Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

7. fejezet - 7. Gazdaság és munka

7. fejezet - 7. Gazdaság és munka

A gazdasági fejlődés számos ponton kapcsolódik a társadalomtörténeti folyamatokhoz. Nyilvánvalóan ilyen terület a fogyasztás, illetve az életszínvonal változása, a munkaerő szektorális eloszlásának és így a társadalmi rétegződésnek az átalakulása, de említhetjük a jóléti állam kialakulását vagy az urbanizációt is. Ez indokolja azt, hogy a gazdasággal is foglalkozzon ez a kötet. Ugyanakkor terjedelmi okok miatt a gazdasági fejlődést a maga komplexitásában nem tudjuk tárgyalni. Ezért a továbbiakban a gazdasági növekedés 20. századi alakulásával foglalkozunk kiemelten. A növekedés folyamata hagyományosan a közgazdaságtan és a gazdaságtörténet érdeklődésének középpontjában áll, s mindenekelőtt a gazdasági kibocsátás átfogó mutatóinak alakulásával (nemzeti jövedelem, GDP/GNP) szokás bemutatni. A gazdasági kibocsátás mérésének - és egyben nemzetközi összehasonlításának – nagy tudományos és közvetlen gyakorlati jelentősége van. A közgazdaságtan klasszikus kutatási területe a növekedéselmélet – vagyis a gazdasági növekedés feltételeinek és folyamatának elméleti problémái –, melynek eredményeit lehetetlen volna tesztelni, sőt gyakran akárcsak megfogalmazni is a gazdasági kibocsátás fogalma és mérése nélkül. A gazdaságpolitika számára szintén fontos visszajelzést jelentenek a gazdasági kibocsátás alakulását jelző adatok: országok és kormányok sikerességét vagy kudarcát szokás megítélni a gazdasági növekedés dinamikája alapján. Sőt, a második világháború után gyakran egész társadalmi-gazdasági rendszerek – kapitalizmus és kommunizmus – versenyének állásáról alkottak véleményt a gazdasági kibocsátás alakulását összehasonlítva. Emellett a gazdasági kibocsátás alakulásával a szakirodalomban és különösen a gyakorlatban sokszor nem egyszerűen a gazdasági tevékenységet, hanem az életszínvonal alakulását is jellemzik. Ez ugyan elfogadhatatlan leegyszerűsítés, hiszen az életszínvonalnak és különösen az életminőségnek számos egyéb meghatározója van (munkaidő hossza, a GDP milyen hányadát fordítják beruházásokra, katonai és egyéb, az életszínvonalat nem javító célokra, milyen a jövedelemeloszlás stb.), de az tagadhatatlan, hogy hosszú távon szoros a kapcsolat a gazdasági kibocsátás és a fogyasztás színvonala között.

A gazdasági kibocsátás és mérése: az alapok

Az egyes nemzetgazdaságok teljesítményének mérésére a két világháború között történtek az első jelentős kísérletek, de az ilyen jellegű számítások a második világháború után váltak széles körűvé.1 Mindazonáltal a gazdasági teljesítménynek nincs és a múltban sem volt egyetlen, teljes körűen elfogadott mérőszáma. Különösen nagy eltérések léteztek a kommunista országokban és a piacgazdaságokban elterjedt számítási módszerek között. Az előbbiek az ún. MPS (Materiül Product System) szerint számították az indikátort, melynek neve nettó anyagi termék (Net Material Product, NMP), illetve eltejedtebb nevén nemzeti jövedelem volt. A nemzeti jövedelem csak az anyagi termelést és az ehhez közvetlenül kapcsolódó szolgáltatásokat (pl. szállítás) foglalta magában, de a szolgáltatások további széles körét (egészségügy, oktatás, közigazgatás) kirekesztette a számításokból. A nemzeti jövedelem ezenkívül figyelembe vette a termelőeszközök értékcsökkenését is.2 Ezzel szemben a piacgazdaságok az ún. SNA-n (System of National Accounting) alapuló módszert részesítették előnyben, mely minden a piacon értékesített árut és szolgáltatást, valamint különböző nem piaci szolgáltatásokat (rendőrség tevékenysége stb.) is az output részének tekintett és tekint. Az így számított mutató elnevezése bruttó nemzeti termék (Gross National Product, GNP), illetve az ettől kissé eltérő bruttó hazai termék (Gross Domestic Product, GDP).3

A kommunista módszertan szelektivitása a marxista, illetve kommunista gazdasági filozófiából következett, mely egyes szektorokat, illetve tevékenységeket (ipar, mezőgazdaság, anyagi jellegű szolgáltatások, mint a szállítás) produktívnak és hasznosnak, míg más szektorokat és tevékenységeket (például egészségügy, oktatás) improduktívnak és végeredményben kevésbé hasznosnak tekintett. Mivel a GDP és a nemzeti jövedelem bizonyos alkotórészei átfedik egymást (például az úgynevezett „improduktív szektorok" anyagi fogyasztása révén), ezért a nemzeti jövedelem átszámítása GDP-vé vagy fordítva nem történhet egyszerűen a nem anyagi jellegű, „improduktív" szolgáltatások értékének hozzáadásával, illetve levonásával.4 A gyakorlatban a GDP rendszerint 10-50%-kal magasabb, mint a nemzeti jövedelem. A különbség azonban változó: a nagyobb szolgáltató szektorral rendelkező országokban nyilvánvalóan nagyobb az eltérés a két érték között és fordítva. Mivel a szolgáltató szektor a gazdasági fejlődéssel rendszerint bővült, ezért a fejlettség szintjével és időben előrehaladva is nőtt a két mutató közötti különbség. A nemzeti jövedelem értéke ugyancsak változott az értékcsökkenési leírások szabályainak eltérései következtében.5

Csupán jelezzük, hogy a nemzeti jövedelem alapját képező, a szolgáltatások széles körét improduktívnak tekintő gazdaságszemlélet maga is hozzájárult a kommunista gazdasági rendszerek alacsony hatékonyságához, s végül csődjéhez. Ezek a tények mindenképpen indokolják az SNA előnyben részesítését az alábbiakban, ami egyben megfelel a nemzetközi gyakorlatnak is.

A nemzetközi szakirodalomban és gyakorlatban széleskörűen használt SNA két alternatív mutatója, GDP és a GNP egyaránt egy adott országban – esetleg régióban, vagy más egységben – egy bizonyos időszak (általában egy év) során előállított végső javak és szolgáltatások értékét tartalmazza. A különbség a két mutató között az, hogy a GNP figyelembe veszi a külföldről származó és a külföldre transzferált jövedelmek nettó összegét is. Az eltérés a gyakorlatban általában nem számottevő, bár ismerünk kivételeket is: a nagy tőkeexportot vagy tőkeimportot lebonyolító országok esetében jelentősen eltérhet egymástól a GDP és a GNP értéke. Így például a nagy tőkeimportőr Írország esetében az 1990-es években a GDP lényegesen, mintegy 20%-kal meghaladta a GNP-t. Nem ilyen nagy, de jelentős volt az eltérés a rendszerváltás utáni kelet-közép-európai országokban is, melyek szintén nagy tőkeimportot bonyolítottak le. Más szavakkal a nagy tőkeimportőrök esetében a GDP tartalmazza a befektetők hazautalt profitját is, pedig azt nem az adott ország lakossága használja fel.

Az SNA módszertanán alapuló mutatók választásával azonban közel sem kerülhetőek meg teljesen a módszertani nehézségek. Az egyik legsúlyosabb probléma azzal függ össze, hogy ha megfelelő módszertan alapján ki is számítjuk a GDP-t, azt nemzeti valutában kapjuk meg. Ezeket az adatokat az összehasonlíthatóság érdekében át kell számítanunk valamilyen közös mértékegységre, valutára.

A „folyó áron", illetve valutaárfolyamon folytatott számítások rendszerint a mindenkori hivatalos devizaárfolyamon – esetleg kereskedelmi vagy feketepiaci árfolyamok felhasználásával – átváltják a nemzeti GDP-adatokat egy közös valutára – általában amerikai dollárra. Ez az eljárás azonban kétséges értékű végeredménnyel jár. A valuták átváltási árfolyamai erősen ingadozhatnak, ezenkívül a valuták lehetnek alulvagy felülértékeltek piaci folyamatok nyomán, vagy kormányzati törekvések következtében, ami ennek megfelelően befolyásolja a GDP-adatokat, a reálgazdaságban bekövetkezett változásoktól függetlenül. Elképzelhető tehát az a helyzet, hogy egy ország gazdasági teljesítménye nő, mivel azonban valutája valamilyen ok miatt leértékelődik az USA dollárhoz képest, a folyó árfolyamon folytatott átszámításon alapuló GDP-statisztikák gazdasági visszaesést jeleznek.

A vásárlóerő-paritáson (PPP – Purchasing Power Parity) alapuló számítások az árszínvonal eltéréseiből adódó torzításokat kívánják kiszűrni. Alapelvük az, hogy megállapítják az előállított áruk és szolgáltatások értékét egy közös valutában, vagyis tulajdonképpen újraárazzák azokat. Módszertani problémák itt is jelentkeznek, pl. a javak minőségi eltérései miatt, vagy a kereskedelmi forgalomba nem hozható termékek és szolgáltatások esetében, ahol feltételezésekre kell hagyatkozni a kormányzati szektor vagy az oktatás hatékonyságát – azaz ezen szolgáltatások értékét – illetően. Mégis, összességében ezek a kalkulációk tekinthetők a legmegbízhatóbbaknak, s nemzetközi összehasonlításokra legalkalmasabbaknak. Ugyanakkor az ilyen típusú számítások igen nagy erőforrások mozgósítását igénylik, hiszen rengeteg adat beszerzésére és feldolgozására van szükség, ezért visszamenőleg, történetileg nagyon nehéz megvalósítani őket. Ennek ellenére a legtöbb történeti számítás is ezt a módszertant igyekszik követni.

Külön ki kell térnünk a kelet-közép-európai országok gazdasági indikátorainak problémáira, mivel a szakirodalom egyöntetű megállapítása szerint e régió múltbeli gazdasági teljesítményére vonatkozó adatok mennyisége és minősége elmarad a nyugat-európai országokra vonatkozó információkétól.6

A század első felében mindenekelőtt a megfelelő adatok hiányai szembeötlőek. A korban e régióban – hasonlóan a világ többi részéhez – lényegében nem ismerték a modern GDP-nek vagy GNP-nek megfelelő fogalmakat, s így nem is folytattak ilyen becsléseket. Míg azonban Nyugat-Európában és Dél-Európában azóta utólagos, retrospektív számítások nagy bőségben állnak rendelkezésre, addig ugyanez Kelet-Közép-Európáról nem mondható el. Ennek oka, hogy egyrészt a gyakori és nagymértékű határváltozások, a korabeli statisztikai adatgyűjtés hiányai megnehezítették ezt, ezenkívül a régióban a közgazdaságtan és a gazdaságtörténeti kutatások alacsony teljesítőképessége akadályozta az utóbbi évtizedekben az ilyen visszamenőleges kalkulációkat.

Ettől eltérő jellegűek a második világháború utáni kommunista időszak adataira vonatkozó problémák. Ezek abból adódnak, hogy a kommunista országokban a hivatalos gazdasági statisztikák rendszerint felfelé torzítják, azaz eltúlozzák a gazdasági teljesítményt, illetve annak növekedését.7

Bizonyos időszakokban nem zárható ki ennek legkézenfekvőbbnek tűnő oka, vagyis az, hogy a hatóságok tudatosan meghamisították a termelési adatokat. A vállalatvezetők nyilvánvalóan érdekeltek voltak abban, hogy eltúlozzák vállalatuk teljesítményét, s a központi gazdasági, illetve pártbürokrácia is igyekezett minél kedvezőbb színben feltüntetni a gazdasági helyzetet. Ennél fontosabbnak tűnnek azonban más, sokkal inkább elvi jellegű problémák. Közülük az egyik legalapvetőbb az, hogy a tervutasításos gazdaságokban nincsenek valódi árak, hiszen ezeket egy bürokratikus alkufolyamat eredményeként alakítják ki, eltérően a piacgazdaságoktól, ahol azok döntően gazdasági automatizmusok eredményeként jönnek létre.8 Ezért a tervutasításos gazdaságok teljesítményének számításához általában naturális egységekkel (tonna, darab, méter stb.) mérik a gazdasági kibocsátást. Egy adott kiinduló vagy bázisév áraival beárazzák a termelést, s a növekedési rátákat aztán úgy nyerik, hogy a hivatalos árindex felhasználásával deflálják a nemzeti jövedelmet. Az árak azonban szükségszerűen torzítanak, különösen az új és a változásokon átesett termékek esetében, mert a termelők abban érdekeltek, hogy az árak a valós minőségjavulásnál vagy az új termék valós értéknövekedésénél nagyobb mértékben emelkedjenek. Mivel az árakról a központi gazdasági bürokrácia dönt – pl. az árhivatal –, ezért egy alkufolyamat következik, melyben a vállalatok különféle politikai kapcsolataikat mozgósítva és politikai érdekekre hivatkozva rendszerint képesek érdekeiket érvényesíteni. Ugyanez érvényes fordított esetben, a termékek minőségromlása esetén is, amikor szintén nincs megfelelő mérce arra, hogy mennyivel csökkentsék az árakat, így az árcsökkentésnek a termelők könnyen ellenállhatnak. Mindennek következményeként az árak felfelé torzítják a termelési adatokat.

Bár mindig is nyilvánvaló volt, hogy a termékek és szolgáltatások minősége között alapvető eltérések voltak a tervutasításos és a piacgazdaságok között, e tényezőt sokáig nem vették figyelembe megfelelően az utólagos számításokban. Nem könnyű ugyanis számszerűsíteni, hogy ezek a minőségkülönbségek milyen mértékűek voltak az egyes termékcsoportok esetében. A kevés vonatkozó kísérlet közül megemlítjük Bart van Ark munkáját, aki a csehszlovák, a keletnémet és a nyugatnémet gépkocsik minőségkülönbségeit próbálta számszerűsíteni.9 Eredménye szerint ezek az eltérések érdemben befolyásolhatják a becsléseket. Emellett számos más, itt nem részletezhető tényező, mint az úgynevezett túlfejlett kooperáció, vagyis a gazdasági racionalitást nélkülöző, pusztán bizonyos tervmutatók teljesítését célzó termelési kapcsolatok és hasonló jelenségek is felfelé torzították a hivatalos növekedési statisztikákat a kommunista országokban.10

A számos rendelkezésre álló történeti GDP-számítás közül a leginkább használhatónak Angus Maddison adatsorait tekinthetjük több szempontból is.11 Egyrészt ezek a legtöbb idősornál jóval hosszabb periódust ölelnek át: a legfejlettebb országok esetében – így a legtöbb nyugat-európai ország vonatkozásában – a 19. század első felétől az ezredfordulóig tartalmaznak részletes GDP-adatokat, de újabban helyenként ennél is korábbra visszanyúlnak. Ez önmagában is előnyt jelent, mert a hosszú távú szemlélet lehetővé tette a holland kutató számára az inkonzisztenciák kiküszöbölését. Ezenkívül számításai több más szerző munkáinál megbízhatóbbnak tekinthetők a kelet-európai országok esetében is. Ennek megfelelően az utóbbi évek közgazdasági és gazdaságtörténeti szakirodalma egyértelműen előnyben részesíti Maddison adatait más hasonló célú, a gazdasági kibocsátásra vonatkozó történeti kalkulációkkal szemben.12 Ezen okok miatt mi is Maddison adataira támaszkodunk.

A gazdasági növekedés folyamata: szakaszok és trendek

◄ REKONSTRUKCIÓ, DEPRESSZIÓ, HÁBORÚ ► Míg a 20. század eleje inkább egy korábbi, kiegyensúlyozottabb fejlődési szakaszhoz tartozott, az 1918-1945 közötti periódus gazdasági növekedését nagy politikai és gazdasági megrázkódtatások szakították meg Európában. Ennek megfelelően több része oszthatjuk a periódus gazdaságtörténetét: a háborús rekonstrukció és az ezt követő néhány éves zavartalan fejlődés, majd a gazdasági világválság időszakára, mely úgyszólván közvetlenül a második világháborúba torkollt.

Bár az első világháború okozta közvetlen pusztítás Nyugat- és Dél-Európában viszonylag kis területre korlátozódott – főként Észak-Franciaországban és Belgiumban –, az emberi életben és egészségben tetemes károk estek. Szintén hosszabb távú hatásai voltak a háborúnak kereskedelmi-pénzügyi téren. A konfliktus alatt a világkereskedelemben, a befektetések nemzetközi rendszerében nagy zavarok keletkeztek, s a pénzügyi rendszert is megterhelték a háborús kiadások és a háborús károk elhárítására tett erőfeszítések. A nemzetközi árucsere volumene csökkent, a tőkemozgás lelassult, vagy helyenként teljesen leállt, s az aranystandard rendszert feladták. Szintén jelentős változások következtek be az egyes kormányok gazdasági filozófiájában és gazdaságpolitikájában, különösen ami a hadviselő országokat illeti. Általános tendenciaként a gazdasági liberalizmus doktrináját felváltotta az állam fokozott gazdasági beavatkozása.13 Ez megmutatkozott a pénzügyi és költségvetési politika fellazulásában is. A háborús finanszírozás nyomán kialakult hatalmas pénzbőség eredményeként már a háború alatt, de különösen azt követően több országban korábban soha nem látott méretű infláció következett be.14

A háború emellett jelentős változást okozott az országok egymáshoz viszonyított politikai és gazdasági súlyában is A háború idején az európai konkurenciától belső piacain jórészt megszabaduló, s a külföldi piacokon is előretörő Egyesült Államok és Japán helyzete javult. Ráadásul az Egyesült Államok Európa nagy hitelezőjévé is vált. Ezzel szemben Nyugat-Európa országainak világpiaci részesedése – különböző mértékben – romlott. Különösen a háborús vesztes Németország pozíciói gyengültek gazdasági téren is.

A háborút követő forradalmak és békeszerződések nyomán korábbi birodalmak szűntek meg, s új országok jöttek létre Európában. A békeszerződések rendelkezései – jóvátételek, gazdasági korlátozások – a vesztes országok, s különösen Németország gazdasági helyzetét súlyosbították. A háború után nemcsak a határok hossza nőtt meg, hanem ezzel együtt a vámhatároké is, így a nacionalizmus új hulláma kimondottan káros volt a külkereskedelmet illetően. A területi változások megzavartak hagyományos kereskedelmi kapcsolatokat, s az új helyzethez való alkalmazkodás nagy költségekkel is járt.

A rekonstrukciós erőfeszítések így éveket vettek igénybe, de végül a pénzügyi rendszereket sikerült stabilizálni és hozzávetőlegesen 1924-re a nyugat-európai országok ismét elérték a gazdasági kibocsátás háború előtti szintjét, s a gazdasági növekedés ezt követően 1929-ig e régióban átlagosan évi 3,5% volt.15 Közben 1925-től – először Nagy-Britanniában, majd másutt is – sikerült visszaállítani az aranystandard rendszerét.

Ami az egyes országok fejlődési pályáját illeti az 1920-as években, Franciaországot, Belgiumot, Németországot és Olaszországot expanzív monetáris és fiskális politika jellemezte, s meglehetősen gyors GDP-növekedést produkáltak. Németországban magas volt a beruházások aránya is. A skandináv országok gazdasági kibocsátása szintén jelentősen emelkedett. Nagy-Britannia ellenben deflációs gazdaságpolitikára kényszerült, s növekedése igen csekély ütemű volt.

Az 1920-as évek második felében ezen az alapon alakult ki egy erős beruházási és tőzsdei spekulációs láz, mindenekelőtt az Egyesült Államokban, de erősen kihatva Nyugat-Európára is. A nemzetközi pénzügyi rendszer ingatagsága hamar megmutatkozott. Az 1929 októberi New York-i tőzsdekrach átterjedt Európára is, különösen Közép-Európát veszélyeztetve, ahol a nyomás alá került amerikai bankok sorra mondták fel kihelyezett hiteleiket, ami ellenben az osztrák és német bankokra jelentett elviselhetetlen nyomást. A pénzügyi rendszer összeomlása felerősítette a depressziót. A válság nagyobb mértékben hatott a GDP- szintekre, mint a világháború: 1929-1932 között a GDP a legfejlettebb – a későbbi OECD – országokban összességében 18%-kal zuhant. Ezen belül azonban számottevőek voltak az eltérések. A bruttó hazai termék legjelentősebb visszaesését – az Egyesült Államok mellett (-28%) – Németországban (-24,5%) és Ausztriában (-22,5%) láthatjuk, de a válság Franciaországot is számottevően érintette (-14,7%). A legkevésbé Dániában (-3,6%) és Finnországban (-4,0%), valamint Olaszországban (-5,5%) csökkent a GDP a korábbi csúcsértékhez képest.16

A válság ismét megrázta az éppen csak regenerálódott nemzetközi gazdasági rendszert. A nemzetközi tőkepiac gyakorlatilag megszűnt működni, az aranystandard rendszerét a legtöbb ország elhagyta, a külkereskedelemben korlátozásokat vezettek be. A gazdasági depresszió mélységét és az abból való kilábalás ütemét számos tényező határozta meg. Ezek közé tartoztak a gazdaság szerkezeti sajátosságai, a külső eladósodottság nagysága és jellege, a megelőző időszak fellendülésének mértéke, de a gazdasági depresszióból való kilábalásban az állami beavatkozás is fontos szerepet játszott. A válság lefutása a különböző tényezők egymásrahatásának eredményeként egyes országokban késleltetettebb volt, máshol előbb elérték a mélypontot, s gyorsabb volt a gyógyulás. Franciaországban még 1938-ban is csak az 1929-es szint 96,5%-át érte el a bruttó hazai termék, Hollandiában 103%-át, ellenben az Egyesült Királyságban már 118,4%- át, Németországban pedig egyenesen 139,6%-át. Hatalmas eltérések voltak az exportaktivitásban, a beruházási szintben és a munkanélküliség terén is. Nyugat-Európa egészében 1938-ban már 17%-kal az 1929-es szint felett volt a GDP szintje.17

A második világháború ugyancsak eltérően érintette a nyugat-európai országok gazdaságát. A bruttó hazai termék legsúlyosabb visszaesése 1938-1944 között Franciaországban (-49,7%), Hollandiában (-46,7%), Belgiumban (-15,7%) és Norvégiában (-12,7%) látható, ugyanakkor Németországban (24,2%), az Egyesült Királyságban (22,0%), Svédországban (20,9%) és Ausztriában (18,0%) jelentősen nőtt a gazdaság teljesítménye ezen időszakban.18

A két világháború jelentős pusztítást okozott a legtöbb nyugat-európai országban a növekedési tényezőkben, mind a tőkében, mind pedig a munkaerő menynyiségében és minőségében, s a gazdasági világválság is korábban soha nem látott gazdasági zavarokat eredményezett. A gyakori vélekedés ellenére nem állíthatjuk, hogy a világháborúk időszakában összességében jelentősen lefékeződött volna a növekedés a korábbi évtizedekhez képest: míg az egy főre jutó GDP átlagos évi növekedési üteme Nyugat-Európában 1870-1913 között 1,3% volt, 1913-1950 között ettől csak minimálisan maradt el, s 1,2%-ot tett ki. Ha pedig a termelékenységet – vagyis az egy munkaórára jutó kibocsátás értékét – vizsgáljuk, azt látjuk, hogy míg az 1890-1913 közötti időszak évi átlaga 1,7%-os növekedés volt, addig az 1913-1929 közöttié 2,2%, sőt még az 1929-1950 közötti periódusé is alig marad el 1,5%-os értékével.

A Nyugat-Európát a két világháború között érintő gazdasági problémák jó része Kelet-Közép-Európában is jelentkezett, de ebben a régióban az első világháború következményei még súlyosabbak voltak. A kelet-közép-európai országok közül Lengyelország szenvedte a legnagyobb háborús károkat. Itt – Magyarország és a későbbi Csehszlovákia területétől eltérően – jelentős hadműveletek is zajlottak. Magyarország gazdasági fejlődését ellenben a forradalmak és a területi veszteségek okozta gazdasági dezorganizáció nehezítette. A térségben Csehszlovákia rendelkezett a legkedvezőbb kiindulóhelyzettel, mind a gazdasági fejlettség, mind pedig a gazdaság szerkezete tekintetében. Mindazonáltal az 1920-as évek második felének fellendülése nem lebecsülendő eredménnyel járt Lengyelországban, mivel 1929-re az egy főre jutó hazai termék egyaránt mintegy 21,7%-kal haladta meg az utolsó békeév színvonalát. Magyarországon kevéssel alacsonyabb volt ez a szám (18%), ami azonban igen kedvező a hazánkkal sok tekintetben azonos helyzetben lévő (területi változások, békeszerződés rendelkezései, földrajzi helyzet stb.) Ausztria teljesítményével összevetve, ahol a növekedés mindössze 6,8%-os volt. Ez az évtized Csehszlovákiában hozta a legjobb gazdasági eredményeket, ahol a növekedés 45%-os volt, ami egyben egész Európában az egyik legkedvezőbb teljesítménynek számított ekkor.19

A világgazdasági válság Kelet-Közép-Európát az átlagnál lényegesen súlyosabban érintette. A mélyponton Lengyelországban 20,7%-kal, Csehszlovákiában 18,2%-kal, Magyarországon 9,4%-kal volt alacsonyabb a GDP szintje, mint a válságot megelőző évben. A depresszióból való kilábalás Magyarországon volt a legsikeresebb, olyannyira, hogy az 1930-as évek végére Magyarország gazdasági teljesítménye közel került Csehszlovákiáéhoz, s messze maga mögött hagyta Lengyelországot (7.1. ábra).

A nemzetközi pénzügyi és gazdasági kapcsolatok korábbi, viszonylag szilárdnak bizonyult rendszerét az aranystandard 1920-as évekbeli visszaállításával önmagában nem sikerült helyreállítani. Míg az első világháború előtt Nagy-Britannia betöltötte a „világ bankára" szerepkört, s forrásaira stabilan lehetett számítani pénzügyi problémák esetén, addig a két világháború között mellé lépő USA és Franciaország együttműködése nem volt harmonikus: nagy kereskedelmi többletük ellenére nem voltak készek pénzpolitikájuk lazítására, hogy ezzel növeljék belső keresletüket és versenyképességük mérséklésével piacot kínáljanak másoknak, s egyben mérsékeljék az arany kiegyensúlyozatlan áramlását a világgazdaságban.20 Egyes valuták – mint a frank – alulértékeltsége és más valuták – a font sterling – felülértékeltsége kiegyensúlyozatlanná tette a kereskedelmet, s protekcionista intézkedésekre ösztönzött. Ugyancsak megzavarták a kapcsolatokat a nagy volumenű bizonytalan nemzetközi pénzügyi követelések– mindenekelőtt a német jóvátétel, de bizonyos mértékig ide tartoztak a háborús adósságok is. Emellett a rendszer ingatagsága, s több központ párhuzamos létezése jóval nagyobb aranytartalékokat igényelt, mint a régi, első világháború előtti struktúra.21

7.1. ábra ► Az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) alakulása európai országokban, 1890-2000 (1990-es Geary-Khamis nemzetközi dollár)

Megjegyzések: Csehszlovákia 2000: Csehország és Szlovákia együtt. Eltérő időpontok: Írország 1910 helyett 1913,1921; Csehszlovákia 1937; Lengyelország 1938.

Források: Angus Maddison: Monitoring the World Economy, 1820-1992. Paris: OECD, 1995.194-195 (Németország 1890-1990), 198 (Írország 1890-1900). Angus Maddison: The World Economy: Historical Statistics. Paris: OECD, 2003. 60-61 (Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Svédország, Svájc, Egyesült Királyság 1890-1913), 62-63 (Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Svédország, Svájc, Egyesült Királyság 1920-1960), 64-65 (Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Svédország, Svájc, Egyesült Királyság 1970-2000), 67-69 (Írország 1913-2000, Spanyolország 1890-2000), 100-101 (Magyarország, Lengyelország 1890-2000, Csehszlovákia 1890-1990, Csehország és Szlovákia együtt 2000).

A válság szintén alapvető változásokat hozott a nemzetközi gazdasági mechanizmusokban, melyek többnyire súlyosbították a növekedés visszaesését.22 A nemzetközi tőkepiac úgyszólván megszűnt létezni, s a nemzetközi kereskedelem rendszere is súlyosan károsodott: a világkereskedelem volumene több mint egynegyedével esett vissza – 1929-1932 között az import volumene a legfejlettebb országokban szintén mintegy egynegyedével csökkent –, s az 1929-es csúcsot nem is érte el ismét 1950-ig.23 A legtöbb ország újra letért az aranystandardról. Elsőként 1931-ben Nagy-Britannia tette ezt, amivel megszűnt a font szabad átválthatósága aranyra, s a font árfolyamát lebegtették, azt immár nem a mögötte álló aranykészlet mennyisége, hanem a kereslete-kínálata határozta meg. Franciaország és Belgium kitartott az aranystandard mellett („aranyblokk"), ami a külkereskedelem további diszlokációjához és zavaraihoz vezetett, hiszen ezek az országok csak importvámokkal és korlátozásokkal védhették ki az aránytalanul erős valutájuk okozta külkereskedelmi deficitet. Vámok és kereskedelmi kvóták-korlátozások egész rendszere jött létre. A liberális kereskedelmi rendszer helyett egy új protekcionista kereskedelempolitikai környezet kialakulásához döntően hozzájárult az, hogy az Egyesült Államok 1929-1930-ban magas vámokat vezetett be (Smoot-Hawley-féle vámtörvények), melyre válaszul más országok is hasonlóan cselekedtek.

A válság nyomán ugyancsak mélyreható változások mentek végbe a nemzeti gazdaságpolitikákban is. A kormányok a legtöbb országban a korábbinál sokkal inkább beavatkoztak a gazdasági folyamatokba. A beavatkozások egy része ad hoc jellegű volt – pl. fizetési moratóriumok elrendelése –, de több országban szisztematikus és a tapasztalatok mellett egyre inkább elméleti megfontolásokon nyugvó állami beavatkozás is teret nyert. A nagyobb prosperitás elérése érdekében a keresleti oldal befolyásolására törekedtek nagyszabású közmunkákkal, állami megrendelésekkel és hasonló módon. Bár a keresletösztönző gazdaságpolitika elméleti megalapozását egy brit közgazdász – John Maynard Keynes – hajtotta végre, Európában a legszisztematikusabb és legnagyobb mértékű ilyen intervenció Németországban következett be. Nem azonnal a válság kialakulása után, hiszen a Brüning-kormány szigorú költségvetési politikájával, bércsökkentéssel és adóemeléssel, azaz ortodox liberális gazdaságpolitikájával inkább fokozta, élezte a válságot. 1932-től azonban már lazítás látható a német pénzügypolitikában, ami még egyértelműbben folytatódott a nemzetiszocializmus idején. Ez a kezdetben inkább intuíción és tapasztalaton mint stabil elméleti alapon nyugvó gazdaságpolitika más elemeket is tartalmazott: a jóvátételi fizetések felfüggesztését, importkorlátozást és bilaterális kereskedelmi megállapodásokat (klíringegyezmények).

A második világháború lényegesen nagyobb károkat okozott Nyugat-Európában, mint az első. Nem csak a szárazföldi csapatok Franciaországban, Németországban, Hollandiában, Olaszországban folytatott harcai, hanem a közel sem csupán katonai célpontokat támadó légierők és haditengerészet okozta gazdasági veszteségek is számottevőek voltak. A szövetségesek 2 millió tonna bombát dobtak le a kontinensen, jórészt Németországra, a termelőberendezések és az infrastruktúra mellett a humán tőkét is rombolva. A háború alatti beruházási szint többnyire eleve alacsony volt, így ezek pótlása későbbre maradt. Szintén a háború hatása volt, hogy a korábban vezető nemzetközi hitelezőnek számító Nagy-Britannia kinnlevőségeinél több kölcsönt volt kénytelen felvenni, s Franciaország szaldója is nulla lett ilyen téren.24 A vezető hitelező természetesen az Egyesült Államok volt. Amerika rendkívül dinamikus háború alatti gazdasági növekedése eleve teljesen megváltoztatta a nemzetközi pénzügyi-gazdasági erőviszonyokat Nyugat-Európa hátrányára.

Ugyanakkor a két világháború közötti időszakban Nyugat-Európa jelentős növekedési tartalékokat halmozott fel, a ki nem használt technológiai fejlődési lehetőségek formájában. Ez főként annak következtében alakult ki, hogy az Egyesült Államokban a korábbinál jóval erőteljesebben haladt a műszaki fejlődés, ugyanakkor több tényező együttes hatásának eredményeként – mint az Egyesült Államok nemzetközi kereskedelmének és külföldi beruházásainak visszaesése a depresszió idején, a világgazdaság zavarai miatti mérsékelt fogadókészség stb. – az új technológiák terjedése Nyugat-Európa irányában viszonylag gyenge volt. Az 1950-es évek nyugat-európai boomja nem utolsósorban az így előállt növekedési tartalékok kihasználásán alapult.

A második világháború utáni évtizedek nyugat-európai gazdaságtörténetét három fő részre oszthatjuk. A háborús újjáépítés periódusára, a hozzávetőlegesen 1950-től az 1973-as olajválságig terjedő nagy fellendülés időszakára, s a gazdasági növekedés ezt követő lelassulásának szakaszára. Ettől több tekintetben eltérően tagolható Kelet-Közép-Európa második világháború utáni gazdasági fejlődése a növekedés és annak legfontosabb feltételei – mindenekelőtt a gazdaságpolitika – szempontjából. Mindenekelőtt a háborút követő újjáépítési szakasz után nem következett be egy több évtizedes, egységes, gyors fejlődés jellemezte periódus. Ehelyett a gazdaságpolitika jelentős irányváltásaival kísérve a növekedés gyorsabb és lassúbb időszakainak váltakozását láthatjuk. Bár az olajválság a kommunista országok gazdaságaira is hatott, korszakhatárnak inkább az 1970-es évek vége, az 1980-as évek eleje tekinthető, amikortól állandósultak a gazdasági válságjelenségek. Végül a rendszerváltás egy olyan újabb, erőteljes választóvonalat jelent a régió gazdaságtörténetében, mely Nyugat-Európa esetében hiányzik.

◄ ÚJJÁÉPÍTÉS ÉS QAZDASÁQI „BOOM" ► A második világháború utolsó szakasza a legtöbb hadviselő és megszállt országban évtizedekkel korábbi szintre vetette vissza a bruttó nemzeti termék színvonalát. Az 1945-ös nemzeti termék Ausztriában az 1886-os, Franciaországban az 1891-es, Németországban az 1908-as, Olaszországban az 1909-es, Hollandiában pedig az 1912-es állapotnak felelelt meg. Egyedül az Egyesült Királyság kerülte el a súlyos visszaesést, de a háború utáni válságot teljesen ez az ország sem tudta kivédeni. Annál meglepőbb volt már a kortársak számára is a rekonstrukció gyors üteme szerte Nyugat-Európában. A világháborút közvetlenül követő években szerte Nyugat-Európában igen intenzív és eredményes helyreállítási szakaszt láthatunk, melynek eredményeként még a háború által leginkább sújtott országok is gyorsan elérték a világháború előtti fejlettségi szintet. Ez a periódus 1950 körül zárult le. Az említett országok közül Hollandiában már 1947-ben, Franciaországban 1949-ben, Olaszországban 1950-ben, míg Ausztriában és Nyugat-Németországban 1951-ben elérték, illetve meghaladták a háború előtti legmagasabb termelési szintet.25

A rekonstrukciós fázis utáni évtizedeket az ipari országok gazdaságtörténetében szokás egyfajta aranykornak tekinteni, ugyanis ezt az 1950 és 1973 közötti periódust korábban és később sem tapasztalható gyors és tartós gazdasági növekedés jellemezte, viszonylag kis mértékű ciklikus ingadozásokkal. Emellett más fontos makrogazdasági mutatók – mindenekelőtt a munkanélküliségi ráta és az infláció – is kedvezően alakultak (7.2. táblázat). Nyugat-Európa egészében az egy főre jutó GDP 1950-1960 között átlagosan évi 4,0%-kal, 1960-1973 között 3,8%-kal nőtt.26 A korszak kiemelkedő növekedési teljesítményét mutatja a termelékenység emelkedése más gazdaságtörténeti periódusokhoz viszonyítva. Az egy munkaórára jutó GDP növekedési üteme 1950 és 1973 között átlagosan kétszer olyan gyorsan emelkedett, mint az azt megelőző vagy azt követő hasonló időszakokban. Nyolc nyugat-európai ország nem súlyozott átlagában ez 4,4% volt évente, míg 1922-1937 között 2,4%, 1979-1988 között 2,3%. A kontraszt még ennél is nagyobb lenne, ha pl. az 1973-1998 közötti időszakot hasonlítanánk hozzá.27 Ennek nyomán nyugat-európai országokban az egy főre jutó GDP 1950-1973 között 2-3-szorosára emelkedett. Még gyorsabb volt a dél-európai országok gazdasági növekedése: itt egyenesen 3-4-szeresére emelkedett az egy főre jutó GDP ebben az időszakban (7.1. ábra). E periódusban Nyugat-Európában Németország produkálta a legmagasabb növekedést (évi 5%), de alig maradt el tőle Ausztria (4,9%). A közepes (3,4-4,3% közötti) növekedési ütemű csoportba tartozik Franciaország, Finnország, Hollandia, Belgium. Egyformán 3,1-3,2%-ot ért el Norvégia, Svájc, Svédország, Dánia, Írország. A sor végén lényegesen lemaradva tőlük az Egyesült Királyság található 2,5%-os átlagos évi ütemmel.28

A boom időszakában szintén történelmi mélységbe süllyedt a munkanélküliség ráta. Ez tizenkét nyugat-európai ország átlagában a legalacsonyabb pontot az 1960-as évek elején érte el 2% körüli értékkel, majd 1973-ban 2,9%-ot tett ki. Összehasonlításképpen a munkanélküliség 1929-ben még 4%, 1938-ban 5,0% volt – mindkét esetben szűkebb definíció alapján, azaz inkább alábecsülve a tényleges adatokat –, 1950-ben 4,5%-ot ért el, 1989-ben pedig már ismét 7,4%-ra rúgott.29

7.1. táblázat - 7.2. táblázat ► A munkanélküliségi ráta alakulása európai országokban, 1920-2004 (százalék)

1920-

1929-

1950-

1960-

1973-

1980-

1988-

2000-

1928

1938

1959

1972

1979

1987

1999

2004

Egyesült Királyság

11,1

11,1

1,6

2,9

4,8

10,5

7,9

5,0

Franciaország

1,9

4,3

8,9

11,2

9,1

Hollandia

8,3

8,0

2,0

1,3

4,7

10,0

6,0

3,2

Belgium

3,4

8,0

6,9

2,3

5,8

11,2

8,8

7,3

Írország

8,2

5,2

7,3

13,8

11,8

4,3

Németország/NSZK

8,1

8,5

6,1

0,8

2,9

6,1

6,4

8,3

Ausztria

12,0

6,1

1,5

1,4

3,1

4,0

4,1

Svájc

2,7

2,8

1,3

0,1

0,8

1,8

3,3

3,4

Svédország

11,5

5,3

2,2

1,4

1,6

2,3

6,9

5,5

Dánia

16,1

10,6

9,5

2,0

4,1

7,0

6,7

4,9

Norvégia

15,3

7,8

8,4

2,0

1,8

2,4

4,6

4,0

Finnország

3,9

1,9

4,1

5,1

11,1

9,2

Olaszország

3,9

4,5

6,7

9,0

8,8

Spanyolország

2,6

4,9

17,6

19,5

11,1

Lengyelország

6,2

-

-

-

-

12,6

18,5

Csehszlovákia/

Csehország

-

-

-

-

5,2

7,9

Szlovákia

-

-

-

-

-

-

13,2

18,6

Magyarország

-

-

-

7,0

5,8


Megjegyzések: A megadott évek átlaga. Egyesült Királyság 1920-1928: Nagy-Britannia. A második világháború előtti adatoknál a definíciós eltérések miatt az adatok összehasonlíthatósága korlátozott. Eltérő időpontok: Belgium 1921-1928; Lengyelország 1927-1928; Svédország 1925-1928; Svájc 1950-1951; Magyarország 1989-1999, 2000-2003; Lengyelország 1993-1999, 2000-2003; Csehország 1993-1999, 2000-2003; Szlovákia 1994-1999, 2000-2003.

Források: Nicholas Crafts: The Great Boom: 1950-73. In Max-Stephan Schulze (ed.): Western Europe. Economic and Social Change since 1945. London: Longman, 1999. 49. (Németország, Egyesült Királyság, Hollandia, Belgium, Ausztria, Svájc, Svédország, Dánia, Finnország, Norvégia 1929-1938). Barry Eichengreen: The European Economy since 1945. Princeton: Princeton University Press, 2004. 264. (Nyugat-Európa és Dél-Európa 1960-2004). Brian R. Mitchell: European Historical Statistics, 1750-1975. London: Macmillan, 1980. 174 (Belgium 1921-1928, Dánia 1920-1928), 175 (Németország 1920-1928, Hollandia 1920-1928), 196 (Norvégia 1920-1928, Lengyelország 1927-1928, Svédország 1925-1928, Svájc 1926-1928, Nagy-Britannia 1920-1928), 177 (Ausztria 1950-1959, Belgium 1950-1959, Dánia 1950-1959), 178 (Németország 1950-1959, Írország 1950-1959, Olaszország 1950-1959, Hollandia 1950-1959, Norvégia 1950-1959), 179 ( Svédország 1950-1959, Svájc 1950-1951, Nagy-Britannia 1950-1959). Csaba László: A fölemelkedő Európa. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2006. 92. (Kelet-Közép-Európa 1989-2003).

Kelet-Közép-Európa országait a háború nagyon eltérően érintette: Csehszlovákiában keletkeztek a legkisebb károk, így itt nem annyira helyreállításról vagy újjáépítésről, mint inkább a haditermelésről a békegazdaságra való átállásról volt szó, s a nemzeti termék gyorsan elérte a háború előtti szintet. Lengyelország szenvedte a legnagyobb veszteségeket talán egész Európában, de az 1940-es évek végére itt is végbement a legfontosabb üzemek és a termelő infrastruktúra újjáépítése. Összességében a háborút követő mintegy fél évtizedes helyreállítási periódusban – a legtöbb országban a háború előttinél jóval alacsonyabb szintről indulva – gyors növekedést sikerült elérni Kelet-Közép-Európában. E szakasz nagy részében még jelen voltak a piacgazdaság elemei, de a periódus végére már szinte teljes egészében kiépült a szovjet típusú tervgazdálkodás

Kelet-Közép-Európában az 1950 utáni bő fél évtized során a központosított tervgazdálkodás keretei között erőltetett iparosítás zajlott, a bruttó hazai termék gyakran változó növekedési ütemeit eredményezve, s nemzetközi összehasonlításban mérsékelt sikerrel. A növekedés nemcsak évről évre ingadozott, hanem igen nagy szektorális és egyéb aránytalanságok kialakulásának közepette zajlott. Mindenekelőtt a fogyasztás és a felhalmozás korábban jellemző arányai tolódtak el az utóbbi javára. Sőt, a beruházásokból a nehézipar aránytalanul nagy mértékben részesült, így itt a növekedés üteme lényegesen meghaladta a nemzetgazdasági átlagot. A könnyűipar fejlesztése ellenben háttérbe szorult, s még inkább a nem termelő infrastruktúra és a mezőgazdaság.30

A gazdaságirányítás és a gazdasági rendszer ellentmondásai hosszabb távon is fennmaradtak, de az 1950-es évek közepét követő szakaszban a rugalmasabb központosított irányítás mellett egy ideig viszonylag jelentős gazdasági fejlődést sikerült elérni. Azonban az 1960-as évek közepén a növekedés több országban lelassult. Az 1970-es évek során a világgazdasági tendenciáknak megfelelően, illetve azon túl is tovább mérséklődött a növekedés Kelet-Közép-Európában, sőt egyes években és országokban már komolyabb válságjelenségeket láthatunk.

A második világháború utáni korszakban Nyugat-Európában megfigyelhető kedvező növekedési ráták több tényező egymást erősítő együttes hatásának tulajdoníthatók, melyek áttekintése – s különösen kölcsönhatásaik bemutatása – itt csak vázlatosan történhet. A kétségkívül legszembetűnőbb tényező a beruházások – mégpedig a gépekbe és berendezésekbe történő befektetések – erőteljes növekedése volt. Mint később – a következő fejezetben – részletesen bemutatjuk, a beruházások GDP-hez viszonyított aránya (a lakásépítést nem számítva) mindenütt jelentősen nőtt, több országban pedig megduplázódott az 1930-as évekhez képest, s meghaladta a 20%-ot.31 Ez azért volt a növekedés fontos forrása, mert lehetővé tette a technológiai fejlődés kínálta lehetőségek kihasználását.

A beruházások élénkülése a technológiai téren vezető Egyesült Államokból történő technológiatranszferrel párosult. Mint említettük, az USA és Nyugat- Európa között a század első felében a fejlettségi (technológiai) szakadék igen kitágult, ami lehetőséget nyújtott Nyugat-Európa számára egy gyors ütemű fejlődésre. Ezeket a lehetőségeket azonban csak azért tudták kihasználni a nyugat-európai országok, mert adva voltak azok a társadalmi adottságok/képességek (social capabilities), amelyek révén hatékonyan voltak képesek fogadni a technológiai és tőketranszfert.32 Enélkül a felzárkózás nem következhetett volna be. A humán tőke szintje ugyancsak magas volt, valamint a jogi és a szélesebb értelemben vett intézményi háttér is rendelkezésre állt.

A növekedés további forrásai közé sorolhatjuk a gazdaság strukturális változásait. Az erőforrások – mindenekelőtt a munkaerő – a kisebb hatékonyságú szektorok felől azon ágazatok felé irányultak, melyek magasabb hozzáadott értéket voltak képesek előállítani. Ez a gyakorlatban mindenekelőtt a mezőgazdaságból az iparba és a szolgáltatásokba, illetve az iparból a szolgáltató szektorba való munkaerő-átcsoportosítást jelentette.

A további fontos intézményi tényezők közé tartozott a kedvező belpolitikai helyzet. Az „aranykor" kapcsán kiemeli az irodalom a gazdaság szereplőinek intézményesített kooperációját, a munkaadói és a munkavállalói érdekek széles körű kompromisszumát, mely egyfelől a bérkövetelések visszafogásában nyilvánult meg, másfelől azonban a jóléti állam – vagy másként a szociális juttatások – expanzióját is magában foglalta.33 A belpolitikai stabilitás kedvező várakozásokat teremtett a beruházások számára, mely aztán egyfajta önmagát erősítő folyamatként jótékonyan visszahatott a gazdasági növekedésre és a reálbérekre, a szociális viszonyok javulására.34

Ez a munkaadók és munkavállalók közötti „szociális paktum" nem lett volna lehetséges az állam jóléti elkötelezettsége és koordináló szerepe nélkül. A jóléti állam maga is nagy szerepet játszott a piac keresleti, de hosszú távon a kínálati oldalának javításában is: egyfelől az egyenlőbb jövedelemelosztás fokozta a tömegtermékek iránti igényt, másfelől a nagyobb szociális biztonság és az oktatáshoz való hozzáférés javulása a humán tőke fejlődését és a munkaerő minőségének a javulását is magával hozta.

Ezenkívül a nemzetközi gazdasági kooperációt és integrációt ösztönző intézmények és szervezetek sokasága jött létre. Ezek esetenként közvetlen gazdasági támogatást nyújtottak (Marshall-terv), de méginkább a nemzetgazdaságok közötti interakciót fokozták azáltal, hogy a kiszámítható nemzetközi gazdasági környezet kialakulását segítették elő (Európai Fizetési Unió, Európai Szén- és Acélközösség, EFTA, OEEC, GATT, Európai Gazdasági Közösség). Ezzel a két világháború közötti protekcionista hullámmal szemben növelték a piacok nyitottságát és nagyságát, amivel lehetővé tették mind a technológiák gyors diffúzióját, mind a komparatív előnyök, a nagyobb sorozatnagyság (economies of scale) előnyeinek kihasználását.35 A nemzeti gazdaságpolitikák szilárd alapja volt a Bretton Woods-rendszer révén a rögzített valutaátváltási árfolyamokhoz való visszatérés. Ez a rendszer kiküszöbölte azokat a sokkszerű hatásokat, melyek a két világháború között olyan károsnak bizonyultak a nemzetközi kereskedelemben. Az eredmény az export volumenének gyors fokozódása volt. Az export évi átlagos növekedése 1950 és 1973 között a GDP emelkedését is felülmúlta, s megközelítette a két számjegyű értéket, sőt előfordult – Ausztria, Németország, Olaszország és Hollandia esetében –, hogy meg is haladta a 10%-ot.36

Kelet-Közép-Európa gazdaságainak növekedési pályáját a második világháborút követő évtizedekben alapvetően meghatározták egyrészt a háború által okozott súlyos károk, másrészt az, hogy ebben a periódusban a térségben kiépült a szovjet típusú központosított tervgazdálkodás.

A legnagyobb jelentőségű átalakulás a tulajdonviszonyokban következett be. Államosították a pénzügyi szektort, a fontosabb ipari és kereskedelmi vállalatokat, s megindult a mezőgazdaság kollektivizálása is, bár ebben a szektorban ez a folyamat lassan haladt, s a magántulajdon még jó ideig – Lengyelországban pedig mindvégig – dominált.

A külgazdasági kapcsolatokban a szovjet típusú átalakítást a külkereskedelem állami monopóliuma mellett a nyugati országoktól való fokozódó elzárkózás jelentette mind az árucserében, mind pedig a tőkekapcsolatokban. A KGST 1949- es megalakulása és a kelet-közép-európai országok csatlakozása is jelezte azok újraorientálódási szándékát.

Az 1950-es évek közepétől a kelet-közép-európai kormányok – megtartva a tervutasításos gazdasági kereteket – számos ponton módosították a gazdaságpolitika és gazdaságirányítás eszközeit. Csökkentették a központilag előírt és a szektorok, illetve vállalatok számára lebontott termutatók számát, nagyobb teret engedve a vállalatok önállóságának. Az ösztönzés új eszközeként a vállalatok a terven felüli nyereség egy részét megtarthatták, s egyrészt fejlesztési célokra, másrészt dolgozóik ösztönzésére fordíthatták. A gazdaságpolitikai irányváltás tükröződött a megváltozott tervcélokban is, melyek alacsonyabb növekedési ütemet és mérsékeltebb felhalmozási hányadott irányoztak elő.37

Az 1960-as évek első felének rossz gazdasági eredményei több országban a korábbiaknál átfogóbb reformok kidolgozására ösztönözték a politikai döntéshozókat. A reformtervek az e tekintetben élenjáró Csehszlovákiában és Magyarországon egyaránt a tervgazdálkodás és a piaci viszonyok valamiféle összebékítését célozták: a vállalatok önállóságának növelését, ezzel párhuzamosan a központi irányítás, az érdekeltségi rendszer fokozását irányozták elő. Csehszlovákiában a gazdasági reformtörekvések 1968-ban a politikai reformokkal együtt buktak el, míg Magyarországon mérsékelt eredménnyel jártak. Itt az 1968-as új gazdasági mechanizmus nyomán megszűnt a vállalatokra és szövetkezetekre vonatkozó tervelőírások rendszere. A termelőegységek számos, a működésüket alapvetően érintő döntést önállóan hozhattak meg: pl. azt, hogy mit termeljenek és azt kinek értékesítsék. Bizonyos önállóságot élvezhettek alkalmazottaik bérezésében, s a beruházások terén is. Ugyanakkor a központi irányítás megőrzött alapvető jogköröket az ár-, bér- és jövedelemszabályozás terén, melyekkel különösen a teljes foglalkoztatottságot és a fogyasztói árak stabilitását kívánták elérni. Szintén a központi irányítás hatáskörében maradt a beruházások meghatározása és fennmaradt a külgazdasági kapcsolatok állami monopóliuma is. Az ár- és bérszabályozással szemben egyszerre több és egymásnak gyakran ellentmondó elvárást támasztottak. A bérek szabályozása egyrészt teljesítményre kellett ösztönözzön, ugyanakkor meg kellett gátolnia a túlzottnak tartott jövedelemkülönbségek kialakulását. Az átalakított árrendszernek emellett lehetőleg tükröznie kellett a ráfordításokat, de a fogyasztói árak stabilitásának garantálásával. Ezeket a célokat bonyolult és a következő két évtizedben gyakran változó gazdasági szabályozók kívánták közvetíteni a vállalatok felé.38

◄ A NÖVEKEDÉS LASSULÁSA 1973 UTÁN ► A nyugat-európai gazdaság második világháború utáni történetének legfontosabb korszakhatára 1973, az első olajválság lehet. Ezt követően a növekedés érezhetően lelassult Nyugat-Európában, sőt helyenként és időszakonként egyenesen gazdasági visszaesés következett be. Az egy főre jutó GDP növekedési üteme nagyjából a korábbi évtizedekben láthatónak a fele volt Nyugat-Európában: 1973-1990 között a régió egészében évi átlagban 1,9%-kal emelkedett a GdP.39

A növekedési ütemek minden ország esetében csökkentek, ugyanakkor az 1973 utáni évek csak a megelőző évtizedekkel összevetve hoztak mérsékeltebb fejlődést, hosszú távú összehasonlításban a teljesítmény egyáltalán nem lebecsülendő – pl. az egy főre jutó GDP növekedése megegyezett az 1890-1913 között mért adatokkal, s számottevően nagyobb volt az 1890-et megelőzőnél. Sőt, a termelékenység javulása lényegesen nagyobb méretű volt az első világháború előtti évtizedekénél.

Ebben a periódusban a gazdasági növekedés lefékeződése mellett más makrogazdasági problémák is jelentkeztek Nyugat-Európában. A korábbi évtizedek kedvező munkaerő-piaci helyzetével – néhol szinte teljes foglalkoztatásával – szemben a munkanélküliség tömegessé vált a legtöbb nyugat-európai országban. Bár a gazdasági helyzet leírására a kortársak által is használt „stagfláció" kifejezés annyiban túlzó, hogy stagnálásról nem, hanem csak a növekedés lelassulásáról volt szó, azt azonban jelzi, hogy a kortársak a növekedés lelassulását össszekapcsolták az infláció meglódulásával, s a két jelenség együtt jelentett számukra sokkot.

A kelet-közép-európai országokban az 1970-es évek végétől a rendszerváltásig terjedő időszakban állandósultak és súlyosbodtak a válságjelenségek: a növekedési ütemek egy-két év kivételével alacsonyak voltak vagy egyenesen csökkent az egy főre jutó gazdasági kibocsátás.

A nyugat-európai gazdasági növekedés mérséklődése 1973 után több tényezőre vezethető vissza. Ezek közé tartozik, hogy az Egyesült Államokhoz viszonyított technológiai felzárkózás előrehaladt Nyugat-Európában, így a technológiai kölcsönzés már nem járhatott olyan jelentős termelékenységnövekedéssel, mint korábban. Ugyanez érvényes a tőkeintenzitás növekedésére is, mely szintén olyan fokot ért el, hogy már a csökkenő hozadék elve érvényesült. Hasonlóképpen, a gyors és nagy hatású strukturális változások lehetősége csökkent, mert az alacsony hatékonyságú szektorok (mezőgazdaság) relatív súlya már csekély volt. Mivel a nemzetközi kereskedelem előtt álló akadályokat jórészt már korábban leépítették, a komparatív előnyök kiaknázása sem járhatott a megelőző időszakhoz hasonló hatékonyságnövekedéssel.40

A beruházások emelkedésére negatív következményel járt, hogy a munkavállalók és szervezeteik korábbi visszafogottsága megszűnt, s az 1960-as évek végén egyfajta bérrobbanás játszódott le, ami részben e rétegek megnövekedett politikai érdekérvényesítő képességének eredménye volt.41 Ennek kialakulásához nagyban hozzájárult az akkor Nyugat-Európára jellemző szinte teljes foglalkoztatottság.

E tényezők hatását fokozta aztán az első (1973) és második (1979) olajárrobbanás és a Bretton Woods-i rögzített árfolyamrendszer összeomlása. Ezek csökkentették a vállalkozók és a fogyasztók várakozásait, szintén mérsékelve a beruházási kedvet és keresletet, valamint a szakszervezetek kompromisszumkészségét is. Bár e megrázkódtatások jelentősége kétségtelen, a növekedés lelassulása más vélemény szerint nem elsősorban ezek eredménye lehetett, hanem nagyobb perspektívában inkább a hosszú távú növekedési trendekhez való visszatérésként értelmezhető.42

Kelet-Közép-Európában a tervgazdaságok több-kevesebb következetességgel végrehajtott reformjai nem jártak – s a rendszer alapjainak megváltoztatása híján nem is járhattak – a várt eredménnyel. Még a legmesszebb merészkedett Magyarországon is nagy szerep jutott a gazdasági szabályozók kialakítása során a politikailag befolyásos érdekcsoportoknak. Míg ezek korábban a terveket voltak képesek saját maguk számára kedvezően befolyásolni, most a tervalkut felváltotta a szabályozóalku. Sőt, az egyedi elbírálások mellett az 1970-es évek elején az új adottságokhoz nehezen alkalmazkodó legnagyobb néhány tucat iparvállalatot teljesen kivonták a gazdaságirányítás normatív rendszeréből, ami tovább rontotta a rendszer következetességét.

Emellett az 1970-es évek elején a külgazdasági környezetben fontos - és a kelet-közép-európai gazdaságok számára előnytelen – változások következtek be. Az energiahordozók és más nyersanyagok világpiaci árának gyors növekedése jelentős veszteségeket – cserearányromlást – eredményezett. Az így előállt veszteség mértékét jól mutatja, hogy 1974-1975-ben Magyarországon elérte az éves beruházások felének megfelelő értéket.43

A gazdaság innovációs és alkalmazkodóképessége gyenge volt, ráadásul a gazdaságpolitikai döntéshozók úgy vélték, hogy csak átmeneti válságjelenségekről van szó. Ennek megfelelően a korábbi célok és irányítási mechanizmusok alig módosultak. A belföldi felhasználás jelentősen meghaladta a GDP szintjét, így a külkereskedelmi hiány jelentősen megnőtt, ami viszont – különösen Magyarországon és Lengyelországban – felgyorsította az eladósodást. Míg 1973- ban Magyarország dollárelszámolású viszonylatú bruttó adósságállománya 2,118 milliárd dollár volt, addig 1978-ra ez már 9,468 milliárd dollárra nőtt.44 Az 1970-es években és az 1980-as években minden országban kísérlet történt a gazdaságpolitikai irányváltásra a növekedési célok mérséklésével, az import drasztikus korlátozásával, az életszínvonal visszafogásával. A kelet-közép-európai gazdaságok bajai azonban ennél továbbra is lényegesen mélyebben gyökereztek, ezért számottevő eredményt nem sikerült elérni.