Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Társadalmi osztályok és rétegek: táguló közép – halványuló körvonalak

Társadalmi osztályok és rétegek: táguló közép – halványuló körvonalak

A társadalmi rétegződés legfontosabb meghatározójának általában a foglalkozást tartják, hiszen ez döntően hat a jövedelmi, vagyoni és más egyenlőtlenségekre. Így a következőkben mi is a különböző foglalkozási csoportok átrétegző- dése és a foglalkozások jellemzőinek alakulása révén mutatjuk be a 20. századi társadalomszerkezeti változások fontos trendjeit Európában. A gazdasági szektorok előzőekben bemutatott eltolódásai komoly hatással voltak a munkaerő belső szerkezetére is, melynek egyik lehetséges vizsgálati szempontja az, hogy miként alakult az önállóak – a munkaadók és az egyéni vállalkozók – valamint az alkalmazásban állók aránya.

◄ ÖNÁLLÓAK ► Mivel a mezőgazdaságban dolgozók döntően, de legalábbis nagy számban önálló, birtokos parasztok voltak szerte Európában, ezért a mezőgazdasági foglalkoztatottság hanyatlása, mely – mint láttuk – változó ütemben az egész 20. század során tartott, magával hozta az önállóan gazdálkodók rétegének a vékonyodását is. Ugyancsak ezt a tendenciát erősítette, hogy az ipari koncentrációval és a kereskedelem átalakulásával csökkent a kisipari műhelyek és kisboltok jelentősége. Ami a konkrét fejlődést illeti, a 20. század elején az önállóak aránya még 20% körül mozgott a legtöbb nyugat-európai országban, ami legalább megfeleződött a század végére. Különösen gyors volt a csökkenés üteme a második világháborút követő néhány évtizedben. Németországban 1907-ben az aktív lakosság 20%-a tartozott ebbe a körbe, ami 1980-ra 9%-ra esett. A hagyományosan a kistulajdonosok országának számító Franciaországban 1926-ban még 45% – az európai átlagnál lényegesen nagyobb – volt az önálló vállalkozók aránya, de ez 1980-ig 15%-ra csökkent, ami még mindig magasnak számított: a század végén ennél csak Írországban, Olaszországban, Spanyolországban és Görögországban volt nagyobb az önállóak aránya Európában. Mindazonáltal arányuk csökkenése a század végére lelassult. Sőt, Olaszországban és Spanyolországban viszonylag magas szinten stabilizálódott, Nagy-Britanniában pedig sokkal alacsonyabb szintről kissé még nőtt is. Ez azonban gyakran a hátrányos munkaerő-piaci helyzet eredménye volt, melyből kiutat sokan az akár alacsony jövedelmű önálló vállalkozásban láttak.55

A kommunista országokban a termelőeszközök szinte teljes államosításával és a magántulajdon korlátozásával radikálisan vékonyodott az önállóak rétege az 1950-es és 1960-as években. Csak Jugoszláviában és Lengyelországban nem zajlott le a mezőgazdaság kollektivizálása, így itt az önállón gazdálkodók száma és aránya is magasabb maradt. A többi országban csak kis számban, úgyszólván zárványként maradtak meg az önálló parasztok, iparosok, kereskedők, a fejlődési perspektíva teljes hiányával. A rendszerváltást követően a posztkommunista országokban ismét megjelent, illetve jelentősen bővült a kistulajdon – nemcsak a mezőgazdaságban, hanem a kereskedelemben és másutt is – s vele az önálló vállalkozók rétege is.

Az önálló vállalkozások visszaszorulásával párhuzamosan zajlott a segítő családtagok rétegének jelentős zsugorodása is, mely a két világháború között még a teljes munkaerő 10-20%-ára rúgott Nyugat-Európában, s akár egyharmadát is elérhette Kelet-Közép-Európában és Dél-Európában. Ezek nagyrészt nők voltak, akik a családi gazdaságban, boltban vagy műhelyben végeztek kiegészítő munkát. A század végén ez a réteg már csupán néhány százalékot képviselt.56

◄ ALKALMAZOTTAK ► Az önállóak arányának csökkenésével párhuzamosan az alkalmazottak – vagyis a bérből, illetve fizetésből élők – a gazdaságilag aktívak mind nagyobb tömegét tették ki. Az alkalmazottak rétege azonban nemcsak kibővült, hanem nagyon jelentős belső változásokon is keresztülment. Míg korábban az alkalmazottak között a kékgallérosoknak is nevezett munkások domináltak, a 19. század végétől megjelent és folyamatosan duzzadt az ún. fehérgallérosok rétege. Ebbe a csoportba a nem kétkezi munkát végző alkalmazottak – mint az irodai és adminisztratív munkakörben dolgozók, mérnökök, kereskedelmi alkalmazottak stb. – tartoznak. Számokban kifejezve ez azt jelentette, hogy a fehérgallérosok aránya az összes munkaerőn belül Nagy-Britanniában – ahol már 1910-ben is 19% volt – 1980-ra 40%-ra emelkedett, Nyugat-Európában másutt pedig alacsonyabb bázisról indulva ért el hasonló, vagy magasabb mértéket, közöttük 59%-kal a legmagasabbat Svédországban. A növekedés üteme általában gyorsabb volt a század második, mint annak első felében. Kelet-Közép-Európában mindenütt 10% alatt maradt a fehérgallérosok aránya a két világháború között. Erről az alacsonyabb szintről indulva a gyarapodás gyorsabb volt, s így 1980-ra 25-35%-ra nőtt a fehérgallérosok súlya.57 Az alkalmazottak arányának növekedési folyamata kapcsolódott a gazdasági szektorok arányának bemutatott eltolódásához, hiszen a szolgáltatásokban a fehérgalléros munkakörök dominálnak. Emelkedő hányaduk talált munkát a közszolgáltatásokban – egészségügy, oktatás, közigazgatás –, de a magángazdaság is kivette részét a növekedésből. Az ipar átalakulása, modernizálódása is erősítette a tendenciát, hiszen ez a szektor növelte a nem fizikai jellegű munkakörök arányát.

Az önállóak és az alkalmazottak arányának alakulása fontos 20. századi társadalomfejlődési folyamatokra irányítja a figyelmet, de az e kategóriába tartozó csoportok heterogenitása olyan nagyfokú, hogy nem lehet riválisa a társadalomszerkezet egy másik bemutatási módjának, mely a legfontosabb osztályok és rétegek fejlődésének jellemzésén alapul. A társadalomszerkezet 20. századi átalakulása során egész osztályok szűntek meg vagy alakultak át alapvetően. A felső osztály legfontosabb szerkezeti változásai közé tartozik, hogy az arisztokrácia mint osztály lényegében eltűnt és a vállalatukat tulajdonló és egyben irányító ipari nagytőkések jórészt átadták helyüket az új menedzseri rétegnek. A felső osztály tagjai továbbra is nagy vagyonnal rendelkeztek, de ennek fenntartása jelentős részük esetében már nemcsak a tőkebefektetéseiktől függött, hanem szakértelmüktől is. A középosztályon belül a tulajdonnal rendelkező, de maguk is dolgozó boltosok, iparosok, vendéglősök alkotta réteg összezsugorodott, míg az alkalmazotti státuszban lévő, de szaktudása alapján jelentős jövedelemmel bíró réteg létszáma nagyban nőtt. Ugyanakkor a középosztály kibővülése a század második felében együtt járt egy részének relatív lesülylyedésével is, mely jövedelme alapján már nem vagy alig különbözött a munkásosztálytól. Utóbbi maga is átrétegződött: a század első kétharmadában – a kontinens keleti felében az 1990-es évekig – az ipari foglalkozások domináltak, mely egyfajta homogenitást is biztosított e rétegnek, majd ezt követően gyorsuló ütemben bővült a szolgáltatásokban dolgozók aránya. Mivel ezek igen eltérő foglalkozásokat takartak – mind a szükséges szakképzettség, mind a munkakörülmények és a jövedelem szempontjából –, a munkásosztály belső egysége csökkent. A parasztság, mely a század elején kevés ország kivételével még a domináns rétegnek számított, a század közepétől gyorsuló ütemben szorult vissza, s több nyugat-európai országban az ezredfordulóra szinte teljesen eltűnt. A továbbiakban a felső osztály, illetve a társadalmi elit, a középosztály, a munkásság és a parasztság átalakulási tendenciáinak nagy vonalakban történő bemutatására vállalkozunk.58

◄ FELSŐ OSZTÁLY ► A felső osztályt a 20. századi társadalmi változások egyaránt érintették nagysága, gazdasági helyzete, belső összetétele és politikai befolyása tekintetében. A felső osztály helyzete békeidőben, a szocioökonómiai fejlődés természetes menete következtében is jelentősen átalakult, de a változások magától értetődően különösen nagy mértékűek voltak a forradalmak és rendszerváltozások idején. Ezek a 20. század során négy időszakra összpontosultak: az első világháborút követő forradalmak és az új nemzetállamok megalakulása – mindenekelőtt Kelet-Közép-Európában; a két világháború közötti diktatúrák létrejötte (Olaszország, Németország, Spanyolország, Portugália); a második világháborút követően a diktatúrák megszűnése és az új kommunista diktatúrák kialakulása; majd pedig 1990 körül utóbbiak összeomlása.59

Az évszázados társadalmi vezető réteg, a földbirtokos arisztokrácia 19. századi történetét nemcsak a rendelkezésre álló földterületek, illetve földbirtok viszonylagos szűkösségén alapuló zártság és az 1789 után megrendült gazdasági-politikai privilégiumok védelme jellemezte, hanem – Nyugat-Európában sokkal inkább, mint Európa keleti részén – megfigyelhető volt a nagypolgárság beáramlása is a földbirtokos osztályba, vagyis a nemesség és a polgárság összeolvadása.60 E viszonylag fokozatos átalakulás után azonban a 20. század első fele súlyos veszteségeket okozott a földbirtokos arisztokráciának, illetve tágabban a nemességnek. Az első világháború megsemmisítette a közép-európai monarchiákat és hiteltelenné tette az arisztokrácia politikai szerepét. Sok család számára a háború gazdasági katasztrófát is jelentett, mert megsemmisítette befektetéseiket és megtakarításaikat.61 Az első világháború után több országban részben kisajátították földjeit és más tulajdonát, megnyirbálták privilégiumait, s száműzetésbe kényszerítették. Ausztriában például megszüntették a nemesi címeket, Németországban kártalanítással vették el az arisztokraták könyvtárait, kastélyait, parkjait és más ingatlanokat. Igaz, Nyugat-Európa egyes országaiban – mint Nagy-Britannia, Belgium, Hollandia és három skandináv ország – a monarchiák fennmaradtak, ami jelezte, hogy ezekben a változás nem volt ilyen radikális. Itt a nemesség tovább folytatta már régóta tartó összeolvadását a felső osztály más rétegeivel, mindenekelőtt a nagyvállalkozókkal.

Bár a társadalomtörténetben a politikatörténet nagy fordulói ritkán jelennek meg hasonlóan éles határokként, 1789 és 1918 után 1945 is fontos változásokat hozott az arisztokrácia történetében. A második világháború, illetve az azt követő néhány évtized ugyanis felgyorsította az arisztokrácia visszaszorulását, egyes vélemények szerint mint rétegnek a megszűnéshez vezetett. Ha ez nem is minden országra érvényes, Németországra bizonyosan az. Itt a világháborús harcok során szinte teljesen megsemmisült a junker katonatiszti réteg, s a század végére az NSZK-ban már a nemesség hagyományos menedékének számító vezető diplomáciai és katonatiszti pozíciókban is alig volt található arisztokrata. Nagy-Britanniában a második világháború idején nemcsak a katonai és politikai vezetők közé emelkedtek alsóbb rétegekből, hanem a bevezetett progresszív adók súlyosan érintették a régi, földbirtokon alapuló vagyonokat is. A felhalmozott vagyonok mind nagyobb része származott ipari, pénzügyi vagy más vállalatokból, de a nagy ingatlanok hányada is tekintélyes maradt a vagyonokban – igaz, már nem csupán a földtulajdon, hanem a városi épületek birtoklása is ennek forrása volt. Itt az arisztokrácia fennmaradt, amit jelez, hogy még 2000-ben is az ország leggazdagabb embere és legnagyobb földbirtokosa egyaránt egy-egy herceg volt, s a felsőház tagjainak többsége is származása révén töltötte be pozícióját. Az arisztokrácia helyzetének drámai gyengülését jól mutatja azonban a kastélyaik funkciójában bekövetkezett változás. Míg az arisztokrácia fénykorában ezek az épületek szerte a Brit-szigeteken a hatalom bástyái, a gazdagság és a magas státusz kifejezői voltak, addig az ezredfordulóra ez megszűnt. Azok akik ragaszkodtak kastélyaikhoz, a családi múlt iránti tiszteletből tették, s gyakran annak fenntartása vált a jelen egyik legnagyobb gondjává számukra. Sokan közülük a fenntartási költségeket csak úgy tudták fedezni, ha megnyitották kastélyaikat a közönség előtt – ez volt a feltétele annak is, hogy az állami műemlékvédelemtől támogatást kapjanak.62 A század végén az arisztokrácia megmaradt grófi, hercegi és más címei kétségkívül presztízst jelentettek viselőik számára Nyugat-Európában, de ezen túl kevés társadalmi-politikai befolyással jártak.

Az arisztokrácia hagyományosan erős pozíciókkal rendelkezett Európa keleti részén is, de Kelet-Közép-Európa és a Balkán több országában a két világháború között jelentős földreformot hajtottak végre, mely mérsékelte a földtulajdon koncentrációját. A földreform egyik célja a tulajdon nemzetiségek szerinti átrendezése volt, mint pl. Romániában, ahol Besszarábiában az orosz és Erdélyben a magyar nagybirtokosok háttérbe szorulását hozta. Magyarországon és Lengyelországban közel sem haladt előre ennyire a földreform az első világháború után: 1935-ben Magyarországon a másfélezer, 600 ha feletti birtokos a művelt földterület 24%-át tudhatta magáénak, míg Lengyelországban a nagybirtokosok (300 ha felett) a földterület 20%-ával rendelkeztek.63 A világháborút követő néhány év az arisztokrácia gazdasági-politikai befolyásának teljes végét, sőt, részben fizikai megsemmisülését hozta. Az arisztokraták vagyonát teljesen kisajátító – még a kommunista hatalomátvételt megelőzően megindult – földosztások és államosítások kiegészültek más korlátozó intézkedésekkel (nemesi címek használatának tilalma, politikai jogoktól való megfosztás). Végül a réteg tagjai közül sokan csak az emigrációval tudták elkerülni az üldözést. Így az arisztokrácia Európában legtovább Spanyolországban és Portugáliában őrizte meg befolyását. Ennek alapja a földtulajdon koncentrációja volt. Spanyolországban 1930-ban a nagybirtokosok (az 500 ha feletti földterület birtokosai) kezében volt a földterület körülbelül kétharmada, ami lényegesen meghaladta az említett magyarországi szintet. A változás lassúságát mutatja, hogy még 1962-ben is a földterület mintegy fele a mezőgazdasági üzemek 1,8%-ában összpontosult.64

Azonban a 20. század során nemcsak az arisztokrácia, hanem a tulajdonosi felső osztály más részeinek – a nagy ipari és pénzügyi vállalkozások tulajdonosainak – társadalmi pozícióit is jelentős kihívások érték. A háborúk és a forradalmak gyakran sújtották ezeket a családokat, mindenekelőtt Kelet-Közép-Európában, de másutt is, pl. Franciaországban az autógyáros Renault a nácikkal való kollaboráció miatt veszítette el befolyását.65 A tulajdonosi elitet az állami adóztatás növekedése korlátozta, de a század közepétől jelentősen kibővült az állami tulajdon is Nyugat-Európában – főként Franciaországban és Nagy-Britanniában –, mely már közvetlenül a tulajdonosi érdekek ellenében zajlott.

Szintén említésre méltó folyamat az, hogy a vállalkozások méretének növekedésével mind nagyobb jelentőségre tett szert a vezetés szakszerűségének biztosítása. Erre a tulajdonosok nem feltétlenül voltak alkalmasak, ezért ezt a funkciót a 19. század végétől felemelkedő menedzseri réteg töltötte be, mely korszerű gazdasági, jogi, és műszaki ismeretekkel rendelkezett. A 19. századi nagy családi cégek általában eltűntek, illetve átalakultak, s részvénytársasági formát választottak, melynek révén a tőkebevonás is egyszerűsödött. Korán megindult a legnagyobb vállalatok vezetésének professzionalizációja és társasági átalakulása Németországban, míg Nagy-Britanniában és Franciaországban a két világháború között a családi cégeknek még nagy szerep jutott, s csak a második világháborút követően szűnt meg dominanciájuk. De nemcsak a cégek közvetlen személyes tulajdonlása adta át helyét a közvetettebb, társasági tulajdonnak, hanem a társasági forma lehetővé tette, hogy a nagy tulajdoni részek elaprózódjanak. Ráadásul a részvénytársaságok tulajdonosai gyakran maguk is társaságok – bankok, biztosítók, nyugdíjalapok és más befektetési alapok stb. – lettek. Ennek eredményeként a tulajdonosok mellett vagy helyett mindinkább a menedzserek – az igazgatók és más vezetők – kezdtek rendelkezni a vállalkozásban megtestesülő tőkével. Ez a réteg nemcsak számban gyarapodott, hanem jövedelme is gyorsabban nőtt, mint a tulajdonosoké, vagyis a menedzserek befolyásának erősödése jelentős részben a (tőke)tulajdonosok rovására történt. A vezető menedzserek nemcsak irányító pozíciójuk és magas jövedelmük okán váltak a felső osztály részévé, hanem befolyásuk révén gyakran résztulajdonossá is váltak az általuk irányított cégben.

Ezzel a felső osztály kétségkívül nyitottabbá vált, oda már nemcsak tulajdon, hanem szakértelem révén is be lehetett kerülni. Az új menedzseri réteg tagjai a középosztályból is jöttek. Ezzel a felső osztály belső egysége valamelyest mérséklődött, de a menedzseri réteg újonnan érkezett tagjai hasonultak a befogadó közeghez. Ráadásul az igazgatók, felügyelőbizottsági tagok és a gazdasági társaságok más vezetői továbbra is jórészt a nagytulajdonosi körből származtak, akik így biztosították előnyeik fennmaradását. A bemutatott tendenciák mobilitási csatornákat nyitottak a gazdasági irányító és tulajdonosi rétegbe, s korlátozták a nagy vagyonokat, de a jövedelem- és a vagyoneloszlás változásának áttekintése során is láttuk, hogy ezek jelentős része továbbra is a társadalom felső néhány százalékának kezében koncentrálódott. A legvagyonosabb rétegek zártságát sokan máig a társadalmi mobilitás egyik fő akadályának tartják az európai társadalmakban.66

Nagyobb volt a változás politikai téren, mivel a nagytulajdonos réteg sokkal inkább rákényszerült arra, hogy hatalmát megossza más társadalmi csoportokkal. Ez mindenekelőtt a választójog kiterjesztésének következménye volt: a szociáldemokrata, a parasztpártok és más pártok bekerülése a parlamentekbe, illetve kormányzati pozíciókba Nagy-Britanniában, Németországban, Ausztriában, Skandináviában és másutt alapvetően megváltoztatta a politikai elit összetételét már az 1920-as évektől. Máshol eltérő okok álltak a folyamat hátterében. Spanyolországban a Franco-korszak évtizedeiben a hadsereg vált a középosztálybeli fiatalok fontos mobilitási csatornájává, az államélet irányító pozícióiba emelve őket.

A felső osztályon belül kiemelendő a funkcionális elit számbeli gyarapodása, melybe a gazdasági és politikai vezetőkön kívül a közigazgatás, a kutatás-tudomány-oktatás, az egyházak, a kultúra-művészet, a szórakoztatóipar, a katonaság és az igazságszolgáltatás vezető pozícióit betöltők tartoztak. A funkcionális elit jelentőségének növekedése fokozta a heterogenitást a felső osztályon belül a második világháború utáni Nyugat-Európában. A politikai, katonai, gazdasági, tudományos, vallási és más elitek nagy eltéréseket mutattak abban a tekintetben, hogy milyen erősen integrálódtak a felső osztályba, s nagyon jelentős szubkulturális különbségekkel is rendelkeztek. Szintén eltért a nyitottságuk foka.67

A második világháború után idővel a nyugat-európai demokráciákban is csökkent a politikai elit nyitottsága. A politikusi tevékenység mindinkább szakmává vált, annak minden jótékony hatásával a politikai folyamat stabilitására, ugyanakkor ezzel a pártelitek stabilitása is megnőtt, azokba a pártbürokrácián kívülről egyre nehezebben lehetett bekerülni. Ez a folyamat a rendszerváltás után idővel a kelet-közép-európai új demokráciákban is jelentkezett az 1990-es években. A tudományos, egyházi vagy művészeti elit ezzel szemben sokkal nyitottabb maradt.

A felső osztály és különösen a funkcionális elit nyitottsága vagy zártsága alapvetően összefüggött az oktatás jellemzőivel. Nagy-Britanniában hagyományosan a „public schools" – különösen Eton, Harrow, Rugby és néhány másik neves intézmény – elvégzése, majd felső szinten az Oxfordban vagy kevésbé gyakran a Cambridge-ben szerzett diploma jelentett belépőt nemcsak a tudományos, hanem a politikai és gazdasági elit soraiba. Franciaországban néhány nagy párizsi „lycées" – pl. a Lycée Louis le Grand és az első világháború táján az École normale supérieure –, valamint a „grandes écoles", s közöttük különösen az 1945-ben alapított ENA (École Nationale d'Administration) játszott hasonló szerepet.68 Ezek szoros kapcsolatokat és a szolidaritás érzését teremtették meg diákjaik között, s az így kialakult hálózatokra azok életre szólóan támaszkodhattak. Más országokban nem volt ilyen erős az oktatás szerepe az elit – különösen a politikai elit – formálásában. A háború után az NSZK-ban tudatosan igyekeztek elkerülni az elit egyetemek kialakulását, éppen azzal a céllal, hogy megakadályozzák a jövendő elit tagjainak korai kiválasztódását és belterjes szocializációját.

Különösen radikális, sőt úgyszólván teljes volt a felső osztály és az elit cseréje a kommunista országokban a második világháború után. Itt ugyanis nemcsak a korábbi politikai vezető réteget cserélték le, sőt gyakran üldözték el vagy semmisítették meg fizikailag, hanem a nagyvállalatok és nagybirtokok államosításával a teljes gazdasági felső osztályt felszámolták, s a funkcionális elit (tudósok, mérnökök, menedzserek stb.) jelentős részének pozíciói is megrendültek. Az új elit kiválasztásában kezdetben a politikai szempontok teljesen háttérbe szorították az egyéb, így a szakmai kritériumokat is. A jugoszláv kommunista ellenzéki Milovan Djilas 1957-ben egy „új osztály" kialakulásáról beszélt, mely adminisztratív irányítói monopolpozíciói következtében sajátos privilégiumokkal rendelkezett. Később az elit valamelyest professzionalizálódott, de a teljesítményelv továbbra is csak erős korlátokkal érvényesült még olyan puhább diktatúrákban is, mint Magyarország vagy Lengyelország. Emellett az 1980-as években a kommunista országokban a politikai és gazdasági elitek már zártabbak voltak, mint a legtöbb nyugat-európai országban és leginkább önmagukból táplálkoztak.69 Az elitek e sajátosságai nagyban hozzájárultak a kommunista rendszerek nemzetközi összehasonlításban gyenge gazdasági és társadalmi teljesítményéhez is.

A kommunista rendszerek összeomlása után a korábbi elit felelősségre vonása nem volt olyan mértékű, mint a második világháborút követően, vagy mint például a katonai diktatúra megszűnése után Görögországban. Ennek oka mindenekelőtt az volt, hogy a kommunista uralom utolsó éveiben a politikai elnyomásnak viszonylag kevés áldozata volt, mindenekelőtt azért, mert a szervezett poltikai ellenzék gyenge volt, s így nem lehetett megfelelő célpontja a represzsziónak. Ezenkívül a kommunista pártok óriási szervezetek voltak, melyek a lakosság akár egytizedét is tagjaik között tudhatták, akik rokoni kapcsolataikkal a lakosság még nagyobb részét tették ki. Vagyis a lakosság széles köre – s ez különösen igaz a magasabb státuszúakra – kompromittálva érezte magát. Ráadásul a kezdeti évek súlyos szociális és gazdasági nehézségeket hoztak, ami széles körben nosztalgiát keltett az előző rendszerrel szemben és kedvezett a politikától való elfordulásnak. Ezáltal a korábbi elit felelősségre vonásának támogatása gyengült, s az elitcsere sem volt olyan átfogó, mint a második világháború után70. Mindazonáltal jelentős különbségek is voltak ezen a téren. Csehszlovákiában, a volt NDK-ban és Albániában a volt rendszerrel összefonódott vezető politikusok és közéleti szereplők szinte teljes köre távozni kényszerült pozíciójából. Máshol ez nem következett be (Magyarország, Lengyelország), s a megvalósult elitcsere jórészt önkéntes volt és tárgyalások eredményeként zajlott le, aminek az is oka volt, hogy ezekben az országokban a kommunista pártoknak létezett egy jól fejlett reformszárnyuk. Hasonlóan kompromisszumos volt e folyamat Romániában – ahol a forradalmat a régi elitcsoportok megelőző akciójának is nevezték, amelynek célja a hatalom átmentése volt. Bulgáriában és Szlovákiában a politikai csúcsokra korlátozódott az elitcsere, s a régi nómenklatúra egy része is fontos szerepet kapott az új politikai rendszerben, emellett a politikai vagy kapcsolati tőkét is nagy számban tudták gazdasági tőkévé alakítani.71

◄ KÖZÉPOSZTÁLY(OK) ► A középosztály meghatározása a társadalmi struktúra kutatásának egyik állandó problémája. Ugyan a középosztályhoz hasonlóan például a munkásosztály is több rétegből/csoportból tevődik össze, de utóbbihoz képest a középosztályt kisebb belső szolidaritás, sokszínűbb életviszonyok, tagoltabb politikai és érdek-képviseleti szervezetek, kisebb akcióegység, vagyis nagyobb belső heterogenitás jellemzi a 20. század során mindvégig. Ezért gyakran negatív definícióval találkozunk: középosztálynak azt a réteget tekintik, ami egyfelől a kétkezi ipari munkások és a parasztok, másfelől a felső osztály/elit között helyezkedik el. Mivel ezzel önállóakat és tulajdonnal nem rendelkező alkalmazottakat egyaránt a középosztályba sorolunk, ezért a középosztály a fogalom szigorú értelmében nem is tekinthető osztálynak. Az összetettséget a témával foglalkozó egyes szerzők azzal is hangsúlyozzák, hogy többes számot használva „középosztályok"-ról beszélnek.

Ugyanakkor kétségtelen, hogy vannak olyan tényezők, melyek belső kohéziót kölcsönöznek a középosztály számára. Ezek a hasonló jövedelem mellett a többi osztályhoz fűződő viszony, s a kulturális hasonlóságok. Mint ahogyan egyéb társadalmi csoportok identitásának kialakulása esetében is van jelentősége a másoktól való elhatárolódásnak, a középosztályi identitás 18. század végétől számítható létrejöttében is nagy szerepe volt ennek. Ebben az időszakban a kereskedők, vállalkozók, tanárok, jogászok minden különbségük ellenére többnyire megegyeztek abban, hogy távolságtartással viselkedtek az ancien régime hordozóival, az arisztokráciával és általában a nemességgel, valamint a monarchiával szemben. A 19. század során ez a szembenállás sokat mérséklődött, hiszen a nemesség privilégiumai és a monarchia hatalma korlátok közé szorultak. Ugyanakkor megjelent és egyre erősödött egy másik vonal, mely az alsóbb osztályoktól, s különösen a munkásoktól választotta el a középosztályt. Nem nehéz felismerni, hogy mindkét elhatárolódás alapját az jelentette, hogy a középosztály tagjai más osztályok törekvéseitől veszélyeztetve érezték státuszukat és értékeiket. Ez a fajta elkülönülés mutatis mutandis a 20. század elején is fontos alkotórésze volt a középosztálybeliek attitűdjeinek. A sajátosságok megmutatkoztak a politikai magatartásban is, de még inkább a kultúra terén. Az általánosítás természetesen ez esetben is nehéz – már csak a regionális eltérések miatt is –, de azt mondhatjuk, hogy a középosztályi kultúrához tartozott a mértékletesség, a racionalitás és az érzelmek kontrollja, a tudás és a széles műveltség tisztelete, a rendszeres munka, a függetlenség iránti vágy, a családközpontúság és a gyermekek jó oktatására való törekvés. Ezek eredete szintén korábbi időszakokra nyúlik vissza, de a 20. század kezdetén is a középosztályi kultúra fontos elemeit jelentették szerte Európában.72

A középosztály nagysága a 20. század során jelentősen nőtt – különösen Európa nyugati felében. A középosztály létszámára vonatkozó becslések nyilvánvalóan erősen függnek az alkalmazott definíciótól – például vannak, akik a földtulajdonos parasztságot is körébe sorolják –, de annyi bizonyos, hogy létszáma a 20. század során többszörösére nőtt. A 19. század közepén-végén még gyakran csupán mintegy 5%-ra tették arányát a nyugat-európai országokban, a 20. század végén azonban egyes szerzők már a társadalom több mint felét ide sorolták.73 A középosztály növekedési dinamikáját az is jelzi, hogy a 20. század második felének Nyugat-Európájára vonatkozóan gyakran „középosztályi társadalmak"ról beszélnek. A középosztály nagyságának politikai szempontból is jelentőséget tulajdonítanak, azzal érvelve, hogy a parlamentáris demokráciák hatékony működésének alapfeltétele a kiterjedt középosztály. Ennek tagjai ugyanis egyfajta kiegyensúlyozó, mérséklő szerepet töltenek be, megakadályozzák a politikai polarizálódást a felső és a munkásosztály között.

A középosztályba hagyományosan a tulajdonnal rendelkező kisegzisztenciák (kereskedő, iparos), valamint azoknak a szakmáknak a művelői tartoztak, akiket – mivel önállóak – leginkább szabadfoglalkozású értelmiségieknek lehet nevezni (orvos, mérnök, ügyvéd stb.). Ehhez az ún. „régi középosztály"-hoz társult azonban a 19. század végétől az ún. „új középosztály", melynek tagjai jövedelmük, életstílusuk, identitásuk alapján a középosztályhoz voltak sorolhatók, de nem rendelkeztek tulajdonnal, s nem is önállóak voltak, hanem alkalmazottként biztosították megélhetésüket. Ez a 20. században dinamikusan gyarapodó réteg állhatott állami alkalmazásban, de a nagyobb magáncégek is egyre több mérnököt, jogászt, könyvelőt és más magas képzettségű szakembert alkalmaztak. Jövedelmük lényegesen magasabb lehetett nemcsak a munkásokénál, hanem a hagyományosan a – régi – középosztályba sorolt kiskereskedők vagy iparosok jövedelménél is. Az irodai munkát végzők (clerks) aránya például Nagy-Britanniában 1851-ben a férfi alkalmazottak 0,8%-át, 1911-ben 5,7%-át, 1951-ben már 10,5%-át tette ki.74 Expanziójában kiemelkedő szerepet játszott a társadalom és gazdaság fejlődésének több, részben összefüggő és már említett tendenciája. Ezek közé tartozik a bürokratizáció folyamata, valamint az állam, s különösen a jóléti állam tevékenységének bővülése, valamint a vállalatméretek növekedése és a tercier szektor fejlődése. Ezek egyaránt nagy igényt támasztottak mind a jól képzett szakemberek, mind pedig a rutin jellegű adminisztratív munkát végző alkalmazottak iránt.

Az új középosztálynak nem csupán a nagysága, hanem a komplexitása is rendkívül megnőtt a 20. században. Mivel az alkalmazotti réteg kibővülése során gyors belső differenciálódásnak indult, az alkalmazottak azonosítása az új középosztállyal a két világháború között mindinkább kezdte érvényét veszíteni. Az ipar valamint a kereskedelem és más szolgáltató ágazatok fejlődése az egységek nagyobb méretei és koncentrációja irányába haladt, ami azzal a következménnyel járt, hogy a vállalatokon belül a munkamegosztás erősödött, a hierarchia fokozódott. Ez azt jelentette például, hogy egy ipari üzemen belül korábban a munkások és a nem fizikai jellegű munkát végző alkalmazottak között húzódott az éles választóvonal, mind a jövedelmek, mind pedig a munkakörülmények tekintetében. Az említett fejlődéssel ez jelentősen módosult, mivel a menedzsment, a középvezetők és az irodai munkások közé is erős határvonal került. Az irodai munka mindinkább rutinszerűvé vált, az előrelépési lehetőségek beszűkültek, s az ilyen munkát végzők jövedelme gyakran már alatta maradt a munkásokénak. Ezek a változások a század első felében is igen markánsan megjelentek Nyugat-Európában, vagyis előbb, mint a munkásság esetében, ahol a század közepétől gyorsultak fel a változások. A 20. század végére a középosztály heterogenitása tovább fokozódott. Egy sor további olyan foglalkozás jött ugyanis létre, mely nem sorolható a hagyományos munkás kategóriájába, de amelynek jövedelme, a munkavégzés körülményei gyakran kedvezőtlenebbek, mint egyes munkás foglalkozásoké. Ilyen például a nagy bevásárlóközpontok bolti pénztárosáé, mely gyakorlatilag nem igényel képzettséget, a dolgozó a munkavégzés során nagyon szoros ellenőrzés alatt áll, munkája egyhangú, s a jövedelme viszonylag alacsony. A nyugat-európai társadalomszerkezetnek vannak olyan leírásai, melyek az ilyen foglalkozások művelőit nem is sorolják a középosztályba.

Látható tehát, hogy a középosztályon belül számos megosztottság maradt fenn a 20. század során mindvégig, sőt, újabbak is keletkeztek. Ezek kifejezésére – a megismerteken túl – különösen a század második felére vonatkozóan gyakran használják a felső középosztály, az alsó középosztály és a kispolgárság kifejezéseket is. A felső középosztályhoz a magas jövedelmű vezetői és szakmai pozíciókat betöltők, míg a lényegesen nagyobb létszámú alsó középosztályhoz az irodai-adminisztratív munkát végzők, tanárok stb. tartoznak. A jövedelmekben jelentősek az eltérések a két réteg között, míg a munkakörülmények és a munkahelyek biztonsága tekintetében nem ennyire egyértelmű a hierarchia: egyrészt a felső középosztály tagjainak munkaideje gyakran magasabb, mint alsó középosztálybeli társaiké, másrészt utóbbi réteg rendkívül heterogén a munkakörülmények tekintetében. Az állami szektorban dolgozók munkahelyének biztonsága például nagyobb lehet, mint egy magasabb jövedelmű magánszektorbeli állás esetében, de az előbbiben a munkavégzés körülményei is gyakran előnyösebbek.75

A szakirodalom egy részében a középosztálytól megkülönböztetik az ún. kispolgárságot, melybe a kistulajdonosok (szállodák, vendéglők, boltok, kisüzemek tulajdonosai) tartoznak, vagyis egy olyan rétegről van szó, mely a régi középosztály fontos alkotórésze volt.76 A megkülönböztetés gyakran azon az érvelésen nyugszik, mely szerint e réteg tagjai sajátos világnézettel és politikai magatartással rendelkeznek. Gyakran hajlamosak a szélsőjobboldal támogatására: ez történt az 1920-as években a Németországban a nemzetiszocializmus, az 1950-es években Franciaországban a poujadizmus, vagy az 1990-es években Olaszországban a Lega Nord esetében. Ennek alapja az lehet, hogy a kapitalizmus fejlődése veszélyeztette e réteg tagjainak egzisztenciáját, ami radikalizálta politikai magatartásukat. Kétségtelen, hogy ez a réteg a század során hanyatlott, hiszen nem bírta a versenyt a nagyüzemekkel, a szálloda- és üzletláncokkal. Ugyanakkor visszaszorulása közel sem volt olyan teljes, mint azt a 19. században Karl Marx jövendölte. Különösen egyes országokban, illetve régiókban – pl. Közép- és Északkelet-Olaszország – nemcsak a hagyományos vendéglátás és kereskedelem terén maradtak erősek, hanem sikeresen modernizálták kisüzemeiket, s váltak a nagyipar beszállítóivá. Sokak számára a heves verseny és az ebből adódó bizonytalan jövő ellenére a függetlenség megőrzése elegendő ösztönzőnek bizonyult az önálló egzisztencia megtartásához.

A középosztály kontúrjai a 20. század során a bemutatott tényezőkön túl azért is halványultak, mivel mind a másoktól való elhatárolódás lehetősége csökkent, mind pedig a saját kultúrára alapozott azonosságtudat hanyatlott. Korábbi ellenfelei közül a nemesség, illetve az arisztokrácia lényegében felmorzsolódott. A munkásosztály és a középosztály közötti feszültségek a század első felében még kimondottan erősen érvényesültek, a század végére azonban jórészt megszűnt, vagy legalábbis lényegesen átalakult ez a választóvonal: a munkásság jóléte nőtt, s a munkásmozgalom pártjai és szakszervezetei elveszítették radikalizmusukat, olyannyira, hogy intézményei-szervezetei a középosztály jelentős részei számára is elfogadhatóakká váltak. Mindezt erősítette, hogy a középosztályi kultúra sorsa is sajátosan alakult a 20. század során. Egyrészt ennek sok eleme a társadalom egészében elterjedt: a romantikus párkapcsolatok ideálja, a családok gyermekközpontúsága vagy az egyéniség és az egyéni jogok tisztelete ezek közé tartoznak. Ugyanakkor a kultúra számos, a 20. század elején még élő összetevője a század végére magában a középosztályban is halványult vagy elveszett. A munkavégzés elsődlegessége, a rendszeretet, a családi élet kohéziója említhetőek ezek között. Ez egyszersmind azt eredményezte, hogy a kultúra megszűnt a középosztályi identitás fontos forrása lenni.77 Ezért is emlegették a század közepétől úgy a középosztályt, mint „osztálynélküli osztály", vagy „öntudat nélküli osztály".

Mindazonáltal egyes szerzők szerint a 20. század végén továbbra is vannak olyan tényezők, melyek a középosztály koherenciáját fokozzák. Ide sorolják az individualizmust és a teljesítményorientációt, valamint azt, hogy a régi középosztály és az új középosztály felsőbb rétegei azonos iskolákba járatják gyermekeiket, s általában nagy áldozatokat hoznak azok taníttatásáért.

A középosztály átalakulása fontos politikai következményekkel is járt. Hozzájárult ugyanis ahhoz, hogy a liberális pártok – melyek a gazdasági felső osztály mellett hagyományosan a régi középosztályra támaszkodtak – a 19. század végétől rohamosan veszítettek befolyásukból. Az új középosztály alkalmazotti tömegeinek politikai érdekei és politikai ideáljai ugyan nem voltak egységesek, de az bizonyos, hogy nem a liberális pártokhoz közelítették őket. Ehelyett sokkal inkább a szociáldemokrata, illetve a modernizálódó kereszténydemokrata pártok növekedéséhez járultak hozzá.

A középosztály Európán belüli, regionális eltéréseinek bemutatására alig van lehetőségünk. Az azonban nyilvánvaló, hogy Kelet-Közép-Európában – de a Balkánon és Skandinávia egyes társadalmaiban is – a nyugat-európai értelemben vett középosztály mérete hagyományosan kicsi volt, s a középosztály más tekintetben is eltért a Nyugat-Európában kialakulttól. A gazdaságilag fejlettebb Nyugat-Európában a kereskedők, bankárok, ipari vállalkozók – a német szakirodalomból elterjedt kifejezéssel a Wirtschaftsbürgertum – alkották a középosztály gerincét a 19. század során.78 A Bildungsbürgertum – vagyis a jogászok, egyházi emberek, állami hivatalnokok, orvosok, tanárok – száma és jelentősége különösen a 19. század végétől szintén nőtt, de összességében – 20. század közepéig – alárendelt pozíciót foglaltak el.79 Nyugat-Európában a polgárság, illetve a középosztály e két alkotórésze mindinkább kapcsolódott egymáshoz, rendelkeztek egy közös identitással is, különösen – mint korábban láttuk – a nemességgel és az alsóbb osztályokkal szembeni elhatárolódásuk alapján. Kelet-Közép-Európában ezzel szemben a vállalkozói polgárság, a Wirtschaftsbürgertum, gyenge maradt, s a meglévő ilyen pozíciókat is nagy arányokban töltötték be külföldi vagy más eredetű – német, zsidó, örmény – vállalkozók. A Bildungsbürgertum fejlődése sem volt akadálytalan, mivel a térségben domináns soknemzetiségű birodalmakban az eltérő etnikumú elitek szerepe jelentős volt. Mindez a soknemzetiségű birodalmak növekvő etnikai feszültségei közepette akadályozta a polgárságnak olyan fokú egységesülését, amit Nyugat-Európában láthatunk a 19. század végén. Ezenkívül a polgárság és a nemesség viszonya is eltért: utóbbi kultúrája, ethosza erősebben hatott a középosztályra – vagy annak egyes rétegeire – mint NyugatEurópában, s a politikai dominanciája is tovább fennmaradt.80 E jellemzők továbbélése kétségtelen a két világháború között is, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy jelentőségük halványult, s a korábban megfigyelt általános európai fejlődési tendenciák is érvényesültek: így a középosztály létszáma nőtt, különösen az új középosztály expanziója miatt, ezzel összefüggésben pedig – immár más kritériumok alapján – a belső differenciációja is előrehaladt. Amikor tehát a két világháború közötti kelet-közép-európai társadalmakban a középosztály töredezettségét tapasztaljuk, ezt nem csupán a hagyományos etnikai választóvonalak, hanem a „modern" törésvonalak, mint az önálló vagy alkalmazotti helyzet, a munkakörülmények, a jövedelem jelentősége fokozódásának is tulajdoníthatjuk.

A második világháború utáni kelet-közép-európai kommunista rendszerekben az államosítások a kistulajdonra is kiterjedtek, s szinte teljesen megsemmisítették a régi középosztályt. Lengyelországban a kisiparral foglalkozók és kiskereskedők aránya a foglalkoztatottak között 1960-ban 1,5% volt, vagyis az 1931-es szint hatodára csökkent.81 A hagyományos, önálló értelmiségi szakmák művelésére is lényegében csak alkalmazottként volt lehetőség. Így a középrétegek csak a nem fizikai foglalkozású alkalmazottak köréből verbuválódhattak, mely folyamatosan bővült, s a rendszerváltásig sokkal inkább homogén maradt ez a csoport, mint Nyugat-Európában. Ugyanakkor a legcsekélyebb szervezettséggel, öntudattal, vagy autonómiával sem rendelkezett, s jövedelmi színvonala közel állt a munkásokéhoz, így ebben az időszakban a középosztály kifejezés aligha alkalmazható a térség társadalmainak leírása során. Idővel bekövetkezett a kistulajdonosi réteg egyfajta regenerációja, bár ebben a tekintetben nagyok voltak a különbségek a régióban: Lengyelországban, Jugoszláviában, Magyarországon haladt leginkább előre ez a folyamat. Magyarországon az 1970-es évektől „kispolgárosodás"-ról is szoktak beszélni annak kapcsán, hogy a kisiparosok, kiskereskedők, fogorvosok, ügyvédek és más önállóak száma fokozatosan nőtt: e réteg és az általuk foglalkoztatottak az 1980-as években a keresők mintegy 5%-át tették ki.82 Ez a réteg azonban a kommunizmus bukásáig szigorú kontroll alatt állt, s a „kispolgári mentalitás" gyakran volt tárgya ideológiai ellenkampányoknak is.

◄ MUNKÁSSÁG ► Az osztályfogalom használata a történeti szakirodalomban a munkásság esetében a legkevésbé vitatott: a munkásosztály – legalábbis a 19. század közepe és a 20. század közepe között – úgy jelenik meg, min par excellence osztály.83 Ennek oka az, hogy a munkásság azonos társadalmi helyzeten alapuló belső egysége viszonylag korán kialakult, s létrejött az ennek megfelelő csoporttudat, a közös cselekvést elősegítő szervezetekkel együtt. Északnyugat- és Közép-Európában a városokban és az iparban a bérmunka már a 19. század középső évtizedeire domináns munkaformává vált, a munkások egységes csoporttudatot alakítottak ki arra vonatkozóan, hogy a kapitalista vállalkozók kizsákmányolják őket, s növekvően rendelkeztek tapasztalatokkal a közös fellépés tekintetében is (demonstrációk, munkamegtagadás vagy éppen géprombolás formájában).84 Ez az egység mindazonáltal viszonylagos volt, s csak más társadalmi rétegekkel öszszehasonlítva volt erősnek nevezhető. Jelzi ezt, hogy a munkásság belső változásainak leírásával és értékelésével kapcsolatban már a 19. század közepétől heves elméleti és politikai viták zajlottak. Karl Marx a munkásosztály további, teljes egységesülését és ezzel párhuzamosan elnyomorodását jósolta. Mások inkább a belső differenciációt látták jellemző tendenciának: Eduard Bernstein a munkásarisztokrácia kialakulásáról írt a 19. század végén, mely a legszakképzettebb munkásokból áll, s melynek jövedelme lényegesen meghaladja a kevésbé képzett társaikét.

A 20. század során mind a munkásság társadalmi súlya, mind pedig összetétele és csoporttudata jelentősen átalakult. A változások a század közepétől kezdtek sűrűsödni. Ami a munkásság számarányát illeti, az egy – országonként változó hosszúságú – ideig tovább nőtt a 20. század során, majd ezt követően csökkenésnek indult, s ennek következtében ez a réteg el is veszítette túlsúlyát a foglalkoztatottak között. Míg Nagy-Britanniában 1910-ben az összes foglalkoztatott 71%-a volt munkás, addig 1980-ban már csak 38%-a. Franciaországban hasonló időszakban (1921-1975 között) 49%-ról 39%-ra esett az arány. Nyugat-Európa néhány országában – Nagy-Britannia, Németország – a tetőzés már a század első felében bekövetkezett, de a legtöbb országban valamikor az 1950-es,1960as években, Dél-Európában pedig némileg később látható. Németországban a munkások 1907-ben az aktív lakosság 55%-át tették ki, s évtizedekig megközelítőleg ezen a szinten mozgott arányuk: még 1961-ben is valamivel több, mint az aktívak fele volt munkás, s csak ezután kezdődött meg e réteg olvadása, hogy aztán 1977-ben már csak 40%-ot érjen el az arányuk. Svédországban a munkásság száma 1950-ben érte el a csúcsértéket, de nagyjából 1975-ig ezen a szinten maradt, s csak azután indult gyors fogyásnak.85

A változások okai között ki kell emelni a szektorális eltolódásokat, vagyis az ipar súlyának átalakulását – először növekedését, majd hanyatlását. Az ipari foglalkoztatottak mindazonáltal nem azonosíthatók teljes mértékben a munkássággal: egyrészt az iparban nem csak munkásokat alkalmaznak, másrészt a tercier szektorban is találunk fizikai munkásokat. Ráadásul az iparon belül egyre nőtt a nem a munkássághoz tartozó foglalkoztatottak jelentősége, vagyis az iparon belüli szerkezeti változások is felelősek a munkásosztály eróziójáért.

A század során a munkásság nagysága mellett összetétele és más belső jellemzői is megváltoztak. Az első világháború előtt a valóság több tekintetben igazolta a munkásmozgalom említett „revizionista" teoretikusának és követőinek véleményét. A munkásságon belül a szak-, a betanított (semi-skilled) és a szakképzetlen munkások között jelentős jövedelemkülönbségek alakultak ki. Ezen a téren a 20. század ellentétes irányú fejlődést hozott: a jövedelemkülönbségek általános – mint e fejezetben láttuk, Nyugat-Európában nagyjából az 1980-as évekig tartó – csökkenésének megfelelően mérséklődtek e csoportok jövedelmei közötti eltérések is. Mégsem beszélhetünk a munkásság egységesüléséről, mivel más tényezők inkább a heterogenitást fokozták.

A munkásság belső differenciálódásához döntően hozzá járult az, hogy – főként a második világháború után a gyors gazdasági fejlődés következtében – a munkaerőpiacra belépők száma megnőtt, társadalmi hátterük sokszínűbbé vált. Ebben a vonatkozásban jelentős hatása volt a mezőgazdasági népesség iparba áramlásának. Azokban az országokban, ahol az iparosodás különösen nagy ütemű volt, a falusi migránsok integrációja, beolvasztása a tradicionális munkásságba kezdetben csak felszínesen ment végbe. Az újonnan munkássá vált emberek jórészt megtartották korábbi kultúrájukat, tradicionális értékbeállítódásukat – gyakran falusi lakóhelyükkel együtt –, s fokozták a munkásságon belüli eltéréseket. Ráadásul a munkaerő nemzetközi migrációja – melyről egy korábbi fejezetben részletesen szó volt – nemzetiségi/etnikai tekintetben is ilyen eredménynyel járt. Főként ott volt ez jellemző, ahová az 1960-as évektől nagy számban érkeztek vendégmunkások, mint pl. Svájc, Franciaország, Németország, Belgium. Ezenkívül a nők mindinkább olyan foglalkozásokba is bekerültek, melyek korábban férfiaknak voltak fenntartva, eltérő mentalitásukkal és aspirációikkal szintén tovább fokozva a munkásság heterogenitását.

Mindez nem akadályozhatta meg azt, hogy egy további fontos fejlődési tendenciaként ne változzon meg a munkásság többi társadalmi réteghez való viszonya és ne menjen végbe a munkásság bizonyos fokú emancipációja. Ennek fontos oka volt a munkások átlagos képzettségi színvonalának jelentős növekedése. Egyrészt visszaesett a kevéssé képzett, betanított munkásokat leginkább alkalmazó textilipar és más könnyűipari ágazatok súlya, mely az iparosodás kezdeti szakaszában még minden országban nagy volt. Ezenkívül a technológia fejlődés az ipar mellett a mezőgazdaságban is milliószámra csökkentette a keresletet az ilyen alacsony képzettségű munkások iránt. Nemcsak a munkásság képzettségi színvonala, hanem gyermekeik tanulási esélyei is javultak. A munkásszármazásúak még a század közepén is igen alacsony számban kerültek be a felsőoktatásba. A következő évtizedekben a felsőoktatás expanziója jelentősen növelte az egyetemen való továbbtanulásuk lehetőségeit. Az esélyegyenlőség továbbra sem valósult meg, de a mobilitás terén a munkásszármazásúak javára bekövetkezett változás érzékelhető volt.

A munkásság emancipációjához döntően hozzájárult az életszínvonal emelkedése. A világháborúk időszaka ebből a szempontból is gyökeresen különbözött a század második felétől. Bár az egyes országok életszínvonalának alakulását jelentősen befolyásolta az, hogy a két nagy háborúban hadviselő félről, vesztes vagy megszállt államról volt-e szó, de a nagy gazdasági világválság a szerencsésebb országok esetében is visszavetette a reáljövedelmeket. A munkásság nagy része még a gazdasági prosperitás idején is állandóan a szegénység határán egyensúlyozott, s a gyakori hosszabb munkanélküliség esetén nem is kerülhette el azt. Ha ez bekövetkezett annak minden demoralizáló és degradáló hatásával, gyakran ki voltak téve a társadalom erkölcsi támadásainak is, mely felrótta nekik, hogy nem tudtak változtatni sorsukon. Ezzel szemben az 1950- es és 1960-as években Nyugat-Európában kibontakozó gazdasági boom minden országban és a legszegényebbek esetében is a reáljövedelmek korábban nem tapasztalt, folyamatos és gyors emelkedését hozta, az eltérések legfeljebb az életszínvonal-emelkedés ütemében jelentkeztek. A nyugat-európai munkásság jövedelmei és fogyasztási szokásai ebben az időszakban jelentősen közeledtek a középosztályéhoz. A munkások kezdték azokat a terméktípusokat és szolgáltatásokat vásárolni, mint a középosztálybeliek, s a különbségek inkább abban láthatók, hogy utóbbiak jobb minőségű gépkocsit, távolabbi és hosszabb nyaralást, vagy márkásabb tartós fogyasztási cikkeket engedhettek meg maguknak. E változások jelentkeztek a munkásháztartások kiadási szerkezetében is. A század közepén a francia szakképzetlen munkások háztartásai kiadásaik mintegy felét élelmiszerekre fordították, s a fennmaradó részben is domináltak az alapvető szükségletek, mint fűtés, ruházkodás stb. Ez kétszerese volt annak, mint amit a szabadfoglalkozású értelmiségiek háztartásai ilyen célokra költöttek. 1980-ban ellenben a munkásháztartásoknál az arány már egynegyedre csökkent, s ez csak másfélszerese volt a szabadfoglalkozású értelmiségiek kiadási tételének. 86

Az életszínvonal emelkedésén és felzárkózásán túl a munkásrétegek szociális biztonsága is nagyban javult a jóléti állam tevékenységének következtében. Mint azt a jóléti államról szóló fejezetben majd láthatjuk, a munkásokra minden országban az elsők között terjesztették ki a társadalombiztosítás szolgáltatásait a 19. század végétől kezdődően. Ezek a korai juttatások azonban alacsony színvonalúak voltak. A nyugdíjak például a két világháború közötti bővülésükkel együtt is 1939-ben csak az átlagjövedelmek mintegy 15%-át tették ki még a leginkább nagyvonalú rendszerekkel rendelkező nyugat-európai országokban is.87 Ráadásul a munkanélküliség elleni biztosítást csak Nyugat-Európa egyes országaiban vezették be a depresszió idején. A szociális biztonság terén az áttörést az 1960-as évek jelentették, amikor az évtizedek óta létező társadalombiztosítási juttatások és szolgáltatások színvonala nagymértékben emelkedett.88 Ezenkívül az 1950-es évektől kezdődő nagy gazdasági fellendülés idején több országban gyakorlatilag megszűnt a munkanélküliség, ami ugyancsak alapvetően csökkentette a munkásság létbizonytalanságát.

E folyamatok következményeként megváltozott a munkásság viszonya a többi társadalmi osztályhoz, főként a középosztályhoz. A munkásság felsőbb rétegeinek kapcsolata erősödött a középosztály alsóbb régióival. A munkásság ezen része nemcsak jövedelmében, hanem életstílusában is kezdett hasonulni utóbbiakhoz, amit elősegített a szolgáltató szektor gyors bővülése. Ez az expanziós folyamat nemcsak nagyban kibővítette, hanem relatíve leértékelte a nem fizikai jellegű, alsó középosztályi foglalkozások egy részét. A munkások mind gyakrabban éltek vegyes házasságokban – különösen azért, mert a munkásfeleségek nagy számban találtak egyszerűbb, nem fizikai jellegű munkát a szolgáltató szektorban. Mindazonáltal ennek következtében e rétegek esetében nőtt a státuszinkonzisztencia is, vagyis míg a legmagasabb jövedelemmel rendelkező munkáscsoportok anyagi téren közel kerültek a középosztályhoz, addig a társadalomban elfoglalt státuszuk nem javult ennek megfelelően, az „visszahúzta" őket a munkásosztályhoz.

A bemutatott folyamatokkal összefüggésben számos megfigyelő hangsúlyozta – különösen a második világháború utáni időszakban – a munkásság csökkenő osztálytudatát és ennek következtében az osztálykonfliktusok intenzitásának hanyatlását, melyet azonban különbözőképpen magyaráztak. Ralf Dahrendorf már 1957-ben megjelent munkájában azt állította, hogy a különböző munkáscsoportok életesélyei és életstílusa közötti távolság túlságosan nagy ahhoz, hogy az osztályszolidaritás érvényesülhetne közöttük.89 Egy további magyarázat a munkásság – vagy egy részének – ún. kispolgárosodása (embourgeoisement), mely a munkásság relatív helyzetében bekövetkezett változásokra – a középosztályhoz való közeledésre – helyezte a hangsúlyt. Egy másik, ezt kiegészítő interpretáció a munkásság növekvő jólétének tulajdonított kiemelt jelentőséget, mely hozzájárul ahhoz, hogy a munkásság erejét az osztályharc, illetve a politikai küzdelem helyett gazdasági helyzetének fokozatos javítására fordítsa.

Az osztályharc intenzitásának csökkenése bizonyosan összefüggött a munkásság szerkezeti változásaival és az életszínvonal növekedésével. További tényező volt az osztálykonfliktusok intézményesülése a szakszervezetek és a munkások érdekeit közvetlenül képviselő pártok elfogadottságának és erejének növekedésével, sőt azoknak a politikai döntéshozatalban, a hatalomban való részesedésének terjedésével. Az érdekegyeztetés intézményesítésének, a konfliktusok „megszelídítésének" azonban korlátai voltak, amit a kiújuló sztrájkhullámok és tömegdemonstrációk is mutatnak a vizsgált időszak utolsó évtizedeiben szerte Nyugat-Európában. Az egyébként befolyásos francia CGT szakszervezet például jó időre elveszítette az események ellenőrzését 1968 májusában.90 Számos empirikus tanulmány azt is feltárta, hogy a fizikai munka és a nem fizikai munka társadalmi megítélése között a század végén továbbra is éles határvonal húzódott Nyugat-Európában, fontos érveket adva a munkásosztály belső egységét hangsúlyozók számára.

Az 1970-es évektől újabb erős társadalmi törésvonalak keletkeztek Nyugat- és Dél-Európában. Létrejött egy réteg, mely a növekvő munkanélküliség közepette nem volt képes tartósan megkapaszkodni a munkaerőpiacon. Lemaradása annyira erőssé vált, hogy kérdéses ennek a csoportnak a munkásosztályhoz tartozása is. Mivel életlehetőségeik és kilátásaik jelentősen rosszabbak voltak a munkásság nagy többségénél, ezért gyakran attól megkülönböztetendő az alsó osztály (underclass) kifejezést használják e réteg megjelölésére. P. Sanders szerint az underclass négy fontos jellemzővel rendelkezik: tagjai többszörösen hátrányos helyzetben vannak, társadalmilag marginalizálódtak, a jóléti támogatásoktól függnek, kultúrájukat pedig a beletörődés, fatalizmus jellemzi.91 Nagy számban tartoznak közéjük bevándorlók, akik eleve alacsony szakképzettséggel rendelkeznek, vagy egyáltalán nincs szakképzettségük, nyelvtudásuk hiányos. Különösen igaz ez a nem európai bevándorlókra, akiknek az integrációját a kulturális eltérések fokozottan nehezítették. A faji, illetve etnikai kisebbségek – mint az algériaiak Franciaországban, a marokkóiak Hollandiában, a bangladesiek Nagy-Britanniában, a törökök Németországban – nagy arányban vannak képviselve ebben az osztályban. Ugyanakkor más marginalizálódott csoportok, mint a munkaképtelenek, kábítószerfüggők stb. szintén részét képezik.

A bemutatott tendenciák a két világháború között jórészt érvényesek voltak Kelet-Közép-Európára is, azzal a fontos különbséggel, hogy itt – Csehszlovákia kivételével – az ipari munkásság részaránya lényegesen a nyugat-európai szint alatt volt, s összetétele is különbözött attól. Sajátos vonásként nagy számban voltak jelen a mezőgazdasági munkások vagy agrárproletárok. A tisztán bérmunkából élő mezőgazdasági népesség aránya a két világháború között Lengyelországban vagy Magyarországon – a fokozatos csökkenés ellenére – mindvégig meghaladta az ipari munkásság súlyát.92 A szűkebb értelemben vett ipari munkásság létszáma már ekkor is jelentősen gyarapodott, de eközben e két országban a szakmunkások relatív térvesztése is bekövetkezett, mindenekelőtt a textilipar gyors fejlődése és a női munkaerő fokozott alkalmazása miatt.

A század közepe ebben a régióban is fordulópontnak tekinthető a munkásság történetében, de más értelemben, mint Nyugat-Európában. A minden bizonynyal legfontosabb folyamat az volt, hogy a nagymérvű iparosítás következtében a térségben – de a balkáni kommunista országokban is – mindenütt gyors növekedésnek indult a munkásság aránya. Az 1970-es-1980-as évekre – különösen az NDK-ban és Csehszlovákiában – az ipari munkásság aránya nemzetközi viszonylatban is igen magas szintet ért el, vagyis ennyiben kétségkívül megvalósult a „munkásállam" létrehozásának célja. Ezenkívül a sajátos ipar- és vállalatszerkezet miatt a nagyipari munkásság sokkal inkább dominált a munkásosztályon belül, mint Nyugat-Európában. Ez egyfajta homogenitást adott ennek a rétegnek. Ugyanakkor a gyors növekedés következtében a munkásságon belül lényegesen nagyobb volt a faluról városba áramló munkaerő jelentősége, mint Nyugat-Európában. Az 1970 körül végzett felmérések azt mutatták, hogy Magyarországon, Jugoszláviában, Romániában, Bulgáriában az ipari munkások többsége paraszti családból származott. Csak Csehszlovákiában, az NDK-ban és kisebb mértékben Lengyelországban őrizte meg többségét a városi eredetű munkásság.93 Nagy változás következett be a munkásság más rétegekhez viszonyított helyzetében is. A kommunista rendszerek ideológiájának megfelelően a munkások relatív jövedelmi helyzete és társadalmi státusza javult, különösen a két világháború közötti időszakhoz viszonyítva, de a korabeli Nyugat-Európá- hoz képest is. Lengyelországban 1937-ben a nem kétkezi foglalkozású dolgozók átlagosan háromszor annyit kerestek, mint a fizikai munkások, míg 1960-ban az eltérés már csak 9% volt.94 Nyugat-Európához képest a munkahelyek biztonsága is lényegesen nagyobb fokú volt. Mindez azonban mégsem jelentette azt, hogy a kommunista rendszer deklarációinak megfelelően alakultak a munkásosztály életesélyei, s annak felemelése jobban megvalósult volna, mint Nyugat-Európá- ban. A fogyasztás tekintetében nyilvánvaló volt, sőt az 1970-es évektől fokozódott a lemaradás. Emellett a viszonylagos jövedelmi egyenlőséget más típusú egyenlőtlenségek kísérték, melyekben a munkásság már nem rendelkezett jó pozíciókkal (pl. egészségi állapot, halandóság). A munkásságnak a foglalkoztatottak körében kialakult magas aránya a kommunista országokban később és főként lassabban kezdett hanyatlani, mint Nyugat-Európában, hogy aztán a rendszerváltás utáni években itt is felgyorsuljon ez a folyamat.

◄ PARASZTSÁG ► Bár az ipari forradalom Európából indult ki, a tradicionális parasztság több tekintetben fennmaradt még a 20. század első évtizedeiben is, s nem csupán a gazdaságilag elmaradottabb Dél-Európában vagy a Balkánon, hanem Nyugat-Európában is. A századelőn – mint láttuk – Nagy-Britannia és Belgium kivételével a lakosság legnagyobb része Európában mindenhol mezőgazdaságból élt. Bár Északnyugat-Európában ez már csak relatív többséget jelentett, Dél- és Kelet-Közép-Európa valamint a Balkán egyes részein 70-90%-ot. Ezenkívül a parasztság nem egyszerűen a mezőgazdaságban kereste megélhetését, hanem olyan társadalmi réteget alkotott, melynek tagjai sajátos közösségi társadalomban éltek, annak tradíciói, szabályai szerint, s a földművelést is ebbe illeszkedve folytatták. A tradicionális parasztság – szemben 20. század végi utódaival – elsősorban önellátásra termelt, s nem árutermelést folytatott. Munkaidejének jelentős részét nem is közvetlenül a föld művelésére és állatok gondozására fordította, hanem az ehhez szükséges eszközök és épületek, a lakóház, a ruházat megteremtésére és karbantartására. A munkaszervezet alapja a család volt, ami nemek és korok szerinti szigorú munkamegosztást és szerepeket eredményezett. Ez a rendszer Európa egyes részein már kétségtelenül évszázadokkal korábban átalakulásnak indult, de a 20. század elején a legtöbb régióban még nem érte el azt a pontot, hogy a hagyományos parasztság felbomlásáról beszélhetnénk. A két világháború között már jelentősen előrehaladt ez a folyamat. Az egyik legnagyobb változás politikai téren következett be. Míg akár néhány évtizeddel is korábban a politikai küzdelem fókuszában az ipari munkásság és a közép-, illetve felső osztályok álltak, a parasztság pedig szinte sehol Európában nem rendelkezett politikai képviselettel a nemzeti parlamentekben, a világháború alapvetően megváltoztatta ezt a képletet. Kelet-Közép-Európában, a Balkánon és Skandináviában a parasztpártok jelentős tényezővé váltak. Ez önmagában is jelezte a paraszti társadalom zártságának oldódását, ami emellett gazdasági és kulturális téren is folyt.

A mezőgazdaság átalakulása a második világháború után nagymértékben felgyorsult. Ez a folyamat továbbra is elsősorban a mezőgazdasági népesség meredeken csökkenő társadalmi arányaiban tükröződött, de emellett a megmaradt agrárnépesség életformája is átalakult. Dél-Európa – s különösen Spanyolország és Portugália – kivételével már az 1960-as évekre jelentős változások következtek be a parasztság értékvilágában és életmódjában. A paraszti lakosság továbbra is nagyobb arányban volt vallásos, jobban ragaszkodott a hagyományos családformákhoz, magasabb volt a fertilitása, s nem engedhette meg magának a szabadságot még kevésbé a nyaralást. A termelési folyamat gépesítése-moder- nizációja, a növekvő jövedelmek, a városokkal való szorosabb kapcsolat azonban megváltoztatták a paraszti élet kereteit. A fogyasztói életmód új vívmányai – mint a rádió és a televízió, később a gépkocsi – megjelentek a paraszti háztartásokban. Ezzel kezdett átalakulni és a városihoz közeledni a paraszti életmód is. A parasztság már nem a korábbi zárt világban élt: nem elsősorban a helyi piacra termelt, nem csupán a hozzá hasonlókkal házasodott. Mivel a század végén nehéz többé paraszti kultúráról beszélni, Franciaországban például felmerült, hogy a középosztály részének kell tekinteni a mezőgazdaságból élőket is. Ezt azonban nehezíti, hogy a földművelés és az állattenyésztés a változások ellenére még mindig sajátos életmódot jelent, másrészt ez a réteg továbbra is igen heterogén: megtalálhatóak bennük a nagy árutermelő farmerek és a kistermelők, akiknek jövedelme lényegesen elmarad a városi fizikai munkásoké mögött.95 Mindenesetre a leírt folyamatok eredményeként a század végére a tradicionális parasztság Nyugat-Európában eltűnt, s Dél-Európában és a Balkánon is csak nyomokban maradt meg.

A parasztság létszámának csökkenése Dél-Európában és Kelet-Közép-Európában olyan gyors volt, hogy nem történhetett csupán a természetes kiöregedés révén. Az agrárszférában dolgozók nagy számban vándoroltak ipari centrumokba, vagy a falvakban létrehozott ipari munkahelyek kedvéért hagyták el korábbi megélhetésüket. E réteg integrációja az új ágazatokban általában nem volt problémamentes. Dél-Európa vonatkozásában kimutatták, hogy a mezőgazdasági lakosság leggyakrabban két lépcsőben integrálódott: a mezőgazdaságot elhagyva először a legkevésbé biztos és gyengén fizetett ipari vagy szolgáltató tevékenységeket látta el, s csak ezt követően lépett felfelé a munkahelyek hierarchiájában, s vált „igazi" munkássá.96 Mivel az elvándorlásban élen jártak a fiatalok, fokozódott az agrártársadalom már korábban is zajló elöregedése.

Viharosan zajlott az átalakulás Kelet-Közép-Európában a második világháború után, ahol a nagybirtokok felosztása rövid időre megszilárdította, de aztán a kollektivizálás hamarosan megszüntette a paraszti létforma alapját. A mezőgazdasági nagyüzemek már nem önellátásra termeltek, s általában specializálódtak is. Az itt dolgozók státusza közel került az ipari munkavállalókéhoz: egy-egy termelési részfeladatot láttak el, meghatározott munkaidőben. Ugyanakkor ezt általában kiegészítették a ház körüli gazdaságban végzett munkával – amit a közös gazdaságok alacsony hatékonyságát felismerve a kormányok idővel támogattak, vagy legalábbis eltűrtek. Ez nem akadályozta meg a hagyományos parasztság felbomlását, de – főként az idősebb korosztályokban – sok tekintetben konzerválta a tradicionális paraszti munkaszervezetet és mentalitást. Azokban az országokban – Lengyelország, Jugoszlávia –, ahol a kollektivizálás nem vagy csak részlegesen következett be, ez a folyamat eleve lassabban haladt. Az állami beavatkozás számtalan formája – árellenőrzés, beszolgáltatás, egyházak üldözése, ideologikus oktatás, sorkatonaság – itt is a régi kultúra erodálódását eredményezte. A parasztgazdaságok önellátásra törekvése, kevéssé piacorientált magatartása azonban Lengyelországban még az 1970-es években is mint fontos jellemző volt jelen.97

A berendezkedő kommunista rendszerek nyíltan diszkriminálták a parasztságot: egyrészt ideológiai okok miatt, másrészt arra törekedtek, hogy állami redisztribúcióval a mezőgazdaságból erőforrásokat – tőkét, munkaerőt – csoportosítsanak át az iparba. A városi lakosság privilegizált helyzete több szempontból a kommunista rendszerben mindvégig fennmaradt: pl. Magyarországon az állami lakásépítés alig érintette a falvakat, s még a családi pótlék szintje is alacsonyabb volt a termelőszövetkezeti tagok esetében. A falusi lakosság jövedelmei elmaradtak a városi mögött, de ennél is nagyobb volt a leszakadás az életminőség más területein. A lakásviszonyok, az egészségi állapot mindenképpen ide tartoztak. A hiánygazdálkodás közepette az áruellátás a falvakban még rosszabb volt, mint a városokban: az 1980-as évek Romániájában megszokott jelenség volt, de másutt is előfordult, hogy a falusiak a legközelebbi városba jártak kenyeret vásárolni.

Ugyanakkor kétségtelen, hogy a kommunista rendszerek a kollektivizálást követően mind kevésbé tekintették ellenségnek a parasztságot. A termelőszövetkezetekben és állami mezőgazdasági üzemekben dolgozók olyan jogokat kaptak, melyekből korábban csak az ipari munkásság és az állami alkalmazottak részesedtek: pl. kiterjesztették rájuk a nyugdíjjogosultságot és az egészségbiztosítást. Így minden hátránya ellenére a parasztság és általában a falusi lakosság egyfajta emancipációként élhette meg az 1960-as évektől kezdődő időszakot.98

A nyugat-európai parasztság sorsának alakulására sajátosan hatott az Európai Unió, illetve elődszervezeteinek mezőgazdasági politikája. Az EU stratégiai, társadalompolitikai és környezetvédelmi megfontolásokból az agrárszubvenciók széles rendszerét építette ki az idők során. A termelők támogatása egyrészt hozzájárult a mezőgazdaság modernizálásához, s így a parasztság mint réteg felmorzsolódásához, másrészt azonban fékezte is az immár modernizálódott mezőgazdasági szektor további szűkülését. Különösen sokat profitáltak ebből a támogatásból az 1960-as évek közepétől a francia és – az ország méretéhez képest – a dán, később pedig a dél-európai mezőgazdasági termelők. Ezek jövedelmei nagyban függtek az európai uniós és az állami támogatásoktól és piacvédelemtől, ami élénkítően hatott politikai és érdekvédelmi aktivitásukra. Különösen Franciaországban és az EU központjában, Brüsszelben váltak gyakorivá a parasztok munkagépekkel végrehajtott útlezárásai és más megmozdulásai.