Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

A munka világa: fordizmus és posztfordizmus

A munka világa: fordizmus és posztfordizmus

A munka világában bekövetkezett 20. századi változások számos vetületét más fejezetekben már bemutattuk. Ezek közé tartoznak mindenekelőtt a szektorális átalakulások: különösen a mezőgazdaság és az ipar súlyának mérséklődése és a szolgáltatások fejlődése, melyek alapvetően befolyásolták a munkavégzés körülményeit. Szintén jelentős hatással járt a női munkavállalás terjedése és szerkezetének átalakulása, melyet a családfejlődés kapcsán tárgyaltunk. A munkabérek dinamikáját az életszínvonal bemutatása során ismerjük majd meg. Így az alábbiakban az ezeken túl végbement legfontosabb változásokat vesszük szemügyre, melyek érintették a munkahelyek, illetve a munkavégzés jellegét, a munkavállalók érdekvédelmi szerveződését, a munkával töltött idő mennyiségét és a munkanélküliség mértékét.

◄ A MUNKASZERVEZET ÉS A MUNKA JELLEGÉNEK ÁTALAKULÁSA ► A 19. század során jelentősen előrehaladt iparosodás nagy hatással volt a munkavégzés jellegére. A munkával kapcsolatos új értékek és magatartásformák elterjedésével járt, mely például a racionális és rendszeres munkavégzést, s egyben a mások folyamatos kontrollja alatti tevékenység elfogadását jelentette. Emellett hozzájárult a munkaszervezeti formák változásához is: mindenekelőtt a családi keretekben végzett munka háttérbe szorulásához és a bérmunka terjedéséhez. Az új munkaszervezeti formák azonban a 20. század elején még mindig csak a munkavégzés kisebb részét jellemezték, vagyis párhuzamosan léteztek a tradicionális családi kereteken alapuló és a bérmunkát alkalmazó nagyobb vállalkozások.68 Mint az előző fejezetekben láttuk, a századelőn az agrárfoglalkoztatottság – Nagy-Britannia és Belgium kivételével – egész Európában dominált. A mezőgazdasági munkavégzés túlsúlya egyben a családi munkaszervezetnek is nagy jelentőséget kölcsönzött, bár az emellett a kisiparban és a kereskedelemben is alapvető szereppel rendelkezett. A családtagok együttes munkavégzése jelentősen növelte a család kohézióját, s konzerválta a családon belüli hierarchiaviszonyokat, de további társadalmi hatásai is voltak. Mivel a családtagok ez esetben nem léptek ki a munkaerőpiacra, így bér- vagy fizetés nélkül látták el feladataikat. Ez a munkaszervezet gyakran meghatározta a fiatalabb családtagok életperspektíváit is, mivel ösztönözte őket a családi gazdaság továbbvitelére. Ehhez általában nem volt szükséges formális tanulás, hanem elegendőnek bizonyult a munka közbeni gyakorlat megszerzése.

Mindazonáltal a fejlődés iránya már a század első felében is egyértelmű volt: a bérmunka terjedt, s a családi keretekben végzett munka, illetve az önálló egzisztenciák aránya folyamatosan csökkent. Ez különösen a mezőgazdaság részarányának visszaesésére vezethető vissza a foglalkoztatottak között, de szintén fontos oknak számított az, hogy a kisipari és a családi kereskedelmi vállalkozások tömegesen maradtak le a versenyben a nagyobb méretű cégek mögött.

A század második felében összességében folytatódott az alkalmazottak arányának emelkedése. Mindazonáltal 1960-tól mérséklődött a növekedés üteme, s néhány országban – Angliában, Svédországban és Olaszországban – kis mértékben csökkent is arányuk. Ennek ellenére a századvégen a fizetett alkalmazás jellemezte a munkaerőpiacot: a legfejlettebb országokban a munkát végzőknek 90% körüli aránya ebbe a csoportba tartozott.

A század második felében szerte Európában felgyorsult a családi gazdaságok megszűnése, ami az önállóak arányának csökkenéséhez vezetett. A hatvanas években Nyugat-Európában már csak az aktív lakosság átlagosan 15%-a, Dél-Európában 25%-a tartozott közéjük, attól függően, hogy a mezőgazdaság milyen súllyal rendelkezett. A század utolsó évtizedeiben nem ilyen egységes a változások képe: az országok többségében tovább esett az egyéni vállalkozók aránya, de néhány országban ismét többen választották ezt a létformát. Ennek okairól később lesz szó.

A családi gazdaságok visszafejlődése nyomán a század második felében szinte teljesen eltűnt a segítő családtagok rétege. Míg az 1930-as években Angliában az aktív lakosság 12%-a, Németországban pedig 16,4%-a tartozott közéjük, addig a század végére már csak 0,4, illetve 1%-a. Hasonló folyamatok mentek végbe máshol is Nyugat-Európában, s – magasabb szintről indulva – Dél-Európában is.69

A családi keretek között végzett munka visszaszorulása elősegítette a termelékenység növekedését, de ugyanakkor más, negatív gazdasági és társadalmi hatásai is voltak. A családi üzemek ugyanis szimbiózisban éltek a nagyobb szervezetekkel, s egyfajta munkaerőpufferként is funkcionáltak. Gazdasági fellendülés során a családi gazdaságokból gyakran vállaltak bérmunkát, kihasználandó az ilyenkor előnyösebb kereseti lehetőségeket. Kedvezőtlen konjunkturális viszonyok idején az elbocsátott munkavállalók gyakran valamelyik családi vállalkozásba húzódtak vissza. Itt ugyan nem számíthattak a korábbinak megfelelő jövedelemre, de a munkanélküliségnél kedvezőbb státuszt jelentett. A családi vállalkozások számának csökkenésével a 20. század utolsó évtizedeitől ez a lehetőség jórészt megszűnt, ami – a munkanélküli-járadék igénybevétele miatt – növelte az állami jóléti rendszerekre nehezedő pénzügyi nyomást.70

A munkavállalás terjedése nem terelheti el a figyelmünket arról, hogy máig léteznek más jellegű munkaformák is. Ezek közül a legfontosabb a házimunka, mely rendkívül időigényes, de nélkülözhetetlen társadalmi-gazdasági tevékenység. Ugyanakkor ezt a munkavégzést az európai és általában az ipari társadalmakban csak ritkán ismerik el egyenrangúnak a bérmunkával. Ez megmutatkozik például abban a – korábban már megismert – tényben, hogy a bruttó nemzeti termék kalkulációja során a háztartásban végzett munkával előállított termékeket vagy szolgáltatásokat nem veszik figyelembe, míg ha ugyanezeket a piacon vásároljuk meg, akkor beleszámítanak a bruttó nemzeti termékbe.

A 19-20. század fordulóján a mezőgazdaság túlsúlya egyben azzal is járt, hogy a munka általában nehéz fizikai tevékenységet jelentett. Bár a gyáriparban a gépeket már sok gyártási folyamatban alkalmazták, de egyrészt messze nem mindenhol, másrészt pedig a gépek kiszolgálása is gyakran megerőltető volt. Ráadásul a gyárak tulajdonosai és vezetői a termelés növelésének útját nemcsak a mind hatékonyabb gépek beállításában, hanem a munkavégzés tempójának felgyorsításában látták. Ennek érdekében a mérnökök tanulmányozták az alkalmazottak mozdulatait és az ezekre fordított időt, kiszámítva, hogy a legkevesebb felesleges mozdulattal egy munkaóra alatt mennyit lehet termelni. Ezt a gyártási szintet aztán előírták, „normává" tették a többi munkás számára is. A tudományos munkaszervezés-üzemszervezés vezető alakja az amerikai Frederick W. Taylor volt, akinek gondolatai és módszerei Európában is gyorsan elterjedtek. Taylor 1890-ben publikálta első munkáját. Fő célja az volt, hogy a termelési folyamatot részletes elemzés segítségével egyszerű műveletekre bontsa fel, s ezeket térben és időben úgy hangolja össze, hogy a munkavégzés termelékenysége javuljon. A munkaidő hatékonyabb kihasználása mellett a nagyobb munkamegosztással Taylor másik törekvése a munkához szükséges szakképzettség mérséklése volt. Ez lehetővé tette alacsonyabb fizetésű, szakképzetlen munkások beállítását. Taylor hatása jelentős volt, bár olyan szélsőséges ajánlásokat is megfogalmazott, melyeket teljes egészében soha nem alkalmaztak.71

Az üzemszervezési mozgalom egyfajta csúcspontját a futószalag bevezetésével érte el, mely először szintén az Egyesült Államokban, a chicagói húsiparban jelent meg az 1890-es években. Az első valóban nagy jelentőségű ilyen rendszert – Taylor elképzeléseit is felhasználva – Henry Ford alakította ki detroiti autógyárában 1913-ban. Ezt követően Európában is gyorsan átvették a futószalagot, melynek segítségével a menedzserek igyekeztek elérni az alkalmazottak gyors és szabályozott munkavégzését. Ennek érdekében úgy szervezték a munkafolyamatot, hogy a munkásoknak minél kevesebbet kelljen gondolkodniuk, s különösen döntéseket hozniuk, mivel ez időveszteséget okoz a termelés során. A szerelőszalag mozgása maga diktálta az ütemet, s a munkások folyamatosan néhány begyakorolt mozdulatot ismételtek.

A taylorizmust sok kritika érte már kialakulása idején a kortársak részéről, s a későbbiekben is: a bírálatok szerint tudatosan törekedett a szakképzett ipari munka megszüntetésére és az alkalmazottak közötti szolidaritás felszámolására, s a munkásokat alig tekintette többnek, mint gépeknek, semmibe véve a munkavállalók szükségleteit és a munkavégzés társadalmi vonatkozásait. Az egyik legnagyobb hatású bírálója, H. Bravermann szerint a taylorizmus egyenesen a kapitalista termelésszervezés lényege, megtestesítője.72 Ha Taylor elképzelései nem is valósultak meg a gyakorlatban teljes egészében, a taylorizmus elterjedt és alapját jelentette a termelésszervezés fordista modelljének, melyben standardizált tömegtermelés folyik, a munkamegosztás igen nagy fokú, s a munkások csak korlátozott képzettséggel rendelkeznek.

A második világháborút követően a nagyarányú szektorális változások jelentős hatással voltak a munkavégzés jellegére. A mezőgazdaság gyors visszaszorulása – mely egyaránt lezajlott a kontinens nyugati felén, a déli vagy keleti régiókban - és a szolgáltatások előretörése önmagában is mérsékelte a nyers fizikai munka arányát. Ezenkívül az iparban is gyors átalakulások zajlottak, a fizikai munka jelentősége itt is visszaesett. Ugyanakkor az ipari munka során a merev munkamegosztás jelentősége tovább nőtt. Sőt, a futószalagtermelés az 1950-es és 1960-as években vált széles körűvé. Minden terjedése ellenére a fordizmus több tekintetben is problémákat vetett fel. Nemcsak a munkavállalók ellenállását váltotta ki, hanem emellett gazdasági korlátokkal is rendelkezett. A tömegtermelés céljaira alkalmas volt ez a módszer, amit korán demonstrált a Ford gyárban egy színben és egy típusban gyártott T-modell esetében elért termelékenységnövekedés. A 20. század második felében azonban a fogyasztói keresletteremtés fontos eszközévé vált a speciális igények generálása. A változatos fogyasztói igények kielégítésére azonban kevésbé felelt meg a futószalag-termelés, hiszen annak előnyei csak nagy sorozatnagyság esetén tudnak kibontakozni. A megoldást a termelés rendszerének átalakítása jelentette, amit gyakran posztfordizmusnak vagy rugalmas specializációnak (flexible specialization) is neveznek. Ez vállalati szinten a decentralizációt igényelte, a rugalmasság és a specializáció megteremtése érdekében, míg a munkahelyek szintjén a futószalag megszüntetését, a munkaerő rugalmasságának és ezért képzettségének növelését, valamint a csoportmunka bevezetését.73

A posztfordizmus a gyakorlatban az 1960-as évek végén jelent meg, amikor a hagyományos, hierarchizált munkahelyek mellett terjedtek a munkavállalók önálló tevékenységére nagyobb hangsúlyt fektető munkaszervezeti formák. A leginkább Skandináviában és Németországban elterjedt munkareform-mozgalom képviselői úgy vélték, hogy nemcsak a munkafolyamat humanizálását, hanem a termelés hatékonyságát is szolgálja, ha a munkafolyamatot úgy szervezik, hogy az a munkások csoportjainak autonómiát ad a feladatok megtervezésében, elosztásában és végrehajtásában. A futószalagot kiiktatták, a menedzserek és a munkások közötti státuszkülönbségeket mérsékelték. A legnagyobb figyelmet a svéd Volvo cég Uddevallában és Kalmarban lévő, az 1990- es évek elejéig működő gyáraiban kialakított rendszer váltotta ki. Ezekben az üzemekben arra törekedtek, hogy az autóiparban gyakran csak néhány másodperces munkaciklust – vagyis az ismétlődő feladatokat – meghosszabbítsák, s így az akár két órát is elérhetett.

◄SZAKSZERVEZETEK ÉS MUNKAVISZÁLYOK ► A 19. század végén és a 20. század elején az átalakuló munkakörülmények sok munkavállaló számára romlást jelentettek, s fokozták a munkahellyel való elégedetlenségüket. Az alkalmazottak igyekeztek ellenállni a munkatempó növelésének, s a hatékonyabb fellépés céljából szerveződtek. Mindez nem volt előzmények nélküli, hiszen a céhes tradíciókra alapozva a szakképzett munkások – az elsők között olyan szakmák képviselői, mint a nyomdászok, a szivargyártók és az ácsok – már az iparosodás kezdeti periódusában szakszervezeteket hoztak létre. A 19. század végén azonban nagy számban csatlakoztak ezekhez szakképzetlen munkások is. Bizonyos ágazatokban – vasút, bányászat, acélipar, gépipar – különösen erős tömörülések alakultak. Ugyanakkor a szakszervezetek a 19. század végén még szinte minden országban bizonytalan helyzetben működtek. A klasszikus liberális felfogás szerint ugyanis elfogadhatatlan volt tevékenységük, mivel a verseny korlátozására törekedtek: egyfajta munkaerőkartellt alkottak azáltal, hogy tagjaik együtt léptek fel jövedelmi helyzetük és munkakörülményeik javítása érdekében. Így gyakran törvényellenes szervezetként kezelték őket, s összeütközésbe kerültek az államhatalommal. Ha az üldözést el is tudták kerülni, az elismertség hiánya nehezítette működésüket, hiszen pl. nem tudtak megállapodásokat, szerződéseket kötni.

A szakszervezetek már a 19. században is általában valamilyen politikai ideológiához, sőt párthoz kapcsolódtak, s így volt ez a későbbiekben is: léteztek szociáldemokrata, keresztény, liberális, kommunista szakszervezetek. Ezek súlya mindazonáltal közel sem volt azonos. Nagy-Britanniában a céhes tradíciók nyomán alakult liberális szakszervezetek már a 20. század elején visszaszorultak, mint ahogyan más európai országokban is csak marginális jelentőségük volt a későbbiekben. Ellenben a Rerum Novarum (1891) után számos országban keresztény szakszervezetek alakultak – több helyen párhuzamosan léteztek a katolikus és a protestáns irányzatok is. Már a 19-20. század fordulóján mind nagyobb szerephez jutottak a szociáldemokrata szakszervezetek. 1910-re – Nagy-Britannia és Írország kivételével – minden európai országban léteztek szociáldemokrata vagy szocialista irányultságú mozgalmak. 1917 után a kommunista ideológia is megjelent a szakszervezeti mozgalomban, de az ilyen tömörülések még a második világháború előtt eljelentéktelenedtek, vagy erőszakkal felszámolták őket.

A szakszervezetek – jórészt a 20. század során lezajlott – intézményesülésének négy fő állomását különböztethetjük meg: 1. A szakszervezetek megalakításának, vagyis a szerveződés szabadságának elismerése. 2. A sztrájk és más kollektív akciók lehetőségének biztosítása. 3. A szakszervezetek azon jogának elfogadása a munkaadók és az állam által, hogy tagjaik nevében kollektív tárgyalásokat folytassanak és szerződéseket kössenek. 4. A szakszervezetek bevonása a gazdaság- és társadalompolitika alakításának folyamatába.74 Ezek az állomások többnyire egymást követték, de a fejlődés nem volt egyenes vonalú: az egyszer már elért jogokat később számos esetben megkérdőjelezték,vagy egyenesen visszavonták.

Néhány országban – Svájc, Hollandia – már 1848 után lehetővé tették a szakszervezetek létrehozását, másutt ez legfeljebb részlegesen történt meg. Így általában a 19. század végén vagy a 20. század elején került sor a szakszervezetek teljes körű jogi elismerésére. 1899-ben Dániában, 1905-ben és 1913-ban Nagy- Britanniában születtek olyan törvények, illetve megállapodások, melyek szabályozták, s ezzel gyakorlatilag legalizálták a szakszervezetek tevékenységét.

A sztrájkjog alapvető fontosságú volt a szakszervezeti törekvések alátámasztására, hiszen e nélkül a kollektív tárgyalásokat sem lehetett hatékonyan folytatni, legfeljebb „kollektív koldulás"-ról lehetett szó.75 A sztrájkjog elismertetése szintén hosszú folyamatnak bizonyult, mely sok országban áthúzódott a 20. századra. Bár a munkabeszüntetések már a szakszervezetek megalakulása előtt is a munkásság tiltakozási eszközei közé tartoztak, a 19. század végének „szervezeti forradalma" kétségkívül hozzájárult ahhoz, hogy ebben az időszakban több nagy sztrájkhullám látható Európában: 1890 körül, majd a századforduló éveiben megsokasodtak a munkabeszüntetések, melyek gyakran már politikai célokat is szolgáltak.

A szakszervezetek helyzetében szerte Európában az első világháború hozott gyökeres fordulatot. Ekkor ugyanis a szakszervezetek – hasonlóan a szociáldemokrata pártokhoz – a legtöbb országban megállapodásokat kötöttek a kormányokkal. Saját eszközeikkel – például lemondva a sztrájkokról – vállalták a hadi erőfeszítések támogatását, cserében pedig a munkaadók és a kormányok elismert partnereivé váltak, s megkapták a jogot arra is, hogy tagságuk nevében tárgyaljanak a bérekről és az egyéb munkafeltételekről.

A háború után néhány országban – Ausztria, Németország, Csehszlovákia – a munkások képviselőit arra is felhatalmazták, hogy ellenőrizzék a kollektív szerződések végrehajtását. Németországban a munkaügyi viták eldöntésére olyan bíróságokat hoztak létre, melyekben a munkások képviselői jelentős befolyással bírtak. A munka világát érintő jelentős fejleményként 1919-ben a Népszövetséghez kapcsolódóan létrejött a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal (ILO, International Labour Office), mely tagországaiban igyekezett elősegíteni a munkavállalói jogok bővülését és egyben egységesülését. Az ILO egyebek között maga is kimondta azt, hogy a szakszervezetek a munkavállalói érdekek jogos képviselői.

Az első világháború és az azt követő két-három év a szakszervezetek taglétszámának gyors emelkedését hozta szerte Európában. Több országban a szervezettség olyan magas szintet ért el, amit ezekben azóta sem sikerült túlszárnyalni (7.3. táblázat). A szakszervezetek aktivitását mutatták a háború után megélénkülő sztrájkok is (7.4. táblázat). Ezek azonban gyakran eredménytelenek voltak, melyre példa az időszak legnagyobb megmozdulása, az 1926-os brit általános sztrájk is. A szakszervezetek mérsékelt sikerei aztán kihatottak a taglétszámra is, mely az 1920-as években általában jelentősen csökkent.76

A szakszervezetek számára mindinkább kedvezőtlenné vált a politikai klíma az 1920-as évek során, s ez az addig elnyert jogok – vagy azok egy részének – elvesztésével járt. Nyugat-Európában sok munkaadó ismét nem tekintette tárgyalópartnernek a szakszervezeteket, Kelet-Közép-Európában és Dél-Európában pedig gyakran létezésük jogosságát is megkérdőjelezték. Az 1920-as évek közepétől Olaszországban és Portugáliában betiltották a szakszervezeteket.

A nagy válság kitörése után szerte Európában kialakuló magas munkanélküliség ugyancsak előnytelen feltételeket teremtett a munkavállalói érdekek érvényesítéséhez. Abban a két országban – Németországban és Ausztriában –, ahol a szakszervezeti befolyás a háborút követően leginkább érvényesült, 1933-tól, illetve 1934-től betiltották a szakszervezeteket, Franco hatalomra jutása után pedig Spanyolországban szintén felszámolták őket. Ezekben az országokban – valamint az említett Olaszországban és Portugáliában – korporatív elveken nyugvó utódok jöttek létre: a munkások, alkalmazottak, önálló iparosok és kereskedők mellett a vállalkozók is tagok lettek. Ezek a szervezetek már nevükben is hangsúlyozták elhatárolódásukat: például Németországban a Német Munkafront (DAF) a klasszikus értelemben vett érdekvédelemmel nem foglalkozott, hiszen a náci ideológia eleve tagadta a sajátos munkavállalói érdekek létezését. Ehelyett a DAF szabadidős tevékenységeket szervezett és kiterjedt, 1942-re 25 millióra növekvő tagságát igyekezett nevelni és mozgósítani a rendszer céljainak megfelelően.

7.2. ábra ► Szakszervezetek tagsága európai országokban, 1945-1995 (százalék)

Megjegyzések: Ha másként nem jelezve, nettó arányszámok, azaz tagság a nyugdíjas és munkanélküli tagok nélkül, a keresők százalékában. Bruttó arányszámok, azaz az összes tag a keresők százalékában a következő esetekben: Ausztria 1920-1930, Dánia 1913-1940, Németország 1913-1930, Norvégia 1920- 1955, Egyesült Királyság 1913-1940. Eltérő időpontok: Spanyolország 1977,1981; Franciaország 1921,1926,1931,1936; Németország 1947; Norvégia 1910. Források: Bernhard Ebbinghaus – Jelle Visser: Trade Unions in Western Europe since 1945. London: Macmillan, 2000. 63. (Nyugat-Európa 1946-1995). Jelle Visser: European Trade Unions in figures. Deventer – Boston: Kluwer, 1989. 21 (Ausztria 1920-1935), 41 (Dánia 1913-1940), 70 (Franciaország 1921-1936), 95 (Németország 1913-1930), 151 (Hollandia 1913-1940), 174 (Norvégia 1920-1955), 193 (Svédország 1913-1940), 219-220 (Svájc 1920-1965). George Sayers Bain – Robert Price: Profils of Union Growth. Oxford: Blackwell, 1980.134 (Németország 1946), 158 (Norvégia 1910).

7.3. ábra ► Munkabeszüntetések alakulása európai országokban, 1906-1988 (1000 foglalkoztatottra jutó évente elveszett munkanapok száma)

Megjegyzés: Egyesült Királyság: Nagy-Britannia.

Forrás: Hartmut Kaelble: Eine europáische Geschichte des Streiks? In Jürgen Kocka – Hans-Jürgen Puhle – Klaus Tenfelde (Hrsg.): Von dér Arbeiterbewegung zum modemen Sozialstaat. Festschrift für Gerhard A. Ritter zum 65. Geburtstag. München: KG Saur, 1994. 6

Sikeresebbek voltak – legalábbis átmenetileg – a szakszervezetek Franciaországban, ahol 1936-ban elérték a kollektív szerződések rendszerének elismerését, s a kötelező munkaügyi döntőbíráskodás bevezetését. Ehhez a kommunista és a nem kommunista szakszervezetek együttes fellépése, sztrájkok és gyárfoglalások, valamint az újonnan megválasztott szocialista miniszterelnök, Léon Blum támogató fellépése kellett. Ezek a vívmányok azonban a Blum vezette koalíció, a népfrontkormány bukásával elenyésztek, mivel az azt követő Daladier- kormány visszavonta ezeket, s a tiltakozásul szervezett általános sztrájk is kudarcot vallott.

Így az 1930-as években jószerivel csak Skandináviában alakult kedvezően a szakszervezetek helyzete. Az 1930-as évek elején a munkaviszályok fokozódtak Norvégiában és Svédországban, de a szociáldemokrata pártok választási győzelmei nyomán a munkaadók és a munkavállalók szervezetei 1935-ben, illetve 1939-ben megállapodásokat kötöttek, melyek hosszú távon szabályozták az együttműködésüket.

A második világháborút követően az európai demokráciákban a szakszervezetek visszanyerték korábban elveszített jogaikat, sőt újabbakat is szereztek azokhoz. A munkaadók és azok szervezetei a korábbinál sokkal inkább hajlottak a szakszervezetekkel való együttműködésre és megegyezésre, s a másik felet is inkább jellemezte a kompromisszumra való törekvés, még ha ezen a téren nagy eltérések is voltak az egyes országok között.

Segítette a kooperáció terjedését a munka világában az 1930-as évek válságának és tömeges munkanélküliségének emléke, de számos országban a háborús újjáépítés nagy feladatai is erre ösztönöztek. Az 1950-es és 1960-as évek gazdasági prosperitása, a gyors gazdasági növekedés ugyanakkor lehetővé tette, hogy a másik féllel kötött kompromisszumok ellenére mind a munkavállalók, mind a tulajdonosok már rövid távon is jelentős javulást érjenek el a munkabérek, illetve a profit terén. A kormányok gyakran ugyancsak támogatták a kooperációt, mivel a munkabéke és a bérek kiszámítható alakulása a teljes nemzetgazdaság szempontjából is előnyöket hordozott. A kormányok eszközei közé tartozott az együttműködés jogi kereteinek megteremtése, az ágazati kollektív szerződések védelme, valamint a különféle szolgáltatások (statisztikák, közvetítők stb.) biztosítása.

Hozzájárult a szakszervezeti jogok széles körű elismeréséhez, hogy a teljes foglalkoztatás körülményei közepette javult a munkavállalók alkupozíciója. Politikai érdekképviseletük is hangsúlyosabb lett: a szociáldemokrata pártok elismert szereplővé váltak, s a többi párt is számolt a munkavállalói szavazatokkal. A jóléti állam alapelveinek széles körű elfogadása szintén elősegítette a szociális jogok érvényesítését a munkahelyeken és nemzeti szinten egyaránt. A gazdaságban végbemenő koncentrációs folyamatok, a vállalati méretek növekedése olyan döntéshozatali mechanizmust eredményeztek, melybe könnyebben beilleszthetőek voltak a szakszervezetekkel való tárgyalások. Ugyanakkor a munkavállalók, illetve a szakszervezetek oldaláról növelte a kooperációs készséget, hogy a hagyományos, nagy szervezettséggel és osztályharcos tradíciókkal rendelkező ipari szektorok folyamatosan visszaszorultak, s helyükbe a kevésbé szervezett tercier ágazat lépett.

A második világháborút közvetlenül követő években a szakszervezetek taglétszáma a háborút megelőző szint fölé emelkedett Nyugat-Európában, bár az első világháború utáni csúcsot nem mindenhol szárnyalták túl. A következő két- három évtizedben általában tovább sikerült növelni a tagságot: 1950 és 1975 között csak Svájcban és Franciaországban csökkent a szervezettség mértéke, a többi nyugat-európai országban nőtt vagy stagnált. Ezt követően már kevésbé volt sikeres az érdekvédők toborzó tevékenysége: 1975 után csak Dániában, Finnországban és Svédországban nőtt, máshol azonos szinten maradt, vagy visszaesett a tagság aránya (7.3. táblázat). Az 1990-es években Nyugat- és Dél-Európán belül Svédországban és Belgiumban volt a legmagasabb, Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában pedig a legalacsonyabb a munkavállalók szerve- zettsége.77 Ekkor a tagság összetételének jellegzetessége, hogy a fiatal – a 25 és 30 közötti – korosztály súlya alacsony, lényegesen alulmúlta a foglalkoztatottak körében elfoglalt arányukat, ráadásul csökkenő tendenciát mutatott az utóbbi évtizedekben. Szintén alul voltak reprezentálva a nők – bár a tagok között arányuk jelentősen emelkedett a 20. század során –, valamint gyakran kívül maradtak a szervezeteken a bevándorlók és a szellemi foglalkozásúak. A szolgáltatásokon belül a magáncégek uralta ágazatok (kereskedelem, hírközlés) a viszonylag kis szakszervezeti aktivitással tűntek ki. Kimagasló volt ellenben a szervezettség a közszolgáltatásokban dolgozók körében, a hagyományos ipari szektorokban és a közlekedésben.

A munkásmozgalmon belüli megosztottság – s különösen a reformista és radikális irányzatok közötti polarizáció – nem szűnt meg, de a legtöbb országban mérséklődött a második világháború után. Nyugat- és Dél-Európa egészét tekintve a szociáldemokrata érdekképviseletek rendelkeztek a legnagyobb taglétszámmal. A kivételek közé tartozott Ausztria és Németország, ahol a szociáldemokrata és a keresztény szakszervezetek korán egyesültek, s Hollandia, ahol ez később következett be, Finnországban pedig a kommunista és a szociáldemokrata érdekképviseletek tették ugyanezt. Szintén sajátos körülmények alakultak ki Olaszországban és Franciaországban, ahol a kommunista szakszervezetek olvadtak össze, valamint Spanyolországban és Portugáliában, ahol a demokra- tizáció után a kommunista szakszervezetek jelentős befolyást gyakoroltak. Belgiumban pedig a taglétszám alapján a keresztény érdekvédők számítottak a legerősebbnek.78

Végül fontos fejlődési irány volt a szakszervezetek bevonása a vállalati, illetve kormányzati döntéshozatalba Nyugat-, illetve Dél-Európában a második világháború után. Az érdekképviseletekkel való konzultációk régi hagyományokkal rendelkeztek a munkahelyeken több országban, így Nagy-Britanniában és Írországban. Ezek a konzultációk azonban a szakszervezetek és a munkaadók önkéntes megállapodásán nyugodtak, s nem jelentettek valós döntési jogokat a szakszervezetek számára a vállalatirányításban. Néhány országban az alkalmazottak ennél erősebb jogosítványokhoz jutottak, amikor az állami szabályozás kötelezően előírta a munkavállalókat képviselő munkástanácsok vagy más testületek bevonását a vállalati döntéshozatalba. E rendszer eredete az első világháború utáni Ausztriába és Németországba nyúlik vissza, de több országban 1945 után vezették be: Hollandia, Svájc, Ausztria, a skandináv országok, Belgium és sokkal később Spanyolország tartoztak közéjük.79 A munkavállalók számára legkiterjedtebb jogokat biztosító rendszert Németországban alakították ki (Mitbestimmungsrecht). Itt 1951-ben a montániparban (bányászat és kohászat) bevezették, hogy az alkalmazottak képviselői a vállalatok felügyelőbizottságában ugyanolyan létszámban képviseltethetik magukat, mint a tulajdonosok. 1976-tól ugyanezeket a szabályokat kiterjesztették az összes 2000 főnél többet foglalkoztató ipari vállalkozásra. A döntéshozatali egyensúlyt az biztosította, hogy a felügyelőbizottság elnökét nem lehetett a tulajdonosok akarata ellenére megválasztani.

A munkavállalói képviseletek nemcsak a munkahelyeken kaptak konzultációs jogokat, vagy vehettek részt a vállalati döntéshozatalban, hanem ágazati szinten kollektív tárgyalásokat folytathattak, s a szakszervezeteket különböző formákban és intenzitással bevonták a társadalom- és gazdaságpolitika alakításába is. Utóbbi a legtöbb nyugat-európai országban az 1960-as évek végéig, míg Spanyolországban és Portugáliában később, a demokratizáció után következett be.

A jogok gyarapodása jelentős – de ellentmondásos – hatással volt a szakszervezetek működésére is. Vezetőik belső információkhoz jutottak, magasabb fizetést élveztek, politikai befolyásra tettek szert. Ez egyik oldalról professzionalizációt jelentett, mely segítette az érdekérvényesítést. A tagság számára azonban gyakran olyan bürokratizációnak tűnt, mely eltávolította a vezetést az egyszerű tagoktól, s ezzel hozzájárult az utóbbiak lemorzsolódásához, ami viszont nehezítette az eredményes szakszervezeti munkát.

A bemutatott általános fejlődési tendenciák mindazonáltal nem egyformán érvényesültek minden társadalomban. Ennek megfelelően a munkaviszályok intenzitása és formái is jelentősen eltértek, különösen attól függően, hogy a szakszervezeti mozgalmak mennyire voltak egységesek, illetve radikálisak és a munkavállalók milyen participációs jogokkal rendelkeztek, s az állam milyen szerepet játszott a munka világának szabályozásában. Ebben a tekintetben három fő fejlődési típust különböztethetünk meg a második világháború utáni Nyugat-, illetve Dél-Európában.

Létezik egy ún. konfliktusorientált típus, mely különösen Franciaországra és Olaszországra, valamint a demokratizáció után Spanyolországra, Portugáliára, és Görögországra jellemző. A tőketulajdonosok és a munkavállalók viszonya ebben a típusban polarizált és – különösen a vállalatok szintjén – a leginkább szabályozatlan. A szemben álló felek – munkaadók és munkavállalók – csak kevéssé ismerik el egymást, gyakran kétségbe vonják egymás legitimitását. A konfliktusok megoldásához ezért gyakran az állam közreműködése szükséges. A polarizációban az is közrejátszik, hogy a déli országokban a szakszervezetek körében erős a szembenállás és rivalizálás, különösen a kommunista és a reformista áramlatok között.

A pluralista típusban – mely Nagy-Britanniában és Írországban található meg – a tőke és a munka viszonyát nyílt konfliktusok jellemzik. A két fél erősen tudatában van annak, hogy érdekeik eltérnek, de a konfliktusok rendezése során tiszteletben tartanak bizonyos játékszabályokat, s különösen nem kérdőjelezik meg a másik jogait. Az így lefolytatott küzdelmekben a felek a vereséget is hajlandóak elfogadni, legalábbis egy időre. A szakszervezetek és a munkaadók képviseleteinek rendszere azonban széttöredezett, ami azzal jár, hogy minden érdekcsoport a saját érdekeinek érvényesítésére törekszik, s kicsi a lehetőség az átfogó, ágazati vagy nemzeti szintű megállapodások léterehozására és érvényesítésére. Annál is inkább így van ez, mert az állam általában távol tartja magát a tárgyalásoktól, s a piaci erőkre bízza a munkaviszonyok szabályozását.

A különösen Skandináviára, Belgiumra, Hollandiára, Svájcra jellemző korporatista típusban a jól szervezett és átfogó szakszervezetek a hasonlóan reprezentatív munkaadói érdekképviseletekkel állnak szemben és folytatnak tárgyalásokat. Mindkét felet jellemzi az együttműködésre és konszenzusra való törekvés. Ennek megvalósulását elősegíti, hogy a kollektív tárgyalások erősen intézményesültek. A munkaadók és a munkavállalók szervezeteinek tárgyalásai során összgazdasági érdekeket is figyelembe vesznek. Az állam ezért is támogatja ezeket a konzultációkat. Ennek egyfajta altípusát képezi a szociális partnerség rendszere, mely Németországot és különösen Ausztriát jellemzi. Itt a munkaadók és a munkavállalók szervezetei közötti együttműködés mind üzemi, mind pedig ágazati szinten az állam hatékony részvételével történik.80

A második világháború után megfigyelhető néhány olyan sztrájkhullám, mely gyakorlatilag egész Nyugat-Európára kiterjedt. Ilyen csúcsokat láthatunk a közvetlenül a háborút követő években, az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején. Összességében azonban a sztrájkok intenzitása a konfliktusorientált és a pluralista típusban egyértelműen meghaladta a korporatista rendszerű országokban tapasztalt mértéket. A munkabeszüntetések következtében elveszett napok között a különbség esetenként igen nagy arányú is lehetett, mint az az egyik oldalon az Egyesült Királyság, Írország, Franciaország, Olaszország, a másik oldalon pedig Hollandia, Németország, Ausztria és Svájc összevetéséből kitűnik. Sőt, az 1960-as évek végétől Svájcban, s az 1970-es évek közepétől Ausztriában gyakorlatilag nem nyúltak a sztrájk eszközéhez a munkavállalók (7.2. ábra).

A kommunista országokban a szakszervezetek elveszítették önállóságukat. V. I. Lenin elképzelésének megfelelően a „transzmissziós szíj" szerepét töltötték be, vagyis a kommunista párt akaratát közvetítették a dolgozók felé. Önállóságra, a munkavállalók érdekképviseletére már csak azért sem tarthattak igényt, mert a hivatalos ideológia szerint a kommunista pártok hatalomra jutásával a társadalom minden területén megvalósult a munkáshatalom. A szakszervezetek taglétszáma ennek ellenére – vagy éppen ezért – igen magas volt. Sztrájkokról – a fentiek értelmében – szó sem lehetett, hiszen azt a munkáshatalom megdöntésének kísérleteként értelmezték. Ha mégis sor került – általában helyi problémák miatt – munkabeszüntetésekre, azt általában rendőri eszközökkel megtorolták. A szakszervezetek így – a gyakran rendkívül rossz munkakörülmények ellenére – nem az igazi érdekvédelemmel foglalkoztak, hanem maguk is részévé váltak a pártállami hatalmi rendszernek. Vezetőik személyes előnyök – nagyobb jövedelem, munkaidő-kedvezmények, illetve magasabb szinten a pártelithez hasonló privilégiumok – miatt töltötték be funkcióikat. Néhány országban a társadalombiztosítás adminisztrációja a szakszervezetek kezébe került, a munkahelyeken pedig tevékenységük ritkán terjedt túl a különféle politikai rendezvények, ünnepségek megszervezésén, vagy az üdülési beutalók elosztásán.

Mindez széles körben hiteltelenné tette a szakszervezeteket a munkavállalók körében. Egyetlen jelentős kivételnek az 1980 szeptemberében Gdanskban megalakult lengyel Szolidaritás (Solidarnosc) nevű független szakszervezet tekinthető, mely az élelmiszerárak emelése miatt kibontakozott sztrájkokból nőtt ki. Vezetője a villanyszerelő foglalkozású, karizmatikus személyiséggel rendelkező Lech Walesa lett. Az országszerte terjedő tiltakozó akciók által szorongatott lengyel kormány kényszerűen elismerte a szakszervezetet, melynek létszáma rövid idő alatt rendkívüli magasságba szökött: az aktív lakosság 80%-a csatlakozott a mozgalomhoz. A sajátos körülmények – különösen a kommunista párt hatalmi monopóliuma – miatt a Szolidaritás nemcsak munkahelyi érdekvédelmet folytatott, hanem egyben politikai szervezetté vált. Tömegerejére támaszkodva számos engedményre kényszerítette a kormányt, mely azonban 1981. december 13-án erőszakhoz folyamodott: rendkívüli állapotot vezetett be, betiltotta a Szolidaritást, s annak vezetőit bebörtönözte. Ettől kezdve a mozgalom éveken keresztül illegalitásban működött, ami önmagában is tovább erősítette politikai jellegét. A lengyelországi ellenzék gyűjtőmedencéjévé vált Szolidaritás működését végül 1988-ban ismét engedélyezték. A mozgalom a lengyelországi rendszerváltás meghatározó tényezője volt, de a politikai pluralizmus megteremtésével egysége törvényszerűen megszűnt, s politikai jelentősége hanyatlott.

Sajátos szerephez jutottak a munkavállalói érdekképviseletek a kommunista Jugoszláviában, ahol a fejlődés saját útját keresve a JKP 1951-ben meghirdette az ún. önigazgatás megvalósítását. Ennek értelmében az alkalmazottak minden vállalatnál munkásképviseleteket hoztak létre, melyek maguk választhatták meg a munkahelyi vezetőket, s részt vehettek a vállalati döntéshozatalban. Az önigazgatás hívei – Jugoszlávia határain túl is – azt remélték ettől, hogy mivel a munkások aktívan élnek jogaikkal, megszűnik a munkától való elidegenedés, s a szovjet típusú fejlődéssel szemben tényleg megvalósul a társadalmi tulajdon. A dolgozók igazi befolyását azonban több tényező is akadályozta. Egyrészt a központi tervgazdálkodás és gazdaságirányítás szűk kereteket szabott a vállalati önállóságnak. A tervgazdálkodás 1960-as évek közepi megszűnésével ez az akadály eltűnt, azonban továbbra is fennmaradt a kommunista párt döntési joga minden fontos személyi kérdésben, ami szintén gátolta az önigazgatás gyakorlati érvényesülését.81 ◄ A MUNKAIDŐ VÁLTOZÁSA ► Megalakulásuktól kezdve a szakszervezetek célja volt – a magasabb bérek elérése mellett – a munkafeltételek javítása, s a munkahelyek biztonságának megőrzése is. Utóbbiak azonban még abban az esetben is nehezen voltak megvalósíthatóak számukra, ha jogaik olyan széleskörűen intézményesültek, mint azt több nyugat-európai országban a második világháborút követően láttuk. Nem csupán a tulajdonosok és menedzserek ragaszkodtak ugyanis döntési szabadságukhoz a munkafolyamat meghatározását illetően, hanem a szakszervezeti tagok érdekeit is nehezen lehetett összehangolni ilyen téren, ezenkívül pedig a technológiai fejlődés és a piaci igények változása eleve nehezítette a követelések tartós érvényesítését. Így a szakszervezetek és a munkavállalók már korszakunk kezdetén is általában egyfajta instrumentális megközelítést alkalmaztak a munkával kapcsolatban: felismerve, hogy annak folyamatára csak mérsékelt a befolyásuk, s a munkavállalók érdekei is nagyban különböznek, elsősorban bérköveteléseket fogalmaztak meg, s a munkával töltött idő korlátozására törekedtek.

A 19. század végén az európai munkavállalók nagy része napi 10-12 órát dolgozott, hetente hat napon keresztül, s ekkoriban fizetett szabadság sem létezett. A növekvő termelékenység lehetővé tette a munkaidő csökkentését, de e két folyamat közel sem haladt párhuzamosan. A munkaidő mérséklése gyakran megakadt, mivel a munkaadók és a kormányok rendszerint ellenálltak az ilyen követeléseknek: azzal érveltek, hogy a kisebb munkaidő hátrányosan befolyásolná az adott vállalat vagy ország versenyképességét, más, hosszabb munkaidőt alkalmazó cégekkel vagy nemzetekkel szemben, s ez végül csődöket, vagyis a munkások számára is hátrányokat hozna. Nagy-Britanniában a tízórás munkanapért folytatott kampány az 1840-es évektől a századfordulóig tartott. Ezalatt fokozatosan terjesztették ki a napi tízórás maximumot a különböző foglalkozási csoportokra, illetve ágazatokra. Franciaországban 1848-ban már maximálták a munkaidőt, de csak a gépeket alkalmazó üzemekben, s ez a szabályozás csupán 1904-ben vált általánossá a nők számára. A nyolcórás munkanap követelése az 1880-as évek közepén jelent meg.82 A „három nyolcas" – vagyis a munka, a szórakozás és a pihenés egyenlő aránya a napon belül – 1890-től kezdődően a május 1-jei szociáldemokrata felvonulások állandó jelszavává vált, s a követeléseket gyakran sztrájkokkal is alátámasztották. 1870-ben a munkahét Nagy-Britanniában volt a legrövidebb, de aztán a századfordulóra több nyugat-európai állam is felzárkózott hozzá. A világháború előtt a heti átlagos munkaidő néhány ország kivételével már 60 óra alá csökkent Nyugat-Európában.83

A nyolcórás munkanap tekintetében áttörést az első világháborút követő időszak hozott. Először az 1917 októberi orosz forradalom deklarálta, majd 1918-ban követte a példát Finnország, Norvégia, Németország, Lengyelország, Csehszlovákia és Ausztria. Franciaországban 1919 áprilisában hozták meg azt a törvényt, ami a nyolcórás munkanapot és a hatnapos munkahetet általánossá tette, s még ebben az évben további dél-európai és nyugat-európai országok vezettek be ilyen szabályozást. A már említett Nemzetközi Munkaügyi Hivatal (ILO) a megalakulását jelentő nemzetközi konferencián, 1919-ben arra ösztönözte tagországait, hogy fogadjanak el egységes hosszúságú munkanapot. Az ILO ezt követően is egyik legfontosabb tevékenységi területének tartotta a munkaidő hosszának - és általában a munkafeltételeknek – az egységesítését a különböző országokban, hogy ezáltal a versenyképesség elvesztésétől való félelem ne lehessen akadálya a kedvezőbb munkakörülmények kialakításának.84

1929-ben a heti munkaidő már lényegesen alacsonyabb volt, mint másfél évtizeddel korábban. Emellett meglehetős uniformizáltság látható ebben az évtizedben: a rendelkezésre álló adatok szerint a nyugat- és dél-európai országokban a munkaidő mindenütt heti 46-48 óra közé esett. A második világháború alatt és után a munkanapok hossza átmenetileg ismét megnőtt, de az újjáépítési szakasz lezárultával tovább folytatódott a fogyása.

A heti munkaidő csökkenéséhez a napi munkaidő zsugorodása mellett a heti szabadnapok számának növekedése is hozzájárult. A félig szabad szombat követelése a 19. század végén jelent meg először Angliában, majd más országokban is. A mellette felhozott érvek között kitüntetett jelentőséghez jutott az, hogy segítségével a családanyák elvégezhetnék a vasárnapi előkészületeket, s ezzel egyrészt a vasárnap szentsége megőrizhető lenne, másrészt a családtagok ekkor teljes egészében egymásnak szentelhetnék idejüket, s így a munkáscsaládok összetartása fokozódna. A félig szabad szombat a gyakorlatban az első világháború után jelent meg, s az 1930-as években terjedt el. Térhódítása párhuzamosan zajlott a heti két szabadnap – szombat és vasárnap – céljának megfogalmazásával. Utóbbi gyorsan megvalósult Franciaországban, ahol 1936-ban a népfrontkormány alatt bevezették a 40 órás munkahetet. Két évvel később azonban már meg is szüntették ezt, azzal az indokkal, hogy akadályozza a fegyverkezési erőfeszítéseket. A legtöbb nyugat-európai országban csak évtizedekkel később, az 1960-as évektől valósult meg az ötnapos munkahét. Így összességében azt mondhatjuk, hogy az első világháborúig a heti hatnapos, nagyjából a század közepéig az öt és fél napos, 1960 után pedig az ötnapos munkahét volt jellemző Nyugat-Európában – természetesen jelentős regionális és ágazati eltérésekkel.85

Az első világháború előtt a fizetett ünnepnapok és a fizetett szabadság ritkán fordultak elő. Csak a közigazgatásban és bizonyos fehérgalléros állásokban létezett fizetett szabadság, míg a munkások esetében alig. A háború után a szabadság bevezetése, illetve hosszának megnövekedése is fontos törekvéssé vált a munkavállalók és érdekképviseleteik számára. A szakszervezetek nyomása és az ILO kezdeményező szerepe oda vezetett, hogy a munkaadók kezdték bevezetni a fizetett ünnepeket és a fizetett szabadságot. Az 1920-as években több kelet-közép-európai országban került erre sor, 1936-ban Nagy-Britanniában számos iparágban szintén kötelezővé tették az egyhetes fizetett szabadságot.86 Bár a fizetett szabadság hosszának növekedése a második világháború után sem volt gyors, a fokozatos fejlődés eredményeként az ezredfordulón már tekintélyes mennyiséget ért el a munkahelytől távol tölthető idő hossza. Ehhez járult az ünnepnapok számának növekedése. A 19. század végén a munkaszüneti napok – a vasárnapon túl – általában hagyományos vallási ünnepekhez kötődtek. Ezek jelentős része – főként a katolikus országokban – idővel világi ünnepekké alakult, szintén gyarapítva a fizetett munkaszüneti napok számát. Nyugat-Európában a 20. század végén átlagosan 36 napot tett ki évente a fizetett szabadság és az ünnepnapok együttes hossza.87

A napi, illetve heti munkaidő hosszának csökkenése, valamint az ünnepnapok számának és a fizetett szabadság hosszának növekedése összeadódott, s jelentősen mérsékelte az évi ledolgozott munkaidőt. A 19. század végén a nyugat-európai országokban évente átlagosan 2600-3100 munkaórát dolgoztak a munkavállalók. Az alsó szintet ekkor Nagy-Britannia jelentette, de az első világháború utáni évtized során a legtöbb ország felzárkózott hozzá. Ebben a periódusban következett be a legnagyobb csökkenés szerte Európában, ami – a háborús évektől és az újjáépítés időszakától eltekintve – a következő évtizedekben sem állt meg, bár alacsonyabb ütemben haladt. Így végül 1990-ben 1600 munkaóra körül alakult az átlag. Kiemelkedett Hollandia, ahol az ezredfordulón az alkalmazottak már csak évi 1352 órát töltöttek a munkahelyen. A másik szélső pólust Spanyolország képviselte 1815 órával (7.3.ábra).

A munkával töltött idő szerepének csökkenése még inkább látható, ha figyelembe vesszük azt, hogy a munkával töltött évek száma is fokozatosan kisebb lett a 20. század során. A tanulásra fordított idő meghosszabbodásával a munkavállalók lényegesen később léptek be a munkaerőpiacra, a nyugdíjak általános elterjedésével pedig a munkavállalók jóval korábban kiváltak onnan, mint a század elején, s időközben az átlagéletkor is jelentősen megnőtt. Így azt látjuk, hogy a század végén az életidő jóval kisebb hányadát töltötték munkával az emberek, mint korábban. Nagy-Britannia esete jól illusztrálja ezt a folyamatot. Itt egyes számítások szerint a 19. század közepén egy átlagos munkás életében 124 000 órát dolgozott, ami 1981-re 69 000 órára csökkent. Ez azt jelentette, hogy – az alvás és más fiziológiai életszükségletek levonása után – rendelkezésre álló életidő (disposable lifetime) 50%-a helyett már csak 20%-át töltötték ezzel a tevékenységgel.88

◄ MUNKANÉLKÜLISÉG, ATIPIKUS FOGLALKOZTATÁS ► Az első világháború után a demobilizáció, a békegazdaságra való áttérés, a gazdasági dezorganizáció eredményeként szerte Európában megnőtt a munkanélküliség. Azonban a háború közvetlen következményeinek elhárítása sem jelentette a fogalkoztatási helyzet lényeges javulását, gyakran még azokban az országokban sem, melyek nem voltak hadviselő felek. A munkanélküliség a két világháború között lényegében mindvégig súlyos probléma maradt Európában (7.2. táblázat). A munkanélküliség még az 1920-as évek fellendülése (1924-1929) idején is magas volt: 10-12% között mozgott Nagy-Britanniában, Németországban és Svédországban, 16-17% volt Dániában és Norvégiában. Sőt, abszolút számokban még nőtt is mértéke az évtized első feléhez képest: Európa egészére vonatkozó becslések szerint az 1921-1925 közötti 3,5-4 millióról az 1926-1929 közötti években átlagosan 4,5-5 millióra.89 Hozzá kell tennünk azonban, hogy a kor munkanélküliségi statisztikáit óvatosan kell kezelnünk. A két világháború közötti időszak számai ebben a tekintetben sok hibalehetőséget hordoznak magukban: egyrészt több ország esetében hiányoznak a statisztikák, másrészt ha léteznek is, gyakran csak a szervezett vagy a biztosított munkásság, illetve alkalmazottak munkanélküliségét tartalmazzák. Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy már az 1920-as évek munkanélkülisége is lényegesen meghaladta a világháború előtti időszakét.90 Különösen nagy volt az állás nélküliek aránya a régi iparágakban, mint a textil-, bőr-, vas- és acélipar, hajógyártás, szénbányászat, ahol a később iparosodók kapacitásainak megjelenése miatt az értékesítési lehetőségek beszűkültek ebben a periódusban. A problémát tovább súlyosbította az, hogy az európai mezőgazdaság szintén hasonló nehézségekkel küzdött. A növekvő termelékenység, s különösen a tengerentúli verseny azt jelentette, hogy az agrárszektorban mind nagyobb mértékben szabadult fel a munkaerő, ami máshol várt foglalkoztatásra. Európa déli és keleti részén a gyors népességnövekedés eredményezett hasonló munkaerő-piaci nyomást.91

7.4. ábra ► A munkaidő hosszának változása egyes európai országokban, 1870-2000 (évente ledolgozott átlagos munkaórák száma)

Megjegyzések: Teljes munkaidőben foglalkoztatottak adatai. Belgium, Írország, Hollandia, Svájc, Olaszország, Spanyolország 1913: extrapoláció az 1870- 1900 közötti adatok alapján. Eltérő évek: Írország 1913; Finnország 1930; Norvégia 1930; NSZK 1998; Spanyolország 1973.

Források: Groningen Growth and Development Centre (GGDC) and The Conference Board, Totál Economy Database, August 2004, http://www.ggdc.net (Nyugat-Európa 1950-2000; Magyarország 1980-2000). Michael Huberman – Chris Minns: The times they are nőt changin': Days and hours of work in Old and New Worlds, 1870-2000. Explorations in Economic History, 44 (2007) 548. (Nyugat-Európa és Dél-Európa 1870-1913, Németország, Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Belgium, Ausztria, Svájc, Írország, Svédország, Dánia, Olaszország, Spanyolország 1929). Angus Maddison: Dynamic Forces in Capitalist Development: A Long-Run Comparative View. Oxford: Oxford University Press, 1991. 270-271. (Finnország 1930, Norvégia 1930).

Mindez eltörpült azonban a nagy világgazdasági válság hatásához képest. 1929 után évről évre feljebb kúszott az állás nélküliek aránya. A válság mélypontja a legtöbb országban 1932-ben következett be. Ekkor egész Európában 15 millió munkanélkülit számláltak. Különösen súlyos volt a helyzet Németországban, ahol a válság kirobbanása előtt 1,4 millióan nem találtak munkát, 1931-re ez a szám 4,5 millióra ugrott, 1932/33 telén pedig egyes becslések szerint 7-8 millió munkanélküli volt. Ez már önmagában is a teljes munkaerő közel egy- harmadát tette ki, de közel ugyanennyire rúgott a csak részlegesen foglalkoztatottak aránya. Ennél kisebb volt a krízisnek a brit munkaerőpiacra gyakorolt hatása, ahol ugyancsak 1932-ben jelentkezett a munkanélküliség csúcspontja, amikor az összes foglalkoztatott 17%-a nem talált munkát.92 Eltérő volt a válság és a munkanélküliség lefutása az évtized hátralévő részében. Míg Németországban a nemzetiszocialista hatalomátvétel után a sikeres anticiklikus gazdaságpoltika eredményeként gyorsan csökkent az állástalanok száma, s 1938-ban már csak 2,1%-ot tett ki, addig Nagy-Britanniában a kormányzati beavatkozást lényegében elutasító közgazdasági ortodoxia a visszaesés mélypontján is inkább érvényesült, ami kétségkívül hozzájárult a válság elhúzódásához és így a munkanélküliség szintjének lassúbb csökkenéséhez. Utóbbival azonban Nagy- Britannia nem állt egyedül. Belgiumban és Hollandiában is hasonlóan vontatott volt a munkanélküliség enyhülése: az utolsó békeévben még mindig 18,4, illetve 25%-ra rúgott a mértéke.93

A munkanélküliség szempontjából történelmileg egyedülálló volt az 1950 és 1973 közötti időszak. Egyrészt sem azt megelőzően, sem azt követően nem volt ilyen alacsony az állást keresők aránya Európában. Ezenkívül nemzetközi összehasonlításban is különlegesnek számított ez az eredmény, hiszen az 1950-1960- as években az Egyesült Államokban lényegesen magasabb volt a munkanélküliségi ráta, s a fejlett ipari országok közül csak Japánban mértek hasonlóan kis szintet. Néhány nyugat-európai országban már az 1950-es évek elején is igen alacsony munkanélküliség volt jellemző, míg máshol – így a menekültek hatalmas tömegét integrálni kénytelen NSZK-ban – ezt valamivel később, az 1950- es évek végére érték el. A mélypont az 1960-as évek elején látható, amikor az állásnélküliség a nyugat-európai és dél-európai országokban rendszerint 2% alatt volt, s több országban gyakorlatilag teljes foglalkoztatásról beszélhetünk. Viszonylagos kivételt csupán Írország, Olaszország és az Egyesült Királyság jelentett 2-3% közötti aránnyal (7.2. táblázat).

Az 1970-es évek elejétől-közepétől alapvetően megváltozott a munkaerő-piaci helyzet Nyugat-Európában. A korábbi periódusban jellemző, évtizedeken keresztüli folyamatos munkavégzés és kiszámítható életpálya rendszere megszűnt. A gazdasági struktúraváltás folyamata felgyorsult, ami a korábbinál gyakoribb munkahely-változtatást, továbbképzést, esetleg szakmaváltást igényelt. Különösen azonban a munkanélküliség növekedése volt fontos fejlemény ebből a szempontból, ami Nyugat- és Dél-Európában az 1970-es évek elején átlagos 2,5%-ról 1979-re 5%-ra nőtt, s egy ideig e körül alakult. 1985-re ismét közel megduplázódott, s a század további részében nagyjából ezen a 8-10%-os szinten állandósult az állásukat elvesztettek aránya. A század végén kiemelkedően magas volt a munkanélküliség Spanyolországban és Finnországban – utóbbiban az 1996-1999 közötti átlagosan 12,2%-os szint fő oka a legnagyobb kereskedelmi partnernek számító Szovjetunió piacának összeomlása volt.94 Viszonylag kevesen voltak állás híján Ausztriában, Svájcban, Belgiumban és Portugáliában, de még az utóbbi országok munkavállalói is megérezték a század végén romló foglalkozási helyzetet: pl. az osztrák munkanélküliség az 1980-as évek közepén alacsony volt, de a megelőző öt évben a férfiak 16,4%-a, a nők 14,6%-a maradt állás nélkül egy időre, s az arány ennek mintegy kétszerese volt a kevésbé képzett munkások között.95

A munkanélküliség belső szerkezete is megváltozott. Mivel nemcsak a konjunkturális mélypontokon nőtt meg, hanem magas szinten állandósult, ezzel emelkedett a tartósan – nem csupán néhány hónapig, hanem akár évekig – állás nélkül élők száma. Ugyancsak emelkedett a fiatal, akár pályakezdő munkanélküliek aránya, akik tanulmányaik befejezése után azonnal ebbe a csoportba kerültek. A munkanélküliség szerkezete regionális sajátosságokat is mutatott: Dél-Európában és Franciaországban különösen a fiatal nők körében volt magas, Németországban a nők mellett a szakképzetlenek és a külföldi munkások viselték a terheket, míg a lakosság többi részének munkaerő-piaci helyzete inkább javult, vagyis a munkaerőpiac feldarabolódott.96

Ugyanakkor a század végén a lakosságnak minden korábbinál nagyobb hányada dolgozott. Annak ellenére így volt ez, hogy a fiatalok hosszabb ideig tanultak, s így később léptek a munkaerőpiacra, s az idősek általában korábban kiválnak onnan. Ennek magyarázata az, hogy a nők aktivitási rátája nőtt, ami ellensúlyozta a férfiak aktivitásának csökkenését.

A munkanélküliség növekedése mellett a foglalkoztatás egyéb jellemzői is átalakultak az 1970-es évek közepétől. Az egyik változást gyakran a flexibilis (rugalmas) foglalkoztatás terjedéseként írják le. Erről egyrészt akkor beszélhetünk, ha az alkalmazottak többféle szakismerettel rendelkeznek, s így számos feladatot el tudnak látni. Másrészt és főként azonban azt jelenti, hogy a munkaadók szabadabban meghatározhatják azt is, hogy alkalmazottaik mikor milyen munkát végezzenek, s az alkalmazottakat olcsóbban és gyorsabban bocsáthatják el: nem kell végkielégítést fizetni, nincs vagy csak igen rövid a felmondási idő. Ezt elősegíti, ha a munkavállalókkal rövid, meghatározott idejű szerződést kötnek, mely lehetővé teszi, hogy az alkalmazottakat – pl. továbbképzés vagy betanítás helyett – elbocsássák abban az esetben, ha nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, vagy a megrendelések változása ezt indokolja. Ugyanezt a célt szolgálja, ha a munkaadók nem is alkalmazzák a munkavállalót, hanem vállalkozói szerződéssel rendelkező személyekkel végeztetik el ugyanazokat a feladatokat. Utóbbiakat ugyanis egy sor jog és szociális juttatás – a felmondási időtől a fizetett szabadságig – nem illeti meg, ami megtakarítást jelent a cég számára. Az ilyen nem hagyományos keretek között végzett munkát atipikus foglalkoztatásnak is nevezik. Mindez összességében a munkaadók jogainak gyarapodását jelenti az alkalmazottakéval szemben.

Ugyanakkor az atipikus foglalkoztatás terjedésének folyamata mindeddig korlátok között maradt. Bár az időleges munkaszerződéssel dolgozók aránya emelkedett 1973 után, de a növekedés nem volt átütő erejű. Az 1990-es évek elején általában 10% alatt maradt az ilyen alkalmazottak aránya Nyugat- és Dél- Európában. Így a foglalkoztatás hagyományos, a munkavállalóknak nagyobb jogokat biztosító formái nem szorultak háttérbe az atipikus foglalkoztatás mellett. Kivételt Görögország, Portugália és különösen Spanyolország jelentett: utóbbiban 1991-ben a foglalkoztatottak egyharmada tartozott az atipikus foglalkoztatottak kategóriájába.

A kommunista országokban – mint egy korábbi fejezetben láttuk – a teljes foglalkoztatottság a gazdaság- és társadalompolitika egyik sarkköve volt. A kommunista pártok programja már a hatalomra kerülésük előtt tartalmazta a teljes foglalkoztatás ígéretét, s később a munkához való jog az alkotmányokba is bekerült. Mindenekelőtt azonban nem az ideológiai deklarációk vezettek viszonylag rövid idő alatt a gyakorlatilag teljes foglalkoztatottság eléréséhez – Jugoszlávia kivételével – a kelet-közép-európai és délkelet-európai kommunista országokban, hanem a gazdasági rendszer sajátosságai: a központilag irányított gazdaság minden erőforrás, így a munkaerő iránt is kielégíthetetlen keresletet támasztott. A hiánygazdaság eredményeként nem egyszerűen teljes foglalkoztatás alakult ki, hanem krónikus munkaerőhiány lépett fel.97

Az alacsony bérek és a gyakran igen rossz munkakörülmények ellenére a teljes foglalkoztatás - és általában a központilag irányított gazdasági rendszer – egy tekintetben mindenképpen előnyösen hatott az alkalmazottak munkahelyi alkupozíciójára: a munkahely biztonsága nagyfokú volt számukra, elbocsátásokra csak a legritkább esetben került sor. A rendszerváltás azonban drámai változásokat hozott a posztkommunista országok munkaerőpiacán. A piacgazdaságra való áttéréssel úgyszólván egyik évről a másikra nagyarányú munkanélküliség alakult ki. Lengyelországban, Szlovákiában, Bulgáriában, Romániában 10% fölé emelkedett az állás nélküliek aránya, több jugoszláv utódállamban (Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia) pedig 20 vagy akár 40%-nál is nagyobb mértéket ért el. Magyarországon és különösen Csehországban és Szlovéniában egy számjegyű maradt a munkát keresők aránya. Fokozta a probléma súlyát, hogy a munkanélküliség az 1990-es évek során, sőt az ezredfordulót követően is a legtöbb posztkommunista országban tartósan ezen a magas színvonalon maradt.

A munkavállalók viszonylagos védettsége más tekintetben is megszűnt a térségben a rendszerváltás után. Az 1990-es években a foglalkoztatás mintái alapvetően megváltoztak: a korábbi hosszú távú, gyakran élethossziglani munkaviszony helyett mindinkább a kevésbé biztos, atipikus foglalkoztatás terjedése figyelhető meg. Ennek egyik legelterjedtebb formája az önfoglalkoztatás lett. Az önfoglalkoztatók aránya az ezredfordulón Lengyelországban a legmagasabb (33,5%), de szintén tekintélyes Magyarországon (17,4%) és Csehországban (14,5%). Az EU-ban csak Görögországban (32,4%) és Spanyolországban (18,2%) találhatunk ehhez hasonló szintet, az EU-tagországok átlaga 11,3%-ot tett ki.98

Ebben az esetben a munkáltatók nem a hagyományos módon, egyéni munkaszerződés alapján alkalmazzák a munkásokat, hanem „vállalkozói szerződést" kötnek velük. Ez kevesebb kötelezettséget ró a munkaadóra, mivel nem a munkajogon, hanem a polgári jogon alapul. Ezáltal a munkaadók el tudják kerülni a társadalombiztosítási járulékok és más közterhek fizetését. Mivel a szerződések általában rövid távúak, az elbocsátások költségei alacsonyak. Az alkalmazott vállalkozók többsége valójában ún. „kényszervállalkozó". Nem önszántából választja ezt a státuszt, mivel érzékeli, hogy nem rendelkezik azonos jogokkal, mint a munkavállalók: nincs megszabva a munkaideje, nem sztrájkolhat, nem fizetnek utána társadalombiztosítási járulékot stb.99