Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

A gazdasági növekedés hosszú távú meghatározói: régi és új tőkefajták

A gazdasági növekedés hosszú távú meghatározói: régi és új tőkefajták

A gazdasági növekedést befolyásoló történeti folyamatokról már eddig is esett szó, de célszerűnek tűnik szisztematikusan is áttekinteni a növekedést hosszú távon meghatározó tényezőket.45

◄ TECHNOLÓGIAI FEJLŐDÉS ► A közgazdasági és gazdaságtörténeti irodalom hagyományosan a technológia fejlődést tartja a gazdasági növekedés legalapvetőbb tényezőjének. Találmányok sokaságát lehetne példaként hozni annak bizonyítására, hogy a 19. század végétől a műszaki átalakulás miként gyorsult fel, lehetőséget teremtve a termelékenyebb munkavégzés számára. A változásnak különböző szakaszai voltak, melyekben mindig más és más területek voltak az élenjárók. Folyamatosan és a 20. század vége felé egyre nagyobb ütemben gyorsult azonban a közlekedés és különösen a kommunikáció fejlődése.

A 20. század egyik legfontosabb fejleménye volt ezen a téren az, hogy a technológiai haladás intézményesült. Az ipari forradalom klasszikus időszakában a legfontosabb találmányok általában tapasztalati úton születtek, azaz ügyes kezű és invenciózus mesteremberek és vállalkozók addig tökéletesítették eszközeiket és gépeiket, amíg elérték a kívánt eredményt. Ezzel szemben a 20. században az ilyen egyéni kezdeményezések és utak helyét mindinkább átvették a tőkeerős nagyvállalatok és a közpénzekből finanszírozott egyetemek és más kutatóhelyek, melyek tudományos módszerességgel folytatták a technológiai fejlesztést, az R & D (Research and Development; kutatás és fejlesztés, K+F) tevékenységét.

Fontos tudnunk azt is, hogy a fejlődés üteme nemcsak az egyes műszaki területeken volt eltérő, hanem abban a tekintetben is, ahogyan a találmányok és új eljárások megszülettek és elterjedtek a világban. Míg a 19. század elején Nagy- Britanniában jöttek létre a legfontosabb találmányok (közlekedés, textilipar), addig a század végén már Németország járt az élen (vegyipar). A 20. században az Egyesült Államok vette át a vezető szerepet, s előnye a század közepére nagyobb lett, mint bármely nemzeté volt korábban. A második világháború utáni évtizedekben azonban – mint láttuk – Nyugat-Európa megközelítette az Egyesült Államokat ezen a téren.

A gazdaságtörténet-írás régi megfigyelése, hogy a lemaradó országok gyorsabb növekedést tudnak elérni, mint az élenjárók – az utóbbiak által megteremtett technológiai vívmányok felhasználásával. Ez a „későn jövők előnye" – mint Alexander Gerschenkron nevezte –, amit azonban csak bizonyos társadalmi feltételek megléte esetén használhatnak ki a „követő" országok. Ezekről a feltételekről alább lesz szó.46

◄ TŐKEFELHALMOZÁS ► A technológiai fejlődés a 20. század során mindvégig együttjárt a tőkefelhalmozás növekedésével. Az új találmányok és eljárások egyre nagyobb hatékonyságú termelés lehetőségét kínálták, de emellett egyre költségesebb gépekben és berendezésekben öltöttek testet, vagy drága infrastruktúra kiépítését igényelték. Az Egyesült Királyságban például 1820 és 1995 között a gépek és berendezések értéke 97-szeresére nőtt.

Az is látható, hogy az élenjárókhoz való gazdasági felzárkózást minden esetben az állótőke-állomány nagyarányú növekedése kísérte. Az Egyesült Államokhoz felzárkózó Franciaországban a gépek és berendezések egy foglalkoztatottra jutó értéke 1950-ben még hetede volt az amerikai szintnek, de 1992-ben már mintegy 90%-a. A tőkeigényes nehéziparáról már a század közepén is ismert Németországban 1950 és 1992 között ugyancsak az egy alkalmazottra eső gépek és berendezések értéke nyolcszorosára emelkedett. A gazdaságtörténeti tapasztalatok alapján azt mondhatjuk, hogy a magas tőkefelhalmozás, az egy foglalkoztatottra jutó tőkeállomány emelkedése előfeltétele volt a termelékenység növekedésének is.47

◄ A MUNKAERŐ KÉPZETTSÉGE ► A fejlett és költséges gépek és berendezések működtetése, az új termelési eljárások alkalmazása nyilvánvalóan a munkaerő szélesebb körű ismereteit igényelte a korábbiaknál. Ennek megfelelően a század során nagymértékben emelkedett a lakosság képzettsége minden dinamikus fejlődésen keresztülment országban. Theodore Schultz amerikai közgazdász 1961- ben vezette be a „humán tőke" fogalmát, mely a lakosság képzettségét jelöli, s azóta a növekedéselméletek elfogadott elemévé vált. Eszerint a tudás ugyanolyan fontos termelési tényező, mint a gépekben megtestesülő tőke, sőt, ahhoz hasonlóan felhalmozható, növelhető, részben még át is örökíthető.

A humán tőke szintjének mérése nem egyszerű, de az írni-olvasni tudás vagy az iskolai oktatás terjedése jó indikátora lehet. Míg 1913-ban a felnőtt lakosság iskolában töltött éveinek átlagos száma Nagy-Britanniában 8,8, Franciaországban 7 volt, addig 1992-re ez 14,1, illetve 16 évre emelkedett.48 Az idők során nemcsak az iskolai oktatás hossza nőtt, hanem az differenciálódott, s tartalmilag is változott, s ezáltal is segítette a műszaki fejlődést. Ugyanakkor a tudás természetesen nem csak szűk értelemben vett műszaki jellegű lehet, sőt elsősorban nem is az. Említést érdemel például a „szervezeti tudás" is, mely arra vonatkozik, hogy gazdasági és más tevékenységeket miként lehet az optimális módon megszervezni. Az iskola az ilyen ismeretek átadása mellett olyan szocializációs intézményként is működött, amely a hatékony társadalmi együttéléshez szükséges értékeket és normákat is terjesztette.49

◄ A GAZDASÁGOK KÖZÖTTI KAPCSOLATOK ► Az egyes nemzetgazdaságok közötti kereskedelmi és tőkekapcsolatok növekedése szintén a gazdasági fejlődés fontos kísérőjelensége volt a 20. század során. Ezek a kapcsolatok elősegítik a hatékonyság növekedését, mivel lehetővé teszik az egyes nemzetgazdaságok számára, hogy annak a terméknek vagy szolgáltatásnak az előállítására specializálódjanak, melyben a leginkább hatékonyak. A kereskedelem és a tőkekivitel emellett elősegíti az új technológiák terjedését, s legalább részben ellensúlyozza a természeti erőforrások esetleges hiányát is.

A külkereskedelem relatív – a nemzeti össztermékhez viszonyított – aránya természetesen sokban függ az adott nemzetgazdaság nagyságától. Általános szabályként megállapítható, hogy minél kisebb egy nemzetgazdaság, annál inkább rá van utalva a külkereskedelemre. Mivel Európában számos viszonylag kicsiny ország található, ezért ennek a tényezőnek a jelentősége különösen fontos volt számukra a 20. század során, hiszen a külkereskedelem zavartalan volta vagy akadályai ezekre az országokra erősen hatottak.

Az áruk és a tőke mozgása mellett ki kell emelni a gondolatok, a tudás - és így az emberek – szabad áramlásának jelentőségét. Ennek megléte elősegítette, hiánya gátolta a gazdaság és a társadalom hatékony működéséhez szükséges ismeretek elsajátítását.

◄ A TERMELÉS NAGYSÁGA ► Könnyen belátható, hogy egy termék nagy mennyiségben fajlagosan olcsóbban állítható elő, vagy másként fogalmazva nagy sorozat esetén egy alkalmazott többet képes gyártani egy adott áruból. A jelek szerint a 20. század fontos növekedési sikereiben – mint 1913-1973 között az Egyesült Államokban, vagy 1950 után Nyugat-Európában – közrejátszott a sorozatnagyság bővülése, mivel az előnyösen hatott a termelékenység alakulására. Ez a tényező a nagyobb méretű nemzetgazdaságok számára elvileg előnyöket nyújt a kisebbekkel szemben. A gyakorlatban azonban nem látunk összefüggést egy ország nagysága és gazdagsága között. Ennek kézenfekvő magyarázata az, hogy a nemzetközi kereskedelem révén a kisebb nemzetgazdaságok is képesek lehetnek kihasználni a nagyobb mennyiségű termelésből származó előnyöket. Ezt mutatja az is, hogy 1990-ben az Egyesült Államok feldogozóiparában az átlagos (medián) üzemnagyság nem volt nagyobb, mint ugyanez Hollandiában.50

◄ SZERKEZETI VÁLTOZÁSOK ► A 20. század során alapvető változások mentek végbe az egyes gazdasági tevékenységek szerkezetében. Ezek közül a legfontosabbakat – az egyes ágazatok közötti eltolódásokat – korábban megismertük. Mivel az egyes tevékenységek, illetve szektorok termelékenységi színvonala eltérő, ezért a közöttük végbemenő változások kihatnak a gazdasági kibocsátás szintjére. Ezt látjuk a 20. század során is, amikor az alacsonyabb termelékenységű tevékenységek visszaszorultak a nagyobb termelékenységűek javára. Ez önmagában is hozzájárult a gazdasági növekedéshez. Jó példa erre a második világháború után Európa minden régiójában nagy ütemben lezajlott folyamat, melynek során a kisebb termelékenységű mezőgazdaságból a magasabb termelékenységű szektorokba áramlott a munkaerő. Az ilyen átstrukturálódást azonban – mint Angus Maddison figyelmeztet – szinte mindig a tőkeállomány növekedése, a szakképzettség színvonalának javulása, a nemzetközi kereskedelem bővülése kíséri. Ezek ugyancsak fontos növekedési tényezők, így elhatárolásuk a szerkezeti változások hatásától nem egyszerű feladat.51

◄ TERMÉSZETI ERŐFORRÁSOK ► A természeti erőforrások tekintetében rendkívüli aránytalanságok figyelhetőek meg az egyes országok között. Közismert, hogy bizonyos országokban lényegesen nagyobb művelhető terület jut egy lakosra, mint máshol. Az ipar számára rendelkezésre álló alapvető fontosságú nyersanyagok – mint a szén vagy a vasérc – szintén egyenlőtlenül oszlanak meg. Ezek a tényezők még a 19. században is számottevően befolyásolták egy ország mezőgazdasági és ipari fejlődését, s így végső soron kihatottak a gazdasági fejlettség szintjére is. A közlekedés, szállítás és általában a technológiai haladás, valamint a nemzetközi kereskedelem térnyerése nyomán azonban ezeknek a tényezőknek a jelentősége nagyban csökkent a növekedési faktorok között, így Malthus, Ricardo és mások pesszimista jóslatai nem váltak be az erőforrások kimerülésére vonatkozóan. A 20. század második felének „gazdasági csodái" – Németországtól Japánon át a délkelet-ázsiai államokig – olyan országokban mentek végbe, melyek természeti erőforrásai igencsak mérsékeltek voltak. Az összefüggés fordítva is igaz. A gazdag természeti erőforrások önmagukban ritkán eredményeztek magas gazdasági fejlettséget. Ebben az időszakban úgyszólván csak a szénhidrogének (kőolaj és földgáz) bőséges előfordulása tehetett egy országot gazdaggá, mivel ezek azok a nagy tömegben felhasznált nyersanyagok, melyek kitermelési költsége és világpiaci ára között igen szélesre nyílt az olló.

◄ TÁRSADALMI INTÉZMÉNYEK ► Az eddig bemutatott tényezők – technológia, tőkefelhalmozás, természeti erőforrások stb. – érvényesülését és kölcsönhatását a társadalmi intézmények határozzák meg. Legalábbis ezt állítja az új intézményi közgazdaságtan, melynek legismertebb képviselője, Douglass C. North meghatározása szerint az intézmények „a kooperáció és verseny emberek által kialakított formái, s azok a rendszerek, melyek ezeknek a szabályoknak az érvényesítését szolgálják."52 Az intézmények fontossága abban rejlik a gazdasági fejlődés szempontjából, hogy ösztönzik-e az egyéneket arra, hogy hatékonyan részt vegyenek a tágan értelmezett termelő tevékenységben – a termelésben magában, a beruházásokban, a tudás és a találmányok létrehozásában, az innovációban –, illetve mennyire segítik az egyének és csoportok közötti hatékony kooperációt.

Az intézmények néha szervezeti formát öltenek – mint egy állami hatóság –, máskor azonban nem. A legfontosabb intézmények közé tartoznak a tulajdonjogok rendszere (tulajdonjogok garanciái), a társadalmi struktúra (pl. az osztályok jellege, a jövedelemeloszlás sajátosságai), a lakosság vallási és ideológiai beállítottsága és attitűdjei (munkaerkölcs, adómorál stb.). North különös jelentőséget tulajdonít az államnak a gazdasági fejlődésben. Mint írja, „laissez-faire nem létezik. [...] Minden jól működő piac szervezett, mégpedig olyan módon, hogy a piaci szereplők az ár és a minőség tekintetében versenyezzenek, s ne ... más módon."53 Szintén az intézményi sajátosságok közé tartoznak az oktatási rendszer jellemzői (iskolaszerkezet), a családszerkezet (nukleáris vagy összetett családformák), a gazdasági érdekképviseletek (szakszervezetek) és más olyan tényezők, melyek alakítják a lakosság értékvilágát.

North és az új intézményi közgazdaságtan más képviselői szerint az intézményeket kell a közgazdasági és gazdaságtörténeti elemzés középpontjába állítani, ezek jelentik a növekedés elsődleges forrását. Ennek megfelelően például a technológiai fejlődés nem önálló tényező, mivel haladása attól függ, hogy az intézmények mennyire ösztönzik a tudás felhalmozását, az innovációt és a beruházásokat.

Annyi megállapítható, hogy az intézmények között vannak a gazdasági fejlődés szempontjából alapvető fontosságúak, mint a tulajdonjogok rendszere, és másodlagosak, mint a pénzügyi intézmények formái vagy a társas érintkezés szabályai. Ugyanakkor az intézmények száma és az egyes intézmények jelentősége nem határozható meg általános érvénnyel: nem lehet egy mindig és mindenhol érvényes listát készíteni a gazdasági növekedés szempontjából számottevő intézményekről. Különösen nehéz feladat az intézmények kölcsönhatásának elemzése. Nincs tehát az intézményeknek egy általános elmélete, melyet a gazdaságtörténeti elemzések során használhatnak a szakemberek. Csak arra van lehetőség, hogy az intézmények szerepét mindig a konkrét probléma vagy szituáció kontextusában határozzuk meg.

Az intézmények egyaránt szolgálják a társadalmi folyamatosság és stabilitás megteremtését, valamint a társadalmi változást. A folyamatosság nélkülözhetetlen, hiszen e nélkül a társadalom nem lenne képes működni. Lehetnek azonban olyan intézmények, melyek az optimálisnál inkább szolgálják a stabilitást, s ezzel akadályozzák a gazdasági növekedést: a céhek nyilvánvaló példát jelenthetnek erre, vagy a 20. században a nagy gazdasági válság idején ilyen szerepet töltöttek be az ortodox, a költségvetési egyensúlyt mindenek fölé helyező közgazdasági nézetek. Természetesen léteznek azonban példák az intézményi megújulásra is, melyek lehetővé tették az erőforrások korábbinál hatékonyabb felhasználását. Ezek közé tartozik pl. a piac intézménye maga, a különböző modern vállalkozási formák (részvénytársaság stb.), a monopóliumellenes törvények rendszere, a tőzsde, vagy a társadalombiztosítás.

Az egyének hatékony együttműködéséhez, kooperációjához szükséges képességek egy másik társadalomtudományi paradigmában – a társadalmi tőke vizsgálatában – is kiemelt szerepet kaptak az utóbbi években. A humán tőke, az iskola által közvetített tudás ugyanis a tapasztalatok szerint még nem elegendő a társadalmak hatékony működéséhez. Ehhez szükséges olyan értékek és normák, ha úgy tetszik magatartási szabályok megléte és érvényesülése is, melyek elősegítik a közösségek – nemzetek, társadalmak – tagjainak hatékony együttműködését. Ezen értékek és normák közé tartozik a bizalom, a becsületesség, a tolerancia, vagy a szolidaritás. Az újabb szakirodalomban megtaláljuk a „társadalmi tőke" fogalmát ezek egy részének megjelölésére, míg mások kissé eltérő tartalommal a „társadalmi képességek" (social capabilities) fogalmát alkalmazzák. A fogalmi viták és a kutatások minden megkésettsége ellenére kétségtelen, hogy a gazdasági fejlődésben a humán tényezők elsőrangú fontosságúak, s ezeket a „humán tőke", a képzettség egyedül nem tudja leírni.54