Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

5. fejezet - 5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás

5. fejezet - 5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás

A társadalmi rétegződés a társadalomtörténet és a szociológia klasszikus, s valószínűleg máig legtöbb kutatót vonzó és legtöbb vitát kiváltó területe. A rétegződés kifejezés arra utal, hogy a társadalomban az egyének helyzete közötti egyezések és eltérések – vagyis a társadalmi egyenlőtlenségek – nem véletlenszerűen oszlanak el, hanem sajátos rendszert követnek: megkülönböztethetők olyan viszonylag homogén csoportok – rétegek vagy osztályok –, melyek tagjai hasonló jellemzőkkel bírnak. Mindazonáltal régóta vita folyik arról, hogy a rétegződésnek hány dimenzióját lehetséges és kell figyelembe venni, s ezek melyek legyenek.

A vagyoni/tulajdoni és a jövedelmi különbségek fontossága kétségtelen a társadalmi rétegződés leírása és magyarázata során. Ugyanakkor a rétegződést meghatározhatják további tényezők is. Ezek lehetnek politikai jellegűek (hatalomgyakorlás joga a munkahelyen vagy a társadalomban), vagy ölthetnek kulturális színezetet (magas státuszú fogyasztás, kifinomult viselkedés, privilegizált életstílus). Befolyásolhatják a rétegződést ezenkívül szociális tényezők (társadalmi kapcsolatok, tagságok különböző egyesületekben), a presztízs (ismertség, jó hírnév, erkölcsi tisztaság), de a humán tőke birtoklása (magas képzettség, szakmai gyakorlat, tudás) is.

A tényezők komplex jellege alapján azt várhatnánk, hogy a történeti és szociológiai kutatás ezeket minden esetben együttesen figyelembe véve vizsgálja a társadalmi rétegződést. Azonban a kutatók gyakran úgy vélik, hogy a rétegződés rendszere feltárható kevesebb dimenzió révén is, mivel nem egyenlő jelentőségű összetevőkről van szó.

Az európai társadalomtudományok hosszú tradíciója, hogy elsősorban a jövedelmi és vagyoni szempontok alapján különítik el a rétegeket. Karl Marx és más nagy hatású elméletalkotók úgy vélték, hogy a társadalmi különbségek – legalábbis a 19. század óta – legfőképpen gazdasági tényezőkkel magyarázhatók, s a választóvonal mindenekelőtt a tulajdonnal rendelkező és az azzal nem rendelkező osztályok között húzódik, még pontosabban egyfelől azok között, akik tőkével és termelőeszközökkel bírnak, s másfelől akik munkaerejüket adják el. Megint mások a hatalomban meglévő különbségeket tekintették a rétegződés legalapvetőbb forrásának, s a többi tényezőt mellékesnek tartották. Például Ralf Dahrendorf úgy vélte, hogy a különféle szervezetekben elfoglalt pozíciók, autoritás jelentik a konfliktusban álló csoportok kialakulásának végső okát.1

Az ilyen nagy fokú redukcionizmust azonban már régóta bírálták. Például Max Weber már a 20. század elején felhívta a figyelmet arra, hogy a jövedelmet nem csak a tőke vagy a termelőeszközök tulajdona határozza meg: a képzettség és a szaktudás több szempontból azonos módon hasznosítható, mint a tulajdon, vagyis döntően befolyásolja a jövedelmet is. Mára pedig az egy tényezőre koncentráló elméletek végképp elveszítették népszerűségüket, s a legtöbb kutató elismeri, hogy a rétegződésnek több lényeges dimenziója van. Ráadásul a nem gazdasági jellegű tényezők mind nagyobb jelentőségre tettek szert az utóbbi évtizedekben a fejlett ipari társadalmakban.

A több tényező figyelembevétele óhatatlanul megsokszorozza az elemzési problémákat is. Ezeket a rétegződés kutatásának egy másik hagyománya úgy kívánja megoldani, hogy olyan átfogó társadalmi jellemzőt állít az elemzés középpontjába, mely az egyenlőtlenség több dimenzióját befolyásolja. Ez mindenekelőtt a foglalkozás lehet, mivel ez alapvetően meghatározza az egyén által élvezett jövedelmet, autoritást, presztízst stb. Ezért is írhatták a foglalkozásról a rétegződéskutatás neves szakemberei, hogy „az nemcsak a javak elosztásának fő eszköze, hanem egy olyan mélyen intézményesült kategória, mely nem csupán magától értetődő fontosságú a munkát végzők számára, hanem közösséget és viszonyítási csoportot is teremt, s a közös cselekvés tartós alapjait jelenti".2 A társadalmi egyenlőtlenségeket és rétegződést elemezve a kutatók szinte kivétel nélkül a valóság bizonyos mértékű leegyszerűsítéséhez folyamodnak azáltal, hogy – mint említettük – viszonylag kis számú csoportot különböztetnek meg, melyeket osztálynak, rétegnek, vagy esetleg másként neveznek. A rétegződés kutatásának korai időpontjától érdeklődést váltott ki az is, hogy az egyének minként változtatják helyüket az egyes csoportok között, vagyis milyen mértékű és jellegű a társadalmi mobilitás.3

Ezeket a szempontokat e fejezetben mi is érvényesítjük. Ennek megfelelően elsőként a jövedelmi egyenlőtlenségek, majd a munkaerő szektorális sajátosságai és a foglalkozási szerkezet 20. századi alakulását mutatjuk be. Ezután a legjelentősebb társadalmi rétegek és osztályok fejlődését külön is tárgyaljuk, valamint a társadalmi mobilitás változásait ábrázoljuk. Végül az európai társadalmak rétegződése terén a legutóbbi évtizedekben megfigyelhető fontos trendeket ismertetjük.

A jövedelem- és vagyoneloszlás trendjei: a fordított U-görbe és az U-görbe fordulata

A társadalom tagjainak jövedelmi és vagyoni helyzete a tapasztalatok szerint alapvetően meghatározza társadalmi helyzetüket, életstílusukat, de befolyással lehet még várható élettartamukra is. Ezért a társadalmi rétegződés ugyan közel sem kizárólagos, de egyik legfontosabb és leginkább látható dimenziója az, hogy a jövedelmek és a felhalmozott vagyon miként oszlanak meg a társadalomban.

Az egyes társadalmak jövedelemeloszlásának leírására - és a különböző társadalmak összehasonlítására – több lehetőség is kínálkozik. Az egyik ezek közül a személyes jövedelmek alakulásának vizsgálata, mely a különböző népességcsoportok jövedelmi helyzetét határozza meg, azok társadalmi pozíciójától függetlenül. Szintén figyelmet váltott ki a történeti kutatásokban az egyes társadalmi osztályok és rétegek közötti jövedelmi különbségek hosszú távú alakulása, valamint a bérek és a tőkejövedelmek arányának változása. Az utóbbi évtizedekben ugyancsak érdeklődés irányul a nemek közötti jövedelemeltérésekre. Az alábbiakban ezek közül mindenekelőtt a személyes jövedelmek közötti eltérések hosszú távú változásával foglalkozunk, főként azért, mert ez a szempont kapott a legnagyobb hangsúlyt az utóbbi évtizedek nemzetközi kutatásaiban és szakmai vitáiban. A jövedelemeloszlás többi aspektusát, valamint a vagyoneloszlás alakulását csak főbb vonalaiban tárgyaljuk.

A személyi jövedelemeloszlás bemutatásának egyik módja az, hogy a teljes népességet bizonyos hányadokra osztják, s megnézik, hogy az egyes hányadok az összjövedelemből mennyivel részesednek. Így pl. lehetséges a leggazdagabb 1% és 10%, vagy éppen az alsó 20% arányát vizsgálni az összjövedelemben. Gyakran szembe is állítják egymással a leggazdagabb és a legszegényebb lakosságcsoportok – pl. a felső 20% és az alsó 20% – jövedelemarányát. Minél nagyobb az eltérés ilyen esetben, annál egyenlőtlenebb eloszlásra következtethetünk. A felső és az alsó csoportok vizsgálata azonban nyilvánvalóan nem jellemzi a középső rétegek helyzetének alakulását. Elképzelhető például az, hogy a felső 20% és az alsó 20% jövedelemarányai közötti különbség csökkent, de ez összességében nem növelte a társadalmi egyenlőséget, mert a kiegyenlítődés a középrétegek rovására történt, vagyis onnan csoportosultak át jövedelmek a legszegényebbekhez, s nem a leggazdagabbaktól. Ezért a középrétegek helyzetének vizsgálata szintén indokolt. Részben emiatt használnak más, átfogó jelzőszámokat a jövedelemegyenlőtlenségek jellemzésére. Az ún. Gini-együttható a teljes társadalom jövedelemeloszlását mutatja egyetlen, 0 és 100 közötti számba sűrítve, ahol a 0 a teljes egyenlőséget jelentené, a 100 pedig a teljes jövedelemkoncentrációt.4 A gyakorlatban természetesen egyik szélsőséges helyzet sem fordul elő, s a Gini-koefficiensek az utóbbi évtizedekben Európában általában 20 és 40 közé estek. Azt azonban minden előnye ellenére nyitva hagyja ez a mutató is, hogy milyen jövedelmi szférák között léteznek nagyobb, illetve kisebb különbségek. Szintén a jövedelemeloszlás bemutatásának gyakran alkalmazott módszerei közé tartozik a jövedelmek egy meghatározott színvonalához viszonyítás. Ebben az esetben azt állapítják meg, hogy a társadalomban mennyien rendelkeznek egy adott szint alatti jövedelemmel. Lehet ez a határ a jövedelmek számtani átlaga, esetleg a medián. Ennél is gyakrabban a szegénységi küszöböt vagy létminimumot veszik alapul, melyet meghúzhatnak az átlagjövedelem felénél, de sokszor az adott társadalomban meglévő fogyasztási szokások és árszínvonal alapján kalkulálják. Mivel utóbbi esetben a létminimum definíciója jelentősen eltér az egyes országokban, ezért nemzetközi összehasonlításokra ezek a kimutatások kevéssé alkalmasak. A jövedelemegyenlőtlenségekre vonatkozó számításokat befolyásolhatja az is, hogy az adatok bruttó vagy nettó jövedelmekre – adózás előtti vagy utáni állapotra – vonatkoznak. Szintén figyelembe kell venni azt, hogy egyének vagy háztartások átlagos jövedelmeiről van szó.5

◄ A JÖVEDELMEK MEGOSZLÁSA ► A jövedelemeloszlás legújabb kori alakulását gyakran az ún. Kuznets-görbével jellemzik, mely nevét a jelenséget vizsgáló és szabályszerűségeket megállapító Nobel-díjas amerikai közgazdászról kapta. A fordított U betűhöz hasonló görbe azt jelzi, hogy az utóbbi mintegy két évszázad során a jövedelemkülönbségek először nőttek, majd csökkenésnek indultak az ipari társadalmakban.6 Bár a 19. századra vonatkozóan még mindig viszonylag kevés megbízható információval rendelkezünk, a kutatások megerősítették, hogy a görbe vonala az ipari forradalom során valóban felfelé ívelt, vagyis a jövedelemegyenlőtlenségek mindinkább fokozódtak. Ez elsősorban a személyes jövedelmek alakulása során látható: a legfelső jövedelmi kategóriákba tartozók a teljes nemzeti termék mind nagyobb hányadát mondhatták magukénak, a legszegényebb rétegek részesedése pedig csökkent. Emellett a bérek és más jövedelemtípusok (a tőkejövedelmek, illetve a földből származó jövedelmek) aránya stagnált, az osztálykülönbségek növekedtek, mégpedig az iparosodás folyamatában kevésbé jelentős szerepet játszó rétegek kárára. Ugyancsak jelentősen elmaradtak a női munkavállalók jövedelmei férfi társaik mögött. A 20. század során azonban már egy ezzel ellentétes fejlődés következett be, vagyis a jövedelemkülönbségek fokozatosan csökkentek az ipari társadalmakban: a személyes jövedelmek szórása mérséklődött, a bérek aránya a tőkejövedelmekhez viszonyítva emelkedett, a társadalmi osztályok közötti jövedelmi eltérések halványultak. Szintén tompult a nők jövedelmi hátránya a férfiakkal szemben.7 Bár a gazdasági fejlődéssel először növekvő, majd csökkenő egyenlőtlenségeket leíró Kuznets-görbe létezését egy sor ipari társadalom esetében igazolták, ezek az általános trendek Európában nem mindenütt és minden időszakban, s különösen nem egyforma intenzitással érvényesültek.8 Külön ki kell emelni azt, hogy az 1970-es, 1980-as évektől a nivellációs tendenciák több nyugat-európai országban megálltak, vagy egyenesen visszájára fordultak.

Ami a személyes jövedelmek alakulásának konkrét arányait illeti, a 20. század első évtizedeiben a nyugat-európai országokban a lakosság leggazdagabb 10%-a az összes jövedelem átlagosan 35-40%-a felett rendelkezett. Norvégia és Ausztria az átlag alatti, 30% körüli értékkel, Németország, Dánia, Svédország az átlaggal megegyező eloszlással bírt, míg Finnországot és Nagy-Britanniát nagyobb jövedelemkoncentráció jellemezte. A század közepéig szinte minden országban gyors volt a kiegyenlítődés, különösen pedig Skandináviában, ahol 1935 és 1950 között a leggazdagabb decilis jövedelemaránya 34-36%-ról 27-29%-ra esett.9 Szintén jelentősen romlott ekkor a felső rétegek relatív jövedelmi helyzete NagyBritanniában. A század közepétől a leggazdagabbak viszonylagos térvesztése ugyan tovább haladt, de nem a korábbi ütemben. Az NSZK-ban, Franciaországban, Olaszországban, Hollandiában a felső decilis az 1970-es évek elején továbbra is a jövedelmek ca. 30%-át tudhatta magáénak. Ennél mérsékeltebb volt a jövedelemkoncentráció Nagy-Britanniában, a legalacsonyabb pedig néhány skandináv országban és Ausztriában.10 A változások nagy része a legnagyobb jövedelmű 10% felső felében, vagyis a felső 5%-ban történt. A decilis alsó része relatív jövedelmi helyzetének csak kis romlását szenvedte el11 (5.1. táblázat).

5.1. táblázat - 5.1./a táblázat ► A jövedelemeloszlás alakulása európai országokban, 1910-1990: A legnagyobb jövedelmű 10% (1910-1970), illetve 20% (1980-1990) aránya az összes jövedelemben

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

Nagy-Britannia

38,8

33,2

29,1

27,5

35,6

38,2

Franciaország

36,2

34,0

29,3

38,4

38,4

Hollandia

36,1

31,8

29,5

34,7

34,7

Belgium

35,1

35,6

Németország/NSZK

40,5

36,5

36,0

36,0

39,4

33,7

35,3

36,4

Ausztria

28,4

22,6

24,9

24,7

Svájc

37,3

37,8

32,3

Svédország

39,2

44,5

33,7

28,8

25,9

24,0

30,8

31,8

Dánia

38,9

39,9

36,8

28,6

27,3

32,0

Norvégia

29,8

38,2

28,6

27,2

24,7

32,8

33,3

Finnország

50,9

48,3

38,3

32,8

30,5

30,2

31,4

31,9

Olaszország

Magyarország

20,2

15,9

18,6

20,9


5.2. táblázat - 5.1./b táblázat ► A jövedelemeloszlás alakulása európai országokban, 1910-1990: A legalacsonyabb jövedelmű 20% aránya az összes jövedelemben

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

Nagy-Britannia

9,7

5,6

3,5

2,5

Franciaország

2,8

3,8

3,1

3,0

Hollandia

2,2

2,4

4,4

4,1

Belgium

4,2

4,2

Németország/NSZK

1,8

3,9

10,5

9,6

Ausztria

4,6

4,2

4,9

Svájc

2,4

9,5

Svédország

1,7

-

3,2

4,6

6,3

8,4

4,0

3,3

Dánia

1,4

4,6

4,2

3,9

Norvégia

3,8

2,1

2,0

4,8

4,1

3,9

Finnország

3,5

2,1

4,5

4,3

Magyarország


Megjegyzés: Az aláhúzás törést jelent az összehasonlíthatóságban.

Forrás: Hartmut Kaelble: Sozialgeschichte Europas: 1945 bis zur Gegenwart. München: C. H. Beck, 2007. 213-214.

Ami a legalacsonyabb jövedelmű rétegek helyzetét illeti, a rendelkezésre álló lényegesen kevesebb megbízható adat szerint a 20. század első harmadában általában hátrányosan alakult helyzetük, vagyis ebben a periódusban a középrétegek tekinthetők a változások nyertesének. Dániában és Németországban például a középrétegek – a leggazdagabb 10% és a legszegényebb 60% közé esők – jövedelmi aránya 1910-ben 26 és 32% között volt, ami az 1930-as évek végére egyaránt 8 százalékponttal nőtt. A világháború időszakában és a rákövetkező évtizedben a középrétegek térnyerése tovább haladt, s ezzel párhuzamosan a szegényebbek relatív helyzete vagy stagnált a nyugat-európai országokban, vagy kis mértékben javult. Az 1950-es évek végétől két-három évtizeden keresztül általában javult a legszegényebbek jövedelmi pozíciója, bár ekkor már nagyobbak voltak az eltérések az egyes társadalmak között: az alsó jövedelmi kategóriákba tartozók helyzete Nagy-Britanniában, Norvégiában és Dániában változatlan maradt, vagy romlott, míg a többi nyugat-európai országban javult12 (5.1. táblázat). Hangsúlyozni kell azonban, hogy a második világháború után a gyors gazdasági növekedés időszakában még a relatív jövedelmi helyzet stagnálása is az életszínvonal számottevő emelkedését hozta.

A kommunista országokban a második világháború után a jövedelmek gyors kiegyenlítődése ment végbe. Csehszlovákiában 1962-ben a felső decilis részesedése 14% volt, ami ebben a tekintetben a leginkább egyenlő jövedelemeloszlást jelentette Európában, sőt valószínűleg az egész világon.13 Kiegészítette ezt, hogy az 1970-es évek elejéig tartó időszakban nőtt a legszegényebbek részesedése is a jövedelmekből ebben az országcsoportban. Közben a középrétegek – a jövedelmi skála közepén elhelyezkedő 60% – helyzete nagyjából változatlan maradt. Az 1970-es évektől azonban az említett Csehszlovákiában és másutt is a keletközép-európai régióban újra növekedtek a jövedelmi egyenlőtlenségek. Fontos hangsúlyozni, hogy a kommunista országokban a jövedelmek nivellációjával párhuzamosan más típusú egyenlőtlenségek sora jött létre az anyagi javakhoz való hozzájutás terén. A hiánygazdálkodás körülményei között ugyanis a jobb minőségű és keresettebb termékekhez gyakran csak a rendszer által privilegizált szűk csoportok (a pártvezetők és a pártbürokrácia tagjai, élsportolók, vezető tudósok stb.) juthattak hozzá, külön bolthálózatban, vagy más elosztási módszerek révén. Ennek következtében a valóságos egyenlőtlenségek anyagi téren nagyobbak voltak, mint amit a jövedelemeloszlás számai mutattak.14

A sok országot átfogó Luxembourg Income Study megindítása (1983) után jelentősen gyarapodtak az európai társadalmak jövedelemmegoszlására vonatkozó adatok és javult azok összehasonlíthatósága is. A tanulmányok módszerei és következtetései részleteikben ugyan gyakran eltérnek, de eredményeik annyiban megegyeznek, hogy az 1980-as években a leginkább egalitariánus jövedelemmegoszlással a skandináv országok – s ezen belül is Finnország – rendelkeztek, ami mindenekelőtt a kiterjedt jóléti programoknak, vagyis az állami újraelosztás nagy mértékének volt köszönhető.15 Viszonylag kis jövedelemkülönbségek jellemezték Belgiumot és Luxemburgot, majd Hollandia és az NSZK következett.

A középmezőnyhöz Portugália, az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország tartozott, a leginkább egyenlőtlenek pedig Spanyolország, Svájc és Írország voltak az A. B. Atkinson által vizsgált országcsoportban.16

A Gini-együttható az 1980-as évek végén azt is megmutatta, hogy ekkor már nem a kommunista országok rendelkeztek a legkisebb jövedelmi egyenlőtlenségekkel Európában, hanem a skandináv országok, közöttük is kiemelten Finnország. Sőt, a legtöbb kommunista országnál még az NSZK-ban is egyenlőbb volt a nettó jövedelmek társadalmon belüli eloszlása (5.2. táblázat).

A 20. század utolsó évtizedeiben – mint jeleztük – ugyancsak a jövedelemkülönbségek csökkenésének megtorpanását, sőt ismételt emelkedését láthatjuk Nyugat-Európa és a tengerentúl több országában. Ezt a jelenséget a „nagy U-fordulat"-nak nevezték, arra utalva, hogy a Kuznets által leírt tendencia váltott az ellenkezőjére.17 A fordulat jelentkezett mind a legmagasabb jövedelmű csoportok helyzetének, mind pedig a legszegényebbek jövedelemarányának alakulá sában, s az átfogó mutató, a Gini-koefficiens változásában is. Mindazonáltal a különbségek fokozódása Európában általában kis mértékű volt, s ez is nagyjából az országok felére terjedt ki. Számos országban – így Franciaországban, Finnországban, Olaszországban – a jövedelemnivelláció az 1980-as, 1990-es években tovább folytatódott.18 A legmarkánsabb változások Európán belül az Egyesült Királyságban következtek be, ahol mind a legszegényebbek helyzetének romlása, mind pedig a legjobban keresők helyzetének további javulása jelentős mértékű volt. Itt 1977 és 1990 között a Gini-együttható 10 százalékponttal nőtt: először a növekvő munkanélküliség miatt, majd a csökkenő állami újraelosztás következtében. 1990 után ismét kisebb javulás következett be, vagyis nem tekinthető visszafordíthatatlannak a folyamat.19 Ennél is markánsabb volt a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése a posztkommunista országokban. Három kelet-közép-európai országra részletes adatok is rendelkezésre állnak, melyek szerint különösen Magyarországon és Lengyelországban, kisebb mértékben Csehországban javult a felső jövedelmi kategóriákba tartozók, s romlott a legkisebb jövedelemmel rendelkezők helyzete.20

5.3. táblázat - 5.2. táblázat ► A Gini-koefficiens alakulása európai országokban, 1985-2000

1980-as évek második fele

1990-es évek közepe

2000

Egyesült Királyság

30,4

31,2

32,6

Franciaország

29,6

27,8

27,3

Hollandia

26,8

25,5

25,1

Belgium

23,5

NSZK

24,5

28,3

27,7

Ausztria

23,6

23,8

25,2

Svájc

33,6

26,7

Finnország

20,7

22,8

26,1

Svédország

22,0

21,1

24,3

Dánia

22,8

21,3

22,5

Norvégia

23,4

25,6

26,1

Olaszország

30,6

34,8

34,7

Lengyelország

26,8

38,9

36,7

Csehszlovákia

20,1

25,7

26,0

Magyarország

24,4

29,4

29,3

Szovjetunió

28,9

Egyesült Államok

34,1

36,1


Megjegyzések: Eltérő időpontok: Dánia 1983; Olaszország 1984; Csehszlovákia 2002; Svájc 2001; Ausztria 1983, 1999.

Források: Anthony B. Atkinson – Lee Rainwater – Timothy M. Smeeding: Income Distribution in OECD Countries: Evidence from the Luxembourg Income Study. Paris: OECD, 1995. 49. (Finnország, Svédország, Norvégia, Belgium, Hollandia, Franciaország, Egyesült Királyság, Egyesült Államok: 1980-as évek második fele). Göran Therborn: European Modernity and Beyond: The Trajectory of European Societies, 1945-2000. London: Sage, 1995. 153. (Csehszlovákia, Magyarország, NSZK, Lengyelország, Szovjetunió, Svájc: 1980as évek második fele). OECD Factbook 2007. Paris: OECD, 2007. 231. (Olaszország 1984, Ausztria 1983, Dánia 1983, Európa többi országa, Egyesült Államok 2000 körül).

Az említett néhány kivétellel a 20. század végén Nyugat-Európa társadalmai más ipari társadalmakkal összevetve sajátos helyet foglaltak el a jövedelemegyenlőtlenségek terén mind annak szintje, mind pedig dinamikája tekintetében. Különösen az Egyesült Államokkal való összehasonlítás eredménye figyelemre méltó e tekintetben. Az Egyesült Államokban az eleve magasabb szintű jövedelemkülönbségek csökkenése jóval korábban – 1970 körül – megállt, mint Nyugat-Európában, majd az 1970-es, 1980-as évektől az egyenlőtlenségek gyorsabban nőttek, mint bármelyik európai országban. Ha a Gini-együtthatót, vagyis a társadalmak átfogó jövedelemeloszlását vesszük alapul, az ezredfordulóra Nyugat-Európában csak két ország – Írország és Svájc – jövedelemegyenlőtlenségei érték el az Egyesült Államokét. Európai standardokkal mérve kiugróan nagy volt a szegénységben élők aránya Amerikában – messze meghaladta az írországi szintet is.21

A jövedelmek foglalkozások szerinti megoszlása mutathatja meg, hogy a különböző társadalmi csoportokhoz való tartozás milyen módon függött össze a jövedelmek össztársadalmi eloszlásával. Mivel a történészek általában nem absztrakt statisztikai kategóriákkal dolgoznak, hanem társadalmi osztályokcsoportok helyzetének elemzését végzik, ezért az ilyen típusú jövedelemkülönbségek iránt hagyományosan nagy a szakmai érdeklődés. Ugyanakkor ez a megközelítés nehezíti az összehasonlítást, mivel a rendelkezésre álló tanulmányok gyakran eltérő tartalmú társadalmi kategóriákat elemeznek.

A 19. századi nyugat-európai egyenlőtlenségekről viszonylag keveset tudunk, de az nyilvánvaló, hogy a jövedelemkülönbségek lényegesen nagyobbak voltak az egyes társadalmi osztályok és csoportok között, mint a 20. század második felében. A legkiterjedtebb és legrégebbre visszanyúló információk a brit foglalkozási csoportok egymáshoz viszonyított béréről állnak rendelkezésre. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy a különböző foglalkozási csoportok között ebben az országban is jelentősen csökkentek a jövedelemkülönbségek a 20. század során. 1913-1914-ben a magas képzettségű szellemi foglalkozásúak (higher professionals) a férfi átlagnál 3,5-szer többet kerestek, ami 1978-ra már 1,7-szeresre csökkent. A magas képzettségű szellemiek és a szakképzetlen munkások közötti kereseti eltérések ugyanezen időszakban 5,2-szeresről 2,4-szeresre mérséklődtek. Az 1913 és 1978 közötti időszakban nemcsak a fizikai (blue-collar workers) és a szellemi (white-collar salaried) foglalkozásúak közötti jövedelemeltérések csökkentek, hanem e két foglalkozási kategórián belül is egységesülés ment végbe. Míg az első világháború előtt a szakmunkások 68%-kal, az iparosok (craftsmen) 98%-kal többet keresetek, mint a szakképzetlen munkások, addig az 1950-es évek közepére ezek a különbségek 43, illetve 80%-ra csökkentek, az 1970-es évek végére pedig tovább mérséklődtek 28, illetve 38%-ra. A szellemi foglalkozásúak (salaried employees) körében a különbségek eleve lényegesen nagyobbak voltak, s a kiegyenlítődési folyamat is mérsékeltebb ütemben zajlott.22 A brit eset reprezentativitását, s egyben a probléma történeti jelentőségét mutatja, hogy Jürgen Kocka egyenesen a weimari német demokrácia bukásának magyarázatában tulajdonít nagy jelentőséget annak a ténynek, hogy a 19. századi széles bérkülönbségek után az első világháború előtt, s különösen a háború alatt zárult az olló a fehérgalléros alkalmazottak és a munkások között, melyet az előbbiek egzisztenciális fenyegetésként éltek meg, ami növelte fogékonyságukat a szélsőséges eszmék iránt.23 A nagy gazdasági válság idején ugyan ismét nőtt a jövedelmek szórása, de az 1950-es és 1960-as években folytatódott a kiegyenlítődés Németországban is. A rendelkezésre álló források szerint a többi európai demokráciában hasonló folyamatok zajlottak a második világháború után egészen az 1980-as évekig. Ekkor a foglalkozási csoportok közötti kiegyenlítődés többnyire megállt, vagyis összességében nagyon hasonló folyamatok játszódtak le ahhoz, amit a személyes jövedelmek alakulásánál láthattunk.

Bár a jövedelmek alakulását a nyugat-európai demokráciákban sem csupán a piaci mechanizmusok alakították, a kommunista országokban a jövedelmi különbségek ennél jóval közvetlenebbül a politikai szándékok és döntések függvényében alakultak, amit elősegített az, hogy az állam volt a munkavállalók többségének a munkaadója. Ennek megfelelően a jövedelemszerkezet alapvetően átalakult a két világháború közötti időszakhoz képest. A tanárok, orvosok és más értelmiségi foglalkozásúak fizetését úgy állapították meg, hogy az a korábbinál lényegesen közelebb került a munkások béréhez. Például 1960-ban Csehszlovákiában az értelmiségiek csak 17%-kal kerestek többet, mint a munkások. Igaz, a többi országban nagyobb volt a különbség: Bulgáriában 42%, Magyarországon 57%, Lengyelországban szintén 57%. Az egyes foglalkozási csoportokon belüli differenciáció is kisebb volt, mint Nyugat-Európában: a szakképzett munkások nagyobb jövedelemre számíthattak, mint a képzettséggel nem rendelkezők, de a különbség csupán 5-20% között mozgott, sőt Lengyelországban nem is volt eltérés. A politikai prioritások jól tükröződtek a mezőgazdasági lakosság alacsony béreiben: ezzel egyrészt az iparba való munkaerő-áramlást kívánták ösztönözni, másrészt megmutatkozott benne a kommunista ideológia parasztellenessége is. A kollektivizálás után – az 1960-as évektől – azonban a legtöbb országban jelentősen előrehaladt a parasztság jövedelmeinek felzárkóztatása a munkássághoz.24

A férfi vagy női nemhez tartozás még a 20. század végi Európában is fontosabb meghatározója volt a jövedelmeknek, mint a foglalkozási csoporthoz tartozás: ez azt jelentette, hogy bár a szellemi (non-manual) foglalkozásúak többet kerestek, mint a fizikai munkát végzők, a szellemi foglalkozású nők jövedelme néhány ország kivételével alacsonyabb volt, mint a fizikai munkát végző férfiaké. Ezenkívül a nők kevesebb autoritással – felelősséggel, döntéshozatali lehetőséggel – is rendelkeztek a munkahelyeken. Ez nem magyarázható csupán a képzettség eltéréseivel: egyrészt a női és férfi alkalmazottak képzettségi szintjében számos országban – pl. az NSZK-ban – az 1980-as évekre már megszűntek az eltérések, másrészt azonos képzettség esetén is megfigyelhető a nők bérhátránya a férfiakkal szemben. Ebben a tekintetben nincs jelentős különbség az egyes európai régiók között. A kivételek közé a század végén csak a skandináv országok, valamint az Egyesült Királyság tartoztak, ahol az osztályhoz – a manuális és nem manuális foglalkozási csoporthoz – tartozás halványan felülírta a nemhez tartozás tényét a jövedelmek determinánsai között.25

◄ A VAQYONMEQOSZLÁS ALAKULÁSA ► Régóta ismert összefüggés, hogy a vagyonok egyenlőtlenebbül oszlanak meg a társadalomban, mint a jövedelmek.26 Míg az 1980-as években a jövedelmekre vonatkozó Gini-koefficiens általában 20 és 40 közé esett Nyugat-Európában, addig a vagyonmegoszlás esetében ez 50 és 90 között alakult.27 Mindazonáltal a vagyonok megoszlásáról kevesebb rendszeres történeti információval rendelkezünk, mint a jövedelmekéről. Egyrészt bizonyos vagyonelemek értékének meghatározása eleve bonyolult feladat, másrészt a tulajdonosok sem érdekeltek az objektív adatszolgáltatásban, s általában jó érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek ahhoz, hogy elkerüljék a kevéssé kívánt adatgyűjtést. Ezenkívül a kormányok eleve kevésbé érdeklődnek a vagyonos rétegek, mint inkább a szegények helyzete iránt, hiszen itt jelentkeznek szociális feladatok számukra. A történészek ezért is dolgoznak gyakran örökösödési statisztikákkal és más közvetett forrásokkal. A néhány országra vonatkozó részletesebb ismereteink alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a vagyonmegoszlás egyenlőtlenségei is jelentősen, de a jövedelmekénél kevésbé gyorsan és egyenletesen mérséklődtek a 20. századi európai társadalmakban (5.3. táblázat). Ez esetben is Nagy-Britannia fejlődése a leginkább dokumentált. Míg 1923-ban Angliában és Walesben a leggazdagabb 1% az összes vagyon 61%-ával, a legfelső 10% pedig 89%-ával rendelkezett, addig 1972-ben már csak 32, illetve 70%-kal, 1980-ban pedig 18 és 49%-kal. A koncentráció mérséklődése a két világháború között lassú volt, majd a második világháború időszakában és az 1950-es és az 1970-es évek elején felgyorsult, hogy aztán az 1980-as évektől lényegében stagnáljon. Mindez nem azt jelenti, hogy a gazdagok kevesebben lettek: a 100 000

5.4. táblázat - 5,3, táblázat ► A vagyonmegosztás alakulása európai országokban, 1902-1979

a) A leggazdagabb 1% aránya az összes vagyonban (%)

1902-1913

1920-1929

1930-1939

1950-1959

1960-1969

1970-1979

Anglia és Wales

61

54

45

31

32

Franciaország

50

45

31

26

Belgium

28

Németország/NSZK

31

28

Svájc

43

30

Svédország

50

47

33

24

21

Dánia

25

b) A leggazdagabb 5% aránya az összes vagyonban (%)

1902-1913

1920-1929

1930-1939

1950-1959

1960-1969

1970-1979

Anglia és Wales

82

77

71

56

56

Franciaország

80

65

53

45

Belgium

47

Németország/NSZK

51

Svájc

63

53

Svédország

77

70

60

48

44

Dánia

47


Megjegyzés: A jelölt időszakok átlagai.

Forrás: Hartmut Kaelble: Sozialgeschichte Europas: 1945 bis zur Gegenwart. München: C. H. Beck, 2007. 223.

font feletti vagyonok száma csak a két világháború között 300-ról 540-re emelkedett, a milliós értékű tulajdonnal rendelkezőké pedig az 1930-as 9-ről 1972-ben 21-re nőtt.28 Ehelyett arról van szó, hogy ennél is gyorsabban nőtt az alsóbb kategóriákba tartozó vagyonok értéke. Franciaországban az örökösödési jegyzékek tanúsítják az egyértelmű tendenciát: míg a század elején a leggazdagabb 5% hagyta örökül a javak 80%-át, addig folyamatos csökkenéssel 1975-ben ez már csak 39%-ot tett ki.29 A vagyoni különbségek mérséklődésére utal az is, hogy bár a polgárok egy nem elhanyagolható része továbbra sem gyűjtött semmilyen jelentősebb vagyont, növekvő hányaduk rendelkezett valamilyen megtakarítással: Németországban 1962-ben a lakosság 60,1%-ának, 1983-ban már 90,3%-ának volt takarékbetétje. Ugyanitt az ingatlantulajdon elterjedtsége ugyan lassabban, de szintén nőtt: az 1969-es 38,8%-ról 1983-ban 45,5%-ra.30 Igaz, ezek a számok nem a vagyontárgyak értékére vonatkoznak, s ebben a tekintetben a vizsgálatok már ellentmondásos eredményekhez vezettek a második világháború után az NSZK-ban.31 A kutatás ezenkívül azt is kimutatta, hogy a pénzvagyon továbbra is egyenetlenebbül oszlott meg minden országban, mint a többi vagyontípus.

◄ A VÁLTOZÁSOK OKAI ► A bemutatott változások előidézőiről már eddig is tettünk néhány megjegyzést, célszerűnek tűnik azonban részletesebben is bemutatni az irodalomban ezzel kapcsolatban megjelenő fontosabb interpretációkat. A jövedelemeloszlás 20. századi alakulásának magyarázata során a nemzetközi szakirodalom egyfelől a politikai tényezőknek, másfelől a munkaerőpiac és a munkaerő képzettségi szintje változásainak tulajdonítja a legnagyobb jelentőséget. Ezek közül először a jövedelemegyenlőtlenségek megismert csökkenése, majd a század végének trendváltozása mögött meghúzódó tényezőket vesszük sorra.

A különbségek mérséklődését előidéző politikai tényezők között – mint azt klasszikus formában Gerhard Lenski megfogalmazta – kiemelt szerepe volt annak, hogy az alacsonyabb jövedelmű, munkás és alkalmazotti rétegek politikai érdekérvényesítési képessége jelentősen javult a választójog kiterjesztése következtében.32 A két világháború között lényegében minden európai országban választójoghoz jutottak az alsó jövedelmi kategóriákba tartozó rétegek, ami eltolta a politikai erőviszonyokat a gazdasági elit és a munkavállalók között. A parlamentáris rendszerekben e folyamat következménye volt a vagyonos rétegek érdekeit képviselő liberális pártok hanyatlása, valamint a munkavállalók érdekeit képviselő szociáldemokrata és kereszténydemokrata tömegpártok térnyerése. Ugyancsak nőtt a munkavállalók szervezettsége a munkahelyeken, mindenekelőtt az első világháború alatt és után, majd pedig a második világháborút követően. A szakszervezetek növekvő ereje elősegítette a bérharcot, s így ez is jelentősen hozzájárult a jövedelemkülönbségek mérsékléséhez. A politikai tényezők jelentőségét a jövedelemkülönbségek mérséklődésében többszörösen is igazolták a kutatók.33 Gyengíti azonban a gazdasági érdekképviseletek szerepére alapozott interpretációnak az érvényességét, hogy egyrészt a diktatúrákban és az autoriter rendszerekben a politikai és érdekképviseleti jogok nem érvényesültek, de a munkások anyagi érdekei sajátos módon ezekben is hangsúlyt kaptak. Másrészt a szakszervezetek ereje a nyugat-európai demokráciákban is eltérő volt, ami nem tükröződik a jövedelmek alakulásának tendenciáiban: a viszonylag gyenge, szétforgácsolt szakszervezetekkel rendelkező Franciaországban a jövedelemkülönbségek az 1960-as évekig jobban csökkentek, mint az egységes és erős szakszervezeti mozgalommal bíró NSZK-ban.34

Eltérő hangsúlyokat alkalmaz egy ugyancsak a politikai tényezőkkel operáló másik magyarázat, mely elsősorban a jóléti állam kialakulásának és különösen második világháború utáni expanziójának tulajdonít kiemelt szerepet a változásokban. A mind kiterjedtebb állami szociálpolitika olyan intézményei, mint a minimálbér, vagy a jövedelmek átlagos növekedéséhez kapcsolt nyugdíjemelések, s emellett a progresszív jövedelemadózás egyaránt összenyomták a jövedelmi skálát az 1950-es és 1960-as évek Nyugat-Európájában. A jövedelemadót legerőteljesebben Svédországban használták a nivelláció elérésére: itt például az 1970-es évek elején a magasabb jövedelmek után 76,5%-os adót kellett fizetni.35 Ez az érvelés mindazonáltal inkább kiegészíti az előző interpretációt, mintsem ellentmond annak, hiszen a jóléti állam expanziójában is nagyban közrejátszott a választójog kiterjesztése és a munkavállalók szervezeti erősödése.

Az állam kiemelkedő szereppel rendelkezett a kommunista rendszerekben a kereseti arányok meghatározásában. A jövedelmi hierarchiát kialakító politikai érdemek, az osztályok, rétegek szerinti preferenciák, sőt a szükséglet és rászorultság megállapítása egyaránt a pártállam szűrőjén ment keresztül, az határozta meg e tényezők súlyát a jövedelmek megállapítása során. A korai kommunista rendszerekben kis szerephez jutott a tulajdon és a piaci siker a jövedelmet meghatározó tényezők között, de később – különösen a piaci reformokat bevezető országokban – ennek súlya megnőtt.36

Fontos bizonyítékok szólnak amellett is, hogy a munkaerőpiac és a munkaerő képzettségének változásai jelentősen befolyásolták a jövedelemszerkezetet. A munkaerő képzettsége jelentősen javult a 20. század során, aminek következményeként megszűnt, vagy legalábbis mérséklődött a társadalom műveltségi polarizációja, melyben az egyetemet végzettek kicsiny csoportja állt szemben az elemi iskolát végzettek nagy többségével. A felső- és a középfokú végzettségűek arányának emelkedése egyaránt közrejátszott a jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklésében. Emellett a Nobel-díjas holland közgazdász, Jan Tinbergen úgy vélte, hogy a 20. század során, s különösen a második világháborút követő néhány évtizedben egyaránt gyorsan nőtt a magasan képzett munkaerő kínálata és az ilyen munkaerő iránti igény. Az oktatásban töltött átlagos időtartam egyre emelkedett, vagy másként kifejezve a munkások és alkalmazottak képzettsége nőtt. Ezzel párhuzamosan a technológiai fejlődés mind nagyobb számú ilyen munkaerő iránt támasztott keresletet. A kínálat és a kereslet viszonya azonban Tinbergen szerint egy idő után eltolódott: az oktatás nagyobb számban bocsátotta ki a jól képzett szakembereket, mint amennyire az irántuk való igény emelkedett, vagyis – mint Tinbergen fogalmazott – a 20. század két első harmadában „az oktatás nyerte meg a technológia fejlődéssel folytatott versenyét".37

Ennek a relatív túlkínálatnak az lett a következménye, hogy mérséklődött a közép- és felsőfokú végzettségűek bér-, illetve jövedelemelőnye a képzetlenekkel vagy alapfokú iskolai végzettségűekkel szemben.38

A munkaerőpiac változásának egy másik fontos vonása volt a 20. század során, hogy – mint azt később részletesen is bemutatjuk – a bérből és fizetésből élők, az alkalmazottak aránya nőtt, míg az önállóak száma és aránya visszaesett. Természetesen mindkét csoporton belül számottevő jövedelmi eltérések voltak, de az önállóak között hagyományosan jóval nagyobb volt ennek a mértéke. Így e réteg marginalizálódása egyben össztársadalmi szinten enyhítette a jövedelemkülönbségeket.

Egy további tényező lehet, hogy a szektorális átalakulások során az alacsonyabb bérszínvonallal rendelkező mezőgazdasági tevékenységek visszaszorultak. Ezenkívül a korábban modernizálódó, s így nagyobb termelékenységgel és ezért nagyobb jövedelmezőséggel is rendelkező ipar előnye mérséklődött a mezőgazdasággal és a szolgáltatásokkal szemben a 20. század során. Ez a gyakorlatban például azt jelentette, hogy a parasztgazdaságok termelékenysége és így jövedelmezősége jobban nőtt, mint az ipari vállalkozásoké, s ezáltal lefaragtak hátrányukból.39

A demográfiai változások szintén hatottak a munkaerőpiacra. A népességnövekedés ütemének csökkenésével mérséklődtek a munkaerő-tartalékok. A fertilitás a magasabb képzettségű rétegek esetében már korábban is alacsony volt, a 20. század során azonban kezdtek ehhez az alacsony fertilitási mintához hasonulni az alacsonyabb képzettségű rétegek is. Ezzel a képzetlen munkaerő is szűkösebben és drágábban állt rendelkezésre, ami növelte annak árát, s elősegítette jövedelmeinek felzárkózását.

A legfontosabb okok katalógusának bemutatása után egyrészt megállapíthatjuk, hogy léteznek további, országspecifikus tényezők is. Így például NagyBritannia vonatkozásában a 20. század különböző inflációs periódusainak is kiemelkedő szerepet tulajdonítanak az egyes társadalmi csoportok közötti jövedelemkülönbségek mérséklődésében, mivel ez a folyamat éppen az inflációs időszakokban volt a leggyorsabb (az első világháború alatt, az 1930-as évek végén és a második világháború alatt, valamint az 1950-es évek elején).40 Ennél is fontosabb azonban felhívni a figyelmet arra, hogy a jövedelmek nivellációs folyamatát leginkább a különböző tényezők együttes hatása eredményezte.

Áttérve az 1970-es évektől több országban beálló trendváltozás, vagyis a jövedelemkülönbségek stagnálásának, illetve ismételt növekedésének magyarázatára, mindenekelőtt azt hangsúlyozhatjuk, hogy a korábban a kiegyenlítődés irányába ható tényezők jórészt megszűntek vagy mérséklődtek.

A szakszervezetek erejének további erősödése elmaradt, már csak azért is, mert az 1970-es évektől a munkanélküliség szinte minden nyugat-európai országban jelentősen nőtt. Bár a jóléti programok jelentősebb korlátozására csak néhány országban került sor, az tény, hogy a jóléti államok expanziója lelassult, s a jóléti juttatások között sok helyen átcsoportosításokat hajtottak végre. A munkanélküliség tömegessé válásával a munkanélküli-járadékok általában már nem voltak olyan nagyvonalúak, mint korábban, s ezzel a munkájukat elvesztők sokkal inkább ki voltak téve a szegénység veszélyének. Ugyanígy a hagyományosan alacsony jövedelmet kínáló ágazatok további visszaszorulásától sem volt többé jelentős hatás várható, mivel azok Nyugat-Európában erre az időszakra már eleve marginalizálódtak. Míg korábban az alacsony képzettségű és így alacsony munkabérrel rendelkező munkaerő mindinkább eltűnt Nyugat-Európában, addig az 1970-es évektől az alacsony szakképzettséggel rendelkező bevándorlók száma sokszorosára nőtt, akiknek alacsony jövedelmi színvonala jelentősen növelte a jövedelmi egyenlőtlenségeket. A korábbi – a jövedelmi különbségeket mérséklő – tényezők közül úgyszólván csak egy maradt fenn változatlan formában: mégpedig a munkaerő képzettségében fennálló eltérések további csökkenése. Ezt azonban új, ellenkező irányú hatások ellensúlyozták.

Ezek között első helyen szerepelhet a munkanélküliség már említett növekedése az 1973-as olajválságot követő depressziós időszakban. Különösen magas szintet ért el a diplomás munkanélküliek aránya az 1990-es évekre, melynek következtében a fiatal felsőfokú végzettségűeknek a korábbi évtizedekben megszokott jövedelmi helyzete romlott. A családszerkezet 1960-as évektől bekövetkezett változásai két tekintetben ugyancsak hozzájárultak a jövedelmi különbségek fokozódásához. Egyrészt a házasságon kívüli születések arányának emelkedése, valamint a válások terjedése következtében nagyban megnőtt az egyszülős családok száma és aránya, márpedig őket sokkal inkább fenyegette a szegénység, mint a teljes, kétszülős családokat. Ráadásul a gyermeket vagy gyermekeket egyedül nevelő szülők rendszerint az amúgy is rosszabb kereseti lehetőségekkel rendelkező nők voltak. Másrészt a 20. század vége felé egy új családmodell kezdett terjedni, melyben mindkét házasfél dolgozott, de gyermekkel nem rendelkeztek. Az ilyen családoknak nem kellett fedezniük a gyermekekkel kapcsolatos kiadásokat, s így nagyobb valószínűséggel kerültek a felső jövedelmi csoportokba, ezzel ugyancsak növelve a jövedelmi egyenlőtlenségeket.41

Ami a vagyoni különbségeket illeti, az állami újraelosztás fokozódása mindenképpen hozzájárult ezek mérséklődéséhez is, hiszen pl. a jövedelemadók progresszivitásának növekedése már a vagyonok képződésének forrásait megcsapolta. Vagyonadók bevezetésére szintén sor került, gyakran különleges történelmi szituációkban – háborúk, gazdasági válságok –, de békeidőben is. A gazdasági válságok, inflációk során gyakran nagy vagyonok enyésztek el. Államosítások – mint pl. a második világháború után Kelet-Közép-Európában vagy Nagy-Britanniában – szintén mérsékelték a vagyonkülönbségeket. A jövedelmi színvonal általános emelkedése következtében olyan rétegek is képessé váltak megtakarításokra, melyek korábban csak a napi szükségletekre költhettek. A növekvő életszínvonal – mint később látni fogjuk – számukra is lehetővé tette ingatlanok és tartós fogyasztási cikkek vásárlását – lakások, értékesebb lakberendezési tárgyak, gépkocsik –, melyek egyaránt vagyontárgyaknak minősültek. Ehhez járultak a takarékbetétek, a nyugdíjalapok és más pénzbeli megtakarítások. R. H. Tawney brit társadalomtörténész „népi vagyon"-nak (popular wealth) nevezte ezeket, s már a két világháború között konstatálta terjedésüket, de tömegessé Nyugat-Európában az 1950-es évektől váltak, míg Dél-Európában és Kelet-Közép-Európában ennél is később. Ennyiben a gazdasági fejlődés színvonala közvetlenül is hatott a vagyonmegoszlásra.42