinthető, mint részleteiben kidolgozottnak: hiányzik a családra vonatkozó gondolkodásmód és elképzelések megváltozásának pontosan kidolgozott hatásmechanizmusa, sőt magának a hatásnak is a pontos kimunkálása. A család kultúrája úgy jelenik meg náluk, mint ami alig áll kapcsolatban a gazdasági tényezőkkel, vagy a munkaszervezet változásával. Különösen Aries és Stone esetében a családi élet változásait a vallási, nevelési és más gondolatok változása idézi elő, melyek nem állnak kapcsolatban a szélesebb társadalomszerkezeti és gazdasági tényezőkkel. Shorter ugyan hivatkozik a kapitalizmusra, de szintén csupán mint „ethos"-ra, s így alábecsülve a társadalmi átalakulások egyéb vetületeinek jelentőségét.93

A család szentimentalizálódásának is nevezett folyamat számára kedvező feltételeket teremtett a család gazdasági funkcióinak átalakulása, a lakó- és a munkahely szétválása a társadalom mind nagyobb rétegeiben.94 A második világháború utáni államosítások, illetve a mezőgazdaság kollektivizálása nyomán

Kelet-Közép-Európában a nyugat-európainál is nagyobb ütemben csökkent az önállóan gazdálkodók száma, ami kétségkívül szintén elősegítette a vagyoni szempontok háttérbe szorulását a házasságkötésekben. Szintén kedvezett ennek a női munkavállalás nagymérvű növekedése is, hiszen ezáltal a házasság megszűnt az anyagi biztonság egyetlen forrása lenni a nők számára.

A fenti fejlődést magyarázó tényezők közül Therborn szerint egyértelműnek tűnik a jogrendszerben meglévő patriarchizmus jelentősége. Amennyiben ez gyenge volt, korán sor kerülhetett a gyermekek jogainak garantálására (Skandinávia). Ugyancsak minél inkább jelen voltak az egalitárius elvek a jogrendszerben, annál nagyobb volt az esélye, hogy ezeket a gyermekekre is alkalmazzák (NSZK). A Code Napoleon mint törvénykezési előzmény, illetve a római jogi tradíciók ellenben negatívan hatottak e téren (Dél-Európa), míg a jogszabályalkotás centralizáltsága (NSZK, Skandinávia), a nemzetközi kulturális hatások befogadásának és a jogalkotási trendek érzékelésének képessége (Skandinávia), az erős alkotmánybíróság megléte (NSZK), a liberális és baloldali pártok ereje (Dánia, Norvégia) megint csak egyaránt elősegítették a gyermekek jogainak korai kodifikálását.95