Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Társadalmi mobilitás: trend nélküli ingadozás?

Társadalmi mobilitás: trend nélküli ingadozás?

A társadalmi rétegződés történeti változásainak áttekintése során szó esett arról, hogy az egyes rétegek milyen más rétegekből merítettek 20. századi átalakulásuk során. E kép azonban nem lehet teljes annak legalább futólagos szemrevétele nélkül, hogy az egyének milyen valószínűséggel mozogtak az egyes rétegek vagy osztályok között. Az egyéneknek ezt a társadalmi hierarchiában bekövetkező pozícióváltozását társadalmi mobilitásnak szokás nevezni, mely tehát ebben az értelemben nem foglalja magában a földrajzi helyváltoztatást. A társadalmi mobilitás története iránti érdeklődést indokolja, hogy annak mértéke jelentős hatással lehet az osztályok és rétegek formálódására. Ha a társadalmi mobilitás alacsony, akkor az osztályszolidaritás erősebb: a legtöbb egyén származási osztályában marad, s így abban a közös élettapasztalatok generációkon keresztül halmozódnak. Ennek nyomán sajátos szubkultúrák jönnek létre és az osztállyal való azonosulás alakul ki, ami elősegíti a közös cselekvést, s az osztályok kialakulását.99 Ebből következően a magas szintű mobilitást gyakran fontosnak tartják a modern társadalmak stabilitása szempontjából, hiszen az alsóbb rétegek tehetségesebb tagjai számára lehetőséget nyújt a felemelkedésre, s így egyfajta biztonsági szelepként működik. Ezenkívül a társadalmi mobilitás megmutathatja azt, hogy milyenek egy társadalom tagjainak életesélyei, menynyire meghatározó a származás egy magasabb státuszú foglalkozás elérése során. A magas mobilitásban kifejeződő esélyegyenlőség a társadalmi igazságosság szempontjából is fontos jelenség.100 Másrészt a magas mobilitás a társadalmi hatékonyságot is szolgálja, mivel a leginkább megfelelő személyek kerülnek a fontosabb pozíciókba. Ugyanakkor a nagy mobilitás pszichológiailag káros és így társadalmilag romboló hatásokkal is járhat, attól függően, hogy az egyének miként élik meg azt.101

A társadalmi mobilitást a történészek és szociológusok rendszerint a foglalkozásváltozással vizsgálják, mégpedig elsősorban az egyes nemzedékek között (intergenerációs mobilitás). Ennek során azt elemzik, hogy az egyén foglalkozása mennyiben tért el szüleinek foglalkozásától. Lényegesen kisebb figyelmet kap az ún. nemzedéken belüli (intragenerációs) mobilitás, vagyis az, hogy az egyén foglalkozása változott-e élete során, s amennyiben igen, ez milyen módon történt.

A foglalkozásnak tehát kitüntetett jelentősége van nemcsak a társadalomszerkezet, hanem a mobilitás kutatásában is, mégpedig hasonló okok miatt: nagyban meghatározza a jövedelmet, a társadalmi státuszt és más fontos társadalmi jellemzőket. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a mobilitás foglalkozási helyzeten alapuló vizsgálata korlátokkal is rendelkezik. Egyrészt a foglalkozás nem definiálja tökéletesen az egyén említett társadalmi pozícióját, hiszen arra más tényezők is jelentősen hatnak, mint pl. a lakóhely jellege vagy a műveltségi/képzettségi szint. Ezenkívül az egyén egyetlen foglalkozáshoz rendelése nem minden esetben lehetséges még egy adott időpontban sem, különösen pedig életútja egészét figyelembe véve. Sőt, az is kijelenthető, hogy minél inkább visszafelé haladunk a történelemben, ez a probléma erősebben jelentkezik, hiszen pl. az agrártársadalmakban a foglalkozások differenciációja-különválása kisebb fokú volt, a paraszti lét számos tevékenységet magában foglalt. Ezért ebben az esetben a társadalmi mobilitás vizsgálata nagyobb korlátokba ütközik, mint az iparosodott társadalmakban.102 Továbbá a mobilitásvizsgálatok a népesség jelentős részét elhanyagolják azáltal, hogy a foglalkozás változására koncentrálnak. Különösen érvényes ez a nőkre, akiknek a múltban többnyire nem volt a mai értelemben vett kereső foglalkozásuk, s így társadalmi helyzetüket elsősorban a férj pozíciója határozta meg, ezáltal pedig a fő mobilitási csatornát a házasság jelentette számukra. Emellett a felső osztály nagytulajdonosi rétegének tagjai sem azonosíthatóak a foglalkozás alapján. Fontos kritikaként szokott még elhangzani, hogy a szokásos kvantitatív elemzés túlságosan a mennyiségi jellemzőkre koncentrál, figyelmen kívül hagyva a szubjektív tényezőket – mint pl. azt, hogy az egyének miként élték meg helyzetük változását, vagy mi motiválta őket a mobilitást eredményező cselekvésük során. Ezek tehát mind a mobilitásvizsgálatok hiányosságait jelzik, melyekkel számolni kell az eredmények értékelésekor.103

Bár a mobilitás növekedését hagyományosan a társadalmi esélyegyenlőség javulásával azonosítják, nem szabad azt gondolnunk, hogy a mobilitás – beleértve még a felfelé irányuló mobilitást is – feltétlenül ennek következménye. A mobilitás növekedése nem minden esetben jelenti azt, hogy a társadalom nyitottabbá vált, mivel egyszerűen adódhat a társadalmi csoportok nagyságának megváltozásából is. Például, ha a kétkezi alkalmazottak iránti kereslet csökken, a középosztályi foglalkozásokat gyakorlók iránti kereslet pedig nő – s a középosztálybeli családok gyermekszáma nem teszi lehetővé, hogy ezt saját körükből kielégítsék –, akkor az alsóbb rétegek gyermekei még akkor is nagyobb számban juthatnak feljebb a társadalmi hierarchiában, ha egyébként semmi sem javította esélyegyenlőségüket, pl. az oktatásban vagy más téren. Ebben az esetben tehát egyszerűen a társadalmi átrétegződés hívta elő a felfelé irányuló mobilitás növekedését, s nem a társadalom nyitottságának fokozódása. A mobilitásnak ezt a típusát strukturális vagy abszolút mobilitásnak nevezik. Ezzel szemben relatív mobilitásról, illetve társadalmi fluiditásról akkor beszélünk, ha az alsóbb osztályok gyermekeinek felfelé irányuló mobilitása jobban nő, mint amit a foglalkozási szerkezet és a két csoport gyermekszámának változása indokol, vagyis a folyamat az esélyegyenlőség javulására vezethető vissza.104

◄ AZ ABSZOLÚT ÉS A RELATÍV MOBILITÁS ALAKULÁSA ► Közkeletű vélekedés szerint az ipari forradalom következtében fellépő társadalmi változások fokozták a mobilitást, s így az jelentősen a preindusztriális társadalmak szintje fölé emelkedett. Ezt az elképzelést azonban kétfelől is relativizálták az újabb kutatási eredmények. Ezek egyrészt cáfolták a preindusztriális társadalmak merevségét, alacsony társadalmi mobilitását. Másrészt az ipari forradalom időszaka – azaz Nyugat-Európában nagyjából a 18. század vége és a 19. század vége közötti periódus – minden jel szerint sokkal mérsékeltebb mobilitással rendelkezett, mint azt korábban gondolták. Ez főként abból adódott, hogy a foglalkozási szerkezet átalakulása – különösen a második világháború utáni változások felől szemlélve – viszonylag lassú volt: pl. Belgiumban az ipari munkások aránya 1846 és 1910 között 23%-ról 33%-ra nőtt, Franciaországban 1866 és 1921 között 16%-ról 22%-ra, Olaszországban 1881 és 1921 között 13%-ról 20%-ra emelkedett. A mezőgazdasági szektor munkaerő-állományának fejlődése is alátámasztja ezt: az ipari forradalom alatt Svédország, Belgium, Olaszország, Németország agrárfoglalkoztatottjainak aránya évi 1% körüli ütemben csökkent, míg összehasonlításképpen a második világháború utáni évtizedekben már évi 4-5%-kal.105

A történeti és szociológiai kutatások számos eredménye szerint jelentősen nőtt azonban a társadalmi mobilitás az ipari forradalom klasszikus szakaszát követő időszakban – azaz a 19. század végétől kezdődő periódusban. Ezúttal is mindenekelőtt a társadalmi és foglalkozási szerkezet változásai érdemelnek figyelmet. Különösen jelentős ebből a szempontból a középosztály kibővülése: a nem fizikai munkát végző alkalmazottak rétege nagymértékben gyarapodott – elsősorban a nagyvállalatok kialakulása, az állami foglalkoztatottak (pl. közigazgatás, oktatás, egészségügy) és általában a tercier szektor növekedése miatt –, s így számottevő lehetőség kínálkozott a munkások, a kispolgárság tagjai és a parasztság számára a társadalmi mobilitásra.106

A középosztály belső átalakulását és a mobilitás növekedésében való szerepét mutatja Németország példája. Míg az első világháború előtt az alsó középosztály tagjainak csak ötöde mondhatta, hogy munkáscsaládból vagy szerény jövedelmű alkalmazotti családból származott, addig az NSZK-ban az 1950-1960-as években arányuk már egyharmadra emelkedett. Sőt, míg a két világháború között az alsó középosztály gyermekeinek csak 2%-a emelkedett a felső középosztály sorába, addig 1969-ben az NSZK-ban ez már 12%-ot ért el.107 Nőtt azonban a lefelé irányuló mobilitás is: az első világháború előtt, a Weimari Köztársaság idején, sőt még az NSZK-ban 1955-ben is az alsó középosztályba tartozók csupán 3%-ának, ugyanakkor 1969-ben már egyötödének apja került ki a felső középosztályból. Az alsó középosztályból ellenben jóval kisebb volt a munkásság vagy parasztság soraiba süllyedők aránya.108

A század első felében különösen problematikus volt a szakképzetlen munkások helyzete, mivel a talán legerősebb mobilitási korlátok közöttük és a szakmunkások között húzódtak. A két világháború között azonban a szakképzetlen és a szakképzett munkások közötti különbségek mérséklődése is megindult Nyugat-Európában, ami megkönnyítette az előbbiek felemelkedését, bár bizonyos mértékig csökkentette annak értékét is.109 Mindazonáltal a század első évtizedeiben a főként városok szintjére vonatkozó kutatások a szakképzetlen munkások esetében nagy eltéréseket állapítottak meg a mobilitási esélyeket illetően, attól függően, hogy milyen volt az adott település foglalkozási szerkezete. Az iparvárosokban viszonylag kevés lehetőség volt a szakképzetlen munkások számára a felfelé irányuló mobilitásra, ahol azonban a szolgáltató szféra fejlett volt – pl. kikötővel rendelkezett, közigazgatási vagy kereskedelmi központként funkcionált –, ott a mobilitás erőteljesebb volt. Az előbbi típusra a kutatás szerint példa lehet az iparváros Bochum vagy Ludwigshafen, míg az utóbbira a kikötőváros Rotterdam, a közigazgatási központként működő Berlin és Koppenhága, vagy a hagyományos kereskedelmi központnak számító Graz és Toulouse. Ugyanez az összefüggés az országok szintjén is érvényesült: ahol a szolgáltató szektor nagy kiterjedést öltött – mint pl. Hollandiában –, ott a mobilitási csatornák is szélesebbek voltak a szakképzetlenek számára, míg a nagyobb arányú ipari foglalkoztatás jellemezte Németországban lényegesen szűkebbek.110

A felső osztály korábbiakban megismert átalakulása – mint az arisztokrácia visszaszorulása vagy az üzleti elit kibővülése a menedzseri réteggel – ugyancsak a társadalmi mobilitás fokozódása mellett ad érveket. A brit elit esetében szintén a nagyobb nyitottság irányába való elmozdulást tapasztalunk, még ha egyszersmind ennek lassúsága és egyenetlensége is látható. A közszolgálati és katonai elit esetében volt a legnyilvánvalóbb a nyitottság növekedése, miután a versenyvizsgák bevezetése mérsékelte a felső osztályok és a földbirtokos dzsentri dominanciáját. Míg a 19. század végén és a 20. század első felében elsősorban a felső középosztály számára kedvezett a származás helyett a teljesítmény fokozott figyelembevétele ezekben a foglalkozásokban, addig a második világháború után mindinkább az iskolázott alsó középosztálybeli és munkásgyermekek áramlottak e pozíciókba. Míg 1939-ben a vezető állami tisztviselők tizede, addig 1967-ben már egyharmada jött a kevésbé tehetős rétegek gyermekei által látogatott állami iskolákból. Ha közvetlenül a származást nézzük, utóbbi időpontban már a vezető állami tisztviselők (higher civil servants) harmada volt munkás vagy alacsonyabb szintű alkalmazotti (routine white-collar) származású.111 Ugyanakkor az is igaz, hogy a felső osztály más rétegeinek nyitottsága kevésbé valósult meg. A brit arisztokrácia és a földbirtokos dzsentri már a 19. században is zártabb volt, mint a közszolgálat vagy a katonaság rétege, s ezt utódjaik is megőrizték. Ugyanígy a pénzügyi elit elszigeteltsége a 20. század második feléig fennmaradt. A brit gazdasági elit csak a középosztály felső rétegével állt szoros kapcsolatban. A 200 legnagyobb magáncég igazgatósági tagjai 1900-1919 között 77,5%- ban a felső középosztályból származtak, ami az 1960-as évekre csak 68,5%-ra csökkent. Eközben az alsó középosztályból származók aránya 15,2%-ról 21,5%- ra emelkedett. A munkásszármazásúak aránya mindvégig 10% alatt maradt.112

Összességében tehát a század során több tényező is elősegítette a mobilitási esélyek növekedését, s a mobilitás fokozódására jelentős történeti bizonyítékok is vannak. A szakirodalomban azonban már viszonylag korán megjelentek olyan vélemények is, melyek kétségbe vonták a társadalmi mobilitás növekedését az ipari társadalmak fejlődése során. Ezek közül a legismertebb Piterim Sorokin megfogalmazása, mely szerint a mobilitás bizonyos ipari társadalmakban és időszakokban nő, máshol és máskor ellenben csökken, vagyis egy meghatározott fejlődési irány helyett a „trend nélküli ingadozás" (trendless fluctuation) jellemző.113 A mobilitás növekedését már a század első felére vonatkozóan is empirikus kutatások vonták kétségbe éppen a leginkább iparosodott Nagy-Britannia estében. Itt az 1890-es években születetteknél az intergenerációs mobilitás valamelyest magasabb volt, mint a következő három évtizedben születettek esetében, majd némileg ismét emelkedett a mobilitás. Még inkább feltűnő, hogy a század első felében a lefelé irányuló mobilitás valamivel meghaladta a felfelé irányuló mobilitást. Ez az időszak tehát összességében vegyes képet mutat: a gazdasági válság idején inkább a társadalmi mozdulatlanság erősödött, míg máskor a mobilitás nőtt (5.4. táblázat).114 A század első évtizedeinek európai társadalmi mobilitására vonatkozó kutatási eredmények tehát sok szempontból inkonkluzívnak tekinthetők.

5.5. táblázat - 5.4. táblázat ► Mobilitási ráták Nagy-Britanniában a 20. század első felében (1949-es felvétel)

Születési kohorsz

1890 előtt

1890-1899

1900-1909

1910-1919

1920-1929

Felfelé mobil (%)

16,5

23,3

23,2

21,2

20,9

Lefelé mobil (%)

33,0

25,9

24,6

24,6

25,3

Összes mobil (%)

49,5

49,2

47,8

45,8

46,2

N (esetszám)

697

540

751

772

755


Forrás: Anthony Heath: Social Mobility. Glasgow: Fontana, 1981. 86.

Pontosabb és mindenekelőtt átfogóbb képpel rendelkezünk azonban a század középső harmadára vonatkozóan az európai társadalmak mobilitásának alakulásáról, mindenekelőtt Robert Erikson és John H. Goldthorpe révén, akiknek vizsgálatát általánosan a témára vonatkozó eddigi legalaposabb kutatásnak tartják.115 Ők a 20. század második harmadában meglehetősen erős időbeli ingadozásokat tapasztaltak az európai országok abszolút mobilitási rátáiban, mindenféle általános trend nélkül. Számos ország esetében a mobilitás nőtt, más esetekben csökkent az idők során, de előfordultak trendváltozások is (5.1. ábra). Vagyis eredményeik nem állnak távol a Sorokin által megfogalmazott, majd nyomában mások által is elfogadott trend nélküli ingadozásra vonatkozó elképzeléstől. Erőfeszítéseiket azonban mindenekelőtt a relatív mobilitás (társadalmi fluiditás) vizsgálatára összpontosították, mivel ezt tekintették a társadalmi nyitottság igazi fokmérőjének. Ennek során az európai fejlődés egészét tekintve nem találták meggyőző jelét sem a hosszabb távú növekedésnek, sem pedig csökkenésnek, hanem sokkal inkább a stabilitásnak. Ami az egyes társadalmak sajátosságait illeti, Anglia és Franciaország mobilitása megfelelt az általános vagy átlagos fejlődésnek. Svédországban az átlagnál nagyobbak voltak a mobilitási esélyek. Magyarország magas – bár csökkenő – mobilitási rátái főként a mezőgazdasági lakosságra rákényszerített kollektivizálással magyarázhatóak. Lengyelországban a mobilitás növekedése mögött az húzódik meg, hogy a kommunista rendszer ugyan nem kollektivizált, de más eszközökkel szintén a társadalmi szerkezet erőltetett átalakítására törekedett, s ezt már előkészítette a második világháború, mely egész Európában itt eredményezte a legsúlyosabb társadalmi változásokat. Németországban a fejlett szakképzési rendszer miatt különösen nehéz volt átlépni a kétkezi és szellemi alkalmazottak közötti határokat. Olaszország és Írország kitűnt mezőgazdasági népességük alacsony mobilitásával, de Olaszországon belül ezen a téren is jelentős regionális különbségek voltak: a Mezzogiorno nélkül az ország alig különbözött volna Franciaországtól vagy Angliától.116

5.2. ábra ► Az abszolút mobilitás alakulása európai országokban születési időpontok szerint

Erikson és Goldthorpe a társadalmi nyitottság összefoglaló indikátorait is közreadta – még ha tudjuk is, hogy az ehhez hasonló számok mögött gyakran módszertani problémák sora húzódik meg. Ezek a mutatók az 1980-as évek relatív mobilitására vonatkoznak, s azt tanúsítják, hogy a nyugat-európai országok többsége között viszonylag kis eltérés volt a mobilitás egészét illetően. Ezeken kívül – ha eltekintünk a nagyobb mobilitással jellemezhető Egyesült Államoktól – két országcsoport tűnt ki. Az egyik ezek közül a kommunista országoké, ahol szintén magasabb volt a mobilitás. Szintén nagy társadalmi nyitottság jellemezte Svédországot, s ebből sejthetően a többi skandináv országot is, melyekről azonban itt nem rendelkezünk adatokkal117 (5.6. táblázat). Az 1970 körüli időszakra vonatkozóan egy másik, a fizikai és nem fizikai foglalkozások közötti mozgásra vonatkozó számítás is megerősíti az országok ezen mobilitási hierarchiáját. Ennek eredményeit egy olyan számsor foglalja össze, melyben minél kisebb a mutatószám, annál kisebb az esélye annak, hogy a fiúk ugyanabba a pozícióba kerülnek, mint a kétkezi vagy nem kétkezi foglalkozást űző apáik. A mutató átlaga 3,9 volt a kommunista országok (Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország) esetében, míg tizenegy nyugat-európai ország átlaga 5,3-et tett ki, de ezen belül Svédországé 3,4 volt.118

5.6. táblázat - 5.5.táblázat ► Nemzetek sorrendje a relatív mobilitás (társadalmi fluiditás) szintje alapján az 1980-as években

Fluiditás

Skócia

0,19

Észak-Írország

0,18

Írország

0,16

Hollandia

0,16

Franciaország

0,16

NSZK

0,13

Olaszország

0,12

Anglia

0,09

Magyarország

0,02

Svédország

-0,17

Lengyelország

-0,18

Egyesült Államok

-0,20

Csehszlovákia

-0,23


Megjegyzések: Az átlagos fluiditás szintje 0. A pozitív értékek az átlagosnál kisebb, a negatív értékek annál nagyobb fluiditást jeleznek.

Forrás: Robert Erikson – John H. Goldthorpe: The Constant Flux:

A Study of Class Mobility in Industrial Societies. Oxford: Clarendon Press, 1992. 381.

A 20. század utolsó évtizedeiben azonban minden jel szerint változások következtek be a társadalmi mobilitás nemzetközi tendenciáiban. Richard Breen és társai az 1970-es évektől vizsgálták a társadalmi mobilitás alakulását tíz európai országban. Ezt olyan módon tették, hogy módszereik illeszkedjenek Erikson és Goldthorpe megelőző évtizedekre vonatkozóan végzett kutatásaihoz. Eredményeik szerint az 1970-es évektől az abszolút mobilitás a legtöbb vizsgált országban stagnált, vagy kis mértékben emelkedett. Ezen belül a felfelé irányuló mobilitás jelentősen nőtt, míg a lefelé irányuló csökkent. Ebben az időszakban egy nyolcosztatú rendszerben átlagosan a férfiak kétharmada más foglalkozási csoportba tartozott, mint ahonnan származott. A vizsgált országok közül egyedül Magyarországon csökkent jelentősen a mobilitás szintje a három évtized alatt, de az még így is az európai átlag felett volt. Magyarországhoz hasonlóan magas mobilitást mutatott Svédország és Olaszország is. Emellett az egyes országok mobilitási rátái közötti eltérések fokozatosan és jelentősen csökkentek ebben az időszakban119 (5.7. táblázat). Ugyanakkor a relatív mobilitás vagy másként társadalmi fluiditás változását illetően az általános tendencia annak növekedése – az egyetlen kivétel Nagy-Britannia, míg Németország esetében a trend a gyakori ingadozás miatt nehezen állapítható meg. Franciaország, Svédország és Hollandia esetében a bizonyítékok egyértelműen a relatív mobilitás emelkedését mutatják. Magyarország, Lengyelország és Írország esetében szintén a társadalmi nyitottság növekedése látható, de ezek az eredmények viszonylag kevés adaton alapulnak. Ugyanakkor Magyarország esetében az 1970 és 2000 közötti növekedés teljes egészében az 1970-es években következett be, s az 1980-as években stagnálás, az 1990-es években pedig már csökkenés érzékelhető. Összességében a társadalmi fluiditás tekintetében nem maradtak elhanyagolhatóak az eltérések az egyes országok között: a leginkább nyitottak Svédország, Norvégia, Magyarország, Lengyelország és az 1990-es években Hollandia voltak, a legkevésbé nyitottnak pedig Németország, Franciaország, Olaszország és Írország minősültek. Az abszolút mobilitástól eltérően itt nem találkozunk az országok közötti konvergenciával.120

A kelet-közép-európai térségre vonatkozóan már eddig is tettünk lényeges megállapításokat. Érdemes azonban külön is foglalkozni ezzel a régióval, hiszen a második világháború utáni mobilitáskutatások alapkérdése volt az, hogy a kommunista országok mobilitása miként viszonyult a kapitalista országokéhoz. A kutatók egyenesen egy természetes kísérletként aposztrofálták a kommunista rendszereket, ahol kormányzati eszközökkel tudatosan, átfogóan és tartósan igyekeztek módosítani a mobilitási esélyeket, s így az lehetőséget nyújt máshol elő nem forduló jelenségek tanulmányozására.121 A kiindulópontként szolgáló két világháború közötti időszakból a kelet-közép-európai térségben Magyarországra vonatkozóan rendelkezünk – nemzetközi viszonylatban is különlegesen kiterjedtnek számító – felmérésekkel.122 Ezek tanúsága szerint a magyar társadalom 1930-ban meglehetősen alacsony mobilitással rendelkezett. Az 1930-as népszámlálás adatai alapján a férfi keresők 37%-a, a nők 48%-a tartozott más foglalkozási csoportba, mint ahonnan származott.123 A többi térségbeli ország mobilitására nincsenek ilyen átfogó adatok, de más források alapján Lengyelország társadalma ezen a téren hasonlított a magyarhoz, míg az iparosodott és demokratikus Csehszlovákia, valamint a szegény, de viszonylag egalitariánus balkáni országok mobilitása nagyobb volt.124

Az európai kommunista országok széles körű társadalmi változásai az abszolút mobilitás jelentős növekedésével jártak az 1950-es évektől az 1970-es évekig.

5.7. ábra ► Az abszolút mobilitás arányai európai országokban, 1970-2000 (férfiak, százalék)

A mobilitás ennek eredményeként nemzetközi összehasonlításban is magas szintre nőtt, s meghaladta a nyugat-európai országok átlagos szintjét. Ugyanakkor nem tekinthetjük egyedülállóan magasnak az így elért mobilitást, hiszen a kommunista országok átlagát számos kapitalista ország – mint Finnország – is elérte vagy meghaladta. Fontos körülmény ezenkívül az is, hogy a mobilitás általában az 1970-es években tetőzött, majd ezt követően csökkent Kelet-Közép- Európában.125

Ami a relatív mobilitást illeti, azt mondhatjuk, hogy az 1950-1960-as években a kommunista országokban növekedett ennek mértéke a háború előtti időszakhoz viszonyítva, s nemzetközi összehasonlításban is magas szintet ért el.126 Az 1970-es évektől ellenben a társadalmi fluiditás már nem nőtt, s nemzetközi viszonylatban ugyan továbbra is magas volt, de nem számított kiemelkedőnek. Ekkor egyes nyugat-európai országok (Svédország, Finnország) már elérték vagy megelőzték a kommunista országokat ezen a téren. Csehszlovákia mobilitása például nagyon hasonlított Svédországéhoz.127 Ezzel a sajátos kommunista vagy szocialista mobilitási rendszer feltételezése tarthatatlanná vált, amit az is alátámasztott, hogy az egyes országok mobilitási jellemzői is jelentősen eltértek: Lengyelországban például a munkás és az értelmiségi foglalkozások között jelentős fluiditás alakult ki, ami nem tapasztalható Magyarországon.128 Másrészt a helyzetet többen is a kommunista országok társadalmi szerkezetének fokozatos megmerevedéseként értékelték, amit a társadalom egészére vonatkozóan nem fogadhatunk el.129 Számos bizonyíték van azonban arra, hogy az idő előrehaladtával a kommunista politikai és gazdasági elit mindinkább bezárult, s magából kezdett táplálkozni. Különösen sokatmondó eredmény az, hogy az 1980- as évekre Csehszlovákiában, de még inkább Magyarországon az elit társadalmi nyitottsága lényegesen alacsonyabb lett, mint a szomszédos Ausztriában130 (5.6. táblázat).

Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, hogy számos történeti munka írta le a társadalmi mobilitás növekedését Európában egy-egy rétegre, városra, vagy

5.7. táblázat - 5.6. táblázat ► Vezetők pozíciót betöltők mobilitásának szintje Ausztriában, Csehszlovákiában és Magyarországon az 1980-as években (százalék)

Korcsoport (év)

Ausztria

Csehország

Szlovákia

Magyarország

18-35

27

36

29

41

36-50

28

24

12

20

51-65

25

15

9

11


Megjegyzés: Önrekrutáció: vezető pozíciót betöltők aránya százalékban, akiknek már az apja is hasonló vezető pozíciót töltött be. Az adatfelvételek időpontjai: Ausztria 1982; Csehszlovákia 1984; Magyarország 1986.

Forrás: Max Haller – Tamás Kolosi – Péter Róbert: Social Mobility in Austria, Czechoslovakia, and Hungary: An Investigation of the Effects of Industrialization, Socialist Revolution, and National Uniqueness. In Max Haller (ed.): Class Structure in Europe: New Findings from East-West Comparisons of Social Structures and Mobility. Armonk-London: M. E. Sharpe, 1990. 191.

akár országra vonatkozóan a 20. század során. Ugyanakkor a legátfogóbb kutatások eredményei sok tekintetben cáfolják azt, hogy a század egésze során – a gazdasági fejlődés vagy más tényezők miatt – nőtt a mobilitás. Az ellentmondásokra részben feloldást kínálhat az, hogy a történészek többnyire az abszolút mobilitást vizsgálták, míg a szociológiai kutatások az utóbbi évtizedekben mindinkább a relatív mobilitás iránt érdeklődtek. A század középső harmadában Európa egészét tekintve inkább egyfajta „trend nélküli ingadozás" látható, különösen a relatív mobilitás terén. Az is nyilvánvaló azonban, hogy a regionális különbségek számottevőek voltak. Skandináviában és Kelet-Közép-Európában nagyobb a társadalmi fluiditás ebben a periódusban, mint a kontinens nyugati vagy déli részén. A század utolsó harmadában ellenben az általános tendenciák módosultak: jelei vannak a társadalmi nyitottság mérsékelt növekedésének – bár ez megint csak nem terjedt ki egyformán minden országra.

◄ A TÁRSADALMI MOBILITÁST BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK ► Az abszolút mobilitás több országban és periódusban megfigyelhető növekedése főként olyan folyamatokra vezethető vissza, melyek már a korábbi időszakban is zajlottak, de a 20. század során felerősödtek. Ezek közé tartozik mindenekelőtt a gazdaság szektorális átalakulásának felgyorsulása. Ezt korábban már megismertük, így itt csak azt emeljük ki, hogy ez a folyamat közel sem azonos ütemben zajlott Európában, s a vezető szektorok sem voltak azonosak. Voltak országok, ahol a tercier szektor eleve dominált már a 20. század elejétől, míg máshol ez csak később következett be, s jó ideig az ipari foglalkoztatás rendelkezett nagy dinamikával. Mind az ipari szektor, mind pedig a szolgáltató ágazatok bővülése növelte a mobilitási esélyeket, még ha ezt eltérő módon is tették: az ipar a mezőgazdasági népesség átrétegződésében kiemelt szerepet játszott, míg a szolgáltatásokba mind a primer, mind a szekunder szektorból áramlott munkaerő.

A társadalmi fluiditás változásának leírására és magyarázatára vonatkozóan két nagy hatású elméleti irányzat létezik. Az egyiket ezek közül „az iparosodás liberális elmélete"-ként emlegetik, s a funkcionalista szociológia klasszikusaihoz szokás kapcsolni.131 Az irányzat szerint a gazdasági fejlődés minden más kedvező körülmény nélkül is nagyobb mobilitási rátákhoz vezet. Ezt a cégek és nemzetek közötti verseny biztosítja, mely az iparosodással erősödik. A verseny a teljesítmény fokozott elismerésére ösztönöz, a társadalmak ezen meritokratizmusa pedig kedvez a mobilitásnak. Az elmúlt évtizedek részben általunk is megismert európai mobilitási kutatásai azonban nem igazolták ezt az elképzelést. Egyrészt a mobilitás nem nőtt folyamatosan a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan, másrészt a gazdasági fejlődés elért szakasza vagy szintje sem áll közvetlen kapcsolatban a mobilitás mértékével. Sőt, számos példa mutatja azt, hogy a gazdasági fejlettség színvonalának emelkedésével mérséklődött a társadalom nyitottsága: például Magyarországon és Svédországban is ez következett be az ezredforduló előtti évtizedekben.

A másik érvelési irány szerint a társadalmi fluiditás minden piacgazdasággal és nukleáris családdal rendelkező ipari társadalomban hasonló – egyaránt magas – színvonalat ér el. Az iparosodás színvonalának egy olyan küszöbértékét feltételezik, melyet átlépve megnő a mobilitás. Az iparosodással összefüggő strukturális változások ugyanis hasonló lehetőségeket kínálnak a társadalom tagjai számára, s azok e lehetőségeket a bennük lévő mobilitási késztetés miatt igyekeznek kihasználni.132 Egy másik megfogalmazásban az iparosodás a különböző társadalmakban hasonló munkaszervezeti formákat és foglalkozási hierarchiát igényel, ami egyszersmind a mobilitás hasonlóságát is eredményezi.133 Az iparosodás tehát – más formában – ebben az interpretációban is döntő determinánsként szerepel. A gazdaságtörténetben azonban nem láttuk azt a küszöböt, melyet követően a relatív mobilitási ráták megegyeznének – sem egyes társadalmakon belül, sem azok között.134 Különösképpen ellentmond ennek az érvelésnek a század végének fejlődése, melynek során a különböző európai országok relatív mobilitása közötti eltérések inkább nőttek, mint csökkentek. Az iparosodás – illetve tágabban a gazdasági fejlődés – tehát legfeljebb a mobilitás legalapvetőbb hasonlóságait magyarázhatja, de emellett – különösen a mobilitási különbségek és dinamika megértéséhez – további faktorok figyelembevétele is indokolt.

Ezek között kiemelhetjük a politikai tényezők szerepét. Mint láttuk, a kommunista rendszerek kialakulása után a mobilitás mindenütt jelentősen emelkedett. A mezőgazdaság kollektivizálása kétségkívül a legjelentősebb tényező volt a mobilitás növekedésében, s a kontinens többi részéhez viszonyított sajátosságok legnagyobb hányadát is magyarázza. Ezek közé tartozik a nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő mértékű mobilitás a mezőgazdasági és az ipari kétkezi foglalkozásúak között. Alátámasztja a kollektivizálás jelentőségét, hogy abban a két kommunista országban, ahol nem következett be a mezőgazdaság átszervezése – Jugoszlávia, Lengyelország –, a fluiditás nem tért el lényegesen a kapitalista országokétól.135 A kommunista hatalomátvételt követően a berendezkedő új rezsimek mindenütt törekedtek arra is, hogy az általuk megbízhatónak és a rendszer bázisának tartott személyek és társadalmi rétegek (főként a munkásság) számára megteremtsék a felemelkedés lehetőségét, míg az általuk ellenségesnek tekintett személyeket és csoportokat (gazdagabb parasztok, értelmiség, korábbi rendszerek tisztségviselői, politikailag megbízhatatlannak ítélt személyek és családjuk stb.) diszkriminálták. Az ehhez alkalmazott eszközök változatosak voltak, s magukban foglalták a nyílt erőszakot (bebörtönzések, kitelepítések), a munkahelyről való elbocsátásokat stb. Azonos célokból az egyetemeken szintén pozitívan vagy negatívan megkülönböztették a különböző társadalmi csoportokat. Ezek egyaránt növelték a fluiditást, hiszen a nem kétkezi foglalkozásúak vagy ilyen származásúak nagy számban voltak kénytelenek kétkezi munkát végezni, helyüket pedig kétkezi származásúak töltötték be.

Ezeknek az intézkedéseknek a végrehajtása eleve nem azonos módon zajlott le az egyes országokban – például Magyarországot az 1950-es években a politikai erőszak jobban jellemezte, mint Lengyelországot. Az 1960-as évektől azonban általános tendenciaként mérséklődött a megkülönböztetés, bár kivételek továbbra is maradtak – így Csehszlovákiában 1968 után akadályozták a megbízhatatlannak ítélt személyek gyermekeinek továbbtanulását. Összességében a politika jelentősen hatott a társadalmi mobilitásra ebben a régióban a második világháború után.

A relatív mobilitás növekedése azonban jórészt ugyancsak a mezőgazdasági foglalkoztatottak kényszerű, a kollektivizálás nyomán kialakuló helyzetéből eredt. Ha a kollektivizált mezőgazdaságból kiáramló munkaerőt figyelmen kívül hagyjuk, akkor a társadalmi fluiditás is a nemzetközi átlaghoz közeli szintre mérséklődik.

A kelet-közép-európai kommunista országok viszonyai rámutatnak arra is, hogy a mobilitás társadalmi hatásának megállapítása összetett feladat. A kollektivizálást ugyanis erőszakkal hajtották végre, s így az általa okozott mobilitás is gyakran az érdekeltek akarata ellenére következett be, ami számos társadalmi probléma – anómia, öngyilkosságok számának növekedése, falvak elnéptelenedése, alkoholizmus terjedése – közvetlen kiváltója volt. E történelmi tapasztalatok alapján pedig megkérdőjelezhető a klasszikus szociológiának az a feltételezése, hogy a mobilitás mindenképpen pozitív társadalmi következményekkel jár, például a társadalmi kohézió erősítése révén.

Az állam szerepe azonban egy másik tekintetben, a jövedelemegyenlőségek mérséklése terén is jelentős hatást gyakorolt a mobilitásra. A kutatások szerint ugyanis a kis mértékű jövedelemegyenlőtlenségek egyértelműen javították a mobilitási esélyeket.136 Ez a tényező nyilvánvalóan nem korlátozódik Kelet-Közép-Európára, s a második világháború utáni időszakra. Már a 19. századtól beszélhetünk az állami szociálpolitika megélénküléséről, de a jóléti állam igazi expanziója a második világháború után, mindenekelőtt az 1960-as évektől következett be Nyugat-Európában. A jóléti juttatások – mint a munkanélküli-járadék vagy a betegségbiztosítás esetén nyújtott szolgáltatások – elősegítették azt, hogy az egyén szociális kockázatai ne nehezítsék meg a mobilitási lehetőségek kihasználását. Ennek alapján a skandináv országok magas mobilitási arányai a jóléti állam kiterjedt tevékenységével is magyarázhatók. Az állami szerepvállaláshoz kapcsolódóan szintén szerepe lehet az iskolarendszernek, melyről később, az oktatást tárgyaló fejezetben lesz szó részletesebben.

Léteznek azonban a mobilitást befolyásoló egyéb tényezők is, melyek közvetlenül nem kapcsolódnak az állam tevékenységéhez. A háborúk – különösen a második világháború és a nyomában járó tömeges migráció – szintén hozzájárultak a mobilitás növekedéséhez. A menekültek általában nem voltak képesek fenntartani megelőző státuszukat, ami esetükben egy lefelé irányuló mobilitáshoz vezetett. Ugyanakkor erősen motiváltak voltak abban, hogy a társadalomban elfoglalt korábbi helyzetüket legalább gyermekeik ismét elérjék, ami viszont a felfelé irányuló mobilitást ösztönözte. Az NSZK-ban például az 1920-as években születettek körében tapasztalható magas relatív mobilitást főként annak tulajdoníthatjuk, hogy ez a korosztály nagy arányokban emigrált az NDK-ból a nyugatnémet államba.137

A rétegz ő dés jelenkori tendenciái: szétes ő osztályok új egyenl ő tlenségek

A fejlett világ – s ezzel Európa jelentős része – 20. század végi társadalomszerkezeti változásait számos elmélet írta le és magyarázta, de minden bizonnyal a két legfontosabb interpretációs vonulat a posztindusztrializmus és a posztmodernizmus. A posztindusztrializmus elmélete a termelési rendszer strukturális jellemzőinek változására összpontosít, míg a posztmodernizmus irányzata az ideológiák, a társadalmi mozgalmak és a kultúra szerepét hangsúlyozza a rétegződés átalakulásában.138 A továbbiakban először röviden e két irányzatot mutatjuk be, majd azt vesszük szemügyre, hogy érvelésük mennyire igazolható a társadalmi rétegződés közelmúltbeli tendenciái alapján.

◄ A POSZTINDUSZTRIÁLIS ÉS A POSZTMODERN TÁRSADALOM... ► Bár a posztindusztriális társadalom fogalmáról már az 1890-es évektől vitáztak, az elképzelés kidolgozói az amerikai Daniel Bell és a francia Alain Touraine voltak.139 Ők egy olyan társadalom küszöbönálló kialakulásáról írtak az 1970-es évek elején, melyben lezajlik az iparról a szolgáltatásokra való áttérés, s ezzel megváltozik a munka jellege és az osztályszerkezet is: a kétkezi ipari foglalkozásokat felváltják a fehérgalléros szakértelmiségi és technikusi pozíciók, a munkásosztály dominanciáját pedig a középosztály túlsúlya. Az új társadalom éltető ereje, az innováció és az új politika alapja nem a tőke, hanem a tudás, különösen az elméleti tudás. Ez megkülönbözteti az új korszakot az első és a második ipari forradalométól: a tudás forrását immár nem a tapasztalat, hanem hatalmas kutatási programok jelentik, melynek révén a tudás megszerzésének középpontjába a modern egyetem kerül. A tudás jelentőségének növekedése alapvetően kihat a hatalomgyakorlásra is. Létrejön egy új „tudásosztály" (knowledge class), ami speciális ismeretei és szakértelme révén megkérdőjelezi a politikusok és üzletemberek hagyományos politikai és gazdasági hatalmát. Az új tudásosztály a posztindusztriális társadalmat egy racionálisabb, harmonikusabb és kiszámíthatóbb irányba vezetheti, melyben nincs ideológia és politikai konfliktus. A tudásosztály kiemelt szerepét Bell eleve csak lehetőségnek tartotta, s később jórészt revideálta ezt az elképzelést. Elismerve a tudásosztály belső kohéziójának gyengeségét, úgy vélte, hogy az ugyan bizonyos mértékig versenyez a politikai és üzleti osztállyal, de egyszersmind szolgálja is azokat, s a három közül egyik sem rendelkezik dominanciával. Mindenesetre ezek a változások kihatnak a társadalom uralkodó értékeire és normáira is: a piaci erőket és a profitszerzést kontrollálja a társadalom, s nagyobb hangsúlyt kap a tervezés. Az elosztási konfliktusok uralta hagyományos osztálypolitika helyett előtérbe kerülnek olyan problémák, mint a szociális biztonság és a környezet állapota.140

Ehhez hasonló, sőt radikálisabb elképzeléseket mások is megfogalmaztak a társadalmi rétegződést alakító erőkre vonatkozóan, szintén azt feltételezve, hogy a foglalkozás, illetve a gazdasági tényezők szerepét átveszi valamilyen más faktor, mint a humán tőke vagy a politikai hatalom, illetve a társadalmi dominanciát az értelmiség141 vagy a menedzserek új osztálya szerzi meg.142 A posztkommunista Kelet-Európára vonatkozóan is hangsúlyosan jelent meg az a gondolat, hogy a korábbi pártvezetők és gazdasági vezetők aktív részvételével kialakult új menedzserosztály birtokolja a gazdasági hatalmat a társadalomban.143

A posztmodern társadalomelmélet – lényegéből adódóan – meglehetősen fragmentált. A rétegződés változásai szempontjából releváns elgondolásainak kiindulópontja szerint a modernitás diskurzusa és elemzéshez használt fogalmai (mint a közösség, az állam, az osztály stb.) már nem alkalmasak a társadalomszerkezet leírására. Képviselőinek érvelése alapján a posztmodern korszakban a „státuszkikristályosodás" hanyatlik, mivel az osztályidentitások, osztályideológiák és osztályokon alapuló szervezetek megszűnnek, melyek pedig a 20. század közepén még uralták a nyugat-európai politikai színteret. A vagyoni és a kulturális örökség, vagyis az osztály és réteg egyre kevésbé határozza meg az egyének helyét a társadalomban. Ennek következtében az osztályok felolvadnak, szerkezetük szétesik, így a legfejlettebb országok már nem is tekinthetők osztálytársadalmaknak. Bauman például úgy véli, hogy a posztmodern világ az egyén számára úgy jelenik meg, mint a végtelen választások piaca, a „képzelt közösségek" hálózata, melyek közül egyik sem képes huzamosabban fenntartani figyelmünket és megtartani lojalitásunkat.144 A posztmodern időszakában az ízlés, a választás, az elkötelezettség határozza meg azt, hogy ki milyen társadalmi csoporthoz tartozik, s ennek következtében a csoportok közötti határok elmosódottá, bizonytalanná válnak.145 Az állapotleíráson túl, a társadalmi-gazdasági háttér ábrázolására általában kisebb erőfeszítéseket tesznek a posztmodern szerzők. Kiemelik a vagyonmegoszlás egyenlőbbé válását, a kistulajdon terjedését, a foglalkozások professzionalizációját, a piacok globalizációját és a fogyasztás növekvő jelentőségét a státusz és az életstílus meghatározásának folyamatában.146 A fogyasztás különösen fontos szerephez jut az érvelésben, mely szerint a leggazdagabb országokban a társadalmi egyenlőtlenségeket már a posztmodern időszak előtt is mindinkább ez, s nem a termelés folyamata alakította. Ez kiteljesedik, s a fogyasztást nem a termékek használati értéke irányítja, hanem az, hogy mennyire képesek kifejezni/érzékeltetni az életstílust és az egyenlőtlenségi viszonyokat.147

Az ezredfordulóra valóban olyan változások történtek az európai - és általában a fejlett ipari – társadalmakban, melyek megváltoztatták, s ezzel párhuzamosan összetettebbé tették a társadalmi szerkezetet. Ez adhatott alapot ahhoz, hogy kétségesnek tűnjön a hagyományos rétegződéselméletek érvényessége. Az átalakulások részletezése itt nem lehetséges, így a legfontosabbakra korlátozzuk a bemutatást.

Bell leírása, illetve részben előrejelzése annyiban mindenképpen helyesnek bizonyult, hogy a 20. század utolsó évtizedeiben minden európai országban nagyban előrehaladt a foglalkozási szerkezet átalakulása. Nőtt a szolgáltató szektorban foglalkoztatottak aránya, melynek forrása az iparban és a mezőgazdaságban dolgozók számának csökkenése volt. A folyamat sodrását jelzi, hogy az ipari foglalkoztatás hanyatlása az 1980-as évektől felgyorsult. 1979 és 1993 között az OECD tagállamai átlagosan az ipari munkahelyek 22%-át veszítették el. Néhány nyugat-európai országot – mint Belgium, Franciaország, Norvégia, Svédország, Spanyolország és az Egyesült Királyság – különösen erősen érintett ez a folyamat, mivel ezekben az ipari állások harmada-fele szűnt meg kevesebb, mint másfél évtized alatt.148 Ezzel párhuzamosan nőtt a szellemi foglalkozásúak, s csökkent a kétkezi munkát végzők aránya. A szellemi foglalkozás kategóriáján belül is kiemelkedő mértékben emelkedett a felsőfokú végzettségűek aránya. Ettől nem függetlenül a tudás jelentősége ugyancsak nőtt az elmúlt évtizedek társadalmi és gazdasági fejlődésében. Az információk előállítása, feldolgozása, terjesztése ma már sokak szerint egy „negyedik szektornak" számít. Ennek expanzióját felgyorsította új technológiák, mint a számítógép és az internet megjelenése is, melyek ráadásul nemcsak a munkahelyeken, hanem az otthonokban is elterjedtek, s így alapvetően hatnak a termelés mellett az informálódás és a szórakozás módjára. Léteznek azonban emellett más tudásintenzív technológiák is (pl. biotechnológia), melyek diffúziója szintén nagy ütemben zajlik.149 Az internethasználat mértékének különbségei mindazonáltal jelzik azt, hogy a különböző európai társadalmak eltérő mértékben képesek ezeknek az új technológiáknak a befogadására. Az ezredforduló utáni években Európán belül a skandináv országokban és Hollandiában találjuk a legtöbb internethozzáférést.150

A posztmodern társadalomelméletekben joggal kap nagy hangsúlyt, hogy a 20. század végén a társadalmi rétegződés vertikális meghatározói (foglalkozás és az ahhoz kapcsolódó jövedelem, hatalom, képzettség, presztízs) mellett más, horizontálisnak is nevezett determinánsok is jelentős szerephez jutnak. Ezek közé tartoznak a nem, az életkor, az etnikum, a regionális hovatartozás, a település típusa, a családi viszonyok jellege (családi állapot, gyermekek száma, keresők száma a családban). Horizontálisnak azért nevezik őket, mert ezek az egyenlőtlenségek részben „keresztezik" a vertikális, foglalkozásokhoz kapcsolódó különbségeket. A nők jövedelme például gyakran azonos foglalkozás esetén is kevesebb, mint a férfiaké. A társadalmi konfliktusok mind gyakrabban e csoportok között, s nem osztályok, vagy rétegek között alakulnak ki. Példa lehet erre az állami újraelosztástól függő réteg nagyságának növekedése, melybe a tartós munkanélküliek mellett elsősorban a nyugdíjasok tartoznak. Ezek érdekei sok szempontból eltérnek az aktív lakosság érdekeitől, s így – függetlenül attól, hogy egy belsőleg igen differenciált csoportról van szó – jelentős érdekazonosság is kialakulhat közöttük, ennek megfelelő választói magatartással.151

A legfejlettebb nyugat-európai országokban a hagyományos osztály- és rétegspecifikus szubkultúrák, miliők – melyek sajátos mentalitást és magatartásmódot jelentenek – a felbomlás számos jelét mutatják, de legalábbis jelentőségük csökken, s a társadalmi miliők és életstílusok individualizációja és pluralizálódása következik be. Ennek egyik jele, hogy a rétegspecifikus, a jövedelemhez és foglalkozáshoz kapcsolódó életkörülmények a korábbinál kevésbé határozzák meg azt, hogy az egyén milyen társadalmi miliőhöz tartozik és milyen életstílus jellemzi. Az 1930-as vagy 1940-es években a gyárból vagy dokkból hazatérő brit munkások azonos típusú ruházatot viseltek, melyhez hozzátartozott a sajátos sapka, s egy kis sál („muffler"). Ez a viselet megkülönböztette őket a fehérgallérosoktól, de más társadalmi csoportoktól is. Manapság a ruhaviselet nem ilyen módon meghatározott: sokkal gyakrabban az egyén megnyilatkozása arra vonatkozóan, hogy milyen identitásúnak, milyen társadalmi csoporthoz tartozónak kívánja láttatni magát. Azonos foglalkozási csoporthoz tartozókat tehát gyakran különböző ruházat és életstílus jellemez, de ez fordítva is érvényes: például az alternatív ifjúsági miliőhöz és életstílushoz az alsó és a felső rétegből is tartozhatnak egyének, többek között ennek megfelelő viselettel. A pluralizálódást ugyancsak mutatja, hogy nőtt a tipikus beállítódással, értékekkel rendelkező csoportok, vagyis a miliők száma. A társadalomszerkezet komplexitásának fokozódása nyomán a vonatkozó nemzetközi kutatás – Németországtól Nagy-Britanniáig – az utóbbi évtizedekben általában legalább tíz csoportot különböztet meg a társadalmi rétegződés és mobilitás vizsgálata során, mivel minimálisan ennyit tart szükségesnek a rétegződés megfelelő leírásához. Ezenkívül az egyének gyakran saját maguk társadalmi helyének meghatározása során is fontosabbnak tartják a „szubjektív" miliőhöz tartozást, életstílusukat, mint az „objektív", foglalkozási csoporthoz tartozást. A posztindusztriális társadalmakban a foglalkozás vagy státusz gyakran már nem elegendő az identitás meghatározásához, hanem az egyén életstílusa vagy értékvilága a döntő tényező. Így például a gyermeknevelés, a családközpontúság fontosabb lehet valakinek az identitása szempontjából, mint az, hogy milyen foglalkozással rendelkezik.

A pluralizálódási folyamat hátterében elsősorban az életszínvonal és a szabadidő növekedése áll, mely mérsékli az anyagi jellegű kényszereket, illetve lazítja az időbeosztás megkötöttségeit. Bár a miliők és életstílusok pluralizációja mindenekelőtt a középrétegekre terjedt ki, az emelkedő életszínvonal és az életkörülmények egységesülése az alsóbb rétegek számára is elérhetővé tett olyan javakat, melyekhez korábban csak a középső vagy felső rétegek jutottak hozzá: ezek közé tartoznak a kényelmes lakás, a külföldi utazások vagy a felsőfokú tanulmányok. Az életkörülmények annyiban is egységesültek, hogy a városokban új, különböző jövedelmű rétegek által vegyesen lakott negyedek keletkeznek, s a modern társadalom egy sor kockázata – környezeti ártalmak, balesetek, nukleáris katasztrófák stb. – egyformán vagy hasonlóan érintik mindegyiküket.152 Ezenkívül a más tekintetben – pl. a családfejlődés terén – is látható individualizáció nyomán az egyének cselekvése mindinkább elszakad eddigi társadalmi és térbeli kötöttségeitől. Ehhez hozzájárul a lakosság magasabb képzettségi szintje is, mivel az egyének nagyobb önreflexióját teszi szükségessé és egyben lehetővé.153

◄...ÉS KRITIKÁJUK ► Ennyiben tehát a posztindusztrializmus és a posztmodernizmus irányzatai – több tekintetben egymástól függetlenül, máskor egymást erősítő érveléssel – meggyőzően ábrázolták a 20. század végi európai társadalmak átalakulási tendenciáit. Számos lényeges ponton azonban megkérdőjelezhető interpretációjuk érvényessége.

Mindenekelőtt a foglalkozási szerkezet nagymérvű átalakulása közel sem új, 20. század végi jelenség. Sőt, a szolgáltatások arányának növekedése – amit magunk is bemutattunk korábban – régóta tartó folyamat az európai és más társadalmakban. Ez ugyan kétségkívül felgyorsult a 20. század során, ami azonban önmagában még nem indokolja a társadalmak működésének alapvető megváltozását. Ennél is fontosabb azonban, hogy a szolgáltató ágazat állásainak 20. század végi gyarapodása nem eredményezte ezek jellegének olyan gyökeres átalakulását, mint azt gyakran feltételezik. Egyrészt a szolgáltató szektorban meglévő munkahelyek jelentős része – egyes becslések szerint mintegy fele – továbbra is lényegében az ipari termeléshez járul hozzá.154 Ezek közül sok úgy keletkezett, hogy a korábban ipari cégeknél végzett tevékenységeket (pl. takarítás) külső cégekre bízták, azaz kiszervezték. Vagyis a szolgáltató szektor növekedése számottevő mértékben egyszerű újraszervezés eredménye volt, s nem jelentette az ipari termelésben foglalkoztatottak arányának valódi csökkenését. Ily módon a végzett munka jellegének átalakulása sem ment végbe olyan mértékben, mint azt a tercier szektor növekedési dinamikája sugallja. Másrészt a szolgáltató szektor foglalkozásai meglehetősen heterogén összetételűek maradtak. Bár az európai társadalmakra az ezredfordulón összességében a növekvő képzettségi szint és a foglalkozások professzionalizációja jellemző, az új, széles körű tudást igénylő állások nem olyan ütemben jöttek létre, mint azt a posztindusztrializmus elméletének képviselői vélték. Sőt, az utóbbi két-három évtizedben ezzel ellentétes tendenciák is felerősödtek a munkaerőpiacon, mivel bizonyos foglalkozástípusokban megfigyelhető a szükséges tudás szintjének csökkenése (deskilling).

Társadalmi polarizációt jelez a magas és az alacsony képzettségű szellemi foglalkozásúak jövedelmei közötti eltérés növekedése. A szolgáltatásokon belül azoknak a tevékenységeknek az aránya emelkedett leginkább – különösen a személyi szolgáltatások tartoznak ide –, melyek alacsony képzettséget igényelnek, s ennek megfelelően kis jövedelemmel is járnak. Ez nagy társadalmi réteget érint – Nyugat-Európa társadalmaiban a század végén az összes foglalkoztatott 6-15%-ról van szó –, melyben a nők erősen felül vannak reprezentálva.155 Ezenkívül a technológiai fejlődés gyakran a szükséges képzettség csökkenése mellett a munkavégzés egyhangúságának fokozódását, a munkakörülmények romlását is eredményezte: gondolhatunk a számítógép alkalmazásának ilyen hatására a kereskedelemben, az irodai munkában vagy másutt (pl. számítógépes adatbevitel). Ráadásul ezek a folyamatok kiterjedtek az ipari szektorra is. A hagyományosan jól fizetett, középfokú képzettséget igénylő ipari állások nagy számban szűntek meg: egyrészt a műszaki fejlődés következtében váltak feleslegessé, másrészt pedig mert az ipari munkahelyek jelentős részét az alacsony munkabérű országokba helyezték ki. Utóbbiak versenye nagyban közrejátszott abban, hogy a munkásosztály alacsonyabb régióiban elhelyezkedő szakképzetlen munkások relatív jövedelmi helyzete is rosszabbodott. Ehhez járult az, hogy jelentős rétegek számára romlottak a munkavállalás feltételei is. A foglalkoztatottak növekvő része dolgozik nem standard vagy másként fogalmazva atipikus módon – rövid távú szerződéssel, részmunkaidőben, kényszervállalkozás keretében stb. –, s így a korábbinál sokkal inkább ki van szolgáltatva a munkaadójának.156

A társadalmi egyenlőtlenségek alakulása szempontjából a létező állások bizonyos körében látható polarizációnál is jelentősebb fejlemény, hogy az 1980- as évek közepétől Nyugat- és Dél-Európa szinte minden országában tömeges munkanélküliség alakult ki. Az ezredfordulón Spanyolországban, Olaszországban, Görögországban, Franciaországban és Németországban a munkanélküliségi ráta elérte vagy megközelítette a 10%-ot.157 A munkanélküliek, atipikus módon foglalkoztatottak, alacsony jövedelmű munkások a gerincét alkotják annak a csoportnak, mely tartósan kirekedni látszik a társadalomból.

Mindezen folyamatok nem egyformán érintették a különböző országokat. Az ezredfordulón Amerikában mindenekelőtt a tercier szektorban keletkező új állások jelentős részének alacsony minősége (MacJob), míg Európában a magas munkanélküliség szembetűnő. De Európa sem egységes: Nagy-Britannia problémái sok szempontból közelebb állnak az Egyesült Államokéhoz, mint a kontinentális Európában látható munkaerő-piaci nehézségekhez.158 Ugyanakkor akár a gyengén fizetett szolgáltatószektor-beli állások, akár pedig a tömeges munkanélküliség hatását vizsgáljuk, a rétegződés hagyományos, foglalkozásokhoz és munkaerő-piaci helyzethez kapcsolódó tényezőinek fennmaradását láthatjuk.

Ezek a jelenségek a rétegződés hagyományos tényezőinek jelentőségét mutatják, s más empirikus bizonyítékok szerint is Nyugat-Európában a társadalmi egyenlőtlenségek alapját továbbra is a foglalkozás és képzettség jelentik, míg a horizontális tényezők alárendelt jelentőségűek.159 A vitákban egyértelműen felülkerekedő álláspont szerint a hagyományos osztályok és rétegek máig döntően meghatározzák az életesélyeket. Az iskolai végzettség alapvetően összefügg az osztályhelyzettel, s ennek mértéke alig változott az utóbbi évtizedekben. De ennek az álláspontnak a hívei még antropometrikus bizonyítékokat is fel tudnak sorakoztatni: Nagy-Britanniában a munkásosztályból származó fiúk a 20. század elején átlagosan 2,5 hüvelykkel (kb. 6,4 cm) alacsonyabbak voltak, mint középosztálybeli kortársaik, s ez a különbség száz évvel később még mindig majdnem ugyanennyi volt. Ezenkívül a rétegekre jellemző szubkultúrák is fennmaradtak, s az osztályok vagy rétegek a politikai magatartást is alapvetően meghatározzák.160

A leírt jelenségek általánosabb következtetésre is alkalmat adhatnak a nyugat-európai társadalmak ezredforduló körüli rétegződési, illetve általános fejlődési trendjeit illetően. Hosszabb időperspektívát alkalmazva Colin Crouch úgy véli, hogy – az általa „századközepi társadalmi kompromisszum"-nak nevezett konstelláció eredményeként – a munkavállalók jelentős szociális jogokhoz jutottak az 1950-es évektől, s relatív társadalmi helyzetük nagymértékben javult. Az ezredfordulóra azonban visszatértek „a kapitalizmus tisztább formái", amit a posztindusztrializmus elméletei nem tudnak megfelelően magyarázni. Bár a posztmodern által leírt „új struktúranélküliség" aláásta fontos tradicionális intézmények, mint a család, az egyház, sőt még a politikai pártok egyénre gyakorolt hatását is, ezzel szemben a tulajdonosi és menedzseri autoritás nem sérült, hanem a század végén inkább erősödött. Az új információs technológiák egyenesen segítik a munkafolyamatok hierarchikus, fordista alapokon történő újjászervezését, noha egy-két évtizeddel korábban úgy tűnt, hogy ezek átadják helyüket a kevésbé kötött, a munkavállalók érdekeit jobban szem előtt tartó, közreműködésüket inkább igénylő – posztfordista – munkaszervezési formáknak. Ráadásul több országban törekvés látható arra, hogy a közszolgáltatásokat is ilyen, a magángazdaságból importált elvek szerint szervezzék át, s a vezetőimenedzseri kontrollt itt is fokozottabban érvényesítsék. Drámai változásokról egyelőre nincs szó, de ezek a tendenciák a munkavállalók – vagyis a társadalom többsége – számára előnytelenek, s nehezen összeegyeztethetők a posztindusztriális társadalom elméletének eredeti, optimista előrejelzéseivel.161

A munkavállalók relatív pozícióit ért kihívások leginkább éppen a társadalomszerkezet megismert átalakulásával magyarázhatók. A kétkezi munka hanyatlása egyben a hagyományos munkásosztály társadalmi-politikai jelentőségének csökkenését is jelentette. A helyébe lépő rétegek nem rendelkeztek annak belső egységével, politikai és érdekvédelmi szervezettségével. A munkavállalók osztályának dezintegrációjához hasonló folyamat azonban nem játszódott le a tulajdonosi-menedzseri osztályon belül. Ez sem teljesen homogén ugyan, de érdekeit növekvően megjelenítik a tanácsadó cégek, szakfolyóiratok, napilapok és más intézmények, melyekkel ilyen mértékben és koherenciával más csoportok nem rendelkeznek. Így a stratégiai döntéshozatal terén azonosítható ez az osztály. Ráadásul az 1980-as évektől a globalizáció – elsősorban a nemzetközi tőkepiacok liberalizálása és a termelés nemzetközi méretekben való megszervezése révén – mindinkább megszüntette a tőke függését a munkavállalók érdekeit is védő nemzetállamoktól – zárja az okok számbavételét Crouch.162 Mindazonáltal – tehetjük hozzá – a munkavállalók jogai terén is jelentős különbségek láthatóak az egyes országok között. Helyzetüket nagymértékben befolyásolta az, hogy a jóléti állam intézményei milyen mértékben és milyen módon ellensúlyozták a piaci erőket, illetve módosították hatásukat. A jóléti állam 20. századi fejlődése a következő fejezet témája.