Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Konvergenciák és divergenciák: felzárkózás és egységesülés

Konvergenciák és divergenciák: felzárkózás és egységesülés

A különböző európai nemzetgazdaságok változatos növekedési pályákat futottak be a 20. század során, s ez gyakran átrendezte fejlettségi sorrendjüket. A kevésbé gazdag országok sikeres felzárkózása az élenjárókhoz, illetve az élenjárók hanyatlása hagyományosan a gazdaságtörténet-írás és a közgazdaságtan fontos témája, hiszen érdekes tanulságokkal járhat a növekedéselmélet vagy akár a gazdaságpolitika számára is. Szintén érdeklődésre tarthat számot az, hogy nőttek vagy csökkentek a fejlettségi különbségek Európában, vagy egyes európai országcsoportokon belül, azaz gazdasági divergenciát vagy konvergenciát tapasztalunk. Ez ugyanis az európai integráció menete szempontjából alapvető jelentőségű kérdés.55 Ezeket a folyamatokat a következőkben három szempont alapján vizsgáljuk. Először a Nyugat-Európán belüli fejlettségi különbségek alakulását vesszük szemügyre. Ezután azt nézzük meg, hogy miként változott az európai országok fejlettsége az Egyesült Államokhoz képest. Végül arról lesz szó, hogy a kelet-közép-európai és a nyugat-európai országok közötti gazdasági különbségek mikor nőttek, illetve csökkentek a 20. század során.

  1. Mint az egy főre jutó bruttó hazai termékre vonatkozó adatok mutatják, a

  1. század utolsó évtizedeiben jelentős különbségek voltak a nyugat-európai országok gazdasági fejlettsége között, melyek a századfordulóig keveset változtak. A távolságok aztán valamelyest csökkentek a 20. század első évtizedeiben. A második világháború előtt lényegesen kisebb eltéréseket láthatunk Nyugat- Európában, mint ötven évvel korábban.56

A második világháború eltérő mértékben érintette a nyugat-európai országokat, hiszen voltak súlyos gazdasági károkat szenvedett államok, s olyanok is, melyek teljesen kimaradtak a konfliktusból. Ezáltal a különbségek erőteljesen növekedtek a régión belül. Bár az újjáépítés előrehaladásával ezek mérséklődtek, az egy főre jutó GDP szintje az 1950-es évek elején még mindig jelentősen eltért Nyugat-Európa országaiban. A gazdasági boom éveiben aztán a közeledés felgyorsult. Erős fordított kapcsolat látható a kezdeti fejlettségi szint és a gazdasági növekedés mértéke között: minél fejletlenebb volt egy ország, annál nagyobb növekedési ütemet produkált, s fordítva. Kivételek azért mindkét irányban voltak: az Egyesült Királyság és Írország alacsonyabb, Franciaország és Németország nagyobb növekedéssel rendelkezett, mint az a fenti összefüggés alapján helyzetéből következett volna.57

A konvergencia jelentősen mérséklődött 1973 után, de a 20. század végén a nyugat-európai országok egy főre vetített gazdasági kibocsátása közötti különbségek már csak töredékét tették ki annak, mint amit a két világháború közötti időszakban vagy az első világháború előtti periódusban láthatunk.58 1990-re egy olyan országcsoport alakult ki Nyugat-Európában, melyhez 9 ország tartozott nagyon hasonló gazdasági fejlettséggel – a mediántól +/- 8%-os eltérést mutatva az egy főre jutó GDP terén.59 Ami az egyes államokat illeti, Franciaország, Németország, valamint Norvégia a második világháború után javított helyzetén.

A másik oldalon Svájc, Svédország és az Egyesült Királyság áll, melyek relatív pozíciója jelentősen romlott a második világháború után.

Ha tágítjuk a kört, s Dél-Európát is bevonjuk a vizsgálatba, azt látjuk, hogy ennek a régiónak a század második felében szinte folyamatos volt a felzárkózása Nyugat-Európához. Különösen Görögország és Portugália haladt előre ezen a téren. Esetükben a legnagyobb ütemű konvergencia az 1960-as évekre esett.60

  1. Az 1870 és 1950 közötti időszakban a gazdasági fejlettség terén az Egyesült Államok mindinkább növelte előnyét a nyugat-európai országokkal szemben. Csupán néhány skandináv országnak és Svájcnak sikerült bizonyos időszakokban – elsősorban a két világháború között – az Egyesült Államokénál gyorsabb növekedést felmutatnia.61 Mindez éles ellentétben áll az 1950 utáni időszakkal, amikor a nyugat-európai és a dél-európai országok évtizedeken keresztül sikeres felzárkózást folytattak Amerikához.

Az 1950-es években az egy főre jutó GDP Nyugat- és Dél-Európában átlagosan évi 4%-kal nőtt, ami több mint kétszerese volt az Egyesült Államok növekedésének. Ennek eredményeként csupán ebben az évtizedben az említett európai régiók átlagos fejlettségi szintje az Egyesült Államok fejlettségének 45%-áról 57%-ára emelkedett. A leglátványosabb fejlődést az NSZK esetében látjuk, ami az amerikai szint 30%-áról 73%-ára növelte egy főre jutó gazdasági kibocsátást. Az 1960-as évtizedben lassúbb ütemben folytatódott Nyugat- és Dél-Európa felzárkózása, mindenekelőtt azért, mert ekkor az USA növekedése megélénkült. Ez azt jelentette, hogy 1973-ban 19 nyugat- és dél-európai ország fejlettségi szintje az amerikai színvonal 62%-ára emelkedett. A legnagyobb nyertesek közé tartozott Belgium, Franciaország, Finnország és Olaszország, s különösen a dél-európai országok csoportja, mely mintegy 15 százalékponttal mérsékelte a lemaradását. Ugyanakkor a gyenge teljesítményt nyújtó Egyesült Királyság valamelyest távolodott az élenjáró amerikai gazdaságtól. A következő, 1973 és 1990 közötti periódust a lassulás jellemezte mindkét kontinensen. Nyugat- és Dél-Európában átlagosan évi 1,9%-kal emelkedett az egy főre jutó bruttó hazai termék, ami valamivel magasabb volt, mint az Egyesült Államokban. Az Amerikához való felzárkózás üteme összességében lassult, de néhány ország jelentős haladást ért el ezen a téren. Luxemburgban különösen erős volt a növekedés az 1980-as évek végén, s így az egy főre jutó GDP terén megelőzte az Egyesült Államokat. Szintén jelentősen szűkült a szakadék Finnország, Olaszország, Norvégia és Írország esetében. Egyedül Svájcnál látható erős romlás, de az még így is közel maradt az amerikai szinthez. Dél-Európában a korábban gyorsan felzárkózó Görögország visszaesett, ám Portugália és kisebb mértékben Spanyolország is konvergált az Egyesült Államokhoz. A periódus végén a nyugat- és dél-európai országok átlagos fejlettségi szintje az amerikai 65%-át érte el. Ezen belül Nyugat-Európában Luxemburg 105%-kal állt az élen, majd Svájc következett 93%-kal, Írország 50%- kal utolsó volt, míg a többi ország a 70-81%-os sávba esett.62

  1. A 19. század végi Kelet-Közép-Európa és Délkelet-Európa gazdasági fejlettségére vonatkozóan csak viszonylag töredékes és kevéssé megbízható adatok állnak rendelkezésünkre. A meglévő információk azonban azt bizonyítják, hogy az egy főre jutó GDP Kelet-Közép-Európában csak a nyugat-európai átlag alig több, mint a felét, Délkelet-Európában pedig nagyjából 45%-át tette ki.63

Az első világháború és annak gazdasági következményei mélyebb recessziót eredményeztek Kelet-Közép-Európában mint a legtöbb nyugat-európai országban, s ez megjelent a gazdasági kibocsátásban is. A 1920-as évek fellendülése ellenben viszonylag gyors volt, s így 1929-re a termelés szintje már lényegesen meghaladta az első világháború előttit, s elérte a nyugat-európai átlag 57%-át. A világválság következményei azonban – különösen Csehszlovákiában – ismét súlyosabbak voltak a kontinens nyugati feléhez képest, így a második világháború előtt ez a szint néhány százalékponttal alacsonyabb volt.

A második világháború fordulópontnak tekinthető a kelet-közép-európai és a nyugat-európai GDP-szintek viszonyát vizsgálva. A háború előtti évtizedekben a Nyugat-Európához való mérsékelt konvergencia és divergencia periódusai egymást váltották. A 20. század második felében azonban a nyugat-európai gazdasági kibocsátás szintjétől folyamatosan távolodott a régió, s a lemaradás egyre gyorsult a század utolsó évtizedeiben. A kelet-közép-európai országok egy főre jutó GDP-szintje 1950 és 1973 között a nyugat-európai átlag valamivel kevesebb, mint felét érte el, vagyis alacsonyabb volt nyugat-európai összehasonlításban, mint bármikor a megelőző közel egy évszázadban – amióta erre vonatkozóan megbízható adatokkal rendelkezünk. Az 1970-es évek végétől azonban Kelet- Közép-Európa relatív helyzetének további jelentős eróziója következett be, s az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején a kommunista gazdasági rendszer összeomlása a Kelet-Közép-Európa és Nyugat-Európa között valaha is mért legnagyobb különbséget eredményezte az egy főre jutó gazdasági kibocsátás terén. 1990-ben Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország egy főre jutó bruttó hazai terméke a nyugat-európai átlag mintegy 40%-át tette ki (7.1. táblázat). A visszaesés mélypontja – mint erről később még szó lesz – két-három évvel később következett be. Az 1990-es évek közepétől erről az alacsony szintről ismét lassú felzárkózás indult meg Nyugat-Európához.

A 20. század során a gazdasági konvergencia akkor haladt leggyorsabban előre Európában, amikor a gazdasági fejlődés folyamatát nem szakították meg külső sokkok. Ennek megfelelően a század első felének divergens folyamataira jó magyarázatot kínálnak a gazdaságot ért megrázkódtatások, mint a háborúk és válságok. Hasonlóképpen az 1950 utáni konvergencia okai között mindenekelőtt az egész Nyugat-Európára kiterjedő boom-ot, vagyis a mintegy két és fél évtizedes töretlen konjunktúrát kell említenünk. Ez lehetőséget nyújtott a kevésbé fejlett nemzetgazdaságok számára, hogy kihasználják a külkereskedelem és a tőkemozgások zavartalanságát, melyek egyaránt elősegítették a technológiai kölcsönzést az élenjáróktól – mindenekelőtt az Egyesült Államoktól.

Angus Maddison a legfejlettebb országok tapasztalatai alapján azt is megállapítja, hogy az USA és Nyugat-Európa közötti konvergencia fő okai a tőkeállomány gyorsabb növekedése, a külkereskedelem és a technológiai diffúzió hatása voltak. A konvergencia 1973 után mérséklődött. A közeledést elősegítő tényezők kevésbé érvényesültek, mint korábban. Ez nem utolsósorban a többszöri gazdasági sokkhatással – olajár-emelkedések – magyarázható, amely lefékezte nemcsak a növekedést magát, hanem a hosszú távú növekedési várakozásokat is negatívan befolyásolta. Ez pedig csökkentette a beruházásokat, melyek a technológiai változások fő hordozóinak számítottak.64

A kommunista országok és a Nyugat-, illetve Dél-Európa közötti divergenciát Bart van Ark három fő tényezővel magyarázza: ezek a beruházások nem megfelelő hatékonysága, a humán tőke fejlesztésének elhanyagolása, s a külföldi kereskedelem és beruházások iránti nyitottság hiánya. A második világháború után a kelet-európai tervutasításos gazdaságok általában magasabb beruházási hányaddal rendelkeztek mint a nyugat-európai országok.65 E beruházások a kelet-európai kommunista országok növekedésében nagyobb szerepet játszottak, mint a termelékenységnövekedés. Ezt a növekedési modellt „extenzívnek" is nevezhetjük, szemben az intenzív nyugat-európaival, ahol a második világháború után nem a termelési tényezők (tőke, munkaerő) inputjának növekedése, hanem a termelékenység (total factor productivity) javulása volt a legfontosabb forrása a gazdasági növekedésnek. A technológiai fejlődés lehetőségeit a kelet-európai országok azért nem tudták kihasználni, illetve a tekintélyes beruházások itt azért nem vezettek eredményre az új és hatékony technológiák meghonosítása terén, mert a beruházások nem a megfelelő helyre irányultak és rossz hatékonysággal történtek, s az új technológiák működtetését szintén az alacsony hatékonyság jellemezte.66 Magyarázatul szolgál, hogy az iskolázottság terén a két világháború között a kelet-közép-európai régió elmaradt ugyan a legtöbb nyugat-európai országtól, de jobb eredményt tudott felmutatni, mint Dél-Európa, s ezt az előnyét egy ideig a második világháború után is megőrizte. 1970 körül azonban – különösen a felsőoktatásban – mindez eltűnt. Végül a kommunista gazdasági rendszerek zártsága, elszigeteltsége nehezítette a technológiaátvételt az élenjáróktól, jóllehet a történelmi tapasztalatok alapján ez kulcsfontosságú volt minden felzárkózás során, de nélkülözhetetlen ahhoz is, hogy egy nemzetgazdaság egyszerűen megőrizze pozícióját a világgazdaságban. Különösen a külföldi beruházások előtt álló akadályok tették ezt lehetetlenné, hiszen a technológiakölcsönzésnek ezek jelentik a legfontosabb mechanizmusát. A vonatkozó irodalom kiemeli azt is, hogy ezek a tényezők egyaránt visszavezethetők egy negyedik, végső faktorra, mégpedig a sajátos kommunista politikai-intézményi rendszerre.67