Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Szociális rendszerek: a jólét három plusz egy világa

Szociális rendszerek: a jólét három plusz egy világa

A jóléti kiadások, a társadalombiztosítási lefedettség, a juttatások színvonalának elemzése mindmáig nélkülözhetetlen része a jóléti államok történeti kutatásának. Számos szakember kísérletet tett arra is, hogy a jóléti államok különböző jellemzőit egymással való összefüggéseikben elemezze, s ennek alapján komplex jóléti rendszereket különböztessen meg. Nagy szakmai visszhangot váltottak ki az így született tipológiák, melyekbe az egyes jóléti rendszereket különböző kvantitatív és kvalitatív szempontok alapján besorolták. Sokáig használatos volt egyfelől Bismarck, másfelől Beveridge nevével fémjelezni a jóléti államok típusait: eszerint az első típust a társadalombiztosítás és a juttatások munkavállaláshoz kapcsolása jellemezte, míg a Beveridge-típusban a szegénypolitika nagyobb jelentőségre tett szert, valamint a juttatások nagyobb részét finanszírozták adókból. Ez a megkülönböztetés azonban inkább egyes programok sajátosságaira mutatott rá, s a második világháború utáni rendszerekre nehezen volt alkalmazható. Számos kísérlet történt ennél átfogóbb osztályozások megalkotására, melyek közül kiemelkedett Richard M. Titmuss felosztása, ami három rendszert különböztetett meg: a reziduális jóléti államot, ami csak a rászorulók számára nyújtja a legalapvetőbb szolgáltatásokat, egyébként azonban a piaci folyamatokba nem kíván beavatkozni; a munkateljesítményre alapozó következő típusban a társadalombiztosítás a meghatározó forma, s a juttatások a munkavállaláshoz kapcsolódnak; s végül az ún. intézményesült jóléti államok erőteljesen beavatkoznak a piaci folyamatokba, világos újraelosztást folytatnak, s univerzális, mindenkire egyformán kiterjedő szociális jogokat garantálnak.55

◄ A JÓLÉTI KAPITALIZMUS HÁROM VILÁQA ► A kétségkívül legnagyobb hatású tipológia azonban Gosta Esping-Andersen nevéhez fűződik, aki 1990-ben megjelent munkájában a „jóléti kapitalizmus három világát", a liberális, a konzervatív és a szociáldemokrata jóléti rendszereket különböztette meg. Az EspingAndersen által elkülönített három rendszer mindegyike a szociális biztonság különböző intézményeivel, s a politikai ideológiák és a hatalommegosztás sajátos formáival rendelkezik. Emellett a társadalmi rétegződés sajátos típusai is kapcsolódnak hozzájuk, s eltérő az állam és a piac, valamint az állam és a család viszonya a szociális biztonság megteremtése során. Esping-Andersen érvelésében nagy szerep jut az ún. dekommodifikáció (de-commodification) fogalmának. A dekommodifikáció mértéke azt jelöli, hogy a szociálpolitika mennyire függetleníti az egyént a piaci viszonyoktól, mindenekelőtt azáltal, hogy annak létfenntartása nem kizárólag munkaerejének eladásától függ. Ebből a szempontból különösen három tényező meghatározó: a juttatások igénybevételének szabályai, a jövedelempótló juttatások színvonala és a szociális jogok kiterjedtségének mértéke – melyek történeti alakulását már áttekintettük. A dekommodifikáció akkor nagy mértékű, ha kevés megkötöttséggel, bőkezű ellátásokat, sokan vehetnek igénybe. Esping-Andersen kimerítő empirikus vizsgálattal kimutatta, hogy a jóléti államok ezen jellemzőik alapján három csoportot alkotnak. Ezeket nevezi szociáldemokrata, konzervatív/korporatív és liberális jóléti rezsimeknek56 (6.6. táblázat).

A szociáldemokratának nevezett jóléti rezsimet az univerzális, minden állampolgárra egyformán kiterjedő szociális jogok és a dekommodifikáció magas szintje jellemzi. Ebben a rendszerben nemcsak a szegényebb csoportok, hanem a középosztály széles rétegei is azonos jogokkal részesednek a jóléti szolgáltatások ból. A tehetősebbek, a középosztály bevonása a jóléti rendszerbe a szegényebbek érdekét is szolgálta. Ez ugyanis csak úgy volt lehetséges, ha a középosztály magasabb igényeinek megfelelő szintre emelték a jóléti juttatásokat és szolgáltatásokat. Ezekből aztán az univerzalitás következtében a legszegényebbek is azonos módon részesedtek, míg – mint látni fogjuk – a liberális rendszerben lényegében külön, eltérő minőségű jóléti programok alakultak ki a szegények és a középosztály részére.

6.6. táblázat - 6.6. táblázat ► Jóléti rendszerek jellemzői G0sta Esping-Andersen nyomán

Szociáldemokrata

Konzervatív

Liberális

A szociális jogok alapja

alanyi, állampolgári

munkavégzés, státusz

rászorultság

Szervezési elv

állampolgári garanciák és társadalombiztosítás

társadalombiztosítás

segélyezés és magánbiztosítás

Adminisztráció

állami

korporatív alapú önkormányzati

központi és helyi állami, valamint a piac

A piac szerepe a jóléti szektorban

kicsi

korlátozott

jelentős

A magánbiztosítás szerepe

kicsi

korlátozott

jelentős

A jövedelemigazoláshoz kötött juttatások szerepe

kicsi

korlátozott

jelentős

A szolgáltatások szerepe a jóléti szektoron belül

jelentős

korlátozott

korlátozott

A teljes foglalkoztatottságra irányuló politikák szerepe

jelentős

korlátozott

kicsi

Az állami újraelosztás mértéke

jelentős

közepes

alacsony

A jóléti intézmények szerepe

egyenlősítő

státuszt megőrző

piackorrigáló

Társadalmi jelleg

középosztályos

középosztályos

a társadalom kettészakadása

A szegénység mértéke

alacsony

mérsékelt

magas

Példák

Svédország, Dánia, Norvégia, Finnország

kontinentális Nyugat- Európa (pl. Németország, Franciaország, Ausztria, Olaszország)

Egyesült Államok,

Nagy-Britannia

(korlátokkal)


Forrás: Csaba Iván – Tóth István György: A jóléti állam politikai gazdaságtana. In Csaba Iván – Tóth István György (szerk.): A jóléti állam politikai gazdaságtana. Budapest: Osiris, 1999. 20. Kisebb saját kiegészítések és módosítások G0sta Esping-Andersen munkái alapján.

A szociáldemokrata rendszer gyakorlati megvalósulásaként egy univerzális társadalombiztosítási program szolgál minden társadalmi réteget, melyben a munkások azonos jogokat élveznek, mint a magasan képzett fehérgalléros alkalmazottak. Ugyanakkor a pénzbeli juttatások – nyugdíj, táppénz – mértéke figyelembe veszi a jövedelmek eltéréseit, vagyis azokkal együtt emelkedik. Ez a rendszer megakadályozza a magán jóléti programok terjedését: egyrészt nincs rájuk igény, mivel az állami rendszerek magas színvonalú ellátást nyújtanak, másrészt a középosztály kötelezően tagja az állami programoknak, így általában módja sincs arra, hogy a magánbiztosításokban pótlólagosan részt vegyen. Ezzel minden jelentős réteg a jóléti állam támogatója lesz: „mindenki részesedik belőle – mindenki függ tőle".57

A vertikális újraelosztás mértéke a három típus közül itt a legmagasabb. Ezek a rendszerek igyekeznek megteremteni az egyének lehető legnagyobb fokú függetlenségét nemcsak a piactól, hanem a családoktól is. A gyermeknevelés és az idősek gondozásának terheit nagymértékben átvállalják a családoktól, ami csak úgy lehetséges, ha nem csupán pénzbeli támogatásokat nyújtanak, hanem széles körű szociális szolgáltatórendszert is kiépítenek. Ez a stratégia azt szolgálja, hogy a szülők – s különösen az anyák – össze tudják egyeztetni a gyermeknevelést a munkavállalással, ne kelljen munkahelyüket feladni kiskorú gyermekeik miatt. A szociáldemokrata jóléti rendszerek emellett erősen elkötelezettek a teljes, de legalábbis a magas szintű foglalkoztatottság megteremtése mellett. Ez egyrészt abból ered, hogy a kiterjedt foglalkoztatottság csökkenti a lehetséges szociális problémák mértékét. Másrészt a színvonalas és mindenkire kiterjedő szociális rendszer működtetése költséges és igényli is az adózók és járulékfizetők magas arányát. A szociáldemokrata jóléti rezsim Dánia, Norvégia és Svédország esetében figyelhető meg.

A korporatív vagy konzervatív jóléti államokban a magas szintű szociális jogok megteremtésének szükségességét soha nem kérdőjelezték meg. Ugyanakkor ezeket erősen összekapcsolják a munkavégzéssel, aminek következménye az osztály- és státuszkülönbségek fennmaradása a jóléti juttatások terén. Az állam aktív szerepet játszik a jóléti rendszerben, s ennek következtében a magánszektor jelentősége kicsi. A vertikális újraelosztás mértéke is viszonylag alacsony, vagyis a juttatások erősen tükrözik a jövedelmek – s így a befizetett társadalombiztosítási járulékok – arányát. A korporatív rendszerekben törekvés látható a hagyományos családok támogatására. Jóléti téren ez abból a megfontolásból származik, hogy a családok magasabb szinten tudják ellátni a nevelő-gondozó feladatokat, mint az állami vagy a profitorientált intézmények. Az államnak – a szubszidiaritás elve alapján – csak akkor kell közbeavatkoznia a család életébe, ha az maga már nem képes betölteni gondoskodó funkcióit. Ennek következtében a klasszikus korporatív rendszerekben a családtól gondozási-nevelési funkciókat átvállaló intézmények – pl. bölcsődék, napközik – hálózata kevéssé fejlett. A konzervatív jóléti rezsim kontinentális Európa nagy részét uralja – pl. Franciaország, az NSZK, Olaszország, Svájc, Ausztria, Belgium, Hollandia és Finnország tartozik ide.58

A két előbbi típustól gyökeresen különbözik a liberális jóléti állam, mely a piaci logikát részesíti előnyben a jóléti szolgáltatások megszervezése terén. Az állam jóléti tevékenysége mérsékelt, szerepe arra korlátozódik, hogy támogassa, de legalábbis beavatkozásaival ne zavarja a piaci folyamatokat. A kis szerepvállalással a kormányok eleve ösztönzik a magánkezdeményezésű megoldásokat – pl. a magán-nyugdíjbiztosításokat és a magánszolgáltatókat az egészségügyben vagy a szociális ellátásban –, gyakran azonban közvetlenül is támogatják – törvényekkel, adókedvezményekkel, szubvenciókkal – a magánszektort. A juttatások döntően a rászorultság elvén alapulnak, s ennek megfelelően főként az alacsony jövedelmű csoportok a kedvezményezettek. Az általában csekély színvonalú juttatásokat szigorú szabályok szerint nyújtják, s gyakran valamilyen stigma kapcsolódik hozzájuk. A szociális ellátások alacsony szintje, s a hozzáférés szigorú szabályozása egyben megakadályozza a jelentősebb mértékű vertikális újraelosztást. Mindennek az eredménye a szociális jogok alacsony színvonala, s a dekommodifikáció mérsékelt volta. Következésképpen erős a kényszer arra, hogy akár a legrosszabbul fizetett állásokat is betöltsék. A szociális biztonság hiányát eleve úgy tekintik, mint a gazdasági fejlődés ösztönzőjét. Így a liberális rendszerben a legnagyobbak a társadalmi egyenlőtlenségek: a társadalom kettészakad a jóléti állam kliensei közé tartozó szegényekre és a különböző magánbiztosításokkal rendelkező többségre. A két csoport között alapvető érdekkülönbség alakul ki a jóléti állam sorsával kapcsolatban: míg az első csoport rá van utalva az állami programokra, a tehetősebb és befolyásosabb többség nem vagy alig részesedik azokból, így nem is érdekelt annak fejlesztésében. Ez konzerválja az állami jóléti szolgáltatások alacsony színvonalát. A liberális jóléti állam tankönyvi példája az Egyesült Államok, míg az általunk vizsgált európai országok közül Írország és az Egyesült Királyság sorolható ebbe a típusba. Meg kell azonban jegyezni, hogy e két utóbbi országban az egészségügyi ellátás állampolgári jogon jár mindenkinek, ami homlokegyenest ellentmond a liberális elveknek, vagyis nem tekinthetők a típushoz tisztán tartozónak (6.6. táblázat).

A tipológiák több szempontból is hasznosak lehetnek az összehasonlító kutatás számára: egyrészt elősegíthetik a vizsgálatok nagyobb analitikai mélységét, másrészt hozzájárulhatnak az oksági viszonyok jobb megértéséhez, ezenkívül hipotézisek kialakításához és teszteléséhez is eszközül szolgálhatnak.59 Ugyanakkor a velük szemben megfogalmazott kritikák is tanulságosak. Az egyik kritikai irány szerint Esping-Andersen tévesen sorolt be bizonyos országokat az egyik vagy másik jóléti rendszerbe. Elhangzott az a vélemény, hogy a mediterrán országok egy külön „déli" vagy „latin" szociálpolitikai típust alkotnak, mivel ezekben nem garantálják a szociális juttatások minimális szintjét, s ráadásul különösen erős családközpontúság (familizmus) jellemzi őket.60 Hasonlóképpen Francis G. Castles és Deborah Mitchell Ausztráliát és Új-Zélandot nem tekinti a liberális csoportba tartozónak, hanem egy új kategóriát (radikális jóléti állam) teremt számukra, mivel ezen országok esetében jóval erősebb elkötelezettség tapasztalható a közszolgáltatások fenntartására, mint az Egyesült Államokban.61 Egy hasonló kritikai pont szerint a tipológia „svédközpontú", vagyis elfogult a szociáldemokrata modell iránt, implicit módon annak felsőbbrendűségét feltételezi.62 Esping-Andersen azonban a kritikák ellenére is ragaszkodott korábbi elképzeléséhez, s úgy vélte, hogy – bár szigorú értelemben minden rendszer egyedi – nem érdemes szaporítani a típusok számát.63 Szintén elhangzott, hogy az osztályhelyzet elemzése háttérbe szorította az egyenlőtlenségek más fontos vonatkozásait, így a státusz, az etnicitás, s különösen a nem figyelembevételét. Utóbbi pont volt az, ahol Esping-Andersen a leginkább elfogadta a kritikát, s utolsó könyvében részletesen foglalkozott a család szerepével a jóléti szolgáltatások terén, elismerve a háztartást a posztindusztriális jóléti államok alapjának.64

Esping-Andersen tipológiája az ezredforduló jóléti irodalmának megkerülhetetlen elemévé vált. Fontos azonban az a körülmény, hogy a tipológia az 1970-es és 1980-as évek viszonyait tükrözi. Ha el is fogadjuk azt, hogy a különböző jóléti modellek meglehetősen nagy tehetetlenséggel rendelkeznek, mivel a kialakult osztályszövetségek, érdekviszonyok, ideológiák nehezítik átalakulásukat, legfeljebb a század 60-as éveitől tekinthetjük érvényesnek. A tipológiák – mint EspingAndersen maga is elismeri65 – eleve statikusak, a dinamika iránt érzéketlenek, a változásokat nem ragadják meg: lehet, hogy az 1980-as években három, máskor azonban kettő vagy négy „világa" volt a jólétnek. Ha az Esping-Andersen által bevezetett fő változókat – ezek a juttatásokhoz való hozzáférés szabályai, a juttatások által biztosított jövedelempótlás mértéke, a jogosultak köre – alkalmazzuk a jóléti rendszerek vizsgálata során, akkor a század első harmadában Nyugat-Európában szinte minden állam a konzervatív vagy a liberális típusba kerül, még akkor is, ha jelentős különbségek fedezhetőek fel az egyes rezsimek között. Az általa szociáldemokrata jóléti rendszernek nevezett változat eleve később jött létre Skandináviában. Ezenkívül a tipológia teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a kommunista jóléti rendszereket, melyek sajátosságait alább mutatjuk be.

◄ AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS MODELL FOQALMA ► A jóléti berendezkedések bemutatott eltérései mellett azonban kétségtelen, hogy Nyugat-Európa jóléti rendszerei számos közös vonással is rendelkeztek a 20. század során, illetve rendelkeznek mindmáig. Ezek a kollektív jellemzők egyes vélemények szerint olyan jelentősek, hogy jogosult lehet egy egységes nyugat-európai szociális modellről – az elterjedt kifejezéssel európai szociális modellről – beszélni. A fogalom széles körű használata viszonylag rövid múltra tekint vissza, hiszen csak az 1980-as évek közepétől datálható. Több fontos érv is felmerült az európai szociális modell létezése mellett.

Egyrészt a kontinens jelentős részén hosszú történeti tradíciója van az állam jóléti szerepvállalásának. Ez közel sem azonos módon történt. A 20. század első felében jelentős eltérések voltak a nyugat-európai jóléti rendszerek között, de a különbségek számottevően csökkentek az 1950-es évekre, s a konvergencia az ezt követő évtizedekben is látható. Ennek eredményeként 1990-re jóléti téren mérséklődtek az eltérések a nyugat-európai társadalmak között a század közepéhez, s különösen pedig a 20. század elejéhez viszonyítva olyan fontos területeken, mint a jóléti kiadások aránya, a társadalombiztosítás lefedettsége és a jóléti kiadások szerkezete.66

A 20. század utolsó harmadára Nyugat-Európa országainak túlnyomó része hasonló elvek szerint szervezte jóléti szektorát. Ezt Esping-Andersen tipológiája is alátámasztja, hiszen eszerint a kontinentális Nyugat-Európa egésze a konzervatív-korporatista típusba tartozott, s csupán három skandináv ország kerül a szociáldemokrata és két angolszász ország a liberális modellbe, vagyis Nyugat- Európa lakosságának kevesebb, mint negyede tartozik ezekhez.67

Ráadásul az 1980-as évektől a konvergencia legnagyobb mértékű a skandináviai és több kontinentális európai ország között volt, melyek a szociáldemokrata, illetve a konzervatív jóléti modellekhez tartoztak.68 A konvergenciaelmélet nyelvén e társadalmak „konvergenciaklubot" alkottak. Úgy tűnik, hogy ezeknek az országoknak a közeledése úgy ment, illetve megy végbe, hogy kialakuló rendszereik egyaránt magukban foglalják a szociáldemokrata és a konzervatív modell egyes elemeit, mint az univerzális jogokat és a munkateljesítményen alapuló juttatásokat.

Nyugat-Európa egysége különösen akkor tűnik elő, ha az itt kialakult jóléti megoldásokat más fejlett országok, illetve régiók – az Egyesült Államok, Japán, Ausztrália, Délkelet-Ázsia – jóléti rendszereihez hasonlítjuk. Utóbbiakban később alakultak ki és szerényebb formát öltöttek a szociális biztonság közösségi formái. Számos megfigyelő szerint a 20. század végén a kiterjedt jóléti állam, s ennek következtében a szociális biztonság magas foka az, ami Nyugat-Európa társadalmainak sajátosságát jelenti nemzetközi viszonylatban is.

Végül az európai szociális modell – bár kialakulásában és fejlődésében a nemzetállamok a meghatározóak – az EU, illetve elődei létrejöttével szupranacionális jelleget is öltött. A szociálpolitika az EU-ban mindmáig nemzetállami hatáskörbe tartozik, de bizonyos, a foglalkoztatáshoz kapcsolódó szociális területeken – külföldi munkavállalás, férfiak és nők egyenlősége stb. – már a római szerződés is egységes szabályozást vezetett be a tagországokban. Az 1990-es évektől a szociális törvénykezés egységesítése új lendületet kapott, s kiterjedt más területekre is.

Ezzel összefügg, hogy az Európai Szociális Modell fogalma az EU nyelvhasználatában is megjelent leíró és normatív értelemben egyaránt. Amikor az EU politikusai hivatkoznak rá, ezt egyrészt leíró igénnyel teszik, s az EU és más fejlett ipari társadalmak – mint az USA vagy Japán – közötti eltéréseket jelölik vele, mint tette ezt Jacques Delors az 1980-as években. Másfelől a fogalom EU-n belüli karrierjét végigkíséri egy normatív hangsúly is, mely szerint az uniónak törekednie kell jóléti és más szociális sajátosságainak megőrzésére – sőt, jövőbeli erősítésére. Vagyis az európai szociális modell fejlődése és fenntarthatósága napjainkban az európai – s különösen az Európai Unióhoz kapcsolódó – politikai diskurzus egyik fontos tárgyává is vált.

Ugyanakkor a fogalom használata számos problémát is felvet, s ennek megfelelően bírálatokat is kiváltott. Ezek közül az első, hogy az Európai Szociális Modell nem rendelkezik egyértelmű és általánosan elfogadott definícióval. A legáltalánosabb megfogalmazás szerint a modell kialakulását az eredményezte, hogy a nyugat-európai társadalmak második világháború utáni fejlődésük során sikeresen kombinálták a gyors gazdasági növekedést és a szociális haladást. A kutatás e tekintetben mindenekelőtt a jóléti állam nyugat-európai fejlettségét hangsúlyozza, de gyakran a munka világának sajátosságait – így a nagymértékben intézményesült és átpolitizálódott labour relations-t – is a modell jellemzői közé sorolják.69 Ezenkívül számos elemző szerint a Nyugat-Európán belüli társadalmi eltérések olyan jelentősek a múltban és a jelenben egyaránt, hogy bármiféle modellről beszélni indokolatlan. Sokkal inkább több modellről, vagy „nemzetek családjairól" beszélhetünk.70

Mindazonáltal fontos érvek szólnak amellett, hogy a nyugat-európai társadalmaknak – vagy azok nagyobbik részének – voltak/vannak olyan jelentős közös vonásai – mindenekelőtt éppen a fent említett jóléti téren –, melyek létjogosultságot kölcsönöznek az Európai Szociális Modell fogalmának. Ezt elfogadva sem egyértelmű azonban, hogy időben meddig terjedhet annak érvényessége: az 1970-es évekig létezett, majd ettől kezdve megindult felbomlása, vagy a mai Nyugat-Európára is ugyanúgy érvényes.

◄ PLUSZ EGY: A KOMMUNISTA JÓLÉTI RENDSZER ► A jóléti állam, jóléti politika, jóléti társadalom fogalmakat általában a magántulajdonon alapuló piacgazdasággal és plurális politikai rendszerrel rendelkező államok vonatkozásában használják, s kevésbé a kommunista országok esetében.71 Ugyanakkor a kommunista országokban mind a polgárok jólétéért viselt kollektív felelősség gondolata, mind pedig az ezt szolgáló intézmények is megvoltak. Ezenkívül az állam ugyan itt sem volt az egyedüli szereplő, amely a polgárok jólétéért felelősséget vállalt, de mindenképpen kiemelkedő jelentőséggel rendelkezett ezen téren. Ezért a kommunista országok esetében is indokolt lehet a jóléti állam fogalmának használata.72

A kommunista rendszerekben mindazonáltal a szociális jogok sajátos szerkezete jött létre. A Nyugat-Európával szembeni legfontosabb különbségként a szociális biztonság alapintézménye a teljes foglalkoztatottság – sőt munkakényszer – volt, még akkor is, ha ez nem mindig és mindenhol érvényesült, s alacsony jövedelmekkel párosult. A munkához való jog a legtöbb kommunista országban olyannyira központi jelentőséggel bírt, hogy az alkotmányban is garantálták azt. A teljes foglalkoztatottság elérése érdekében a társadalom- és gazdaságpolitika széles eszköztárát bevetették: a munkaerő irányítása éppúgy idetartozott, mint a női munkavállalás magas fokát elősegítő gyermekgondozó intézmények hálózatának kiépítése. Mindenekelőtt azonban az egzisztenciális kényszer volt az, mely a munkavállalást ösztönözte, ugyanis minden szociális juttatás ehhez kapcsolódott. Alternatív szociális rendszerek – pl. segélyezés – nem vagy alig léteztek. Ez már önmagában is de facto munkakényszert jelentett, de a munkahellyel nem rendelkezőket gyakran büntették is. Szintén fontos megemlíteni, hogy a hiánygazdálkodás körülményei közepette minden erőforrás – így a munkaerő – iránt kielégíthetetlen kereslet mutatkozott, ami megkönnyítette az elhelyezkedést, s egyben javította a munkavállalók alkupozícióit a munkaadókkal szemben. Ezenkívül a munkajog is biztosította, hogy az alkalmazottaknak igen nehéz volt felmondani. Az 1977-es keletnémet munka törvénykönyve például kimondta, hogy a munkaszerződést csak egy másik szerződéssel – vagyis két- oldalúan – lehet megszüntetni.73 Természetesen mindennek komoly ára volt, hiszen akadályozta a munkaerő hatékony foglalkoztatását: nehézségekbe ütközött egyrészt a hatékonyabb és a kevésbé hatékony ágazatok, illetve üzemek közötti munkaerő-átcsoportosítás, másrészt a rossz minőségű munkavégzés szankcionálása. E viszonyok fennmaradása hosszú távon csak úgy volt lehetséges, hogy a vállalatokat a központi tervgazdálkodás egész rendszere védte a versenytől, a hatékonyságromlás következményeitől.

Bár a teljes foglalkoztatottságra való törekvés mindvégig jellemezte a kommunista országok gazdaságpolitikáját, de ez nem egyformán valósult meg minden országban és minden időszakban. A kollektivizálást követően egyes agrártérségekben megjelent a munkaerő-felesleg. Ismert volt a bújtatott vagy kapun belüli munkanélküliség fogalma is, ami azt jelentette, hogy a vállalatok a gazdasági szabályozók miatt olyanokat is foglalkoztattak, akiket nem tudtak megfelelően munkával ellátni.74

A jóléti rendszer következő pillére a társadalombiztosítás volt, melynek több fontos jellemzőjét már bemutattuk. A szervezeti megoldások terén a kommunista időszakban lényegében mindvégig fennmaradtak a jelentős különbségek a nyugat-európai országok társadalombiztosítási rendszereivel szemben. A legtöbb nyugat-európai országban a második világháború utáni évtizedekben nőtt az állam szerepe a társadalombiztosítás működtetésében. A kommunista országokban azonban a társadalombiztosítás teljes államosítása az államnak lényegesen nagyobb befolyást biztosított ezen a téren, mint bárhol Nyugat-Európában. A szervezeti megoldások terén léteztek eltérések a régión belül, de ezek a társadalombiztosítási rendszerek működési logikáját alig érintették. Magyarországon korán (1951) végrehajtották a társadalombiztosítás szervezeti és pénzügyi egységesítését. Ez itt egy Nyugat-Európában ismeretlen szervezeti konstrukciót eredményezett: a pártállam hatalmi apparátusának részeként tevékenykedő szakszervezetek feladatkörébe került a társadalombiztosítás működtetése egészen az 1980-as évek közepéig. Lengyelország és Csehszlovákia nagyobb mértékben megtartotta a társadalombiztosítás korábbi szervezeti kereteit, így nem került a szakszervezetek irányítása alá a társadalombiztosítás, hanem közvetlenül az államigazgatás alá tartozott. A társadalombiztosítás működésének azonban semmiféle demokratikus kontrollja nem érvényesült ezekben az országokban. A két világháború közötti időszaktól eltérően választott önkormányzatok nem léteztek, s az államapparátus demokratikus kontrolljának hiánya a közvetett ellenőrzést is lehetetlenné tette.

A szociális rendszer összességében az egyenlősítésre törekedett, ugyanakkor léteztek olyan intézményei, melyek új egyenlőtlenségeket hoztak létre. Ezek közé tartoztak a politikai vagy más érdemek alapján nyújtott megkülönböztetett jóléti juttatások. A legfontosabb ezek közül a bizonyos privilegizált társadalmi csoportok és személyek számára nyújtott kiemelt szolgáltatások (az átlagnál magasabb színvonalú orvosi ellátás, üdülők stb.) és a különnyugdíjak rendszere volt. Kedvezőbb nyugdíjjal jutalmazhattak politikai érdemeket, de esetenként veszélyesnek vagy megerőltetőnek tartott foglalkozások művelőire is egyedi szabályok vonatkoztak. Az NDK-ban meghatározott foglalkozási csoportok vagy erre a célra létrehozott külön rendszerek révén részesedhettek privilegizált nyugdíjban, vagy az általános szabályok szerint folyósított nyugdíjhoz kaptak pótlékot. Az 1980-as évek végén a lakosság mintegy 4%-a előtt állt nyitva a két rendszer valamelyike. A külön-ellátórendszerekbe az államapparátus fontos tagjai, az állambiztonsági szervek (Stasi) munkatársai, később a rendőrök, tűzoltók, börtönőrök, katonatisztek kerültek. Itt a nyugdíjak összege lényegesen meghaladta a társadalombiztosítás megszokott színvonalát. Nem tartoztak e rendszerekhez, de már az 1950-es évektől nyugdíjpótlékban részesedtek bizonyos értelmiségi foglalkozások művelői (mérnökök, orvosok, állatorvosok, tudósok), akiknek emigrációját kívánták így mérsékelni. Szintén kiemelt nyugdíjat kaptak a nácizmus üldözöttei, valamint az önkéntes munkás fegyveres osztagok (Kampfgruppen der Arbeiterklasse) tagjai. A politikai megfontolások nyilvánvalóak voltak a későbbi reformok során is, amikor az 1970-es évektől az államapparátus, a politikai pártok, a szakszervezetek funkcionáriusai, 1986-tól pedig írók, művészek, téeszelnökök kaptak kiemelt nyugdíjat.75 Ha a többi kommunista országban nem is alakult ki a privilégiumok ilyen differenciált rendszere, de hasonló megkülönböztetések mindenhol léteztek a szociális jogok terén.

Szintén fontos – bár ugyancsak változó jelentőségű – jóléti intézménynek számított egyes alapvető fogyasztási javak és szolgáltatások árának állami támogatása. Ennek deklarált célja – a jövedelmek vásárlóerejének megőrzése-emelése, illetve kiegyenlítése – hasonló volt ahhoz, amit a jóléti politika más eszközeivel kívántak elérni. Azonban az ártámogatások funkciója mégis nagymértékben különbözött az eddigiekben ismertetett jóléti juttatásokétól, mivel nem egyszerűen a szociálpolitika megvalósítását, hanem gyakran a gazdaságtalan termelés mesterséges fenntartását szolgálták. Ezenkívül számos kutatási eredmény szerint mérsékelt szociálpolitikai hatással jártak, elsősorban azért, mert a gazdagabb rétegek átlagon felül részesedtek belőlük. Ráadásul egyes területeken (pl. egészségügy) az erőforrások jelentős pazarlásához is vezettek.76 Mindenesetre tény, hogy az ártámogatások nagy költségvetési kiadásokkal jártak a kommunista országokban. Például az 1980-as években az NDK-ban az ilyen célra fordított ösz- szegek meghaladták a társadalombiztosítási kiadásokat is.77 Az ártámogatások alakulása ezenkívül sajátos, a többi szociálpolitikai juttatáséval gyakran ellentétes dinamikával rendelkezett.78

Egy további fontos sajátosság volt a munkahelyek kiemelt szerepe a szociálpolitikában. Ugyan a nyugat-európai országokban sem volt ismeretlen az, hogy a munkahelyek bizonyos jóléti juttatásokat biztosítottak dolgozóiknak, a kelet- közép-európai kommunista rendszerekben azonban ez lényegesen sokrétűbbé vált és nagyobb jelentőségre tett szert. Emellett itt a klasszikus üzemi szociálpolitika és az üzemeken keresztül megvalósuló állami szociálpolitika keveréke jött létre. A gyárak, intézmények – méretüktől függően – óvodákkal, sportegyesületekkel, művelődési otthonokkal, orvosi rendelőkkel, üdülőkkel rendelkezhettek. A munkahelyeken keresztül történt a hiánycikkek egy részének elosztása is: érvényes volt ez különösen a lakásokra, de adott esetben az üzemek burgonyát és almát is beszereztek dolgozóiknak.