Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Századvégi jóléti trendek: válság és leépülés vagy csupán kisebb kiigazítás?

Századvégi jóléti trendek: válság és leépülés vagy csupán kisebb kiigazítás?

◄ KRITIKA ÉS TELJESÍTMÉNY ► Az 1970-es évek közepétől minden európai országban növekvő bírálatok érték a jóléti államot, sőt annak válságáról indult széles körben diskurzus. A kritikák négy fő területre összpontosultak.

  1. A neoliberális gazdaság- és társadalomfilozófia híveinek bírálata szerint az állam gazdasági beavatkozása szükségszerűen olyan rendszerhez vezet, mely súlyosan korlátozza az egyén szabadságát. A kötelező biztosítások ellentétesek az egyén választási szabadságával, a nagymértékű és progresszív adók pedig a tulajdonnal való rendelkezés jogát sértik. Az irányzat egyik prominens képviselője, Friedrich Hayek számára a jóléti állam által elérni kívánt igazságosság aláássa a piac igazságát, elveszi a sikeresek vagyonát, s meghosszabbítja a rászorultak függőségét.103 Hayek számára ebből az is következett, hogy a jóléti juttatások legfeljebb adhatók, de semmiképpen nem járhatnak állampolgári jogon.

Ez a kritika a jóléti állam mögött meghúzódó alapvető értékválasztást tagadja, mely szerint a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése akár az egyéni tulajdonjogok bizonyos mértékű korlátozása árán is megvalósítható. A második világháború után szociáldemokrata és kereszténydemokrata politikusok generációi vélték úgy, hogy kompromisszumot szükséges és lehet teremteni a piacgazdasági elvek és a társadalmi szolidaritás között. A neoliberális elvek szintén ellentétesek azzal a Thomas H. Marshall nyomán széles körben elterjedt elképzeléssel, mely szerint a polgári jogok, a politikai jogok és a szociális jogok csupán a jogok különböző generációit jelentik, de közöttük nincs alá- vagy fölérendeltség, sőt egymást erősítik. Másként fogalmazva a szociális jogok elősegítik a polgári vagy politikai jogok gyakorlását, s nem ellentétesek azokkal.104 Az előbbi értékválasztások alapvető különbségei kis lehetőséget nyújtanak az álláspontok közelítésére: ehhez legfeljebb az egyes választások következményeinek megismerésén keresztül vezethet út.

  1. Különösen az 1970-es és 1980-as években folyt élénk diskurzus Nyugat-Európában az állami jóléti intézményrendszer pazarló, nem hatékony működéséről, s az ún. „jóléti bűnözés" jelenségéről. Szintén megfogalmazódott, hogy az univerzális rendszerekben olyanok is részesednek a juttatásokban, akik egyébként nem szorulnak arra rá. Neomarxisták bírálták a jóléti államot azért, mert a felhasznált hatalmas erőforrások ellenére sem képes megszüntetni a szegénységet és a hátrányos helyzeteket. Sőt, a neokonzervatív bírálat szerint a tradicionális közösségeken és családokon alapuló jóléti rendszerek elsorvasztásával az államtól való függés köre jön létre.

A jóléti bürokrácia második világháború utáni növekedése és a jóléti juttatásokkal való visszaélések megléte kétségtelen tény. Mint azt például Hollandia esetében kimutatták, a törvényszegések megnyilvánultak a munkanélküli-segéllyel való visszaélésekben, a munkaadók társadalombiztosításijárulék-csalásaiban, de az egészségügyi intézmények elszámolási ügyeskedéseiben is.105 Az 1970-es évektől az állam már nehezebben volt képes megfelelni széles körű jóléti feladatainak, ezért növelte erőfeszítéseit a „jóléti bűnözés" leküzdésére, s ez számos új felügyeleti és ellenőrző intézmény létrehozásában, a jóléti bürokrácia kiterjesztésében is megnyilvánult.106

Ugyanakkor az állami egészségbiztosítók és nyugdíjalapok arra mutattak rá, hogy adminisztratív és egyéb működési költségük lényegesen alacsonyabb, mint az alternatívaként javasolt magánbiztosítóké. Az univerzális, állampolgári jogon járó juttatások helyett a rászorultság elvének fokozottabb érvényesítésével szemben főként az merült fel, hogy a rászorultságon alapuló rendszerek működtetése lényegesen nagyobb költségekkel jár, stigmatizálnak és ellenösztönzik a munkavállalást, hiszen azzal megszűnhet a jogosultság. Ennél is fontosabb, hogy nem megelőzik a szegénységet, hanem utólag próbálják enyhíteni, amikor az már költségesebb, s gyakran nem is lehetséges. Végül az ilyen rendszerekben gyakran éppen a leginkább rászorultakhoz nem jut el a segítség információhiány vagy más okok miatt.107 A jóléti állam védelmezői a vitában leginkább azonban az egyértelmű gyakorlati tapasztalatokra mutathattak rá: azokban az országokban, ahol kiterjedt állami jóléti rendszerek működnek, ezek minden hiányossága ellenére lényegesen alacsonyabb a szegénység és a társadalmi egyenlőtlenség szintje, mint ott, ahol az állam jóléti szerep kisebb. Ezt nem csupán a jövedelemeloszlás egyenlőtlenségét összefoglaló Gini-koefficiens, hanem más mutatók is egyértelműen jelzik: az 1980-as években többéves átlagban a lakosság legnagyobb és legalacsonyabb jövedelemmel rendelkező 20%-a közötti jövedelemkülönbség Svédországban 4,6-szeres, míg az Egyesült Államokban 8,9-szeres; az egyedülálló anyák gyermekei között a gyermekszegénység aránya Svédországban 1,5%, az Egyesült Államokban 37,8%; a kétszülős családokban a gyermekszegénység mértéke Svédországban 0,6%, az Egyesült Államokban 5,1% volt.108

  1. A szociálpolitikával kapcsolatos, máig tartó vitákban azonban a legnagyobb jelentőségűek azok a kritikák, melyek szerint a jóléti állam intézményei negatívan hatnak a gazdasági teljesítményre. A keynesizmus hanyatlásával a neoklaszszikus áramlat dominálta közgazdaság-tudományban ezek az elképzelések a 20. század utolsó évtizedeiben kvázi hivatalos rangra emelkedtek. A jóléti programok lehetséges negatív hatásai közül két tényező kapott kiemelt hangsúlyt: egyrészt a munkaerőre gyakorolt ellenösztönzés, mellyel a különféle jóléti juttatások járnak, másrészt a szociális kiadások fedezésére szolgáló adók hatása a megtakarításokra, s így a beruházások szintjére, valamint a munkavégzésre.

Bizonyítottnak tekinthető, hogy nagyvonalú munkanélküli-ellátás esetén a munkanélküliek lassabban keresnek munkát, mint teszik ezt akkor, ha alacsonyabb szintű juttatásokban részesülnek. Ugyancsak megállapítható, hogy ahol könnyebb a táppénzt igénybe venni, s annak összege az elérhető jövedelmekhez képest magas, ott a munkavállalók ezt felhasználva többször vannak távol a munkahelytől. Ami a nyugdíjakat illeti, mindenekelőtt a korai (illetve korengedményes) nyugdíjazási programokat szokás bírálni azért, mert csökkentik az aktivitási rátát, de tulajdonképpen minden nyugdíjprogramra érvényes, hogy negatívan hatnak a munkaerő-kínálatra.109

Szintén fontos helyen szerepelnek a vitában a jóléti programoknak, illetve az azokat kísérő adóterheknek a gazdaságot megterhelő következményei: a társadalombiztosítási terhek ösztönzik a tőke exportját; az állami kiadások kiszorítják a (magán)beruházásokat; az állami nyugdíjrendszerek csökkentik a (magán)megtakarításokat; a magas adók csökkentik a munkaerő-kínálatot; a minimálbérek és általában a munkavállalók védelme nehezíti az új munkaerő felvételét/alkalmazását; az újraelosztás károsítja az ármechanizmus működését stb.

Ezzel szemben ugyanennyi érv szólhat az állami programok előnyös gazdasági hatása mellett: a jóléti programoknak jelentős keresletteremtő és makroökonómiai stabilizációs hatásuk lehet, a magas színvonalú szociális ellátások és a munkahely fokozott védelme és biztonsága tanulásra ösztönzik a munkaerőt, ami növeli a termelékenységét (a humán tőke termelékenységet növelő hatásának különösen nagy jelentőséget tulajdonítanak az információs társadalomban); azok az országok, ahol a jóléti állam gyenge, nagyobb társadalmi egyenlőtlenséggel és magasabb bűnözési rátákkal rendelkeznek; a magasabb kriminalitás nem csupán a beruházásokra hat riasztóan, hanem jelentős társadalmi költségekkel is jár stb.110

A kérdés tehát az, hogy a jelzett pozitív vagy negatív következmények erősebbek. Az egyes tényezők súlyozása, egymásra hatásának vizsgálata, s különösen a szélesebb, politikai, társadalmi, kulturális környezetre való hatásának feltárása elméleti előfeltevésekkel terhelt modellekkel nem, hanem csak létező társadalmi rendszerek összehasonlításával lehetséges.

A gazdaságtörténeti kutatások sokoldalúan bemutatták, hogy az 1950 utáni évtizedekben Nyugat-Európában a leglátványosabb gazdasági fejlődést azok az országok vitték végbe, melyekben a jóléti kiadások aránya is a leginkább emelkedett ebben az időszakban (pl. Ausztria, Finnország, Norvégia).111 Ezzel szemben a legkisebb GDP-növekedési ütemet Nagy-Britannia és Svájc esetében láthatjuk, melyekben a jóléti kiadások aránya a legkevésbé nőtt az adott időszakban, s az 1960-as évektől a nemzeti termék lényegesen alacsonyabb arányát tették ki az állami jóléti kiadások, mint az említett, magas gazdasági növekedési ütemet felmutató országokban. Ezenkívül az 1950 utáni évtizedekben a jóléti programokra sokat költő nyugat-európai országok kezdtek gazdaságilag felzárkózni az Egyesült Államokhoz.112

Az ipari országok elmúlt évtizedeinek tapasztalataira vonatkozó legújabb, minden korábbinál részletesebb empirikus kutatások sem igazolják a jóléti állam tevékenységének negatív hatását a gazdasági növekedésre. E vizsgálatok eredményei szerint a jóléti kiadások nem befolyásolták hátrányosan az OECD országok bruttó hazai termékét. Az 1962-1981 közötti időszakban a bővülő jóléti transzferek egyenesen nagyobb növekedést eredményeztek – minden egyéb tényező változatlansága esetén. Csak az utolsó vizsgált periódusban, 1978-1996 között tapasztalható a jóléti kiadások negatív hatása a növekedésre, de ez öszszességében jelentéktelen mértékű volt.113

  1. Végül a szociálpolitika finanszírozását olyan külső tényezők is veszélyeztethetik, melyek jórészt függetlenek a jóléti állam hatékony vagy kevésbé hatékony működésétől. Ezek közül a vitákban leggyakrabban a demográfiai fejlődés és a globalizáció jelent meg.

A születési arányok – mint egy korábbi fejezetben láttuk – az ezredfordulóra minden európai jóléti államban alacsony szintre csökkentek. A teljes termékenységi arányszám 2000-ben sehol sem érte el a népesség hosszú távú reprodukciójához szükséges szintet. Ezzel párhuzamosan a népesség várható átlagos élettartama folyamatosan nőtt. E fejlődés következményeként az időskorú népesség aránya emelkedett, vagy másként fogalmazva a népesség elöregedése figyelhető meg. Ez nyilvánvalóan pótlólagosan megterheli a jóléti rendszereket, hiszen a nyugdíjak a legnagyobb kiadási tételt jelentik, s az egészségügyi kiadások döntő részét is az idősek ellátása teszi ki. Mivel a legtöbb prognózis abból indul ki, hogy a fertilitás a következő évtizedekben sem nő majd, az elöregedés feltartóztathatatlannak tűnik. Sokan ezt tekintik a európai jóléti államok legsúlyosabb jövőbeli problémájának. Sőt, számos országban a demográfiai változások a jóléti állam válságának jeleként jelentek meg, s máris hivatkozási alapul szolgáltak azok számára, akik egyes jóléti programok visszafejlesztését kívánták elérni.

A jól ismert érvelés szerint a társadalom elöregedése fenntarthatatlanná teszi a jóléti programokat – különösen a nyugdíjrendszert –, mivel a fiatalabb generációk nem tudják finanszírozni a nagyobb létszámú idősebb korosztályok juttatásait. Az európai országok népességének elöregedése kétségkívül előrehaladt az utóbbi két évtizedben, azonban mindeddig lényegesen kisebb mértékű volt, mint azt a vitákban általában feltételezik. A folyamat gyorsasága sem példa nélküli: volt már olyan történelmi időszak, amikor hasonló, vagy egyenesen gyorsabb ütemű volt az idős lakosság arányának növekedése az európai társadalmakban.

Ennek bizonyítására számos viszonyítási pont választható. Ha Európa egészét vizsgáljuk, azt láthatjuk, hogy 1960 után folyamatosan nőtt az idősek (65 éven felüliek) aránya a lakosságon belül, de az öregedés üteme 1960 és 1980 között lényegesen – kétszeresen – nagyobb volt, mint 1980 és 2000 között.114 Ha a legfejlettebb ipari országokat vizsgáljuk, az idősek aránya az összlakosságban kevésbé tért el 1960-ban és az ezredfordulón.115 Összességében tehát azt láthatjuk, hogy az ipari országokban az időskorúak aránya nem nőtt gyorsabban az utóbbi két évtizedben, mint az azt megelőző húsz év során.

Sőt, a belátható jövőben sem várható az, hogy a demográfiai tényezők dominálnak majd a jóléti kiadásokat meghatározó tényezők között. Az ezredfordulót követő húsz évre vonatkozó előrejelzések is azt mutatják, hogy az elöregedés üteme ugyan fokozódik Európában, de a dinamika még mindig alacsonyabb lesz, mint az 1960 és 1980 közötti időszakban, amikor az elöregedés még alig jelent meg, mint a jóléti állam problémája. Így Francis G. Castles „krízis mítosz"nak nevezte azt, hogy az ipari társadalmakban a kiterjedt jóléti programok fenntartását/bővítését az elmúlt évtizedekben megakadályozta vagy a közeljövőben megakadályozza a társadalom elöregedése.116

A jóléti állam pénzügyi mozgástere szempontjából azonban az időskorúak arányánál is fontosabb az eltartottak együttes aránya, mely a 65 évnél idősebbeken kívül a 19 év alattiakat is magában foglalja. Az elöregedés által egyik leginkább érintett Németországban az eltartottak aránya a 19-20. század fordulóján tetőzött, majd hosszú ideig folyamatosan csökkent, s a mélypont 1990 körül volt. Azóta ismét nő az eltartottak összlakossághoz viszonyított aránya, de 2025 körül is várhatóan csak az 1960-as szintnek felel majd meg.117 Ezek a számok szintén cáfolják azt, hogy a nyugdíjrendszerek fenntartását demográfiai okok tennék lehetetlenné.

A globalizációt és az annak következtében élesedő nemzetközi gazdasági versenyt sokan a jóléti államot az 1990-es évektől leginkább fenyegető veszélynek tartják. A globalizáció gazdasági értelemben a nemzeti határokon átnyúló kereskedelmi, pénzügyi és tőkekapcsolatok fokozódását jelenti. Ez azt eredményezi, hogy a jóléti államok cégei mindinkább ki vannak téve az alacsonyabb munkabérű és kisebb szociális költségekkel rendelkező országok versenyének. A nyugat-európai országok számára az 1990-es években már nemcsak a távol-keleti, hanem a volt kommunista országok is ilyen versenytársakat jelentettek. A munkavállalói szervezetek attól tartottak, hogy a kormányok a társadalombiztosítási és más szociális kiadások mérséklése révén próbálják csökkenteni a termelési költségeket, s ezzel megindul a „race to the bottom", vagyis a fejlett országok egymással is versenyezve építik le a jóléti államot. Mindez – mint látni fogjuk – nem következett be, de kétségtelen, hogy a globalizáció nehezítette a jóléti állam működésének feltételeit.

◄ LEÉPÍTÉS VAQY MARGINÁLIS KIIGAZÍTÁS? ► Az 1970-es évektől a legtöbb nyugat-európai államban végbementek változások a jóléti rendszerekben, s végrehajtottak leépítéseket is bizonyos jóléti területeken. A munkavállalók védelme volt az egyik olyan terület, ahol hangsúlyeltolódások láthatók. A jóléti államok hagyományosan a „passzív" támogatásokat részesítették előnyben, ami azt jelentette, hogy a pénzbeli juttatásokhoz – pl. munkanélküliség esetén a járadékhoz – nem kapcsolódtak más intézkedések. Az 1990-es években több országban eltolódás tapasztalható az „aktív" munkaerő-piaci politika irányába. A gyakran a „workfare" kifejezéssel illetett új politika értelmében átképzési programokkal, tanácsadással, a munkanélkülieket alkalmazóknak adott támogatásokkal és hasonló eszközökkel igyekeznek megakadályozni a hosszú távú munkanélküliség kialakulását. Az aktív munkaerő-piaci politika és a munkahelyteremtés állt a középpontjában a brit Munkáspárt és nyomában más nyugat-európai szociáldemokrata pártok által az 1990-es években meghirdetett „harmadik út" politikájának is. A pozitív eszközök mellett több országban negatív ösztönzők bevezetésére is sor került: szigorították a munkanélküli-járadék folyósításának feltételeit, esetleg csökkentették annak összegét. Azt látjuk azonban, hogy a munkaerőpiaci politika minősége jelentős mértékben a jóléti rendszerek jellegétől függött: a liberális rendszerekben (Nagy-Britannia, USA) sokkal inkább előnyben részesítették a negatív eszközöket, míg a skandináv országokban a pozitív ösztönzők alkalmazására esett a hangsúly.118

Ezenkívül a jóléti szolgáltatások körében több országban megfigyelhető a piaci vagy magán jellegű tevékenységek arányának lassú növekedése a közszektorhoz képest. E körbe tartoznak egyrészt a polgárok által közvetlenül a piacon vásárolt szolgáltatások – pl. magán-nyugdíjbiztosítások –, de ide sorolhatók az állam által a magántulajdonban lévő vállalkozásoktól beszerzett szolgáltatások is (idősgondozás, orvosi ellátás stb.). Az 1980-as évektől több országban – Hollandia, Norvégia, Dánia, Svédország, Németország, Egyesült Királyság – lehetővé tették, hogy az állami nyugdíjalap mellett magánnyugdíjalapokba is járulékot fizessenek a biztosítottak. Ez azonban általában csupán az állami nyugdíj kisebb kiegészítését jelenti, amit Svédország példája mutat: itt 1998-tól a 18,5%- os nyugdíjjárulékból 2,5%-ot fordíthatnak magánbiztosításra az ezt a lehetőséget választók. A jóléti szolgáltatások magánfinanszírozásánál gyorsabban emelkedett a közkiadásokból finanszírozott, de magánvállalkozások által nyújtott szolgáltatások aránya, ám inkább csak részterületeken. Svédországban az alkoholisták hosszú távú kezelésére szolgáló otthonok, Norvégiában a gyermekotthonok, Németországban az idősotthonok helyeinek közel fele magánkezelésben volt az ezredfordulón.119 Ugyanakkor a privatizáció nem volt jellemző minden országra, s az előbbi példák is mutatják, hogy még az érintett országokban sem volt szó alapvető változásokról. Az 1990-es évek közepén például Dániában az összes szociális kiadáson belül a magánszektorhoz köthető kiadások 4,1%-ot, Svédországban 6,9%-ot tettek ki. A legnagyobb részesedéssel Hollandiában (16,0%) és az Egyesült Királyságban (16,8%) találkozunk. 120

Ha Nyugat-Európa és Dél-Európa egészét nézzük, szintén növekedett valamelyest a rászorultsági alapon nyújtott szociális juttatások aránya az állampolgári jogon járókkal szemben. A trend mérsékelt voltát jelzi azonban, hogy 1990 és 1997 között 14 nyugat- és dél-európai országban 9,2%-ról 9,8%-ra nőtt az arányuk az összes kiadáson belül. Ráadásul ebben az esetben is azt látjuk, hogy a liberális jóléti típushoz tartozó Nagy-Britannia és Írország esetében volt ez a fejlődési irány jellemző, míg a többiek esetében nem.

A változások tehát összességében, a jóléti programok egészéhez viszonyítva marginálisnak nevezhetők. Az az elképzelés, hogy a reformok nyomán a jóléti állam leépülése, vagy akár kis mértékű visszafejlődése következett be Nyugat- és Dél-Európában, már a legegyszerűbb vizsgálat alapján is hamisnak bizonyul. Ha a század két utolsó évtizedének jóléti kiadásait vesszük alapul, azt láthatjuk, hogy csak két ország, Írország és Hollandia – oktatás nélkül számított – jóléti kiadásai csökkentek a GDP arányában, mégpedig jórészt a munkanélküliség nagyarányú visszaesése következtében, s nem a jóléti programok megnyirbálása miatt.121 Az EU tizenötök ezalatt átlagosan 3,4 százalékponttal költöttek többet állami jóléti programokra (6.7. táblázat). Eközben továbbra is megmaradtak a nemzetek között korábban megfigyelt különbségek. A legtöbbet a skandináv országok fordították jóléti célokra, de különösen erős volt a dél-európai országok kiadásainak növekedése.

6.7. táblázat - 6.7. táblázat ► Jóléti közkiadások alakulása az OECD- és az EU-országokban, 1980-2001 (a GDP százalékában)

1980

1985

1990

1995

2001

OECD-21

17,7

19,6

20,5

22,5

21,9

EU-15

20,6

22,9

23,4

25,6

24,0


Forrás: OECD: Social Expenditure Database (SOCX, www.oecd.org/els/social/expenditure).

A kiadásokon túl tekintve azt tapasztalhatjuk, hogy a legfontosabb jóléti programok mindenütt megmaradtak, s jórészt változatlan formában működtek. Sőt, új programokat is bevezettek, vagy bővítették a meglévőket. Németországban például az 1990-es években és az ezredforduló után is jelentősen emelték a családtámogatások összegét és a gyermekek után járó adókedvezményeket. A bővítések társadalmi visszhangja természetesen nem volt olyan nagy mint a leépítéseké: míg a megvonások miatt gyakran utcára vonulnak az érintettek, nagyvonalúbb ellátások esetében ez ritkán fordul elő.

Az egyes jóléti rendszerek működési mechanizmusait vizsgálva sem látunk alapvető változásokat. Legfeljebb az állapítható meg, hogy az egyfelől a liberális, másfelől a szociáldemokrata és a konzervatív rendszerek közötti eltérések valamelyest tovább erősödtek. Azon túl, hogy a liberális reformok éppen ott valósultak meg leginkább, ahol már egyébként is ezek az elvek domináltak a jóléti szolgáltatások terén (Egyesült Királyság), a szociáldemokrata és a konzervatív jóléti rezsimekkel rendelkező országok szociálpolitikája valamelyest közeledett egymáshoz: az előbbiekben (Skandinávia) a munkateljesítmény erősebben hatott a juttatások szintjére, míg a konzervatív rendszerekben (kontinentális Európa) időközben jórészt megvalósult az univerzalitás, vagyis a teljes lakosságra kiterjedtek a jóléti programok.

Jellemző ebből szempontból az Egyesült Királyság esete, ahol a jóléti állam elleni retorika kormányszinten is olyan erőteljesen megjelent Margaret Thatcher kormányzása idején (1979-1990), amire más európai országban nem volt példa. Ennek megfelelően Thatcher idején szigorították a jóléti juttatások igénybevételének szabályait, s más átalakításokat is végrehajtottak a jóléti szektorban. Ezek azonban a radikális retorika ellenére nem jelentették a jóléti rendszer gyökeres átalakítását: így például nem érintették a National Health Service (NHS), az állami egészségügyi szolgálat alapelveit, vagyis az átfogó, minden állampolgárnak egyformán járó, adókból finanszírozott egészségügyi ellátás megmaradt. Ezenkívül a szociális kiadások 1978 és 1992 között a GDP 24,1%-áról 27%-ára emelkedtek.122

Összességében a „válság" és a jóléti állam leépítésének gyakori emlegetése, s bizonyos jóléti juttatások megszüntetése vagy feltételeinek szigorítása ellenére a jóléti állam intézményesült és konszolidálódott Európa nyugati és déli régióiban az elmúlt évtizedek során, s néhány ország kivételével a jóléti kiadások tovább növekedtek, vagy magas szinten stabilizálódtak.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne következtek volna be fontos, a jóléti állam szempontjából előnytelen változások nyugat-európai társadalmaiban az utóbbi két-három évtized során. Mindenekelőtt átalakult a nemzetközi gazdasági környezet. A nyugat-európai nemzetgazdaságok mindinkább beágyazódnak egy olyan világgazdaságba, melynek többi tagja rendszerint alacsonyabb bérköltségekkel, s szinte kivétel nélkül alacsonyabb jóléti kiadásokkal rendelkezik. A versenyképesség megtartása folyamatos kihívást jelent, s a nyugat-európai kormányokat alkalmazkodásra ösztönzi, ami érintheti a jóléti programokat is. Emellett jelentős társadalmi és kulturális változások is bekövetkeztek Nyugat- Európában. Megfigyelhető a jóléti állam intellektuális alapjainak gyengülése abban az értelemben, hogy az 1970-es évektől megbomlott a korábban szinte egyöntetű elfogadottsága. A jóléti államot, mint a kapitalizmus megszelídítésének mechanizmusát, folyamatos támadások érték és érik, ami mindenekelőtt a jóléti állam mögött álló társadalmi csoportok eróziója miatt lehetséges. Különösen a munkásosztály létszámának csökkenése fontos ebből a szempontból, de ezen túlmenően a társadalmi szerkezet is összetettebbé vált, a munkavállalók pozíciói pedig az említett globalizációs folyamatok következtében is gyengültek. Ezáltal a kiterjedt jóléti programok fenntartásában érdekelt rétegek súlya és érdekérvényesítési pozíciója – beleértve a jóléti diskurzust alapvetően meghatározó médiában való megjelenést – jelentősen romlott.

◄ KELET-KÖZÉP-EURÓPA A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN ► A kelet-közép-európai transzformációs folyamat kezdetén a megfigyelők eltérő elképzeléseket fogalmaztak meg a régió jóléti rendszereinek várható jövőjével kapcsolatban. A térség szociálpolitikájának neves szakértője, Bob Deacon például úgy vélte, hogy divergens jóléti fejlődés következik, vagyis Magyarország a liberális-kapitalista utat követi, míg Lengyelországban „posztkommunista konzervatív-korporatista", Csehszlovákiában pedig szociáldemokrata jóléti rendszer alakul ki.123 A legtöbb szakértő azonban – beleértve G. Esping-Andersent is – a liberális rezsim dominanciáját jósolta Kelet-Közép-Európában.124 Utóbbi várakozásokat mindenekelőtt két tényezőre alapozták. Egyfelől arra, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek (IMF, Világbank) a liberális politikát preferálják, s ennek fontos hatása lehet a transzformációs folyamatra, különösen a nagy külföldi eladósodottsággal rendelkező országokban (Lengyelország, Magyarország). Másrészt azzal az érveléssel is találkozhatunk, hogy a térségben a „leghangosabb és politikailag leginkább szervezett társadalmi erők" a liberális modellt részesítik előnyben.125

Kétségtelenül léteztek liberális átalakulási tendenciák ebben az időszakban – így Magyarországon 1995 és 1998 között és 2006 után, amikor a szociális kiadások csökkentek, s több juttatás univerzális jogosultságát a rászorultsági elvvel váltották fel, valamint állami programok privatizációjára vagy részleges privatizációjára is sor került. A liberális átalakításnak kétségkívül kedvez a munkavállalók alacsony fokú szervezettsége szerte a térségben. Ugyanakkor közvéleménykutatások sora szerint „a kelet-közép-európai polgárok többsége a kiteljesedett európai (szociális) modellt részesíti előnyben",126 aminek következtében a jóléti rendszerek liberális reformja a választók akaratába ütközik. Ezért nem meglepő, hogy az 1990-es években a legtöbb szociális jogosultság megmaradt, sőt újakat is bevezettek (munkanélküli-járadék, szociális segélyek). Az univerzalitás továbbra is a meghatározó működési elv maradt a kelet-közép-európai jóléti rendszerekben. Ezenkívül a részleges liberális reformoknak sem mindegyike bizonyult visszafordíthatatlan folyamatnak. Magyarországon 1998-tól, vagy Szlovákiában 2005 után az új kormányok több jóléti területen helyreállították a szolidarisztikus és univerzalisztikus működési elveket.

Ez nem jelenti azt, hogy az egyes kelet-közép-európai országok átmenetének ne lettek volna sajátosságai jóléti téren. Lengyelország a gazdasági sokkterápiát a jóléti rendszer lassú átalakításával párosította, melyben a mélyrehatóbb nyugdíjreformnak – Magyarországtól eltérően – sikerült viszonylag széles körű támogatottságot szerezni a politikai elitben.127 Csehországban az 1990-es évek első felében uralkodó liberális gazdasági frazelológiát a társadalombiztosítás meglepően kedvező pénzügyi támogatása kísérte. A reformok legmesszebb az egészségügyi ellátás terén jutottak, ahol egymással versenyző egészségbiztosítók rendszerét hozták létre, de az állampolgári jogú ellátások és az univerzalitás megőrzésével.128 Szlovákia az 1990-es évek nagy részében az ennél is lassúbb változásokkal tűnt ki, majd az ezredforduló után itt hajtották végre a legerőteljesebb liberális átalakítást, amit azonban néhány év után részben visszavontak.

Minden változás és eltérés ellenére azonban a külső politikai erők és megfigyelők ideáljaiktól függően csalódva (IMF, Világbank) vagy inkább megelégedettséggel (EU) vették tudomásul, hogy a jóléti rendszer gyors, az Egyesült Államokat példaképnek tekintő, liberális átalakítása nem ment végbe a térségben. Bár összességében a kelet-közép-európai jóléti rendszerek több mint másfél évtizedes reformfolyamat után sem igazolták a liberális szcenáriót, de ugyanakkor nem feleltek és felelnek meg Esping-Andersen egyik másik rezsimtípusának sem, hanem inkább valamiféle hibrid vagy vegyes modellt követnek, melyben különösen a szociáldemokrata és a konzervatív modell jegyei keverednek.