Az előző részekben bemutatott modern nukleáris család a 20. század közepére dominánssá vált – ha nem is azonos mértékben – szerte Európában. A vele összekapcsolódó szerkezet és sajátos elképzelések, magatartásformák elterjedése azonban még nem volt teljes, amikor már számos jellemzője erodálódásnak indult egyes társadalmakban. A változások – melyeket gyakran a házasság- és családformák pluralizálódásának is neveznek – különösen felgyorsultak az 1960-as évektől Skandináviában. Bár ez sokrétű folyamat volt, a házassághoz és a családhoz való viszony átalakulását különösen jól mutatja a házasságok felbontásának, illetve a házasságon kívüli együttélések és a házasságon kívüli születések gyakoriságának nagyarányú növekedése, így ezek jellemzőinek részletesebb ismertetése is indokolt.

◄VÁLÁSOK ► Az európai családfejlődésben feltűnően nagy különbségek figyelhetők meg olyan területeken, ahol a jogi szabályozás jelentősebb szerephez jut. A válás az egyik legnyilvánvalóbb példa erre vonatkozóan.⁹⁶ A válási jogban már a századfordulón is igen nagy eltérések voltak Európában, s ezek fennmaradtak egészen a század utolsó harmadáig. Jelzi ezt, hogy miközben Finnországban a századelőn nemcsak elválhattak a házastársak egymástól, hanem a bíróságok már 1917-ben szakítottak az egyoldalú vétkesség elvével, mint a válás kimondásának kizárólagos okával, addig Olaszországban a törvényes válásra sokáig – 1971-ig – egyáltalán nem volt mód, Írországban pedig csak az 1990-es években nyílt lehetőség a házasságok felbontására.⁹⁷ Az 1960-1970es évek azonban jelentős közeledést hoztak, mivel a leginkább restriktív szabályokkal rendelkező országok – az említett Írország nyilvánvaló kivétel – ekkor sokat lazítottak a válással kapcsolatos előírásaikon.⁹⁸

A modernizációs szint, a vallásosság, a demográfiai helyzet különbségei mellett a jogi szabályozás eltérései tehát alapvetően közrejátszottak abban, hogy a válási arányszámok már az első világháború előtti években igen különbözően alakultak a kontinens nyugati felén.⁹⁹ Az egyik póluson Svájc, Franciaország, Hollandia, Dánia, Németország álltak a legmagasabb válási mutatókkal, míg a másikon az igen alacsony arányszámok jellemezte Anglia/Wales, Finnország és Norvégia. A száz házasságkötésre jutó válások számát illetően Svájc és Anglia/ Wales között 1900-ban hússzoros volt a különbség. A válások száma mindenütt – illetve ahol engedélyezve voltak – többszörösére nőtt már a század közepére is. Változott az országok sorrendje is a gyakoriságot illetően: miközben a legkevesebben a két világháború között továbbra is Angliában/Walesben váltak, Ausztria ekkoriban az élre került – a köztársaság területén már a világháború előtt is nemzetközi viszonylatban igen magas volt a válási arányszám –, de 1960- ra Dánia és Svédország megelőzte Ausztriát. A válások növekedése különösen az 1960-as évek közepétől volt nagymérvű, s ebben az ekkor már évek óta vezető Skandinávia és a későn indult Nagy-Britannia járt az élen: Svédországban az 1970-es évek közepén már feleannyi válás történt, mint amennyi házasságot kötöttek, s a következő évtizedre is csak kissé mérséklődött ez az arány. Nagy- Britanniában, Svédországban, Dániában az 1980-as évek közepén tetőztek a házasságfelbontások, megközelítve a házasságkötések számának felét. A nyugateurópai országok nagy részében ugyanekkor 30% körüli volt a válási ráta (4.11. táblázat).

Ami a kelet-közép-európai régiót illeti, a cseh területek, majd Csehszlovákia és különösen Magyarország válási arányai már a század elején és a két világháború között is a magasabbak közé tartoztak Európában. A második világháború után gyorsan emelkedtek a régióban a válási arányszámok. Ekkor már Lengyelországra vonatkozóan is rendelkezésre állnak adatok, melyek azt mutatják, hogy itt lényegesen többen váltak, mint a dél-európai katolikus országokban. Ennél is magasabbak az arányszámok Csehszlovákiában és Magyarországon. 1945 után az elváltak társadalmi összetétele is jelentősen megváltozott: az elváltak – miként a házasságot kötők – egyre fiatalabbak lettek, s 1950-1990 között nőtt a gyermekes házaspárok válásainak aránya is közöttük.¹⁰⁰ 1960-ban a magyarországi válási gyakoriság már magasabb volt minden nyugat-európai országénál. Az 1960-as évektől Svédország és Dánia, majd az 1970-es évek elejétől az Egyesült Királyság ugyan megelőzte Magyarországot, de hazánk továbbra is az egyik legmagasabb válási intenzitással rendelkezett Európában: az 1980-as évek közepén száz házasságkötésre vetítve évi 40 válást regisztráltak. Igaz, e mutató érzékenyen reagált a házasságkötések alakulására is: más, a házasságkötések számának ingadozását kiszűrő indikátorok – pl. a teljes válási

Megjegyzések: Eltérő adatok: Egyesült Királyság 1900-1990: Anglia és Wales. Eltérő időpontok: Magyarország: 1906-1910, 1911-1915, 1921; Franciaország: 1937; Ausztria: 1937; Svájc: 1941; Spanyolország: 1981. Források: Történeti statisztikai idősorok, 1867-1992. I. kötet. Budapest: KSH, 1992. Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 182-183. (Németország 19001970), 205-206. (Anglia és Wales 1900-1970), 178-179. (Franciaország 1900-1970), 190-191. (Hollandia 1900-1970), 166-167. (Belgium 1900-1970), 162-164. (Ausztria 1900-1970), 202-203. (Svájc 1900-1920), 198-199. (Svédország 1900-1970), 170-171. (Dánia 1900-1970), 174-175. (Finnország 1900-1970), 194-195. (Norvégia 1910-1970). Jean Kellerhals – Jean Francois Perrin – Laura Voneche: Switzerland. In Robert Chester (ed.): Divorce in Western Europe. Leiden: Martinus Nijhoff, 1977. 200. (Svájc 1930-1960). Franz Rothenbacher: The European Population since 1945. Houndmills: Palgrave, 2005. 165. (Csehszlovákia 19501990), 671. (Lengyelország 1950-1990), 93. (Ausztria 1990), 327. (Németország 1990). Franz Rothenbacher: The European Population since 1945. CD-ROM Publication. Houndmills: Palgrave, 2005. (Nyugat-Európa 1980-1990, Spanyolország 1990).

arányszám, ami a 100 fennálló házasságra jutó várható válások számát mutatja az adott naptári időszak (év) válási viszonyainak változatlan fennmaradása esetén – kisebb mértékű növekedést jeleztek az 1970-es években, s némi csökkenést az 1980-as évek második felében.¹⁰¹

A 20. század második felében kialakult magas válási arányszámok tehát a népességnek a házassághoz való sajátosan ellentmondásos viszonyát jelzik Kelet-Közép-Európában: míg a házasságkötések terén egészen az 1990-es évekig fennmaradt a tradicionális kelet-európai társadalmakra jellemző minta, addig a válások a század során mindvégig folyamatosan nőttek, s a nyugat-európai átlag felett alakultak.¹⁰²

◄ CSALÁDFORMÁK PLURALIZÁLÓDÁSA ► A második világháború után nem csupán a válások aránya növekedett meg ugrásszerűen Európában, hanem más jelentős változások is bekövetkeztek a családfejlődésben. Ezek között különös figyelmet érdemel a házasságon kívüli együttélések és születések gyors terjedése.

A házasságon kívüli együttélések az 1960-as években leginkább két skandináv országban, Svédországban és Dániában voltak népszerűek: 1975-ben Dániában már a 20-24 év közötti fiatal nők 30%-a, Svédországban 29%-a választotta ezt az életformát. Más országokban ekkor még alacsony volt az ilyen kapcsolatok aránya: pl. 1975-ben ugyanebben a korosztályban Franciaországban 4%, 1976- ban Nagy-Britanniában 2%. Az 1970-es évek második felében, s különösen az 1980-as években azonban ezekben az országokban is egyre jelentősebbé vált ez az együttélési forma. 1990-ben az említett fiatal női korosztályoknak Nagy-Britanniában már 24%, Franciaországban szintén 24%, Hollandiában 23%, Németországban 18%, Belgiumban 18%-a élt házasságon kívüli kapcsolatban.¹⁰³ Eközben Dániában és Svédországban tovább nőtt, s az 1980-as évek elején-közepén tetőzött ez az arány, 45, illetve 32%-kal, de a következő években náluk már csökkenés volt megfigyelhető.¹⁰⁴

A házasságon kívüli együttélés az 1960-as és 1970-es években elsősorban ebben az említett fiatal korosztályban terjedt el, s már a néhány évvel idősebbek körében is jelentősen kisebb volt az ilyen kapcsolatok aránya: pl. 1975-ben Dániában a 25-29 éves női korcsoportban csak 10%, a 30-34 évesek körében pedig 5% volt a megfelelő mutató. Ekkoriban ezt az életformát a diákokhoz kapcsolták, hiszen elsőként az egyetemek környékén jelentek meg az ilyen párok. A hosszabb iskoláztatás, a női egyenjogúság térhódítása és a modern fogamzásgátlási módszerek terjedése, párosulva a tradicionális értékek elvetésével – ami ezekre a rétegekre inkább jellemző volt – kétségkívül indokolhatja ezt, bár – mint Franciaországban – a munkásrétegeken belül is voltak hagyományai az ilyen kapcsolatoknak¹⁰⁵ (4.12. táblázat). Az 1980-as években azonban a házasság nélküli együttélések diffúziója nem csak a különböző társadalmi-foglalkozási rétegekben haladt előre, hanem a többi fiatal korcsoportban is: a 25 év felettiek között is számottevően nőtt az élettársi kapcsolatok gyakorisága, s pl. 1990-ben Dániában és Németországban már a 25-29 évesek körében volt a legmagasabb, 41, illetve 20%-kal.¹⁰⁶

Külön utakat itt is láthatunk: a házasságon kívüli együttélések nem minden európai országban terjedtek el a bemutatott mértékben, hiszen Olaszországban még 1990-ben is csak 1%, Írországban 4% volt arányuk a 20-24 éves nők körében. Ezenkívül az együttélések másutt is rendszerint átmenetiek és rövidek maradtak, s jellemző formájukban a házasságot előzték meg. Bár az 1968-1970 között keletkezett kapcsolatoknál ez még nem így volt, később ezekben a háztartásokban már gyermekek is viszonylag ritkán éltek. Az 1980-as évek elején az NSZK-ban pl. az ilyen párok 10%-ának volt gyermeke, s ezeknek is csak egyharmada származott ebből a kapcsolatból.¹⁰⁷ Kivétel ez alól az említett két skandináv ország, Dánia és Svédország volt, ahol a hosszú távú élettársi kapcsola tok is gyakorinak számítottak, s nagy számban születtek gyermekek ezekben az együttélésekben.¹⁰⁸

Megjegyzések: Egyesült Királyság: jelenleg házas nők, Észak-Írország nélkül; Franciaország, Dánia: jelenleg házas nők; Svédország, Norvégia: valaha házas nők. Eltérő időpontok: Egyesült Királyság: 1966-1970, 1976-1977; Franciaország: 1966-1970, 1976-1977; Svédország: 1950-1965, 1970-1975, 1975-1981; Norvégia: 1970-1975.

Forrás: Patterns of First Marriage: Timing and Prevalence. New York: United Nations, 1990. 253.

A kelet-közép-európai családfejlődés szintén jellegzetes vonása, hogy míg a legtöbb nyugat-európai országban – mint láttuk – az 1960-as évektől a házasságkötések gyakoriságának visszaesése együtt járt a házasságon kívüli együttélések jelentős szaporodásával, addig ez itt még az 1980-as években sem következett be. Úgy tűnik, hogy a házasodási kedv mérséklődésével csupán a házasság előtti kapcsolatok hosszabbodtak meg, s nem az együttélések aránya nőtt.¹⁰⁹

Alacsony aránya mellett a nem házas együttélések jellege is sajátos volt. Míg Nyugat-Európában a próbaházasság-jellegű, fiatalkori együttélés volt a gyakori, s az csak kivételesen – mint pl. a francia és angol nagyvárosok esetében – volt a hátrányos társadalmi helyzet következménye,¹¹⁰ addig a kelet-közép-európai társadalmakban jellemzően az alacsony iskolázottságú, valamint az elvált, gyermekes nők, illetve az özvegyek éltek élettársi kapcsolatban.¹¹¹ A nyugat-európai típustól való eltérést jelzi, hogy pl. Magyarországon 1970-ben a 20-24, illetve 25-29 évesek korcsoportjában volt a legalacsonyabb az élettársi együttélés aránya (az összes együttélés egyaránt 2,0-2,0%-a), vagyis éppen azokban a korcsoportokban, ahol a leggyakoribb volt a házasságkötés, s ahol a nyugat-európai országokban a legmagasabb volt a házasságon kívüli együttélések aránya. A 30 évnél idősebb korosztályokban ellenben fokozatosan emelkedett, s 60 év felett tetőzött az élettársi együttélések aránya Magyarországon. Utóbbi korcsoportban az élettársi kapcsolattal rendelkezők 65%-a özvegy volt. A fiatalok alulreprezentáltságában bizonyosan nagy súllyal esett latba a lakásínség: a tizen-huszonéves egyedülállók ekkoriban csak ritkán rendelkeztek önálló lakással a kelet-középeurópai országokban.

A házasságon kívüli születések – különösen bizonyos időszakokban és egyes rétegeken belül – már a 20. század előtt is viszonylag magas szintet értek el Nyugat-Európában. A 20. század elején azonban arányuk – Ausztria és Svédország kivételével, ahol 1900-ban az összes születés 13,5, illetve 11,4%-át tették ki – 10% alatt volt Nyugat-Európa országaiban. A két világháború között csak időlegesen és néhány országban – Németország, Dánia – emelkedett néhány százalékponttal e határ fölé, s átlagában még erről a viszonylag alacsony szintről is tovább csökkent egészen az 1960-as évekig. Kivétel az említett Ausztria és Svédország volt, ahol az első világháború után jelentősen tovább nőtt arányuk, s így 1930- ban a születések 27,1, illetve 15,8%-a történt házasságon kívül. Ezután azonban ebben a két országban e születések visszaesése volt tapasztalható.

Az igazi változást ezen a téren is az 1960-as évek hozták. A legnagyobb mértékben Svédországban és Dániában emelkedett ekkortól a házasságon kívüli születések rátája: 1965 és 1980 között az előbbinél 15-ről 40%-ra, a másiknál 10ről 33%-ra. A növekedés – ha nem is ilyen ütemben – ezt követően is folytatódott a két északi országban: 1990-ben 47,0, illetve 46,4%-kal vezették az európai statisztikákat, s közben Norvégia is felzárkózott hozzájuk (38,6%). Más országokban később indulva, de szintén gyorsan nőtt a házasságon kívüli születések aránya: pl. Franciaországban 1970-ben még 6,8%, de 1980-ban már 11,4%, 1990-ben pedig 30,1% volt ez a mutató. Ugyanakkor az egyes országok közötti különbségek ezen a téren a században sokáig nőttek, s csak a vizsgált periódus végén csökkentek jelentősebben. Mindazonáltal az említett magas skandináv értékekkel szemben Svájcban és Olaszországban még 1990-ben is 6,1%, illetve 6,5% volt csupán a házasságon kívüli születések aránya (4.13. táblázat).

A század második felében a házasságon kívüli születések és a házasságon kívüli együttélések növekvő elterjedtsége egyaránt a családhoz, s különösen a házassághoz való megváltozott viszonyt mutatja, amit jól demonstrál az említett két élenjáró skandináv ország, Svédország és Dánia példája. Mivel a lakosság kulturális szintje és életszínvonala magas, s a születésszabályozás és -korlátozás elérhetősége is nagyfokú volt e két országban, nyilvánvaló, hogy a házasságon kívüli születések megnövekedése a lakosság házassággal kapcsolatos értékeinek átalakulásából származott: mind többen választották el egymástól a házasságot és a párkapcsolatban való együttélést, illetve a gyermekszülést. Az értékváltozásnak – szemben a szocioökonómiai tényezőkkel – különösen az 1980-as években tulajdonítanak nagy szerepet a család átalakulásában, s így a házasságon kívüli születések arányának módosulásában is.¹¹²

A házasságon kívül történt születések aránya a századfordulón és a két világháború között egyaránt 6-13% körül ingadozott a kelet-közép-európai országokban az egyes országok és településtípusok közötti jelentős eltérésekkel: a legalacsonyabb értékeket Lengyelországban, a legmagasabbakat Csehszlovákiában láthatjuk, emellett a városok – különösen pedig a nagyvárosok – arányai lényegesen nagyobbak voltak a falvakénál. A második világháborút követően jelentősen csökkent a kelet-közép-európai társadalmakban a házasságon kívüli születések aránya: Magyarországon az 1960-as évek második felében 5% körüli értékkel ért el mélypontot. Ezután az emelkedés kezdetben lassú volt (1980: 6,6%), s csak az 1980-as években gyorsult fel (1990: 13,1%).

Megjegyzések: Magyarország 1900-1910: akkori országterület; Egyesült Királyság: 1900-1950 Anglia és Wales. Eltérő időpontok: Németország: 1938; Franciaország: 1938; Ausztria: 1937; Írország: 1925.

Források: Magyar Statisztikai Évkönyv. 1900. Budapest: M. Kir. Statisztikai Hivatal, 1901. 23-24. (Magyarország 1900). Magyar Statisztikai Évkönyv. 1910. Budapest: M. Kir. Statisztikai Hivatal, 1911. 24-25. (Magyarország 1910). Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 148. (Magyarország 1920-1990). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 162-164. (Ausztria 1900-1950), 166-167. (Belgium 1900-1950), 170-171. (Dánia 1900-1950), 174-175. (Finnország 1900-1950), 178-179. (Franciaország 1900-1950), 182-183. (Németország 1900-1950), 185-186. (Írország 1920-1950), 187-188. (Olaszország 1900-1950), 190-191. (Hollandia 1900-1950), 194-195. (Norvégia 1900-1950), 198-199. (Svédország 1900-1950), 202-203. (Svájc 1900-1950), 205-206. (Anglia és Wales 1900-150). Eurostat (Hrsg.): Bevölkerungsstatistik. 1998. Luxemburg: Eurostat, 1999. (Nyugat-Európa 1960). Council of Europe (ed.): Recent demographic developments in Europe. H. n. 1996. 42. (Nyugat-Európa 1970-1990). Franz Rothenbacher: The European Population 1850-1945. CD-ROM Publication. Houndmills: Palgrave, 2002. (Írország 1900-1910).

A kontinens nyugati feléhez viszonyítva azt állapíthatjuk meg, hogy a házasságon kívüli születések csehszlovákiai és magyarországi aránya a század első kétharmadában rövid időszakoktól eltekintve az ottani átlag felett volt, bár a két világháború között csekély mértékben haladta meg azt. Az 1960-as évektől az eltérés fordított előjelűvé vált, s a gyors nyugat-európai növekedés miatt 1990-re jelentősen kinyílt az olló a kelet-közép-európai és a nyugat-európai szint között.

Szintén eltérést eredményezett, hogy Nyugat-Európában a második világháború után, s különösen az 1960-as években fontos változás következett be a házasságon kívül szülő anyák társadalmi összetételében. Mind nagyobb arányban szerepeltek közöttük a magasabb képzettségű rétegek – ami jelezte, hogy a házasságon kívüli születések mögött nem a hátrányos társadalmi helyzet, hanem a házassággal kapcsolatos normák változása húzódott meg. Ezzel szemben a kelet-közép-európai országokban – csakúgy, mint az élettársi kapcsolatok esetében – a hátrányos helyzetű (alacsonyabb képzettségű és jövedelmű) nők esetében a században mindvégig lényegesen gyakoribb volt a házasságon kívüli szülés.

Összességében tehát a családhoz, illetve házassághoz való viszony fontos indikátorának tekintett válások, házasságon kívüli születések és együttélések eltérőképpen alakultak Kelet-Közép-Európában a nyugat-európai fejlődéshez viszonyítva. A válási minták terén a század közepén és végén növekvő hasonlóságot láthatunk, s a házasságfelbontások gyorsan növekvő aránya a házassághoz-családhoz való hagyományos viszony megszűnését sejtetné. Ellentmond ennek ugyanakkor az, hogy a házasságon kívüli születések és különösen a házasságon kívüli együttélések terén csak mérsékelt növekedés figyelhető meg a vizsgált időszak végén is, ami Nyugat-Európához képest erőteljes eltérést eredményezett.

◄ OKOK ► A családformák pluralizálódása olyan összetett folyamat, mely számos tényezőre vezethető vissza. A legfontosabbak közé tartozik a foglalkozási szerkezet változása, az urbanizáció, a női munkavállalás terjedése, az értékváltozások, a jóléti állam tevékenysége. Belőlük jó néhányat már bemutattunk, így a következőkben inkább csak emlékeztetünk ezekre.

A gazdasági változások közül a családra mint intézményre erősen hatott a foglalkozási szerkezet átalakulása. Az agrárnépesség arányának visszaesése és az ipari, illetve szolgáltatószektor növekedése elősegítette mind az urbanizációt, mind a női foglalkoztatás terjedését, melyek összefüggnek a tradicionális családformák térvesztésével. A számos hatásmechanizmus közül kiemelendő, hogy a városi lakosság körében hagyományosan magasabb mind a válások, mind a házasságon kívüli együttélések és a házasságon kívüli születések szintje. Ez összefügg a közösségi kontroll alacsonyabb szintjével a városokban, melynek következtében a hagyományos családi minták érvényesítése kevésbé lehetett sikeres.

Kiemelkedő tényező a nők helyzetének megváltozása a családban, mely mindenekelőtt a női munkavállalás következménye volt. Az önálló jövedelem lehetővé tette a nők számára, hogy újradefiniálják helyüket a családban, s törekedjenek a terhek és elismerések egyenlőbb elosztására. Ez a folyamat önmagában is növelte a konfliktusok lehetőségét, melyeket a nők a korábbiaknál kevésbé voltak hajlandóak a saját kárukra tolerálni. A női foglalkoztatás fejlődését szintén elősegítette a nők képzettségi szintjének gyors emelkedése a 20. század során, s ez egyben felkeltette a nőkben az igényt is a saját karriercélok követésére.

Egy újabb fontos kihívást jelentett a hagyományos családformák számára a második világháború után bekövetkezett értékváltozás, mely – mint szintén láttuk – leginkább az individualizáció és a szekularizáció fogalmaival írható le. Az individualizáció, az egyéni szempontok fokozottabb érvényesítése a családi élet terén azzal járt, hogy az egyének kevésbé fogadták el azokat a kötelezettségeket, melyekkel a házasság és a család járt. A szekularizáció gyengítette az egyház családdal kapcsolatos álláspontjának érvényesülését.

A jóléti állam fejlődése szintén hatott a családra, mivel a család szociális biztonságot garantáló funkcióját jelentős mértékben átvette. Az egyedülállóknak, a gyermeküket egyedül nevelőknek nyújtott nagyvonalú juttatások sokak számára lehetővé tették, hogy egyéni céljaikat fokozottabban érvényesítsék a hagyományos családfelfogással szemben.¹¹³ E tényezők együttes ereje magyarázza azt, hogy a család hagyományos rendszere milyen mértékben adta át a helyét alternatív családformáknak a 20. század utolsó évtizediben Európa különböző társadalmaiban.