Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Európa az ezredforduló világgazdaságában: europesszimizmus és azon túl

Európa az ezredforduló világgazdaságában: europesszimizmus és azon túl

A 20. század végén megsokasodtak azok a vélemények, melyek szerint Európa lemaradt a világgazdasági versenyben. Nyugat-Európát leggyakrabban a hozzá hasonló fejlettségű és méretű Egyesült Államokkal hasonlítják össze. Ennek során elhangzik, hogy – bár a második világháború után a nyugat-európai országok sokat lefaragtak hátrányukból – az ezredfordulón az Egyesült Államok ismét gyorsabban növekszik, mint a legtöbb nyugat-európai ország. Ennek következtében az Egyesült Államokban az egy főre jutó GDP az utóbbi évtizedekben tartósan meghaladta nemcsak az európai, hanem a nyugat-európai átlagot is. Szintén az érvek között szerepel Amerika technológiai fölénye, mely az űrkutatásban és számítástechnikában éppúgy érzékelhető, mint a biotechnológiában.

Ugyancsak fontos tény, hogy az ezredfordulón a munkanélküliség szintje jelentősen alacsonyabb volt az Egyesült Államokban, mint Nyugat-Európában.

Mindazonáltal az egy munkaórára jutó termelés értéke az utóbbi évtizedekben is gyorsabban emelkedett Nyugat-Európában, mint Amerikában, s ma már átlagosan annak 95%-át éri el. Sőt, számos országban – Franciaország, Írország, Belgium, Norvégia, Luxemburg – a termelékenység magasabb, mint az Atlanti-óceán túlsó oldalán. Nyugat-Európában lényegesen nagyobb a munkavállalók szociális biztonsága, kisebb a szegények aránya, alacsonyabb a csecsemőhalandóság és az életminőség több más fontos mutatója kedvezőbben alakult.

Ahhoz, hogy össze tudjuk egyeztetni a látszólag ellentmondó gazdasági és társadalmi jelenségeket, s meg tudjuk ítélni, hogy a gyakori vélekedéseknek megfelelően Nyugat-Európa gazdasága valóban válságba került-e az ezredfordulóra, alaposabban szemügyre kell vennünk néhány, a termelés szintjével és a foglalkoztatással összefüggő jelenséget.

◄ NYUGAT-EURÓPA ÉS AMERIKA GAZDASÁGA AZ 1990-ES ÉVEKBEN ► Kétségtelen tény, hogy az Egyesült Államok gazdasági növekedése az 1990-es években meghaladta az EU, s azon belül a legtöbb nyugat-európai ország növekedési ütemét. Az 1994 és 2003 közötti évtizedben például az Egyesült Államok évi GDP-növekedési átlaga 3,3%, az euróövezeté pedig 2,1% volt. Ezek a gyakran idézett adatok azonban teljes nemzetgazdaságok bruttó hazai termékének változására, s nem azok egy főre jutó összegének alakulására vonatkoznak. Nemzetgazdaságok, illetve régiók ilyen szembeállítása ugyan tanulságos lehet a világgazdaságban elfoglalt hely vagy a katonai potenciál megítélése szempontjából, de semmit nem mond polgáraik jólétéről, s a gazdasági hatékonyságról sem. Ha tehát valóban az utóbbiak iránt érdeklődünk, akkor először is az e célok vizsgálatára alkalmasabb mutató, az egy főre jutó GDP növekedési ütemét kell tanulmányoznunk Amerikában és Nyugat-Európában. Így jut szerephez az a furcsa módon többnyire figyelmen kívül hagyott alapvető tény, hogy míg az amerikai népesség és munkaerő száma dinamikusan növekszik, addig az EU-ról ez már jó ideje nem mondható el. Mivel a lakosság számának változása nyilvánvalóan kihat az egy főre eső gazdasági kibocsátásra, a növekedési ütem terén látható különbség máris jelentősen csökken: 1994 és 2003 között az egy főre jutó GDP évi átlagos növekedési üteme az USA-ban 2,1%, míg az euróövezetben 1,8% volt.100

Nem mindegy az sem, hogy mely európai országokat viszonyítunk a tengerentúlhoz. A teljes euróövezet esetében ugyanis az átlagot Németország teljesítménye rontja le, melynek gazdasági nehézségeihez mindenképpen döntően hozzájárult, hogy hatalmas erőforrásokat, 1990 és 2005 között mintegy 1400 milliárd euró transzfert igényelt a korábbi keletnémet tartományok integrálása. A 2005-ig folyósított támogatások összege lényegében megegyezett a teljes német államadósság 1447 milliárd eurós összegével – egyaránt beleszámítva a szövetségi állam, a tartományok és az önkormányzatok adósságait.101 Mivel ilyen jellegű és súlyú, a gazdasági-társadalmi rendszer szempontjából lényegében külső eredetű problémával egyetlen más ipari országnak sem kellett szembenéznie az elmúlt évek-évtizedek során, indokolt lehet az euróövezetet Németország figyelmen kívül hagyásával is vizsgálnunk. Ha ezt tesszük, az övezet többi országának átlagos egy főre jutó GDP-növekedési üteme lényegesen kedvezőbb lesz: a térség az említett 1994 és 2003 közötti periódusban éppen az Egyesült Államokkal azonos növekedést produkált (2,1%).102

Az egy főre jutó gazdasági kibocsátás elemzése azonban még mindig figyelmen kívül hagyja azt a fontos tényezőt, hogy hány munkaóra volt szükséges az adott GDP-szint eléréséhez. Márpedig nem nehéz belátni, hogy az egységnyi időráfordításra eső új érték előállítása az igazi mutatója a gazdasági hatékonyságnak. A munkahelyen töltött idő hosszát illetően meglehetősen nagy eltérések vannak a fejlett ipari országok között. Míg az Egyesült Államokban az ezredfordulón az egy munkavállaló által évente ledolgozott munkaidő átlaga mintegy 1860 óra, addig például Hollandiában az már 1340 óra alá került, Németországban és Franciaországban 1450 óra körül alakult, de a Nyugat-Európában legmagasabb szinttel rendelkező Írországban is 1700 óra alatt volt, míg a teljes euróövezet évi átlaga mintegy 1550 munkaórát tett ki.103 A munkaidő hosszának eltérései jelentős részben magyarázzák az egy főre jutó GDP szintjének különbségeit is. Ezt alátámasztja az is, hogy a növekedési ütemek terén az Egyesült Államok akkor kezdett felzárkózni a második világháború után évtizedeken keresztül előtte járó Nyugat-Európához, amikor az 1970-es évek végén a munkaidő csökkentésének addig párhuzamos folyamata megszakadt. Amerikában azóta is ugyanannyit dolgozik egy átlagos munkavállaló, míg Nyugat-Európa-szerte jelentősen tovább mérséklődött az évente munkával töltött idő, s végül előállt az említett széles szakadék. Ráadásul Nyugat-Európában lényegesen kisebb az aktivitási ráta: 2003-ban száz munkaképes korú (20-64 év közötti) lakosból a tizenöt akkori EU-tagországból 64 fő, míg Amerikában 71 fő dolgozott.104 A munkaórák számát figyelembe véve összességében azt láthatjuk, hogy az 1994-2003 közötti időszakban a mai euróövezet gazdaságainak termelékenysége valamivel gyorsabban nőtt, mint az Egyesült Államoké. Az egy munkaórára jutó GDP e periódus végén a teljes euróövezetben csak 5%-kal volt alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban, noha három évtizeddel ezelőtt még mintegy 30%-kal az amerikai szint alatthelyezkedett el. Franciaországban és egy sor másik országban az egy munkaórára eső termelés mértéke ma már magasabb, mint az Egyesült Államokban105 (7.4.ábra).

Nyugat-Európa számára még kedvezőbb volna az összehasonlítás, ha nem a GDP-t, hanem az életminőség egészét vizsgálnánk. Számos tanulmány szerint ugyanis az életminőséget meghatározó különböző tényezők tekintetében az Egyesült Államok fejlődése Nyugat-Európával összevetve lényegesen előnyte- lenebbül alakult az utóbbi három évtizedben, mint a szűken vett gazdasági növekedés terén.106 Bár az erre vonatkozó számítások még gyermekcipőben járnak, több tanulmány szerint az Egyesült Államok GDP-jében magasabb azoknak a tevékenységeknek az értéke, melyek a szükséges rossz (regrettable necessitie) ka- tegóriájába tartoznak: a hadseregre és más erőszakszervezetekre, a börtönökre fordított kiadások, a munkába járás költségei és hasonlók az adott társadalmi körülmények között nélkülözhetetlenek, valójában azonban nem javítják az élet- minőséget.107

7.2. táblázat - 7.2. táblázat ► Az egy munkaóra alatt előállított GDP értéke egyes országokban 2002-ben (dollár, vásárlóerő-paritáson)

USD/óra

Norvégia

50,51

Írország

41,87

Belgium

41,11

Franciaország

39,72

Olaszország

38,11

Németország

37,33

Dánia

36,77

Svédország

34,37

Egyesült Királyság

32,38

Hollandia

32,18

Finnország

31,08

Egyesült Államok

39,17

Japán

28,28

Kanada

31,97


Forrás: Jonas Pontusson: Inequality and Prosperity: Social Europe versus Liberal America. Ithaca-London: Cornell University Press, 2005. 12.

Mindez cáfolja azt, hogy Nyugat-Európa az elmúlt egy-két évtized során gazdaságilag lemaradt volna az Egyesült Államok mögött. Egyben mutatja azt is, hogy a nyilvánosság előtt ezzel kapcsolatban megjelenő állítások milyen mértékben távolodhatnak el a valóságtól, ezek tartalmát mennyire nem a nemzetgazdaságok tényleges teljesítménye, hanem a médiára befolyással bíró politikai és társadalmi csoportok érdekei határozzák meg.

Mindazonáltal vitákat váltott ki, hogy milyen tényezők eredménye a rövidebb munkaidő és a gazdasági aktivitás alacsonyabb szintje Európában. Egyes vélemények szerint ez kulturális okokra vezethető vissza, vagyis az európaiak a rövidebb munkaidő érdekében hajlandóak lemondani pótlólagos jövedelmek- ről.108 Ennek megfelelően a szakszervezetek és más érdek-képviseleti szervek a munkaidő rövidítését is igyekszenek elérni, s nem csak a bérek reálértékének emelését tartják szem előtt. A választók szintén előnyben részesítik az ilyen alternatívákat, s ennek eredményeként a kormányok programjában is helyet kapott a munkahét lerövidítése – mint pl. Franciaországban az 1990-es években a 35 órás munkahét általánossá tétele. Egy másik álláspont szerint a rövidebb munkaidő sokkal inkább a magas adószint következménye, mert emiatt nem éri meg többet dolgozni az európai munkavállalóknak.109 Ezzel szemben felmerült, hogy Amerikában a növekvő jövedelemkülönbségek eredményezik a hosszabb munkaidőt, mivel a lakosság egy része több munkával próbálja ellensúlyozni másokhoz képest romló jövedelmi helyzetét.110 Megint mások a munkaerőpiac merevségével és a szakszervezetek jelentős erejével hozzák összefüggésbe az alacsonyabb munkaidőt. Eszerint a hanyatló, megrendeléshiánnyal küzdő ágazatokat a szakszervezetek úgy kívánják életben tartani, hogy elfogadtatják a rövidebb munkahetet. Ez aztán kihat a többi ágazatra is, ahol a munkaidő szintén csökken.111 Ezek az interpretációk inkább kiegészítik egymást, mint ellentmondanak a másik érvelésének. Így a jelenség magyarázatában mindegyik szerepet kaphat.112

Nyugat-Európában – pontosabban az EU-15 országai körében – a termelékenység növekedése tehát nagyjából 1995-ig lényegesen meghaladta az Egyesült Államokét, s csak ezt követően mérséklődött az ütemek eltérése. A hirtelen trendváltásra több magyarázat is kínálkozik. Egyrészt az információs és kommunikációs technológiai beruházások jövedelmezősége jóval az átlagot meghaladó mértékben nőtt az elmúlt években. Az ilyen típusú beruházások aránya az Egyesült Államokban már az 1980-as évek elején is magasabb volt, mint Európában, s ez a különbség azóta is fennmaradt. Emellett konjunkturális okok is meghúzódnak a háttérben: az 1990-es évek második felében az európai országok növekedését fékezte az a fiskális szigor, amit az euró bevezetéséhez szükséges maastrichti kritériumok teljesítése jelentett. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államokban tőzsdei fellendülés ment végbe, pótlólagos növekedési impulzust adva a gazdaságnak. A pénzügyi rendszer különbségei jelentik a következő okot. Az Egyesült Államokhoz képest az európai értékpapírpiacok kevésbé fejlettek, s a kockázati tőkéhez is nehezebb hozzájutni. Az itteni bankok hagyományosan visszafogott pénzügyi politikát folytatnak, s leginkább már bizonyított cégeket és biztos jövő előtt álló ágazatokat finanszíroznak. Mivel az új iparágakban tevékenykedő vállalatok perspektívái gyakran bizonytalanok, a konzervatív banki üzletpolitika nehezítheti ezek növekedését. Végül a kutatásra és fejlesztésre fordított kiadások terén is hátrányban van Európa, márpedig a kutatás-fejlesztés nyilvánvalóan szorosan összefügg az új technológiák kialakításával és alkalmazásának képességével. 2003-ban az Egyesült Államok a GDP 2,8%-át költötte ilyen célokra, míg az EU átlaga 1,9% volt. Hagyományosan nagy Európa lemaradása a felsőoktatásban tanulók aránya terén – bár ezen a téren a felzárkózás gyorsan zajlott az utóbbi évtizedekben –, ami szintén nehezítheti az új technológiák alkalmazását.

Tanulságos látni azt, hogy a termelékenység növekedésének változásai mivel magyarázhatóak. Több vizsgálat is kimutatta, hogy az Egyesült Államok két területen volt képes kiemelkedő termelékenységjavulásra az 1990-es évek közepe óta. Az első az információs és kommunikációs technológia, mely azonban csak a teljes GDP 6%-át adja, így hatása összességében korlátozott. A másik – ennél egyelőre jóval nagyobb – szektorba a kis- és nagykereskedelem és a pénzügyi szolgáltatások tartoznak. Ezek is kiterjedten használják az új információs technológiákat, melyek – az internetes kereskedelemben vagy a bankszolgáltatásokban – bizonyosan hozzájárulnak e szektor termelékenységjavulásához.113 Ugyanakkor a kereskedelem hatékonysági eltéréseinek tágabb társadalmi okai is vannak. Míg az Egyesült Államokban a nagy bevásárlóközpontok terjedésének korlátai csekélyek, addig Európában a történelmi település- és városszerkezet fenntartása a kevésbé hatékony, kisebb üzletek hálózatát is igényli.

◄ GAZDASÁGI átalakulás a POSZTKOMMUNISTA ORSZÁGOKBAN ► A 20. század végi európai gazdaság másik nagy figyelmet kiváltó területe a korábbi kommunista rendszerek átalakulása volt. Ezek a gazdaságok már az 1980-as években, tehát a rendszerváltás előtt válságba kerültek: éppen ez készítette elő a rendszerváltást magát. A versenyképtelen vállalatok, torz gazdasági szerkezet, gyorsuló infláció, súlyos környezeti károk, végsőkig elhanyagolt infrastruktúra, korrupt bürokrácia és mérsékelt képességű elitek mind az örökségbe tartoztak.

Ennek megfelelően a posztkommunista országokban nemcsak a politikai változások voltak napirenden, hanem a gazdasági átalakítás is, mely több területen párhuzamosan kellett haladjon. Bár az egyes lépések konkrét tartalma és sorrendje, valamint a megvalósítás sebessége terén nem alakult ki egyetértés a szakértők között sem, általában elismerték néhány intézkedés nélkülözhetetlenségét. Egyrészt szükség volt a makroökonómiai stabilitás megteremtésére. Ez mindenekelőtt a belső fogyasztás és a termelés egyensúlyának kialakítását, valamint a külső pénzügyi kapcsolatok menedzselését jelentette. A pénzmennyiség ellenőrzése, a költségvetés legalább megközelítő egyensúlyának megőrzése is ide tartoztak. Ezek megkövetelték az ártámogatások és a vállalatok szubvenciójának leépítését, vagyis a kemény költségvetési korlát megteremtését a bankok és a vállalkozások számára. Az árreform és a kereskedelem liberalizálásának feladata volt biztosítani azt, hogy a kereslet és a kínálat tükröződjön az árakban. A számos egyéb feladat közül a privatizáció azt célozta, hogy a versenyszférában igazi, felelős tulajdonosok működtessék a vállalatokat. Emellett megfelelő jogi kereteket kellett teremteni a piacgazdaságnak, ki kellett alakítani a valuta konvertibilitását, az ennek megfelelő árfolyam-politikával. Ugyancsak létre kellett hozni azokat a jóléti intézményeket – pl. munkanélküli-biztosítás, szociális segélyezés –, melyek a lakosság számára mérséklik az átalakulás nehézségeit.

Az egyes országok között jelentős ütemkülönbségek alakultak ki a gazdasági átalakulás terén, s ennek megfelelően eltérő mértékben és időpontban jelentkezett a gazdasági lelassulás, visszaesés vagy fellendülés. Összességében mégis azt mondhatjuk, hogy az átalakulás első éveiben – 1990 és 1993 között – az egész posztkommunista térségben válságba kerültek a gazdaságok: a nemzeti termék csökkent, a munkanélküliség nőtt, a reálbérek meredeken estek, az infláció megélénkült. A depressziót gyakran hasonlítják ahhoz, ami a nagy világgazdasági válság idején bekövetkezett: a legtöbb kelet-közép-európai és délkelet-európai ország esetében az 1990-es évek elejének visszaesése nagyobb volt, mint 1929-et követően Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban. 1994 és 1997 között aztán különböző mértékű fellendülés látható, majd az ezredfordulóig különösen nagyok voltak a növekedési ütem eltérései. 2000 után élénkültek a gazdaságok, az EU-csatlakozás (2004-ben, illetve 2007-ben) pedig az érintett államokban általában további impulzust adott a fejlődésnek (7.2. táblázat).

A gazdasági átalakulás első periódusát szokás transzformációs válságnak is nevezni, abból kiindulva, hogy a régi központilag irányított gazdaság lebontása és az új piacgazdasági rendszer kialakulása között szükségszerűen időeltolódás alakult ki, mely negatívan hatott a termelés szintjére. A központi gazdaságirányítás, az ártámogatások, a régi vállalatközi kapcsolatok már nem működtek, de a piaci rendszer intézményei és mechanizmusai sem funkcionáltak még megfelelően. Ezért az átmenet során a lakosság túlnyomó részének életkörülményei jelentősen romlottak, s korábban nem ismert jelenségekhez – a munkahely biztonságának elvesztése, munkanélküliség, gyors infláció, látványos vagyoni különbségek stb. – kellett alkalmazkodni. Az átmenet kezdetén a nehézségek a lakosság kiábrándulásához vezettek, s ez gyengítette a demokratikus politikai rendszer és a piacgazdaság támogatottságát.

A visszaesés legfontosabb oka az volt, hogy a kommunista gazdaságok termékeinek minősége általában jelentősen elmaradt a világpiacon beszerezhető áruk színvonalától. A külkereskedelmi nyitással ezek eladhatatlanná vagy csak a korábbinál jóval alacsonyabb áron értékesíthetővé váltak. A termékek számottevő részét korábban szubvenciókkal tették eladhatóvá. Az állami támogatások megszűnésével egy sor termék ára a világpiaci árak fölé került, s így előállításuk gazdaságtalanná vált: egyes becslések szerint ez a kelet-közép-európai országokban az ipari termelés 19-24%-át érintette.114 Ez ugyancsak negatívan hatott a kibocsátás szintjére.

A helyzetet súlyosbította a KGST-piacok összeomlása. Különösen a szovjet megrendelések megszűnése jelentett nagy veszteséget a térség vállalatainak, mely egyrészt a SZU gazdasági nehézségeiből adódott, másrészt a kemény valutában való külkereskedelmi elszámolásra való áttérés után a szovjet vásárlók is magasabb igényeket támasztottak, s más piacokról vásároltak. Egyedül a szovjet megrendelések visszaesése 1991-ben a lengyel GDP 1,6%-át, a csehszlovák 2,2%- át, a magyarországi 4,5%-át tette ki, s ennél is nagyobb érvágás volt Bulgáriának, aminek gazdasága a leginkább függött a KGST-től.115

Bár a fordulat békés körülmények között zajlott le, s a nemzetközi környezet is kedvező volt, a Nyugat részéről nem került sor nagyobb közvetlen pénzügyi segítségnyújtásra, jóllehet egy „új Marshall-terv" szükségességéről és lehetőségéről az 1990-es évek közepéig sok szó esett. Ellenkezőleg: az új demokráciák az átmenet során mindvégig jóval többet fizettek a jórészt még a kommunista kormányok által a nyugati világban felvett hitelek törlesztése céljából, mint amennyi segélyt onnan az átmenet támogatására kaptak. Kivételt jelentett természetesen az egykori NDK, mely immár az NSZK részeként – mint erre korábban utaltunk – hatalmas pénzügyi transzferben részesült: ennek összege sok éven keresztül a nyugatnémet GDP mintegy 5%-át tette ki.

7.5. ábra ► Gazdasági növekedés a posztkommunista országokban, 1990-2003 (GDP)

Az átalakítással összefüggő feladatok hasonlóak voltak, de az egyes országok és országcsoportok különböző módon és eredménnyel hajtották végre ezeket. A sikert számos tényező befolyásolta, mint a magánszektor örökölt nagysága, a reformelőzmények, az eladósodottság foka, a KGST-től való függés mértéke, a gazdaságszerkezet sajátosságai, a földrajzi elhelyezkedés és az állami lét stabilitása, s olyan nem gazdasági tényezők, mint a korrupció mértéke vagy az adófizetési morál.116 Az előnyök és a hátrányok bizonyos esetekben kiegyenlítették egymást, máskor halmozódhattak. Például Magyarország és Lengyelország a rendszerváltás idejére már több tekintetben előrehaladt a piacgazdasági intézmények kiépítése terén, ugyanakkor ez a két ország volt a leginkább eladósodva. Ugyancsak példaként Csehszlovákia lényegesen kedvezőbb gazdaságszerkezettel rendelkezett, mint Románia, s a nyugati piacokhoz is közelebb helyezkedett el.

Az átmenetet meghatározó tényezők között szintén fontos szerepet kapott a választott gazdaságpolitika jellege. Az átalakítás radikális útját gyakran „sokkterápia" vagy „big bang" névvel illetik, mely egyrészt szigorú takarékossági intézkedéseket, másrészt a gazdasági rendszer gyors átalakítását foglalta magában. Mint e megoldás egyik vezető szószólója – a lengyel, majd az orosz kormány tanácsadójaként is működő –, Jeoffrey Sachs érvelt, „nem lehet egy szakadékon két ugrással átkelni", vagyis a határozottság hosszabb távon kifizetődik, mert előbb bontakoznak ki a piacgazdaság előnyei. Egy másik gazdaságpolitikai megközelítés a fokozatosságot hangsúlyozta az átalakítás során, s ugrás helyett a hídépítés módszeres munkáját javasolta. Képviselői úgy vélték, hogy a sokkterápia felesleges növekedési áldozatokkal jár, vagyis túlzottan nagy gazdasági-társadalmi károkat okoz, amit a későbbi növekedés sem tud behozni, illetve ellensúlyozni.117 Ezek a stratégiák mindazonáltal a gyakorlatban nem zárták ki teljesen egymást, s gyakran a kettő valamilyen kombinációja valósult meg: egyes országok bizonyos periódusokban és gazdasági területeken radikálisabb politikát folytattak, míg máskor és más területeken a lassúbb változás mellett voltak.

A politikai és gazdasági körülmények a leggyorsabb átalakítást az NDK-ban tették lehetővé, ugyanakkor a keletnémet gazdasági teljesítmény nagy visszaesése és ennek hatalmas költségei a lassú haladás híveinek egyik fő hivatkozási alapjává váltak. A többi ország közül a sokkterápia legtisztább formában Lengyelországban valósult meg Leszek Balczerovicz pénzügyminisztersége idején (1989-1992), aki úgy vélte, hogy a gyors stabilizáció, a gazdasági szabályozás átfogó és azonnali liberalizációja minden jelentős strukturális átalakulás előfeltétele. Ennek megfelelően Lengyelországban a hiány felszámolása céljából minden árat azonnal felszabadítottak, a költségvetési hiány és a hiperinflációs nyomás megszüntetése érdekében a termékek és vállalatok ártámogatását leállították, a közkiadásokat visszafogták. A pénzügypolitikát szigorították, vagyis az iparvállalatoknak nyújtott olcsó hiteleket leállították és a jegybank visszleszámítolási kamatlábát drasztikusan megemelték. A valutát leértékelték és konvertibilissé tették, s a nemzetközi kereskedelem korlátozásainak lebontásával, a vámok alacsonyan tartásával az importversenyt erősítették. Ennek nyomán a termelés jelentős visszaesés után valóban gyorsan növekedésnek indult, amiben azonban az is közrejátszott, hogy a lengyel gazdaság 1970-es évek óta elhúzódó válsága miatt a kiindulószint igen alacsony volt. Bizonyos gazdaságpolitikai területeken Csehszlovákiában, illetve utódállamaiban, valamint Magyarországon is gyors volt az átalakítás, például előbbiben a tőkepiacokat gyorsan liberalizálták, míg utóbbiban a csődtörvényt alkalmazták igen szigorúan. Összességében azonban a többi kelet-közép-európai országban inkább a fokozatosság érvényesült.

A volt kommunista országok tapasztalata nem igazolja, hogy hosszabb távon a sokkterápia kifizetődő átalakulási stratégia volt. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a piacgazdaság kialakítását célzó intézkedéseknek el kellett érniük egy „kritikus tömeget". Ahol ez nem következett be, ott az átalakulás túlzottan elhúzódott, s a lakosság terhei összességében nagyobbak lehettek, mint a sokkterápia alkalmazása esetén. Ez látható több délkelet-európai országban. A kelet-közép- európai gazdaságokhoz viszonyítva Délkelet-Európában nagyobb mértékű és tartósabb gazdasági visszaesés, valamint a belső és külső egyensúly számottevő hiánya volt jellemző. Bulgária és Románia helyzetét olyan jelentősen rontotta a következetlen gazdaságpolitikai gyakorlat, hogy az 1996-ot követően több évig tartó második transzformációs válságba torkollott. Bulgáriában a recesszió mértéke 1996-ban elérte az 1990-es korábbi csúcsot. A jugoszláv utódállamok többsége kisebb vagy nagyobb mértékben a délszláv háborúk következményeit is érezte. A század végéig az általános hanyatlás jellemezte őket, s ebben változást csak a háborúk lezárulása hozott. Kivételt jelentett a konfliktusokból lényegében kimaradt, s már a jugoszláv időkben is legfejlettebbnek számító Szlovénia, mely gazdasági rendszerének fokozatos átalakításával a posztkommunista térség legsikeresebb országa lett.

Így a rendszerváltások utáni első másfél évtized végére a gazdasági átalakulás eredményei alapján meglehetősen élesen elkülönültek a kelet-közép-európai és a délkelet-európai országok. Ezt jól mutatják az Európai Unióhoz viszonyított gazdasági növekedés számai. Az első csoport – Szlovéniával kiegészülve – túljutott az átalakulás legnehezebb szakaszán, amit az is bizonyít, hogy meghaladták a transzformációs válság előtti fejlettségi szintjüket. Integrálódtak a világgazdaságba és különösen az Európai Unióhoz fűződő kapcsolataik erősödtek. Ez az országcsoport jelentősen mérsékelni tudta a Nyugat-Európával szembeni – az 1990-es évek elején kitágult – gazdasági szakadékot. 1995 és 2005 között az EU-15 átlagához képest Magyarország 12,2, Szlovénia 11,2, Lengyelország 9,9 százalékpontot lefaragott az egy főre jutó bruttó hazai termék terén fennálló hátrányából. Ugyanezek az adatok Bulgária esetében 3,8%, Románia esetében csupán 2,8 százalékpontot tettek ki.118 Mindazonáltal még a kelet-közép-európai országok lemaradása is számottevő maradt (7.8. táblázat).

7.3. táblázat - 7.8. táblázat ► A gazdasági fejlettség eltérései a kibővült Európai Unióban, 2004 (vásárlóerő-paritáson)

GDP/fő (EU-25 = 100)

Luxemburg

230

Írország

136

Dánia

119

Ausztria

113

Belgium

108

Finnország

106

Hollandia

106

Egyesült Királyság

105

Németország

104

Olaszország

102

Svédország

102

Franciaország

101

Spanyolország

85

Görögország

73

Portugália

69

EU-15 átlag

102

Szlovénia

73

Ciprus

71

Málta

70

Csehország

66

Magyarország

56

Észtország

55

Szlovákia

54

Litvánia

47

Lengyelország

44

Lettország

43

Új tagok átlaga

54


Forrás: Barry Eichengreen: The European Economy since 1945: Coordinated Capitalism and Beyond. Princeton: Princeton University Press, 2007. 408.