Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

A jóléti államok expanziója: az intézményesült szolidaritás

A jóléti államok expanziója: az intézményesült szolidaritás

A bemutatott szerény kezdetek után a 20. század elejétől Európában mindenütt dinamikusan bővült az állam szociálpolitikai szerepvállalása. Az expanzió különösen gyors volt a második világháború utáni évtizedekben, egészen az 1970-es évek közepéig. Ekkor a legfejlettebb nyugat-európai jóléti államok történetében új szakasz kezdődött, melyet a korábbinál lassúbb növekedés jellemzett, néhány országban pedig az állam jóléti tevékenységének kisebb visszaesése is bekövetkezett.

A jóléti államok fejlődési dinamikája különösen szembetűnő a szociális célokra fordított kiadások alakulását vizsgálva. Ezek azonban nem tükrözik az egyes rendszerek fontos szerkezeti sajátosságait, ezért a következőkben a jóléti intézmények jellemzőinek változását és a szociális jogok fejlődésének legfontosabb aspektusait – mint a lefedettség alakulása, a juttatások színvonala – is nyomon követjük. 15

◄ A JÓLÉTI KIADÁSOK ALAKULÁSA ► A 20. század elején a társadalombiztosítási - és általában a szociális – kiadások terén kétségkívül Németország volt az éllovas Nyugat-Európában és ezzel egész Európában. Ebben az országban 1900-ban a bruttó hazai termék mintegy 1%-át, az első világháború előtt pedig 2,6%-át fordították társadalombiztosításra és szegénysegélyekre.16 Mindazonáltal 1930 az első időpont, amikor viszonylag nagy számú és egyszersmind összehasonlítható adattal rendelkezünk Nyugat-Európára vonatkozóan.17 Ekkor továbbra is Németországban költötték a legtöbbet – már a GDP 5,2%-át – ilyen célokra.18 Az Egyesült Királyság állt a második helyen 4,6%-kal, s mögötte nem sokkal le-

maradva Ausztria következett 4,4%-os arányával. Írország és Dánia a középmezőnyhöz tartozott (2,8-2,6%), a többi skandináv országban azonban ekkor még a bruttó hazai termék lényegesen kisebb, 0,7% (Finnország) és 1,1% (Svédország) közötti részét fordították társadalombiztosításra (6.2. táblázat).

6.2. táblázat - 6.2. táblázat ► A társadalombiztosítási kiadások (1900-1950) és a szociális biztonságra fordított kiadások (1950-1990) alakulása európai országokban a GDP százalékában

1900

1910

1920

1930

1940

1950

1950

1960

1970

1980

1990

Egyesült Királyság

4,6

7,1

10,0

11,0

13,8

17,7

17,3

Franciaország

4,8

12,6

13,4

15,3

26,8

27,1

Hollandia

1,5

3,7

7,1

11,1

20,0

28,6

28,5

Belgium

6,1

12,5

15,3

18,1

25,9

25,6

Írország

2,8

5,5

8,9

9,6

11,6

21,7

18,9

Németország/

NSZK

1,0

2,6

5,2

4,3

7,3

14,8

15,0

17,0

23,8

22,7

Ausztria

4,4

6,5

12,4

13,8

18,8

22,4

24,8

Svájc

1,4

4,0

6,0

7,5

10,1

13,8

14,4

Svédország

1,1

5,2

8,3

11,0

18,8

32,0

35,9

Dánia

2,6

5,9

8,4

11,1

16,6

26,9

28,4

Norvégia

1,0

3,6

5,7

9,4

15,5

20,3

Finnország

0,7

1,9

6,7

8,7

13,1

18,6

21,4

Olaszország

3,3

8,5

11,7

16,3

18,2

23,4

Magyarország

5,2

3,2

3,8

5,8

8,9

14,2

18,4


Megjegyzések:

Társadalombiztosítási kiadások:

Magyarország: állami alkalmazottak nyugdíjkiadásaival együtt. A négy alapvető társadalombiztosítási programra (baleset-, betegség-, nyugdíj- és munkanélküli-biztosítás) fordított, valamint Nyugat-Európában 1950-1970 között a közegészségügyi kiadások alakulása. A nyugat-európai országok kiadásai nem tartalmazzák a közalkalmazottak külön ellátásait, a hadigondozottak ellátásait és a közsegélyezést. Magyarország 1950-1990: az összes egészségügyi folyó kiadás, beleértve a közegészségügyet is, de az egészségügyi beruházások nélkül. Nyugat-Európa 1980-1989: közegészségyi kiadások nélkül. Németország 1950-től: NSZK. Németország 1913: szegénysegélyekkel együtt. Németország 1930-1940: saját számítás a következő munka alapján: Statistisches Bundesamt (Hrsg.): Bevölkerung und Wirtschaft, 1872-1972. Stuttgart, 1972. 219-224, 260. Dánia, Írország és az Egyesült Királyság április 1. és március 31. közötti pénzügyi évre vonatkozó adatai a megelőző év GDP-jének arányában vannak kifejezve. NyugatEurópa 1989: saját számítás a következő munka alapján: ILO: The cost of social security: Fourteenth international inquiry, 1987-1989. Geneva: ILO, 1996. 108, 164. (Németország), 109, 165. (Egyesült Királyság), 107, 164. (Franciaország), 108, 165. (Hollandia), 107, 163. (Ausztria), 109, 164. (Svájc), 108, 165. (Írország), 109, 164. (Svédország), 107, 163. (Dánia), 107, 164. (Finnország), 108, 165. (Norvégia), 108, 165. (Olaszország). Eltérő időpontok: Németország 1910: 1913, 1940: 1938; Egyesült Királyság 1980: 1979-80; Franciaország 1950: 1952, 1970: 1972; Svájc 1950: 1951; Írország 1930: 1929, 1950: 1953; Nyugat-Európa 1990: 1989; Magyarország 1940: 1939, 1990: 1989.

Szociális biztonságra fordított kiadások:

Az ILO definíciója szerint társadalmi biztonságra fordított kiadások (lásd szövegben). Dánia, Írország és az Egyesült Királyság április 1. és március 31. közötti pénzügyi évre vonatkozó adatai a megelőző év GDP-jének arányában vannak kifejezve. Eltérő időpontok: Németország: 1989; Egyesült Királyság: 1974/1975, 1979/1980, 1989; Franciaország: 1952, 1989; Hollandia: 1989; Ausztria: 1989; Svájc: 1951, 1989; Írország: 1953, 1989; Svédország: 1989; Dánia: 1974/1975, 1989; Finnország: 1989; Olaszország: 1989.

Források:

Társadalombiztosítási kiadások:

Tomka Béla: Szociálpolitika a 20. századi Magyarországon európai perspektívában. Budapest: Századvég, 2003. 150-151. (Magyarország 1930-1990). Peter Flora: Solution or source of crises? In W. J. Mommsen (ed.): The Emergence of the Welfare State in Britain and Germany, 1850-1950. London: Croom Helm, 1981. 359. (Németország 1913). Statistisches Bundesamt: Bevölkerung und Wirtschaft, 1872-1972. Stuttgart, 1972. 219-224, 260. (Németország 1930-1938). Jens Alber: Vom Armenhaus zum Wohlfahrtsstaat. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 60. (Németország 1900, Nyugat-Európa 1930). Peter Flora (ed.): State, Economy and Society in Western Europe, 1815-1975. Vol. I. Frankfurt/M.: Campus, 1983. 456. (Nyugat-Európa 1950-1970). Wolfram Fischer (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschaftsund Sozialgeschichte. Bd. 6. Stuttgart: Klett-Cotta, 1987. 217. (Nyugat-Európa 1980). ILO: The cost of social security: Fourteenth international inquiry, 1987-1989. Geneva: ILO, 1996. 108, 164. (Németország 1989), 109, 165. (Egyesült Királyság 1989), 107, 164. (Franciaország 1989), 108, 165. (Hollandia 1989), 107, 163. (Ausztria 1989), 109, 164. (Svájc 1989), 108, 165. (Írország 1989), 109, 164. (Svédország 1989), 107, 163. (Dánia 1989), 107, 164. (Finnország 1989), 108, 165. (Norvégia 1989), 108, 165. (Olaszország 1989).

Szociális biztonságra fordított kiadások:

Források: Tomka Béla: Szociálpolitika a 20. századi Magyarországon európai perspektívában. Budapest: Századvég, 2003. 154-155. (Magyarország 1950-1990). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe, 1815-1975. Vol. I. Frankfurt/M.: Campus, 1983. 456. (Nyugat-Európa 1950-1970). ILO: The cost of social security: Eleventh international inquiry, 1978-1980. Geneva: ILO, 1985. 57-58. (Nyugat-Európa 1980). ILO: The cost of social security: Fourteenth international inquiry, 1987-1989. Geneva: ILO, 1996. 74-75. (Nyugat-Európa 1989). ILO: World Labour Report 2000: Income Security and Social Protection in a Changing World. Geneva: ILO, 2000. 313. (Belgium 1990).

A második világháború után már teljesebb, s egyszersmind az előzőeknél jobb minőségű, konzisztensebb statisztikai idősorokkal rendelkezünk a jóléti ráfordításokról. Ezek közé tartozik mindenekelőtt az ILO adatgyűjtése az ún. szociális biztonságra fordított kiadásokról (social security expenditures)19 (6.2. táblázat). Mint erre már korábban utaltunk, az ILO négy alapvető társadalombiztosítási ág és a közegészségügy mellett a családi- és anyasági, a közszolgálatban állóknak adott társadalombiztosítási, a segélyezés bizonyos formáira fordított kiadásokat (például járulékfizetéshez nem kötött nyugdíjakat) és a hadiáldozatoknak nyújtott juttatásokat is figyelembe veszi.20 A szociális biztonságra fordított kiadások terén mérsékeltebb emelkedést láthatunk a második világháborút közvetlenül követően és a század végén, s gyorsabbat az 1960-as és 1970-es években. A legmagasabb kiadási aránnyal 1950-ben az NSZK rendelkezett, s szintén sokat költött ilyen célokra ekkoriban Franciaország, Belgium és Ausztria is, míg a viszonylag kis ráfordítással rendelkezők között a skandináv országokat, Hollandiát, valamint Svájcot találjuk. A leggyorsabb növekedési ütemet – az említett Svájc kivételével, amely az 1950-es évek közepétől a vizsgált korszak végéig a legkisebb kiadási arányt mutatta fel – éppen az utóbbi országcsoport produkálta. A hagyományosan sokat költőket (NSZK, Belgium, Ausztria) Hollandia az 1960-as évek végétől előzte meg, majd egy évtized múlva már Svédország került az élre. Az 1950-1990 közötti időszak egészét tekintve Svédországban volt a legnagyobb a növekedés, de Hollandia és Dánia sem sokkal maradt el ettől. Szintén gyors fejlődést figyelhetünk meg Franciaországban is. Ezzel szemben a legkevésbé az Egyesült Királyságban emelkedett a szociális biztonságot szolgáló kiadások aránya, de a magas szintről induló NSZK is mérsékeltebb növekedési ütemmel rendelkezett. Így az 1980-as évek végén Svédország 35,9%-os kiadási aránya volt a legmagasabb, lényegesen megelőzve a nagyjából azonos szinten mozgó Hollandia (28,5%) és Dánia (28,4%) mutatóját (6.2. táblázat).

Az imént megismerthez nagyon hasonló képet kapunk akkor, ha további területek – mint a szociális segélyek, a közoktatás, a lakástámogatás, valamint a folyó kiadások mellett az előző statisztikában nem szereplő szociális célú beruházások – kiadásait szintén figyelembe vesszük. Ilyen tágabb definíciót használ az OECD adatgyűjtése, melyet a 20. század második felére vonatkozóan a 6.3. táblázat tartalmaz.21

Az átfogóbb definíció eredményeként a kiadások GDP-hez viszonyított aránya mindenütt jelentősen megemelkedik már a 20. század elején is. Németország 1913-ban a GDP 6,1%-át fordította szélesebb értelemben vett jóléti célokra – vagyis társadalombiztosításra, oktatásra, közegészségügyre –, ami a legmagasabb szint volt ekkoriban Nyugat-Európában. A századelőn ugyancsak viszonylag magas kiadási aránnyal rendelkezett Svájc, az Egyesült Királyság és Írország is.22 A két világháború között folyamatosan nőtt a szociális kiadások aránya, s – Finnország és Olaszország kivételével – minden országban 5% fölé került. A második világháború után nagyjából ugyanakkor látható a leggyorsabb növekedés és a legnagyobb és legalacsonyabb ráfordításokkal rendelkező országok is közel azonosak voltak, mint azt a szociális biztonságra fordított kiadások esetén megfigyeltük (6.3. táblázat).

A rendelkezésre álló meglehetősen szórványos adatok alapján a kelet-közép- európai országok a 20. század első felében kevéssé maradtak el a nyugat-európai országoktól a jóléti ráfordítások GDP-hez viszonyított arányát tekintve. Sőt, például Magyarország szociális biztonságra fordított kiadásai 1930-ban nemzetközi összehasonlításban is magasnak számítottak – igaz, ezek az állami alkalmazottak nyugdíjkiadásait is tartalmazták (6.2. táblázat). Lengyelország egyes területei örökölték a fejlett német társadalombiztosítást, de 1927-ben és 1933-ban több tekintetben ezt is továbbfejlesztették.23 Hasonló volt a helyzet Csehszlovákiában, ahol a cseh területeken az osztrák társadalombiztosítás jelentette az előzményeket. Feltűnő azonban a berendezkedő kommunista rendszerek mérsékelt jóléti erőfeszítése mind a két világháború közötti időszakhoz viszonyítva, mind pedig nemzetközi összehasonlításban. Csehszlovákia szociális biztonságra fordított kiadásának aránya 1965 és 1980 között lényegében stagnált.24 Lengyelország és Magyarország a szociális biztonságra fordított kiadások és a szociális kiadások alakulása terén a század közepétől az 1970-es évek elejéig mindinkább lemaradt Nyugat-Európától.25 Ugyanakkor a lemaradás az 1970-es évektől kezdve csökkent. Ennek oka egyrészt az volt, hogy a nyugat-európai országok ráfordításainak növekedése ekkor már lelassult. Ezenkívül sajátos módon a fokozódó gazdasági és politikai nehézségek is a jóléti kiadások nemzeti termékhez viszonyított arányának emelkedését eredményezték több kelet-közép-európai országban: a gazdasági növekedés visszaesett, de a jóléti programok bővítését politikai okokból folytatták. Ugyanakkor e kiadásokat értékelve azt is látni kell, hogy a kommunista országokban a szociális biztonság másfajta rendszere jött létre, mint Nyugat-Európában. Ezért voltak olyan költségek – mindenekelőtt a teljes foglalkoztatottsággal összefüggésben – melyek Nyugat-Európában nem jelentkeztek, s melyeket az ILO és az OECD eddig vizsgált adatai sem foglalnak magukban. A jóléti intézmények ezen különbségeiről később részletesen szó lesz.

6.3. táblázat - 6.3. táblázat ► A szociális kiadások alakulása a GDP százalékában európai országokban, 1950-1990

1950

1960

1970

1980

1990

Egyesült Királyság

14,8

15,1

20,0

24,5

24,6

Franciaország

13,4

16,7

28,3

31,4

Hollandia

13,3

18,9

28,7

40,2

35,1

Belgium

18,3

23,4

36,0

31,6

Írország

14,7

14,0

19,8

29,0

24,3

Németország/NSZK

19,2

21,7

24,7

31,0

27,4

Ausztria

20,4

24,8

32,6

29,2

Svájc

7,4

8,8

12,5

19,7

22,5

Svédország

11,3

15,2

25,9

37,9

40,1

Dánia

10,4

14,4

22,6

32,8

35,3

Norvégia

9,2

13,7

21,1

26,1

34,0

Finnország

10,5

12,7

17,2

24,8

31,4

Olaszország

16,5

21,3

27,0

26,2

Magyarország

11,3

13,9

19,6

27,8


Megjegyzések: Az OECD definíciója szerinti szociális kiadások: jövedelempótló támogatások (táppénz, nyugdíj stb.), oktatási, egészségügyi és lakáskiadások együtt. Nyugat-Európa 1950-1990: közalkalmazottaknak nyújtott szociális juttatások nélkül; Magyarország 1960-1989: közalkalmazottaknak nyújtott szociális kiadásokkal együtt; Magyarország 1960: lakáskiadások nélkül. Eltérő időpontok: Magyarország: 1989; Dánia: 1951/1952, 1960/1961, 1970/1971; Magyarország 1970, 1980, 1989: saját számítások.

Források: Gács Endre: Szociális kiadásaink nemzetközi összehasonlításban. Statisztikai Szemle, 1985. 12. szám. 1228. (Magyarország 1960). Magyarország nemzeti számlái. Főbb mutatók. 1991. Budapest: KSH, 1993. 85. (Magyarországi társadalmi juttatások 1970). Beruházási Évkönyv. 1980. Budapest: KSH, 1981. 18. (Magyarországi szociális beruházások 1970). Népgazdasági mérlegek, 1949-1987. Budapest: KSH, 1989. 66. (Magyarországi szociális tőkeállomány értékcsökkenése 1970). A lakosság jövedelme és fogyasztása, 1960-1980. Budapest: KSH, 1984. 21. (Magyarországi vállalatok, szövetkezetek által finanszírozott szociális juttatások, 1970). A Világbank szociálpolitikai jelentése Magyarországról. Szociálpolitikai Értesítő, 1992. 2. szám. 54. (Magyarország 1980-1989). Jens Alber: Germany. In Peter Flora (ed.): Growth to Limits: The Western European Welfare States Since World War II. Vol. 4. Berlin – New York: De Gruyter, 1987. 325. (Németország 1950-1980). OECD: Social Expenditure, 1960-1990. Paris: OECD, 1985. 80. (Franciaország, 1960-1990). Richard Parry: United Kingdom. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 393. (Egyesült Királyság 1950-1980). Joop Roenbroek – Theo Berben: Netherlands. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 720. (Hollandia 19501980). Jos Berghman – Jan Peeters – Jan Vranken: Belgium. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 815. (Belgium 1950-1980). Wolfgang Weigel – Anton Amann: Austria. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 584. (Ausztria 1950-1980). Peter Gross – Helmut Puttner: Switzerland. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 648. (Svájc 1950-1980). Maria Maguire: Ireland. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 464. (Írország 1950-1980). Sven Olsson: Sweden. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 42. (Svédország 1950-1980). Lars Norby Johansen: Denmark. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 234. (Dánia 1950-1980). Matti Alestalo – Hannu Uusitalo: Finland. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 167. (Finnország 1950-1980). Stein Kuhnle: Norway. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 110. (Norvégia 1950-1980). Maurizio Ferrera: Italy. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 517. (Olaszország 1950-1980). OECD: Social Expenditure Statistics of OECD Members Countries: Labour Market and Social Policy Occasional Papers. No. 17. Paris: OECD, 1996. 19. (szociális kiadások, Nyugat-Európa 1990). UNESCO: Statistical Yearbook. 1993. Paris: UNESCO, 1993. 416-418. (oktatási közkiadások, Nyugat-Európa 1990). OECD: National Accounts: Main Aggregates, 1960-1997. Vol. I. Paris: OECD, 1999. (GDP, Nyugat-Európa 1990).

A kiadások 20. századi alakulását vizsgálva a legfeltűnőbb jelenség tehát azok hatalmas mértékű emelkedése – különösen Nyugat-Európában, de a kontinens többi részén is. A ráfordítások dinamikus növekedéséhez az vezetett, hogy a század folyamán a jóléti programok differenciálódtak, kibővültek, s emellett a lakosság mind nagyobb hányadára terjedtek ki. Ezenkívül a jóléti juttatások színvonala is javult, mégpedig a gazdasági növekedést meghaladó ütemben. A következőkben ezeket a folyamatokat mutatjuk be, ami egyben segít pontosabb képet rajzolni arról, hogy a 20. század során milyen mechanizmusok, illetve intézmények szolgálták a szociális biztonság megteremtését Európában.

◄ A JÓLÉTI PROGRAMOK DIFFERENCIÁLÓDÁSA ► A baleset-, a betegség-, a nyugdíj-, a munkanélküli-biztosítás, valamint a családi juttatások együttesen a 20. század során végig megőrizték döntő jelentőségüket a társadalombiztosításban, sőt általában a jóléti szolgáltatások között. E programok ugyanis bevezetésük után egyre bővültek, a korábban biztosított kockázatok mellett egyre inkább azokkal összefüggő mellékkockázatokat is fedeztek, de ezenkívül teljesen új juttatási formák is megjelentek a már létezők mellett. Ennek a differenciálódásnak már a két világháború között is nyilvánvaló jelei voltak, s a második világháború után méginkább előrehaladt. A sokrétű folyamatot az egyes fontosabb területekről vett példák illusztrálják.

Az egészségbiztosítás kezdetben elsősorban a rövidebb betegségek költségeit fedezte, s például Németországban még a két világháború között is csak igen korlátozott volt a munkások kórházi ápolásának lehetősége, Nagy-Britanniában pedig az 1911-es betegségbiztosítási törvény egyáltalán nem nyújtott támogatást kórházi ápolásra és a szakorvosok szolgáltatásaihoz. A betegségbiztosítások tehát kezdetben tipikusan a pénzbeli juttatásokra koncentráltak. Néhány ország– mint például Dánia – kivételével a második világháború után zajlott le a természetbeli juttatások gyors kiterjedése. Bár a pénzbeli juttatásokat is tovább bővítették, ezek fokozatosan mégis háttérbe szorultak a természetbeni ellátásokra – pl. kórházi ápolás, gyógyszerek – fordított kiadások mögött, mivel utóbbiak költségeinek növekedése nagyobb ütemű volt.26 Az egészségbiztosítás esetében különösen erős tendencia volt a fedezett kockázatok kiterjesztése a betegségnek nem tekinthető helyzetekre, mint az állapotosság, a szülés utáni gyermekgondozás vagy a fogamzásgátlás.27

A nyugdíjbiztosításban fokozatosan történt meg a nyugdíjak kiterjesztése a különböző rizikótényezőkre (magas életkor, rokkantság, eltartó halála). Mindhárom kockázatot a kezdetektől csak az 1919-es hollandiai szabályozás fogta át.

A második világháború kitörésekor Svájc kivételével már minden nyugat-európai országban volt öregségi nyugdíjbiztosítás, de a rokkantságra csak 11 országban, az eltartó halálára pedig 8 országban terjedt ki.28 A második világháborút követő évtizedek – mint erről még később is szó lesz – minden tekintetben a nyugdíjprogramok kiterjesztését hozták. Az átalakulásba beletartozott az is, hogy a különböző nyugdíjtípusok összekapcsolódtak-kombinálódtak, a közöttük lévő különbségek mérséklődtek.

A munkanélküli-biztosítás terén viszonylag korán – Nyugat-Európában Franciaország kivételével mindenütt a második világháborúig – igyekeztek a családok anyagi helyzetéhez igazítani a szolgáltatásokat az eltartottak számát követő pótlék meghatározásával. Az 1960-as évek végétől jellemző tendencia volt a munkanélküliség okának figyelembevétele a juttatások megállapításánál: konjunkturális okok vagy technológiai átalakítás miatt bekövetkezett tömeges elbocsátás esetén majdnem a teljes korábbi bér összegét folyósították.29

A családi pótlékot először 1921-ben Ausztriában vezették be. Ez a juttatás a többi anyasági-családi támogatással együtt sajátos helyet foglalt el, mert gyakran a társadalombiztosításhoz kapcsolódott, de nem annyira a társadalombiztosítási ellátások részeként, hanem a biztosítotti jogviszonytól függetlenül folyósították. A második világháború előtt még csak három nyugat-európai országban, de az 1950-es évek közepén már mindegyik államban létezett ennek valamilyen formája30 (6.1. táblázat).

A fentieken túl az új, társadalombiztosításhoz kötődő juttatásokra jó példa lehet az idősek gondozásra való jogosultságának bevezetése 1968-ban Hollandiában, vagy a csődbe jutott vállalatok dolgozóinak fizetett bér Németországban.31 Emellett a társadalombiztosításon kívül eső jóléti szolgáltatások is növekedtek, s közöttük újak is kialakultak és széleskörűen elterjedtek: ilyen volt például a lakhatási támogatás vagy a tanulmányi ösztöndíj.32

A juttatások/szolgáltatások bővülésének minden fontos társadalombiztosítási területen és nyugat-európai országban látható folyamata azonban nem jelentette azt, hogy az egyes programok azonos jelentőséggel bírtak volna, s a növekedési dinamikájuk egyforma volt. A nyugdíjbiztosítást – mint láttuk – többnyire nem elsőként vezették be a társadalombiztosítási programok közül, létrehozása után azonban az erre fordított kiadások rendszerint gyorsan meghaladták a többi programét. A nyugdíjak aránya – Franciaország kivételével – már 1960-ban is mindenütt a legmagasabb volt az összes tétel között, s átlagosan a társadalombiztosítási kiadások felét tette ki.

Nem mond ennek ellent az, hogy az 1960 utáni két évtizedben az egészségügyi kiadások részaránya nőtt a legdinamikusabban: 1980-ban ezek már átlagosan elérték a társadalombiztosítási kiadások 30,3%-át Nyugat-Európában. Ez a növekedés ugyanis csak kis részben a nyugdíjak, sokkal inkább a családi pótlék és az anyasági ellátások arányának rovására következett be: előbbi korábban tekintélyes részaránya átlagosan kevesebb mint felére zsugorodott a két időpont között.

A szokásos tényezők – a jogosultság kiterjesztése, az időskorú lakosság arányának emelkedése és az ellátás színvonalának javulása – mellett a növekedés okai között speciális tényezőként megjelent az egészségügyi szolgáltatások „árrobbanása" is, vagyis ezek árszínvonalának átlagosnál nagyobb mértékű növe-

kedése.33

A jóléti kiadások szerkezetében változást eredményezett a tömeges munkanélküliség megjelenése az 1970-es és 1980-as években. Magas arányú munkanélküliség ugyan már a két világháború között is kialakult az ipari országokban, de akkor még közel sem volt olyan nagyfokú az állam elkötelezettsége a jövedelmek szinten tartására, mint ebben a periódusban. Ennek az új elkötelezettségnek az eredményeként a munkanélkülieknek juttatott segélyek több országban számottevően befolyásolták a jóléti büdzsé szerkezetét. A munkanélküliség következményei (a szociális juttatások iránti növekvő kereslet, ugyanakkor kevesebb járulékfizető) hozzájárultak ahhoz is, hogy bár sok helyütt a jóléti állam leépítésének szükségességéről folyt a vita, a gyakorlatban – például az 1980-as évek második felének Angliájában – a jóléti kiadások egyes programok megszüntetése vagy átalakítása ellenére nem, vagy csak kis mértékben csökkentek. A különbségek azonban igen nagyok voltak az egyes országok között ezen a téren, s összességében a munkanélküli-kiadások még a tömeges munkanélküliség megjelenése ellenére is relatíve kis hányadát tették ki a társadalombiztosítási kiadásoknak Nyugat-Európában.

A társadalombiztosítás terén az előbbiekben megfigyelt fejlődési tendenciák legtöbbje a jóléti intézmények szélesebb körének szerkezetét vizsgálva is látható. A második világháború után az oktatásra, a nyugdíjakra és az egészségügyre fordított összegek tették ki a teljes jóléti kiadások túlnyomó részét Nyugat-Európában. Az oktatási kiadások aránya a második világháború után kezdetben emelkedett, de az 1970-es évektől – Finnország kivételével – mérséklődött az összes kiadás között, az egészségügyre és a nyugdíjakra fordított összegek aránya ellenben fluktuációkkal ugyan, de végig nőtt. A nyugdíjkiadások nagy tehetetlenségét mutatja, hogy azok arányai az 1970-es évek közepe utáni lassuló gazdasági és jóléti növekedés közepette is emelkedtek.34

A második világháborúig terjedő időszakban a kelet-közép-európai jóléti intézmények fejlődési iránya a legtöbb tekintetben megfelelt a Nyugat-Európában megfigyelhető trendeknek. Hasonlóságot láthatunk egyrészt abban, hogy a társadalombiztosítás vált a jóléti rendszer központi elemévé, másrészt a társadalombiztosítási programok differenciálódása és a rendelkezésre álló adatok alapján azok belső szerkezete is hasonlóan alakult – pl. nagyban nőtt a nyugdíjakra fordított kiadások jelentősége. A század közepétől azonban nőttek az eltérések a jóléti intézmények strukturális jellemzői terén Nyugat-Európa és Kelet-Közép- Európa között. A kommunista országokban ugyanis ellentmondásosan alakultak a társadalombiztosítás funkciói. A hagyományos szegénypolitika szinte teljes megszüntetése egyfelől növelte a társadalombiztosítás jelentőségét. Ugyanakkor a szociálpolitika szempontjainak érvényesülése más, a nyugat-európai társadalmakban viszonylagos autonómiával rendelkező területeken, mint az árképzés vagy munkaerőpiac, csökkentette a társadalombiztosítás jelentőségét az egész jóléti rendszeren belül. A társadalombiztosítási programok differenciációja folytatódott Kelet-Közép-Európában is, de a nyugat-európaitól eltérő prioritásokkal, mindenekelőtt az ipari termelés, s különösen a munkaerő mobilizációjának szempontjait szem előtt tartva. A második világháború utáni első két évtizedben feltűnő volt a nyugdíjakra fordított kiadások alacsony, s az egészségügyi kiadások relatíve magas aránya. Később a nyugdíjak kiadási aránya növekedett, ellenben az egészségügyi kiadásoké akkor csökkent, amikor az Nyugat-Európában emelkedésnek indult. Mint fontos különbség szintén megemlítendő a családtámogatások viszonylag magas szintje és ugyanakkor a munkanélküli-ellátásokra fordított kiadások teljes hiánya Kelet-Közép-Európában.35

◄ A LEFEDETTSÉG ALAKULÁSA ► A társadalombiztosítás kezdeti, első világháború előtti programjai csak a lakosság illetve a foglalkoztatottak kis hányadára terjedtek ki. Ez alól talán csak Németország és bizonyos tekintetben Anglia és Dánia volt kivétel. Németországban már a századfordulón a gazdaságilag aktív lakosság nagyobbik hányada rendelkezett baleset- és nyugdíjbiztosítással, Angliában pedig 1910-ben a baleset-biztosításról mondható el ugyanez36 (6.4. és 6.5. táblázat).

A szociális jogok fejlődése terén a következő évtizedek egyik legjellemzőbb tendenciája a társadalombiztosításban részesedők arányának fokozatos emelkedése volt. Ez a folyamat különösen a skandináv országokban már a két világháború között is sokat haladt előre, de az univerzalitás – a lakosság egészének bevonása a jóléti programokba – irányába való fejlődés a második világháború után gyorsult föl. A lefedettség még a 20. század végére sem vált mindenütt teljessé, de mértéke az 1980-as évekre már olyan szintet ért el, hogy e tekintetben – Peter Flora nyomán – „érettnek" nevezhetjük a nyugat-európai társadalombiztosítási rendszereket.37

A társadalombiztosítási jogosultságok kiterjesztése már a kezdetektől két fő irányban történt. Egyrészt megfigyelhető a mind szélesebb foglalkoztatotti csoportok saját jogon történő bevonása a biztosításokba. A másik irányként egyre többen részesedtek nem saját jogon is a szolgáltatásokból, mivel azokat kiterjesztették a hozzátartozókra – elsősorban a betegségbiztosítás esetében –, illetve a hátramaradottakra, több juttatásnál pedig figyelembe vették az eltartottak számát. De a jogok kiterjesztésében más tekintetben is sajátos törvényszerűség érvényesült. Míg a politikai jogok döntően a társadalmi hierarchiában felülről lefelé haladva terjedtek Nyugat-Európában, addig a szociális jogok esetében ez többé-kevésbé fordítva történt.38 Elsőként a legfontosabb iparágakban dolgozó, s a különösen veszélyes foglalkozásokat űző munkásokat vonták be a programokba, majd azok kiterjedtek minden ipari munkásra, később a mezőgazdasági munkásokra. Ezután rendszerint a jobban keresők, s végül az önállóak következtek. Az önállóak – különösen a parasztok – bevonása mindazonáltal bonyolult folyamat volt, már csak azért is, mert e rétegek gyakran maguk is ellenezték a társadalombiztosítással járó terheket. Végül más, nem munkavállalói társadalmi csoportok, mint például a diákok is saját jogon biztosítottá váltak sok országban. A társadalom perifériáin élők kivételt jelentettek ebből a szempontból, mert ők viszonylag későn részesültek a szociális jogokból.39

6.4. táblázat - 6.4. táblázat ► Az egészségbiztosításban résztvevők aránya a gazdaságilag aktív lakosság százalékában európai országokban, 1900-1990

1900

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

Egyesült Királyság

-

-

73

82

90

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

Franciaország

9

18

17

32

48

60

69

96

Hollandia

-

-

-

(42)

(42)

54

60

74

85

(100)

Belgium

6

12

21

33

31

57

57

92

Írország

-

-

-

34

44

53

58

67

78

89

Németország/NSZK

39

44

53

57

56

57

67

67

84

(100)

Ausztria

18

24

39

59

56

71

85

87

86

Svájc

-

-

43

69

86

89

(100)

(100)

(100)

99

Svédország

13

27

28

35

49

97

(100)

(100)

(100)

(100)

Dánia

27

54

97

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

Norvégia

-

-

55

56

86

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

Finnország

-

-

-

-

-

-

-

(100)

(100)

(100)

Olaszország

(6)

(6)

(6)

7

47

44

76

92

Magyarország A

25

27

27

46

63

79

83

Magyarország B

47

85

97

100

(100)


Jelmagyarázat: Magyarország A: táppénzre jogosultak az aktív keresők százalékában. Magyarország B: biztosítottak a lakosság százalékában.

Megjegyzések: A zárójelben lévő számok részben törvényi szabályozáson nyugvó becslést, részben pedig 100%-nál nagyobb lefedettségi arányt jeleznek. Utóbbi esetben az összehasonlítás céljára 100%-os arányt adtunk meg. Az általános biztosítások lefedettségét teljesnek vettük. Magyarország A 1924-1980: saját számítások az alább megadott források alapján. Magyarország 1940: becslés 1939-re a mai területre, ennek forrásait lásd alább. Eltérő időpontok: Magyarország 1924, 1939; Németország 1989; Hollandia 1989; Ausztria 1989; Svájc 1989; Írország 1989; Svédország 1989; Dánia 1989; Finnország 1989; Norvégia 1989. Az 1980-as nyugat-európai adatokhoz interpolálás révén jutottunk, az 1975-ös és az 1987-es adatok felhasználásával. Írország: táppénzjogosultak adatai. Hollandia 1930-1940: csak táppénzjuttatások érvényben; Hollandia 1970: táppénzjogosultak adatai. Svájc: az 1945 előtti adatok egészségbiztosításra és táppénzre egyaránt vonatkoznak, az ezt követő adatok csak egészségbiztosítást foglalnak magukban. Források: ILO: International Survey of Social Services. Studies and Reports. Series M. No. 11. Geneva: ILO, 1933. 363-370. (Magyarország 1924, 1930; saját számítás). Statisztikai Negyedévi Közlemények, XLIII (1940), 204. (Magyarország 1939; saját számítások). Statisztikai Évkönyv. 1990. Budapest: KSH, 1991. 17. (Magyarország 1950-1980, biztosítottak a lakosság arányában). Egészségügyi helyzet. 1972. Budapest: KSH, 1973. 90, 108, 114, 164, 167, 191. (Magyarország 1950-1980, biztosítottak a lakosság arányában). A társadalombiztosítás fejlődése számokban, 1950-1985. Budapest: Kossuth, 1987. 52-55. (Magyarország 1950-1980, a táppénzre jogosultak aránya). Time series of historical statistics, 1867-1992. Vol. I. Budapest: KSH, 1993. 36. (Magyarország, aktív keresők; saját számítások). Statisztikai Évkönyv. 1990. Budapest: KSH, 1991. 17. (Magyarorszság 1990). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe, 1815-1975. Vol. I. Frankfurt/M.: Campus, 1983. 460. (Nyugat-Európa 1900-1975). ILO: The cost of social security: Fourteenth international inquiry, 1987-1989. Geneva: ILO, 1996. 201. (Ausztria 1987), 203. (Ausztria 1989, Dánia 1987, 1989), 204. (Finnország 1987, 1989), 205. (Németország 1987), 206. (Írország 1987, Németország 1989), 207. (Írország 1989), 211. (Hollandia 1987), 212. (Hollandia 1989), 213. (Norvégia 1987), 214. (Svájc 1987, 1989, Norvégia 1989), 216. (Svédország 1987, 1989). ILO: Yearbook of labour statistics. 1995. Geneva: ILO, 1996. 164. (Ausztria 1987, 1989), 165. (Németország 1987, 1989), 166. (Írország 1987, 1989), 167. (Hollandia 1987, 1989, Norvégia 1987, 1989), 168. (Svájc 1987, 1989), 169. (Svédország 1987, 1989).

6.5. táblázat - 6.5. táblázat ► Az öregségi nyugdíjbiztosításban résztvevők aránya a gazdaságilag aktív lakosság százalékában európai országokban, 1900-1990

1900

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

Egyesült Királyság

82

90

94

86

83

Franciaország

(8)

13

14

(36)

48

69

92

93

Hollandia

52

58

65

64

(100)

(100)

(100)

(100)

Belgium

9

29

(29)

51

(44)

57

89

100

Írország

44

55

64

71

86

(100)

Németország/NSZK

53

53

57

69

72

70

82

81

91

(100)

Ausztria

2

(5)

43

51

75

78

82

85

Svájc

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

Svédország

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

Dánia

-

95

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

Norvégia

-

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

Finnország

-

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

Olaszország

0

(2)

(38)

38

38

(39)

89

99

Magyarország

16

30

47

85

97

100

100


Megjegyzések: A zárójelben lévő számok részben törvényi szabályozáson nyugvó becslést, részben pedig 100%-nál nagyobb lefedettségi arányt jeleznek. Utóbbi esetben az összehasonlítás céljára 100%-os arányt adtunk meg. Az általános biztosítások lefedettségét teljesnek vettük. Magyarország 1950-1990: a lakosság százalékában. Magyarország 1940: becslés 1939-re a mai területre az alább megadott források alapján. Eltérő időpontok: Magyarország 1939; az 1980-as nyugat-európai adatokhoz interpolálás révén jutottunk, az 1975-ös és az 1987-es adatok felhasználásával; Németország 1989; Ausztria 1925, 1989; Svájc 1989; Írország 1989; Svédország 1989; Dánia 1989; Finnország 1989; Norvégia 1989; Dánia 1930: csak rokkantsági nyugdíj; Írország: 1960-ig csak özvegyi és árvasági nyugdíj; Egyesült Királyság 1930-1940: becslés az egészségbiztosítási adatok alapján.

Források: ILO: Compulsory Pension Insurance: Studies and Reports. Series M. No. 10. Geneva: ILO, 1933. 106107. (Magyarország 1930). Magyar Statisztikai Évkönyv. 1940. Budapest: KSH, 1941. 47., 56-57. (Magyarország 1940). A társadalombiztosítás fejlődése számokban, 1950-1985. Budapest: Kossuth, 1987. 59. (Magyarország 1950-1980). Statisztikai Évkönyv. 1990. Budapest: KSH, 1991. 17. (Magyarország 1990). Time series of historical statistics, 1867-1992. Vol. I. Budapest: KSH, 1993. 36. (Magyarország, aktív keresők; saját számítások). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe, 1815-1975. Vol. I. Frankfurt/ M.: Campus, 1983. 460. (Nyugat-Európa 1900-1975). ILO: The cost of social security: Fourteenth international inquiry, 1987-1989. Geneva: ILO, 1996. 201. (Ausztria 1987), 202. (Ausztria 1989), 203. (Dánia 1987, 1989), 204. (Finnország 1987, 1989), 205. (Németország 1987, 1989), 206. (Írország 1987), 207. (Írország 1989), 211. (Hollandia 1987), 212. (Hollandia 1989), 213. (Norvégia 1987, 1989), 215. (Svájc 1987, 1989), 216. (Svédország 1987, 1989). ILO: Yearbook of labour statistics. 1995. Geneva: ILO, 1996. 164. (Ausztria 1987, 1989), 165. (Németország 1987, 1989), 166. (Írország 1987, 1989), 167. (Hollandia 1987, 1989, Norvégia 1987, 1989), 168. (Svájc 1987, 1989).

Ez a fajta fokozatos kiterjesztés mindenekelőtt az ún. bismarcki típusú – biztosításon alapuló – jóléti rendszerrel rendelkező országokban érvényesült. A folyamatos bővítések következtében egy idő után több ilyen államban is – pl. az NSZK-ban, Ausztriában, Franciaországban az 1970-es évekre – a lakosság szinte egésze biztosítottá vált.40 Ezzel szemben a gyakran Beveridge-típusúnak is nevezett szociális rendszerű országokban – ahol egyes szolgáltatások állampolgári jogon járnak – sokszor ugrásszerűen ment végbe a jogosultak számának növekedése: a skandináv országokban és Nagy-Britanniában bizonyos jóléti programokat egyszerre terjesztettek ki a lakosság egészére a két világháború között és a második világháború után.

A jóléti jogosultságokat meghatározó elveket vizsgálva azt láthatjuk, hogy a társadalombiztosítási programok kezdeti, első világháború előtti szakaszában két rendszer dominált ezen a téren: a munkahely típusához igazodó, járulékfizetést feltételező és a rászorultsági alapú rendszer. Az előbbi típusba tartoztak például a nyugdíjbiztosítás juttatásai Németországban, melyekből kezdetben csak a munkások részesedhettek a befizetett járulékaik függvényében. Több skandináv országban és Nagy-Britanniában ellenben inkább az életkortól és a jövedelem nagyságától függött az, hogy ki volt jogosult az állami nyugdíjbiztosítás szolgáltatásaira. Az ilyen rászorultsági alapú állami nyugdíjat elsőként Dániában az 1890-es években vezették be, majd Nagy-Britanniában 1908-tól hasonló rászorultsági alapú, s előzetes járulékfizetéshez nem kötött nyugdíjrendszer működött.41

Később ez a kettős jogosultsági minta változni kezdett. A rászorultsági elv már a két világháború között visszaszorult, a század második felében pedig tovább marginalizálódott. Például az öregségi nyugdíjbiztosításban ez azt jelentette, hogy míg 1930-ban a nyugat-európai országok többségében érvényesült ez az elv a jogosultság megállapítása során, addig a háború utáni években már csak mintegy az országok feléről mondható ez el, az 1980-as évekre pedig már mindenütt megszűnt, illetve csak a kiegészítő nyugdíjaknál maradt meg Írországban és Svájcban.42

Emellett már korán megjelent az állampolgárság (citizenship) elve, mint a jogosultságot biztosító tényező: Svédországban 1913-ban egy univerzális, minden állampolgárra kiterjedő, járulékfizetésen alapuló nyugdíjprogram mellett döntöttek. Ez ekkor még inkább elvi jelentőségű volt, mert nagyon alacsony színvonalú juttatásokat biztosított.43 Az állampolgárság néhány évtizeddel később, a két világháború között, s különösen a második világháború utáni években azonban már jelentős gyakorlati szerephez is jutott a szociális jogok érvényesítésében. E folyamat része volt a minden állampolgárra kiterjedő betegség- és nyugdíjbiztosítás bevezetése Dániában. Nemzetközileg legnagyobb hatású állomását azonban az 1942-ben Nagy-Britanniában kiadott Beveridge-jelentés, illetve a később ezen alapuló reformok képezték. A háború során Sir William Beveridge vezetésével alakult kormánybizottság kidolgozta a brit jóléti rendszer háború utáni újjászervezésének programját. A Beveridge-terv minden állampolgárra ki kívánta terjeszteni a legjelentősebb szociális jogokat. Ez ugyan nem valósult meg maradéktalanul, de az egészségbiztosítás háborút követő átalakítása – a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (National Health Service) létrehozása – során az állampolgársági elvet érvényesítették a jogosultságok meghatározásában. Beveridge tervének és a brit egészségügyi reformnak jelentős kisugárzása volt, de a világháború utáni két évtizedben a jóléti rendszerek fejlődése még inkább a korábbi jogosultsági elvek alapjain ment végbe. Csak az 1960-as-1970-es évektől vált igazán jelentőssé az állampolgárságnak mint a jogosultságot meghatározó szempontnak az érvényesülése. Ez különösen a – gyakran szociáldemokratának nevezett jóléti modellhez tartozó – dán, svéd, finn társadalombiztosítási rendszerről mondható el, mely lényegében minden társadalmi csoportra kiterjedt. Dániában például az önkéntes munkanélküli-biztosításhoz még az önállóak is csatlakozhattak, miként az állami alapnyugdíjat is megkapták, amelyhez csak egy bizonyos életkort kellett elérni, s meghatározott ideig az országban tartózkodni. A kiegészítő állami nyugdíj mindamellett itt is munkaviszonyt és járulékfizetést feltételezett.44

Ugyanakkor a különböző jogosultsági rendszerek között egyfajta közeledés is megfigyelhető. Azokban az országokban, ahol általános és egységes biztosítások léteztek, a juttatásokat kissé differenciálták a jövedelmek, vagyis a befizetett járulékok arányában. Ez történt az Egyesült Királyságban és a skandináv országokban 1959 és 1966 között, ahol az egységes nyugdíjak mellé bevezettek jövedelemarányos kiegészítő nyugdíjat is. Azokban az országokban ellenben, ahol jövedelemarányos nyugdíjrendszer volt érvényben, egységes elemeket is beépítettek. Ez következett be Hollandiában (1956), Olaszországban (1965) és Németországban (1972).45 Később, az 1980-as években a konvergencia folytatódott, de – ahogyan gyakran fogalmaznak – a „welfare state" helyett a „workfare state" alapján, vagyis a jóléti juttatások jogosultságai mind nagyobb mértékben kapcsolódtak a munkvállaláshoz az állampolgári elv helyett.46

Ami Kelet-Közép-Európát illeti, Csehszlovákiában a biztosítottak köre gyorsan bővült már az első világháború után is, míg Magyarország és Lengyelország esetében a társadalombiztosítással lefedettek aránya a két világháború között ugyan nőtt, de még mindig viszonylag alacsony maradt. A második világháború után ellenben igen jelentős ütemben emelkedett a társadalombiztosítási ellátásokra jogosultak aránya Kelet-Közép-Európában, s ez a lefedettségi arányokat gyorsan közelítette az élenjáró nyugat-európai országok színvonalához. Ugyanakkor az 1950-es években szembetűnő egyes társadalmi csoportok – mindenekelőtt a parasztság – politikai szempontok által vezérelt diszkriminációja is. A diszkrimináció legdurvább megnyilvánulásai azonban hamarosan megszűntek, s az 1960-as és 1970-es években a jogosultságok feltételeinek szabályozása terén kibontakozó egységesítési tendencia, párosulva a lefedettség gyors növekedésével, az univerzalitás irányába való olyan elmozdulásnak tekinthető, ami már megegyezett a Nyugat-Európában látható folyamatokkal. Sőt, Kelet-Közép- Európában a társadalombiztosítás előbb – lényegében az 1970-es években – terjedt ki a lakosság egészére, mint a legtöbb nyugat-európai országban.

◄ A JÓLÉTI JUTTATÁSOK SZÍNVONALA ► A kezdeti, 19. század végi társadalombiztosítási programok juttatásai meglehetősen alacsony színvonalúak voltak, s emellett statikusnak is mondhatók, mivel az árak, a bérek, illetve a gazdasági teljesítmények növekedése nem vagy kevéssé hatott összegükre. A nyugdíj esetében nagyjából a második világháborúig nem is feltételezték, hogy folyósításának kezdete valóban egybeesik a munkavállalás végével, s így a nyugdíj egyedül szolgálja a megélhetést.47 A társadalombiztosítás egyik fontos fejlődési tendenciájaként azonban – különösen a második világháború utáni időszakban – a juttatások mértéke mindinkább közeledett a munkajövedelmek szintjéhez.48 Ezáltal azok már nemcsak a legsúlyosabb szociális problémák, szükséghelyzetek enyhítését látták el, hanem mindinkább a biztosított által korábban már elért életszínvonal - és társadalmi státusz – fenntartását, illetve megközelítését is szolgálhatták. Kiemelkedő állomása volt ennek a folyamatnak az 1957-es német nyugdíjreform, mely a nyugdíjak ún. „dinamizálását" vezette be. Ez azt jelentette, hogy a nyugdíjakat folyamatosan az aktív lakosság jövedelmeihez igazították, s ezzel a gazdasági növekedésből a már nem aktív generációkat is részesítették. Ez a fiatalok és idősek közötti szolidaritás elvén nyugodott, s „generációk közötti szerződés"-nek (Generationsvertrag) is nevezték. A – természetesen csak szimbolikus – szerződés értelmében nem a felhalmozott nyugdíjjárulékok, hanem az aktív lakosság befizetései fedezik a nyugdíjasok járandóságát, s amikor az aktív korúak maguk is nyugdíjba mennek, ugyanúgy számíthatnak az akkori fiatalabb generációk szolidaritására. Bár a német reform mindenekelőtt hoszszú távú hatása miatt volt jelentős, az a nyugdíjak azonnali és radikális emelését is eredményezte: a munkások esetében 65,3%-kal, az alkalmazottak esetében 71,9%-kal.49 Később ezt az elvet Németországban a többi juttatás – legutoljára 1974-ben a táppénz – esetében is bevezették, s – változó módszerekkel ugyan, de ezt tették más országok is.50

A juttatások relatív szintjének alakulását a két legjelentősebb pénzbeli juttatás, a nyugdíj és a táppénz színvonalának változása megfelelően jellemzi. A második világháborúig a nyugdíjak viszonylag szerény összegűek voltak, ezt követően azonban gyorsan nőttek. Tizenkét nyugat- és dél-európai országban 1939-ben a nyugdíjak átlagos összege a munkások átlagjövedelmének mintegy 12%-át tette ki.51 Ekkor a németországi és olaszországi átlagos nyugdíjak relatív szintje volt a legmagasabb. 1950-ben a munkások átlagos jövedelmének 20-30%-ára rúgtak a nyugdíjak Nyugat-Európában (Dániában egyharmadára, Svédországban egyötödére, Norvégiában egyhatodára), s csak néhány országban (Ausztria, Franciaország) haladták meg annak felét. A bérekhez viszonyítva a legmagasabb nyugdíjat a második világháború utáni évtizedekben Ausztriában fizették, s ezt az országot csak az 1970-es években érte be Belgium. 1985-ben a nyugdíjak átlagos szintje Ausztriában, Belgiumban, Olaszországban, Finnországban, Norvégiában, Svédországban már meghaladta a jövedelmek kétharmadát. A másik póluson valamivel 50% alatti aránnyal Írország helyezkedett el. Összességében ekkorra már a nyugat-európai átlag is jóval 50% fölé emelkedett.52 A nyugdíjakhoz hasonlóan dinamikus emelkedést láthatunk a betegségbiztosítás pénzbeli ellátásainak (táppénz) relatív, keresetekhez viszonyított szintjében is, amely majdnem megháromszorozódott 1930 és 1985 között. Utóbbi időpontban egy sor nyugat-európai országban – így Ausztriában, Finnországban, Németországban, Norvégiában, Svédországban – már a kereset 90-100%-át fizették táppénzként. A legalacsonyabb arányú juttatást ugyanekkor Belgiumban, Nagy-Britanniában és Franciaországban folyósították.53

Míg a lefedettségben nagy volt a kelet-közép-európai országok lemaradása a két világháború között, addig a juttatások relatív szintje – különösen az állami alkalmazottak és a munkások esetében – sokkal inkább megközelítette a kontinens nyugati felén kialakult viszonyokat. Magyarországon az 1928-ban bevezetett nagyvonalú nyugdíjbiztosítás teljes beérése után a nyugat-európai szinthez való további közeledés volt várható.

A korai kommunista rendszereket a juttatások színvonalának erőteljes nivellációja jellemezte, mely a korábban már megszerzett jogosultságok megvonásával párosult, vagyis egyes társadalmi csoportokat ilyen módon is diszkrimináltak. A juttatások relatív szintje a későbbiekben sem alakult kedvezően nyugateurópai összehasonlításban. Jól mutatja ezt a nyugdíjaknak az egyébként is igen alacsony bérekhez viszonyított aránya. 1982-ben NDK-ban 30%-os, Csehszlovákiában 45%-os helyettesítési arányt láthatunk, s a régióban Magyarország emelkedett ki 57%-os szinttel.54

E régióban a nivellációs törekvések ellenére a munka, illetve az ehhez kapcsolódó jövedelem szerepe mindvégig döntő volt a társadalombiztosítási juttatások mértékének meghatározásában, s a pénzbeli ellátások színvonalában fennálló különbségek mérséklése az idő előrehaladtával eleve egyre kisebb hangsúlyt kapott. A nyugdíjak színvonala meglehetősen szorosan kapcsolódott a keresetekhez az 1980-as évek végén is. Ez nyilvánvalóan a munkaerőpiacon való maradás ösztönözésére is szolgált a munkaerő-hiányos gazdaságban. Igaz, ezzel valamelyest ellentétben állt a nyugat-európai viszonylatban általában alacsonynak számító nyugdíjkorhatár mind a nők, mind pedig a férfiak esetében. Az ellentmondás azonban csak részleges volt, mert a nyugdíjrendszer egyértelműen ösztönözte a nyugdíjkorhatár elérése utáni munkavégzést, hiszen a viszonylag alacsony nyugdíjat további munkával töltött évekkel jelentősen emelni lehetett. A táppénz kiszámításának alapja szintén a jövedelem volt.