Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Családok az ezredfordulón: a posztmodern mint visszatérés a premodernhez?

Családok az ezredfordulón: a posztmodern mint visszatérés a premodernhez?

A házassági szokások, a családszerkezet, a családformák jellege, a gyermekek helyzete és az előző részekben bemutatott más jelenségek tekintetében az ezredforduló időszaka további változásokat hozott. Ezek az átalakulások eltérő dinamikával zajlottak a családfejlődés egyes területein és Európa különböző régióiban. Dinamikájuk az új családformák térhódítása tekintetében volt a legnagyobb. Ami pedig a régiókat illeti, míg Európa nagy részén inkább a változások folyamatossága jellemző, addig a rendszerváltást követően a volt kommunista országokban felgyorsultak a változások, s egyenesen egy új fejlődési szakaszról beszélhetünk.

◄ A CSALÁDFORMÁLÓDÁS JELLEMZŐI ► Az ezredfordulón a párkapcsolatok formálódásának szembetűnő tendenciája szerte Európában a házasságkötési kedv lanyhulása és a házasságon kívüli együttélés terjedése. A házasodási ráták a kontinensen hagyományosan legalacsonyabb házasodási kedvvel rendelkező Nyugat-Európában tovább csökkentek az ezredforduló időszakában is, s a folyamat – ha nem is ilyen mértékben – Dél-Európát is érintette. A házasodási kedv csökkenésének folyamata az 1990-es években átterjedt a volt szocialista országokra is, ahol addig ezen a téren viszonylag kis változások voltak láthatók. A rendszerváltás okozta gazdasági nehézségek, a hirtelen megnőtt aspirációk mellett a felsőoktatás expanziója és a régió nyitottabbá válása, a nyugati értékek és életformák átvételének igénye a fontos kiváltó okok közé tartoztak. Kezdetben, az 1990-es évek elején az átalakulás még mindenekelőtt a házasságot kötők arányának csökkenését jelentette, azok azonban akik házasságra léptek, azt továbbra is viszonylag alacsony életkorban tették. Az ezredfordulóra azonban már a házasságkötés átlagos életkora is jelentősen elmozdult felfelé.

Ugyanakkor kétségtelen, hogy az egyes országok között jelentős eltérések láthatóak, mind a közelmúlt fejlődési dinamikáját, mind pedig a jelenlegi szintet illetően. A házasodási kedv mérséklődésével párhuzamosan az élettársi kapcsolatok terjedése tovább folytatódott az ezredforduló európai társadalmaiban. A skandináv országokban és Franciaországban a párkapcsolatban élő 25-34 éves nők 40%-a vagy annál is több él élettársi kapcsolatban, Dél-Európában ellenben továbbra is jóval kevesebb. Bár a legnagyobb átalakulás ezen a téren is a volt kommunista országokban zajlott le az 1990-es években, de közöttük jelentős volt a divergencia az élettársi forma terjedését illetően: míg Szlovákiában és Lengyelországban ez alig következett be, hiszen itt csak az említett fiatal női korcsoport 3-4%-a él élettársával együtt, addig más térségbeli országok (Csehország, Szlovénia, Magyarország) ma már európai viszonylatban közepes értékekkel rendelkeznek (4.14. táblázat).

Bár a változások mértéke jelentős, még az azokban élenjáró nyugat-európai országokban sem szabad eltúlozni az alternatív együttélési formák jelentőségét. Egyrészt a házasságra vonatkozó normák tehetetlensége jelentős: a lakosság többsége szerte Európában továbbra is a házasságot tartja a kívánatos együttélési formának. Ezenkívül néhány ország kivételével még az említett 25-34 éves nők között is meghaladja – általában jelentős mértékben – a házasságban élők aránya az élettársi kapcsolattal rendelkezők arányát. Mivel ebben a korcsoportban a legelterjedtebb a kohabitáció, az egész népességet vizsgálva egyértelmű a házasság dominanciája.114

Kérdéses, hogy az élettársi kapcsolatok előretörése hozzájárult-e a házasság népszerűségének csökkenéséhez, s milyen hatása volt a családi élet más jellemzőire (gyermekek száma, gyermekekhez való viszony, illetve gyermekszegénység stb.). Ezekre a kérdésekre azért nehéz általános érvényű választ adni, mert az egyes országokban meglehetősen eltérő nem csak a kohabitáció elterjedtsége, hanem különbségeket láthatunk az egyes együttélési típusok jelentősége tekintetében is. Mint láttuk, egy sor dél-európai és kelet-közép-európai országban az élettársi együttélés viszonylag ritka (pl. Olaszország, Görögország, Szlovákia, Lengyelország). Másutt – így az Egyesült Királyságban, Ausztriában, Németországban – a fiatal, még nem házas, gyermektelen párok együttélése a leggyakoribb, s így az egyfajta „próbaházasság" jelleget ölt, a házasságot megelőző életszakaszt jelent. Egyes vélemények szerint azonban mind több országban – pl. Franciaországban – a házasság alternatívájává kezd válni az élettársi kapcsolat. Skandinávia egyes országaiban – Izland, Svédország, Dánia, Norvégia – pedig már be is következett ez, vagyis nem csak a házasság előtti együttélés vált gyakorlatilag normává, hanem a párok így együtt élve nevelik egy vagy akár két gyermeküket. Ugyanakkor igen gyakran egy idő után házasságot kötnek a gyermekes együttélők.115

A válási arányok növekedése általában lelassult, de nem állt meg a 20. század végén. A válások továbbra is kevéssé voltak jellemzőek Dél-Európában (Olaszország, Spanyolország, Görögország, Portugália), ellenben az Egyesült Királyságban, Skandináviában (Svédország, Dánia) és Kelet-Közép-Európában (Csehország, Magyarország) magas a gyakoriságuk. Dél-Európában a teljes válási arányszám – ami azt mutatja meg, hogy a válási intenzitás változatlan fennmaradása esetén a házasságok milyen része végződne válással – 10% vagy annál kevesebb, míg az utóbbi országokban meghaladta a 40%-ot. Azokban az országokban, ahol a válási arányok magasak, a házasságok egyre korábban bomlanak fel, s fokozódóan érintik a kisgyermekes párokat is. Ennek következtében egyre nagyobb az egyedülálló szülők aránya, az apák és gyermekeik térbeli elkülönülése, de a nem vér szerinti szülő (nevelőszülő) és a gyermek együttélésének terjedése is.

4.14. táblázat - 4.14. táblázat ► A házasságban és élettársi kapcsolatban élők aránya a 25-34 éves nők körében európai országokban, 2000-2002

Házasságban élők

Élettársi kapcsolatban

Élettársi kapcsolat az összes

(%)

élők (%)

párkapcsolat %-ában

Egyesült Királyság

41,9

20,3

32,6

Franciaország

37,9

28,3

42,8

Hollandia

48,0

24,5

33,8

Belgium

45,7

18,3

28,6

Írország

43,8

12,9

22,7

Németország

52,8

15,2

22,4

Ausztria

45,8

20,1

30,5

Dánia

39,9

30,3

43,1

Finnország

40,4

26,7

39,8

Norvégia

38,2

27,2

41,5

Olaszország

49,8

4,2

7,8

Lengyelország

60,2

2,1

3,4

Csehország

57,7

4,5

7,2

Szlovákia

60,3

2,0

3,2

Magyarország

56,9

11,5

16,8

Románia

68,6

7,1

9,4

Szlovénia

45,2

12,1

21,1

Forrás: Spéder Zsolt: Változások az ezredfordulón . In Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Budapest Osiris, 2006. 417.

:


.◄ ÉLETUTAK VÁLTOZÉKONYSÁGA ► A családformák növekvő pluralizálódása, s különösen az élettársi kapcsolatok terjedése nagy társadalmi figyelmet váltott ki szerte Európában. Ehhez hozzájárult az, hogy az új együttélési formák csak részben jelentik a házasság funkcionális megfelelőjét, mivel bomlékonyságuk lényegesen nagyobb annál. Az instabilitás különösen a gyermeknevelés szempontjából fontos körülmény: egyrészt növeli az egyedülálló szülők arányát, ami a gyermekszegénység egyik legnagyobb rizikófaktora, de a gyermekek érzelmi stabilitása és így fejlődése szempontjából ezen túlmenően is hátrányos.

Egyértelmű bizonyítékok vannak ugyanis arra vonatkozóan, hogy az egyedülálló szülők – akik döntő részben anyák - és gyermekeik sokkal nagyobb arányban vannak kitéve a szegénységnek, mint más családtípusok. A jövedelemhiány a párkapcsolatok felbomlása után elsősorban abból származik, hogy a nők átlagos keresete eleve kisebb, s a gyermeküket egyedül nevelő anyák munkaerő-piaci helyzete különösen kedvezőtlen. Másrészt két háztartás fenntartása nagyobb költséggel jár, mint a korábbi közös háztartásé. A kiterjedt jóléti állammal rendelkező Svédország került a legközelebb ahhoz, hogy megszüntesse az egyedülálló anyák és gyermekeik szegénységét: e csoport jövedelmi helyzete ugyan itt is elmarad a kétszülős családokétól, de csak kis mértékben. A kedvező helyzetet egyrészt a nagyvonalú állami jóléti juttatások, másrészt az egyedülálló anyák magas munkavállalási rátája magyarázza – utóbbi szintén összefügg az állam munkaerő-piaci aktivitásával és a kiterjedt állami szektorral.116

Ezért a kérdéssel kapcsolatos társadalmi viták még Svédországban sem jutottak nyugvópontra, pedig itt már jelentős múltja van ennek a jelenségnek, s az említett hátrányok nemzetközi összehasonlításban a legkevésbé mutathatók ki. Az élettársi kapcsolatokról kibontakozó vitában sehol sem kérdőjelezik meg, hogy az egyénekre kell bízni párkapcsolatuk formájának megválasztását. A vita inkább akörül összpontosul, hogy a társadalomnak szükséges-e közvetett módon védenie a házasság intézményét. Az egyik jellemző álláspont szerint a házasság és az élettársi kapcsolat bármilyen társadalmi vagy jogi megkülönböztetése elfogadhatatlan, mivel a magánszférába való beavatkozást jelent. Ezért a házasságon kívüli együttélések lényegében ugyanolyan jogi státuszt kell nyerjenek, mint a házasságok. Egy másik vélemény szerint a jogi megkülönbözetés megszüntetése aláásná a házasság intézményét, ami különösen a gyermekek számára járna hátrányos következményekkel. Egy további álláspont szerint a jogi egyenlősítés éppen az együtt élő párok akarata ellen való lenne, hiszen azok a lazább együttélési formával a szorosabb kapcsolatot kívánják elkerülni.117

A jelenkori, „posztmodern" családfejlődés újszerűségét gyakran úgy kívánják bemutatni, hogy azt szembeállítják a néhány évtizeddel korábbi állapottal. Az 1950-es, 1960-as években a szociológusok megalkották a „modern családi ciklus" ideáltípusát, mely szerint a 20. század első felének, sőt a 19. század családfejlődésének eredményeként a modern család élete egymást meghatározott sorrendben követő, elkülönülő szakaszokból áll.118 Első szakaszként a házasság után a pár új otthont alapít, mely előkészíti az első gyermek születését. A következő szakasz az iskoláskor előtti gyermekek elsődleges szocializációjának időszaka, majd a serdülőkor előtti gyermekkel rendelkező, illetve a serdülőkorú (13-16 éves) gyermeket nevelő család fázisai következnek. Miután az utolsó gyermek is elhagyja az otthont, a család zsugorodásának periódusa jön, amit gyakran az „üres fészek" időszakának is neveznek, s az egyik házastárs haláláig tart. Ekkor az özvegy rendszerint már az időskor szakaszába került.119

Ez a modell természetesen nem tökéletesen írja le a második világháború utáni két-három évtized valóságát sem, de – legalábbis Nyugat-Európában – a lakosság túlnyomó része ebben az időszakban keresztülment ezeken a családi, illetve életútszakaszokon, vagy reálisan várhatta, hogy élete ennek megfelelően alakul majd.

Akár csak a 19. század végi állapottal összehasonlítva is, a családok élete lényegesen kiszámíthatóbbá vált. A családi élet egyes eseményeinek időpontjai – pl. az első és az utolsó gyermek megszületése – közötti távolság csökkent, de mérséklődtek az eltérések az egyes családok között is ebben a tekintetben, vagyis az életutak homogenizálódtak.120 A modern családi ciklus kialakulásának számos társadalmi, gazdasági és demográfiai előfeltétele volt. A családok összetétele stabilabbá vált, mivel egyre kevesebb volt a korai halál, s így a megözvegyülés és újraházasodás. A családtervezés térhódítása kettőre csökkentette a gyermekek számát, a gyermekek halálozása is minimálisra csökkent, a testvérek közötti korkülönbség alacsony lett, s így a serdülőkor és ifjúkor szakaszain biztonságosan áthaladhattak. A családi életszakaszok elsőrangú funkciójává vált a gyermekek felnevelése. A foglalkoztatottság magas és a családok megfelelő jövedelmi szintje lehetővé tette, hogy saját otthont teremtsenek, s ezt a szülők még akkor is fenntartsák, amikor egyedül maradnak. Ily módon kialakult egyfajta „normáléletrajz" (René Levy), vagy az „életutak standardizációja" (Martin Kohli), mely – mint láttuk – nemcsak a családi élet átalakulásának volt köszönhető, hanem más tényezőknek is.121

Az ezredforduló időszaka felé haladva – a bemutatott családokat érintő változások következtében – e „standard" vagy „normálcsalád" egyre kevésbé felelt meg a valóságnak. A megnövekedett tanulmányi idő és a fiatalkori munkanélküliségi ráta emelkedése sokak számára lehetetlenné tette a szülői háztartás elhagyását fiatal felnőttkorban, s még ha ez be is következett, a házasság és a családalapítás gyakran nem járt vele. Ha a fiatal házasságon kívül élt együtt partnerével, e kapcsolatok már bemutatott instabilitása sokkal nagyobb arányban gátolta a modern családi ciklus megvalósulását, mint a házasságok. De utóbbiak maguk is egyre bomlékonyabbá váltak, s így nagy számban keletkeztek a „normálcsalád"-étól eltérő életutak.122 Más, itt nem tárgyalt jelenségek, mint az ismét növekvő arányú gyermek nélküli házasságok, a gyermekszülés kitolódása magasabb életkorra, a házasságon kívüli születések gyakorisága stb. szintén a modern családi ciklus erózióját segítették elő.

Ezek a folyamatok jelentik az alapját annak a markáns megfogalmazásnak, mely szerint az utóbbi két-három évtizedben megfordultak a 19-20. század európai családfejlődési tendenciái, vagyis a posztmodern időszak több tekintetben visszatérést jelentett a modern családfejlődés előtti periódushoz.123

A családok egyrészt ismét instabillá, bizonytalanná váltak. Az iparosodás előtt a házastársak gyakori korai halála, illetve az ezt követő újraházasodás, valamint a magas gyermekhalandóság tette változékonnyá a család összetételét. A posztmodern család esetében a válások gyakorisága, illetve az ezeket követő újraházasodás, a házasságon kívüli szexuális kapcsolatok jártak ezzel a hatással, csakúgy, mint a szülőknek – általában az apának – a megnövekedett foglalkozási mobilitás eredményezte gyakori távolléte. Ezenkívül ismét nőtt a családformák sokszínűsége: az általában kétgyermekes nukleáris család dominanciáját kihívás érte, mivel más családformák kezdtek elterjedni. Egyrészt jelentősen megnőtt a gyermektelen házasságok aránya, de megemelkedett a nem házas együttélések és a gyermeküket egyedül nevelő szülők aránya is. Sőt, a nukleáris család magánszférája és intimitása is sérült: az elváltak és a gyermeküket egyedül nevelők csökkentették a nukleáris család leválását a rokonságról, mivel működésükhöz erősen rá voltak utalva a szélesebb rokoni kapcsolatokra. Mindez pedig – az érvelés szerint – egyfajta visszatérést jelent az iparosodás előtti időszak családformáihoz.

Ez az interpretáció ugyan fontos üzenetet tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a család mint intézmény fejlődése nem egyenes vonalú, nem irreverzibilis, hanem visszatérhet korábbi formákhoz és típusokhoz. Annyiban azonban mindenképpen kiegészítésre szorul, hogy a család funkciói és a családon belüli kapcsolatok jellege terén összességében nem beszélhetünk a korábbi, premodern jellemzőkhöz való visszatérésről: éppen ezek átalakulása – ha úgy tetszik „modernsége" – jár ugyanis azzal a következménnyel, hogy a családfejlődés egyes területein korábbi formák térnek vissza.