Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

A munkaerő szektorális megoszlása: utak a posztindusztrializmus felé

A munkaerő szektorális megoszlása: utak a posztindusztrializmus felé

A jövedelem-, illetve vagyoneloszlás vizsgálatát érdemes kiegészíteni további szempontokkal, így mindenekelőtt a foglalkozási szerkezet sajátosságaival. Ehhez segítséget nyújthat a különböző gazdasági ágakban dolgozók arányának bemutatása. A munkaerő szektorális megoszlása ugyanis mind a gazdasági fejlődés, mind pedig a társadalmi átalakulás szempontjából kulcsfontosságú jelenség. A gazdasági fejlődéssel való szoros kapcsolatát mutatja, hogy egyfelől a gazdasági növekedés, a technológiai változás a gazdasági ágazatok egymáshoz viszonyított arányának eltolódásával jár. Másrészt azonban a szektorok termelékenysége eltérő, ezért a közöttük végbemenő eltolódások – a nagyobb jövedelmezőségű ágazatok térnyerése – maguk is elősegíthetik a gazdasági növekedést.43 A munkaerő ágazatok szerinti eloszlása ezenkívül nagyban befolyásolja az egyes szakmák, foglalkozások elterjedtségét és arányát, s így jelentősen kihat a társadalmi rétegződésre is. A foglalkozás ugyanis szoros kapcsolatban áll a jövedelmek alakulásával, meghatározza az életmódot stb. is.44

A különböző gazdasági tevékenységeket hagyományosan három fő kategóriába sorolják. A primer szektorba a mezőgazdaság, az erdőgazdaság valamint a halászat tartozik. A szekunder szektor az ipar különböző ágait (feldolgozóipar, bányászat, energiatermelés, építőipar), míg a tercier szektor a szolgáltatásokat (oktatás, egészségügy, tudományos kutatás, kereskedelem, hírközlés, bank- és biztosításügy, tömegkommunikáció, államigazgatás stb.) foglalja magában. A munkaerő szektorális megoszlásának jelentőségét az is mutatja, hogy a domináns szektorról egész társadalmi formációkat neveznek el: így szokás agrártársadalomról, ipari társadalomról, szolgáltató társadalomról vagy éppen posztindusztriális társadalomról beszélni.

A szektorokban foglalkoztatottak relatív nagyságának változásában látható egy egyszerű törvényszerűség az elmúlt két évszázad európai történelme során, melyet már az 1930-1940-es években leírtak olyan közgazdászok, mint Allen G. B. Fisher, Colin G. Clark és Jean Fourastié.45 Eszerint az agrárszektor aránya mindenütt folyamatosan csökkent, míg az ipari szektor aránya kezdetben nőtt, majd kivétel nélkül csökkenésnek indult. A tercier szektorban dolgozók aránya ellenben folyamatosan növekedett minden nemzetgazdaságban. Kevés olyan elmélete van a közgazdaságtannak, melyet empirikusan annyira meggyőzően igazoltak, mint a gazdasági szektorok közötti átmenet fenti lefolyására vonatkozó elképzelést. Ugyanakkor ezen általános fejlődési törvényszerűségek érvényesülése mellett jelentős eltéréseket is láthatunk az egyes társadalmak között a szektorok egymáshoz viszonyított nagyságát, a változások időzítését és dinamikáját illetően.

◄ AZ AGRÁRSZEKTOR ► Az agrárnépesség csökkenése ugyan változó ütemben, de már jóval az általunk vizsgált periódus előtt megindult szerte Európában. Ennek ellenére a 19-20. század fordulóján Nagy-Britannia és Belgium kivételével – ahol 1821-től, illetve 1880-tól már az ipari foglalkoztatottak domináltak – még mindig a mezőgazdaság számított a legnagyobb ágazatnak mindenhol. Sőt, az európai országok többsége – a Finnországtól Görögországig terjedő sáv, valamint Spanyolország – még a második világháború kitörése idején is agrárországnak számított, ha nem is az előállított új érték, de legalábbis a foglalkoztatottak megoszlását illetően. A skála mindazonáltal széles volt: Albániában a munkaerő több mint 80%-a, Bulgáriában 80%-a, Romániában 79%-a, míg Magyarországon 53%-a, Spanyolországban pedig 52%-a élt mezőgazdaságból. Voltak országok, ahol a mezőgazdaság továbbra is a legtöbb embert foglalkoztatta ekkor, de már kevesebb, mint a lakosság felét: pl. Portugália (49%), Írország (48%), Olaszország (48%), Franciaország (36%) vagy Csehszlovákia (36%) tartozott ebbe a körbe.46 Végül a harmadik csoportba azok a többnyire északnyugateurópai és közép-európai országok tartoztak, ahol a mezőgazdaság a második világháború kitörésekor már a legkisebb arányt képviselte a három szektor közül. Példa erre Dánia és Svédország (29-29%), valamint Németország (26%). Belgiumban különösen alacsony, Nagy-Britanniában pedig már ekkor egyenesen marginális (6%) szerepe volt az agrárfoglalkoztatásnak a második világháború előestéjén (5.4. táblázat).

A második világháború utáni gyors gazdasági fejlődés néhány évtized alatt töredékére csökkentette az agrárnépességet Nyugat-Európában. Ennek következtében 1990-ben Belgiumban és az Egyesült Királyságban már csak a lakosság 2-2%-a, Svédországban és az NSZK-ban 3-3%-a foglalkozott mezőgazdasággal, de ez az arány a jelentős agrárexportőr Hollandiában is csak 4%-ot tett ki. Franciaország a maga 5%-os arányával már a középmezőnybe tartozott, míg Olaszországban, Ausztriában és Finnországban egyaránt 8-8%-ról beszélhetünk. Utóbbi két ország adatában nyilvánvalóan megjelenik a fejlett erdőgazdálkodás is. DélEurópa közepes pozíciót foglalt el (Spanyolország 10%, Portugália 17%). Kisebb ütemű volt a csökkenés Közép-Kelet-Európában. Albánia egész Európában vezetett 55%-os arányával, de Románia (29%), Lengyelország (28%), Bulgária (18%) és Magyarország (18%) is a nagyobb agrárnépességű országok közé tartozott.

Érdekes jelenség, hogy a rendszerváltást megelőző és kísérő gazdasági válság több volt kommunista országban – így Albániában és Romániában – az agrárnépesség növekedéséhez vezetett. A szocialista nagyipar maradványai ugyanis már nem tudtak a korábbiakhoz hasonló számú munkásnak megélhetést nyújtani. A feleslegessé vált munkaerő egy része a mezőgazdaságba áramlott, rendszerint alacsony színvonalú, önellátó jellegű gazdálkodást folytatva. Ez azonban csak a legkevésbé fejlett kelet-közép-európai és balkáni országokat érintette, s ott is átmenetileg érvényesült.

Az agrárnépesség tehát mindenütt csökkent, de ezen túlmenően az agrártársadalmak két különböző átalakulási utat követtek a 19. századtól kezdődően Európában. Az egyik út során először az ipar vált a legnagyobb munkaadóvá, majd ezt váltotta fel a szolgáltatások dominanciája, míg a másik pályán az ipari foglalkoztatottság ugyan egy ideig növekedett, de sohasem jelentette a többséget, hanem a mezőgazdaság után közvetlenül a tercier szektor lett a legnagyobb munkaadó.

◄ AZ IPARI ÁGAZAT ► Mint említettük, Nagy-Britannia lépett legkorábban az első útra, s itt is volt a leghosszabb az ipar dominanciája, ami 1821-től 1959-ig tartott. Hosszú ipari periódussal rendelkezett Belgium (1880-1965), Svájc (18881970), de Németország/NSZK is (1907-1975). Voltak azonban olyan országok, ahol csak néhány évig tartott az ipari foglalkoztatás uralma, mint pl. Francia országban (1954-1959), vagy Olaszországban (1960-1965). Az ipari foglalkoztatottság dominanciája egyedülálló európai jelenség. Európai országokon kívül a világban ezzel még egyedül Tajvan esetében találkozhatunk 1980 körül. Sem az Egyesült Államokban, sem Japánban, Ausztráliában, Kanadában vagy Dél-Koreában nem volt ez jellemző: ezekben az országokban az agrárágazat után azonnal a tercier szektor vette át a legnagyobb foglalkoztató szerepét, vagyis az „ipari korszak" ilyen értelemben hiányzott.47

5.1. ábra ► A gazdaságilag aktív népesség szektorális eloszlása európai országokban, 1910-1997 (százalék)

Az ipari foglalkoztatottság Nyugat-Európában az 1960-as években tetőzött, általában az összes foglalkoztatott 40-45%-ával. Az iparon belül a legnagyobb ágazatoknak a klasszikus nehézipari tevékenységek – szénbányászat, vas- és acélgyártás, valamint -feldolgozás, nehézgépgyártás, energiatermelés és társaik – számítottak, de természetesen már léteztek olyan jövőiparágak is – ezeket szintén a nehéziparhoz sorolták –, mint a gyógyszergyártás, elektrotechnikai ipar, autógyártás. Utóbbi ebben az időszakban állt át a tömegtermelésre NyugatEurópában. Az 1960-as évek elejétől a nyugat-európai országokba vándorló dél-európai vendégmunkások többnyire ezeknek az iparágaknak a munkaerőigényét elégítették ki, s e mozgalom egyben jelezte az iparosodási szint Európán belüli eltéréseit.

Európa kevésbé iparosodott régióiban, így Dél-Európában és Kelet-Közép- Európában rendkívül gyors volt az iparosítás a második világháború után. Ez a folyamat a kommunista országokban világviszonylatban is a legmagasabbak közé emelte az ipari foglalkoztatottak arányát. Az NDK-ban például az 1970-es évek elején a keresők 50,2%-a dolgozott az iparban. Ugyanez Csehszlovákiában az 1980-as csúcs idején 49,4%, Magyarországon 1970-ben 45% volt. Az ipari szektor kiemelkedő nagyságának a második világháború utáni Kelet-Közép-Európában mindenekelőtt ideológiai okai voltak. Az új hatalmi elit a szovjet minta alapján az elmaradottság felszámolását - és ezzel a katonai erő növelését – egyedül az ipar, s különösen a nehézipar fejlesztésével látta megvalósíthatónak. A kommunista pártok ezenkívül a rendszer – illetve uralmuk – alapjának tekintették a munkásosztályt, így ennek felduzzasztását elsőrangú érdeknek tartották, s a társadalom- és gazdaságpolitika egyik prioritásaként kezelték. Ez a gazdaságpolitika nemcsak hatalmas társadalmi költségekkel járt, hanem nagy áldozatokat igényelt a többi gazdasági ágtól is, s ezzel a jövőbeli fejlődés alapjait emésztette fel.

Mint arra már utaltunk, Európában is létezett azonban a gazdasági szektorok átalakulásának egy másik útja, mely az agrártársadalomból közvetlenül a szolgáltató társadalomba vezetett. Görögország, Hollandia, Norvégia, Dánia, Finnország és Spanyolország ezt az irányt követte. Az első három országnál a hajózásban alkalmazottak magas aránya döntően hozzájárult ehhez, ami az utóbbi kettő esetében sem volt elhanyagolható tényező, de náluk a viszonylag késői iparosodás lehet a fő magyarázat, mely már munkaerő-kímélő technológiák alkalmazásával történt.

Az ipari foglalkoztatás magas arányának fontos társadalmi és politikai következményei voltak már a 20. század elején is Európában, melyek összefüggnek az ipari munka és munkaszervezés sajátosságaival. Míg ugyanis a mezőgazdaságban és szolgáltatásokban a munkát végzők többnyire izoláltak, addig az iparban a munkaerő üzemekben koncentrálódik, ráadásul a munkamegosztás többnyire szigorúan szabályozott és hierarchikus. Ezek a körülmények hozzájárultak a munkások osztálytudatának és szervezettségének kialakulásához. Ez a jelenség pedig más társadalmi csoportok esetében hasonló fejlődést indított meg, vagyis erősítette ezek csoport- vagy osztálytudatát is. Míg az Egyesült Államokban a társadalmi forradalmak elmaradása - és általában az osztálykonfliktusok kevéssé éles volta – a nagyipari munkásság viszonylag csekély társadalmi súlyával is magyarázható, addig Európában az ipari szektor nagy aránya és az ipari munkaszervezés fenti sajátosságai hozzájárultak az „osztálypolitika", vagyis a társadalmi osztályok élesebb szembenállásának kialakulásához. Ennek legfeltűnőbb megnyilvánulásai az első világháború utáni forradalmak voltak, de az ipari szektor viszonylag nagy súlyának a század során végig kimutathatóak a politikai következményei, például a munkavállalókat képviselő pártok erőssége, vagy a magas szakszervezeti szervezettség tekintetében. A munkások koncentrációja a szociális problémákat elmélyítette és láthatóvá tette, ami hozzájárult az állam fokozott szociális szerepvállalásának kialakulásához. Az ipari szektor nagy aránya mérsékelte a mobilitási lehetőségeket a munkások számára, továbbá a településszerkezetre is hatott: az európai iparvárosokhoz hasonlók alig találhatók a világ más részein.48

Az ipari foglalkoztatottság az említett csúcsidőszakok után esni kezdett Európában. Az olajválság (1972/1973) döntő jelentőségű ebből a szempontból, mivel felgyorsította a gazdaság szerkezetátalakítását, mindenekelőtt Nyugat-Európában. Ettől kezdve a hagyományos értelemben vett gyáripar növekvő ütemben adta át helyét a modernebb iparágaknak és szolgáltatásoknak. Az Egyesült Királyságban például 1974 és 1989 között 12,6 százalékponttal csökkent az ipari foglalkoztatottság, Belgiumban ugyanez az esés 11,7 százalékpont, Svájcban 9,2, Franciaországban 9,3, Németországban és Olaszországban pedig 6,9 százalékpont volt.

A dezindusztrializáció mellett az ipar nagyarányú átstrukturálása is zajlott, mely mind a nehézipart, mind pedig a könnyűipart érintette. A szénbányászat leépülése már az 1950-es években megindult Nyugat-Európában. Később a hajógyártás és a textilipar, majd pedig az acélipar visszaszorulása következett. A folyamat egyáltalán nem volt fájdalommentes. Azok a területek, ahol az említett iparágak koncentrálódtak, gyakran évtizedekre válságrégiókká váltak. Néhány példával élve, a szénbányászat leépülése súlyosan érintette Vallóniát, Newcastle környékét, Lotaringiát, a Saar-vidéket és a Ruhr-vidéket, sőt Baszkföldet is. Ke- let-Közép-Európában és a balkáni kommunista országokban ez a folyamat lényegesen később indult, s egészen a rendszerváltásig lassabban haladt előre. Amikor az 1970-es években Nyugat-Európában már javában folyt a gazdasági szerkezetváltás, a kommunista gazdaságok még mindig a régi szerkezetű fejlesztést folytatták. Ez nagyban hozzájárult versenyképességük romlásához, s az is további következménye volt, hogy a rendszerváltás időszakában hirtelen és más társadalmi problémákkal azonos időben kellett végrehajtaniuk a szerkezetváltást, ami – Szlovénia kivételével – mindenhol nagy társadalmi megrázkódtatásokat eredményezett.

◄ A SZOLGÁLTATÓ SZEKTOR ► A második világháború utáni évtizedekben a tercier szektor azokban a nyugat-európai országokban is átvette a vezető szerepet a foglalkoztatásban, ahol addig az ipar dominált. Ez elsőként az 1950-es évek végétől az Egyesült Királyságban, Svédországban és Franciaországban következett be, majd az 1970-es évekig fokozatosan az összes többi országban is lejátszódott. Így az 1980-as évekre már Írország, a mediterrán és a kelet-közép-európai országok kivételével mindenhol a munkaerő abszolút többsége itt dolgozott. Ez az alapja annak, hogy az 1970-es évek végétől mind gyakrabban beszéltek szolgáltató gazdaságról, illetve társadalomról, vagy posztindusztriális társadalomról. A kommunista országokban a megfelelő arány ekkor 24% (Bulgária) és 41% (Csehszlovákia, NDK) között mozgott. Jól mutatja az európai régiók eltérő foglalkoztatási szerkezetét az is, hogy 1990-ben a kereskedelem, a vendéglátás, a pénzügyek és más üzleti szolgáltatások Nyugat-Európában az összes munkaerő 20-30%-át foglalkoztatták, ezzel szemben Kelet-Közép-Európában ez az arány 7-12% között volt.49 Az ezredfordulón azonban ezekben az országokban is gyorsan nőtt a szolgáltatásokban dolgozók száma, mivel a leépülő nagyiparból és a mezőgazdaságból kikerülő munkaerőt ez a szektor szívta fel.

A szolgáltatások egyik fontos európai sajátosságává vált a 20. század végére, hogy az ebben a szektorban dolgozók jelentős része állami, illetve közalkalmazott lett. Ha minden állami intézmény és vállalat által nyújtott szolgáltatást figyelembe veszünk – tehát a postát, közlekedést, telekommunikációt és hasonlókat is –, akkor 1985-ben Svédországban a polgári szektort figyelembe véve a teljes foglalkoztatottak 38,3-a, Dániában 37,4%-a, Franciaországban 25,7%-a, Németországban 18,9%-a volt állami alkalmazott. Ezzel szemben az Egyesült Államokban az arány – szintén a fegyveres erők nélkül – 14,8% volt.50

Az 1980-as években és azt követően több országban sor került egyes állami szolgáltató cégek privatizációjára, ami azonban gyakran – pl. a brit vasutaknál – a szolgáltatások minőségének jelentős romlásával járt, így heves viták kísérték, s nem vált általánossá. Fontos körülmény volt az is, hogy a kiterjedt állami szolgáltató szektor a tapasztalatok szerint előnyösen hatott a szociális biztonságra. Különösen az alacsony és közepes képzettségűek és a nők számára kínált nagyobb jövedelmeket, mint a piaci szféra, de a munkahelyek általános biztonsága szintén javult általa.

A három fő szektor fejlődésének áttekintése után meg kell említenünk, hogy a szektorokon belül az idő előrehaladtával változások jelentkeztek. Ezeket a változásokat egyre nehezebb a kutatásnak megragadnia, mivel hiányoznak a kellő részletezettségű adatok. Egyes tevékenységek besorolása ráadásul nem egyértelmű. Ilyen bizonytalan esetek mindig is léteztek, de a 20. század végére a legfejlettebb társadalmakban már jelentősen megnőtt a számuk. Különösen az ipari termeléshez szükséges szolgáltató jellegű foglalkozások tartoznak ide: példa lehet egy ipari cégnek minősülő gyógyszergyárban foglalkoztatott kutató hovatartozása. Az ilyen tevékenységek besorolása a szektorokba tehát nem nyilvánvaló, vagyis a tercier szektor egyfajta „reziduális kategória" (Colin Clark) is, ami önmagában növeli részarányát a foglalkoztatottak körében.

Mivel a szolgáltató szektor igen heterogén, s egyes ide tartozó foglalkozások tulajdonképpen az ipari termelés részét képezik (pl. szállítás), míg mások igen távol állnak a primer és szekunder szektortól (pl. egészségügy), ezért javasolták a hármas ágazati beosztás további finomítását. Ennek legnépszerűbb változata lényegében nem érinti a két másik ágazatot, hanem a tercier szektort osztja további négy részre. Ezek a következők: a termékek mozgatásával és elosztásával foglalkozó ág (szállítás, kereskedelem, kommunikáció), az üzleti szolgáltatások (pénzügyek, tervezés, könyvelés, jogi szolgáltatások stb.), a szociális és kommunális szolgáltatások (oktatás, egészségügy, közigazgatás, szociális ellátások stb.) és a személyes szolgáltatások (vendéglátás, szórakoztatás, testápolás stb.).51 Bár adataink csak a négy legnagyobb nyugat-európai országra vonatkozóan vannak, az eloszlás alakulása így is hasznos információkat ad arról, hogy miként változott a szolgáltatások belső szerkezete a 20. század során. Azt látjuk, hogy az elosztó-kommunikációs ágban foglalkoztatottak aránya csak kis mértékben nőtt, sőt Németországban az utóbbi évtizedekben lényegében stagnált. Az üzleti szolgáltatások expanziója feltűnő, főként a második világháború utáni időszakban, de ezek aránya még így is elmaradt a többi ág mögött a század végén. Legnagyobb mértékben a szociális és kommunális szolgáltatásokban foglalkoztatottak aránya emelkedett, s ez egyben a 20. század végére a legnagyobb szolgáltató ágazattá is vált, megelőzve a disztribúciót és kommunikációt. A személyes szolgáltatásokból élők aránya tekintetében nincs egységes fejlődési irány a négy társadalomban: két országban csökkent, két országban pedig nőtt a súlyuk 1920 és 1990 között. Azt láthatjuk tehát, hogy a tercier szektor növekményének legnagyobb részét a szociális és kommunális szolgáltatásokban dolgozók számának bővülése eredményezte a vizsgált országokban, s kevésbé az ipari-mezőgazdasági termeléssel és azok elosztásával kapcsolatos szolgáltató tevékenységek terjedése.52

◄ A VÁLTOZÁSOK OKAI ► Mindenképpen magyarázatot igényel az, hogy a gazdasági ágak átalakulása a fenti, általánosnak nevezhető törvényszerűségek szerint ment végbe a 20. században szerte Európában, sőt az egész világon. Mint azt már Colin Clark megállapította, a változások alapja a három szektor által előállított termékek, illetve szolgáltatások iránti kereslet alakulásának különbözőségében keresendő. A mezőgazdaság termékei iránti kereslet – ahogyan a közgazdaságtan fogalmaz – rugalmatlan, azaz egy személy lényegében ugyanannyi mennyiségű élelmiszert fogyaszt el ma is, mint számottevően alacsonyabb gazdasági fejlettség mellett száz évvel ezelőtt. Az ipari szektor termékei és különösen a szolgáltatások iránti kereslet/igény azonban rugalmas, s ennek megfelelően lényegében kielégíthetetlen. Így az életszínvonal javulásával a kereslet belső szerkezete átalakul, benne az élelmiszerek részaránya csökken, az ipari termékeké és különösen a szolgáltatásoké nő. Ezáltal a gépesítéssel és a technológiai fejlődéssel párhuzamosan kevesebb mezőgazdasági munkaerő képes előállítani a lakosság számára ugyanazt az élelmiszer-mennyiséget.53

A mezőgazdaság, az ipar és a szolgáltatások közötti folyamatos eltolódás további magyarázata az, hogy a termelékenység fejlődése a mezőgazdaságban és az iparban lényegesen gyorsabb, mint a szolgáltatások területén. Így ezekben munkaerő válik feleslegessé, ami a tercier szektorba áramlik, hiszen – mint említettük – a szolgáltatások iránti kereslet gyakorlatilag kielégíthetetlen. Járulékos tényező az is, hogy az ipari termelés gépesítése és központosítása megnöveli az igényt bizonyos típusú szolgáltatások (pl. szerviz, szállítás) iránt.54

A nemzeti sajátosságokat jól magyarázzák a természeti adottságok és a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt pozíciók. Az alacsony népsűrűség, a nemzetközi piacoktól való nagy távolság növeli a szállításban és a kommunikációban dolgozók arányát. Az az ország, amelyik valamilyen termék előállítására specializálódott, az ezt előállító ágazatban nagyobb foglalkoztatottsággal rendelkezik. Ez magyarázza nemcsak a brit textilipari foglalkoztatottak nagy arányát a 19. században, hanem Dánia viszonylag széles agrárszektorát még a 20. század második felében is. Minél kisebb egy ország, illetve régió, ezek a tényezők annál inkább érvényesülhetnek, s annál inkább eltérhet az átlagos vagy a fejlettségi szintjének megfelelő foglalkozási szerkezettől.