Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

8. fejezet - 8. Fogyasztás és szórakozás

8. fejezet - 8. Fogyasztás és szórakozás

Fogyasztás és szórakozás természetesen minden társadalomban létezett a történelemben. Viszonylag új, 20. századi fejlemény azonban az, hogy a fogyasztás tömeges mérteket öltött, s a társadalmak működése szempontjából is nagy fontosságra – egyes vélemények szerint központi jelentőségre – tett szert. A fogyasztás növekedése csak egyetlen aspektusa ennek a folyamatnak, mivel szerkezetének, minőségi jellemzőinek átalakulása, a kommercializáció, a fogyasztás nemzetközi méretekben megfigyelhető homogenizációja és identitásképző szerepének térhódítása szintén a kiemelkedő változások közé tartoznak. Ezzel összefüggésben a 20. században, s különösen annak utolsó évtizedeiben alapjaiban módosult a szabadidő jelentősége az emberek számára, s egyben új szabadidős szokások jelentek meg. Az átalakulást gyakran a fogyasztói társadalom, a tömegkultúra térhódításaként írják le, amit végigkísérnek az ezekről folytatott, gyakran szenvedélyes viták.1

A következőkben a fogyasztás 20. századi európai történetének legfontosabb folyamatait vesszük sorra. Először az anyagi életszínvonal alakulásával foglalkozunk, amely régóta jeles témája a történetírásnak, s ezen belül különösen a gazdaságtörténet-írásnak. Jól illusztrálja ezt az, hogy brit történészek a második világháború után rendkívül hosszan – évtizedeken keresztül –, vitát folytattak arról, hogy az ipari forradalom kezdeti szakaszában hogyan alakultak a lakosság, ezen belül különösen a munkásság életkörülményei: abszolút vagy relatív elnyomorodásról beszélhetünk, illetve egyikről sem, hanem éppenhogy életszínvonal-emelkedés következett be.

Az életszínvonal bemutatása lehetővé teszi a fogyasztás mennyiségi és szerkezeti változásainak megismerését, különös figyelmet fordítva azok olyan központi területeire, mint az élelmiszerek és más termékek felhasználása, a lakásviszonyok alakulása. Ezt követően a fogyasztás minőségi vonatkozásait tárgyaljuk, melyekbe bizonyosan beletartozik a tömegfogyasztás előretörése olyan fontos folyamatokkal, mint a nagy sorozatban előállított termékek térhódítása, a fogyasztás kommercializációja és Európán belüli egységesülése. A szabadidő szerepének változása, valamint eltöltésének a piac általi meghódítása, s ezzel összefüggésben a tömegkultúra elterjedése ugyancsak témánk, már csak azért is, mert ez gyakran a fogyasztói társadalom pesszimista megítélését eredményezi. Utóbbi viták és kritikák fő jellemzőit szintén bemutatjuk. Végül az életminőség 20. század végi alakulásával foglalkozunk. Ennek háttere, hogy az 1960-as évekig a jólét mindenekelőtt az anyagi, gazdasági prosperitást jelentette, s ennek megfelelően fő mutatójának a jövedelmek, s a gazdasági növekedés alakulását tartották. Hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a bruttó nemzeti termék és más hasonló mérőszámok nem megfelelően mutatják a jólétet, különösen azért, mert nem veszik figyelembe a növekedés ökológiai és társadalmi költségeit, s a piacra nem kerülő javak és szolgáltatások értékét. Így az utóbbi évtizedekben számos olyan fogalom jelent meg és terjedt el a társadalomtudományokban, mely az életviszonyoknak a korábbiknál több aspektusát hivatott megragadni. Ezek közé tartozik az életminőség is. Az életminőség újabb tendenciáinak áttekintése lehetőséget ad arra, hogy jelezzük a gazdasági növekedés néhány fontos környezeti és társadalmi következményét a jelenkori európai társadalmakban.

Az anyagi életszínvonal alakulása: mennyiségi és szerkezeti változások

Az életszínvonalnak számos meghatározása ismert, de a fogalom általában az anyagi jólétet jelöli, s ennek megfelelően az egyének vagy csoportok által elfogyasztott javak és szolgáltatások mérésével határozzák meg nagyságát.2 A következőkben az életszínvonal ezen szűkebb definícióját alkalmazzuk, ezért – több szerzőhöz hasonlóan – az anyagi életszínvonal kifejezést is használjuk.3 Ennek két aspektusát vizsgáljuk kiemelten: a fogyasztás szintjét és a fogyasztás szerkezetét.

◄ A FOGYASZTÁS SZINTJE ► Az anyagi életszínvonalnak – a fogyasztás szintjének – legfontosabb mérőszáma a múltban a reálbér volt.4 A nemzeti statisztikai hatóságok már a 19. században adatokat gyűjtöttek a bérek alakulásáról, majd hamarosan a megélhetési költségek változásáról is. A béreket a megélhetési költségekkel deflálva az életszínvonalat is jellemezni tudták. 1908 és 1912 között a brit Board of Trade végzett a bérekre, árakra, s a munkásháztartások kiadásaira vonatkozó adatgyűjtést több európai országban a reálbérek összehasonlítása szándékával. A két világháború között a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal (ILO) még szélesebb körűen szerzett be információkat ezen a téren. Később további kutatók elemezték a bérek alakulását az életszínvonal bemutatása céljából.5 Ezeknek a munkáknak a legnagyobb hiányosságuk az, hogy a népességnek, sőt a bérből élőknek is csak egy részét fogják át, s a reprezentativitás hiánya miatt összehasonlításokra kevéssé alkalmasak.

Így nem csodálkozhatunk azon, hogy a vonatkozó irodalomban az életszínvonal leggyakrabban alkalmazott indikátora a gazdasági kibocsátás valamilyen mérőszámának – általában a GDP-nek, a GNP-nek vagy a nemzeti jövedelemnek – egy főre jutó egysége. Ezek használata mellett fontos érvek szólnak, melyek mindenekelőtt gyakorlati jellegűek. Egyrészt szélesebb konszenzus alakult ki a kutatásban számításukra vonatkozóan, mint az életszínvonal mérésére szolgáló egyéb indikátorok esetében. Másrészt – az előbbi ténytől nem függetlenül – a leginkább hozzáférhető átfogó gazdasági mutatóknak tekinthetők. Ugyanakkor a GDP, a GNP és különösen a nemzeti jövedelem eltorzíthatják – általában túlbecsülhetik – az általuk elérhető anyagi jólétet.

Ezért tanácsos figyelembe venni néhány torzító tényezőt, ha a GDP – vagy az attól kevéssé eltérő GNP – adatait kívánják felhasználni az anyagi életszínvonal tanulmányozása során.

  1. Ilyen eltérítő hatást válthat ki a felhalmozás (beruházás és készletfelhalmozás), mely nyilvánvalóan csökkenti a fogyasztás szintjét. A jólét jövőbeli növelését ugyan elősegítheti, de ez sem szükségszerű, pontosabban nem a ráfordításoknak megfelelő arányban az, például a beruházások eltérő hatékonysága következtében.

A felhalmozás és a fogyasztás arányának 1920 és 1980 közötti változását néhány európai országban jól érzékelteti a 8.1. táblázat. Látható, hogy a felhalmozási ráták a két világháború között alig haladták meg az első világháború előtti szintet, de aztán – különösen az 1950-es és 1960-as években jelentősen emelkedtek. A masszív beruházások a modern ipari és általában gazdasági növekedés alapvető tényezőivé váltak.6 A felhalmozási arányok emelkedése egyben a fogyasztási arányok csökkenésével járt együtt, s így hosszú távon a fogyasztás kevésbé gyorsan nőtt, mint a nemzeti termék. Kivételt jelentett Ausztria és Németország, s kisebb mértékben az Egyesült Királyság a két világháború közötti időszakban.7

Különösen jelentős volt a felhalmozás fogyasztást kiszorító hatása a második világháború után a kommunista országokban. Itt egyrészt a központilag irányított gazdaság miatt lehetőség nyílt a beruházásoknak jóval a szokásos szint fölé emelésére, másrészt a felhalmozás növekedése jelentős mértékben a készletfelhalmozásban öltött testet. Utóbbi a beszállítói kapcsolatok kiszámíthatatlansága miatti tartalékolásra, valamint a nehezen eladható termékek készleteinek növekedésére vezethető vissza.

Az 1950-es évek első felében a felhalmozás szintje összességében jelentősen, a nyugat-európai átlagnál gyorsabban nőtt e régióban, s ezzel több országban el is érte azt, meghaladva a nemzeti jövedelem 20%-át. Mindemellett az évtized átlaga erős ingadozást takart: Lengyelországban 1953-ban több mint 20%-os növekedés következett be a beruházásoknál, ugyanakkor 1954-ben meredek volt a csökkenés.8 Az arányok Lengyelországban, Magyarországon, Romániában, Bulgáriában – figyelembe véve az országok gazdasági fejlettségét – nemzetközi viszonylatban szokatlanul magasnak számítottak. A következő mintegy két évtizedben, vagyis az 1970-es évek végéig – az ingadozások fennmaradásával – tovább nőtt a felhalmozási aktivitás. Az 1971-1978 közötti évek átlagában Magyarországon a GDP 35,2%-át tette ki, Lengyelországban pedig 1971-1978 között a nemzeti jövedelem 34,7%-át, ami jóval meghaladta a Nyugat-Európában átlagosnak tekinthető 25% körüli arányt.9

A felhalmozás - és ezen belül a beruházások – nemzetközi összehasonlításban a 20. század első felében alacsony, később pedig magas szintje és erősen ciklikus jellege jelentős hatással volt a fogyasztás alakulására: a két világháború között nagyjából a dél-európai fogyasztási hányadnak megfelelő szint alakult ki Kelet-Közép-Európában és Délkelet-Európában is, a második világháború után azonban általában a nyugat- és dél-európai szint alatti hányaddal részesült a fogyasztás a GDP-ből. A felhalmozás magas aránya összefüggött a gazdaságpolitika prioritásaival, illetve a gazdasági rendszer alacsony hatékonyságával. Az 1950-es évek első felének gazdaságpolitikájában a fogyasztás növelése mindenütt a gazdasági növekedésnek alárendelt cél volt. Később az ellátás javítása, a fogyasztói igények kielégítése már mindinkább helyet kapott a gazdaságpolitikai célok között is, azonban a növekedés elfogadhatónak tartott ütemét a beruházások rossz hatékonysága miatt csak magas felhalmozási hányaddal – vagyis a fogyasztás rovására – lehetett elérni. A beruházások erős ingadozása a fogyasztási hányadra is ugyanúgy hatott. A fogyasztás mértéke ily módon erőteljesen ki volt szolgáltatva a beruházások mértékét meghatározó központi gazdaságirányításnak, ami a kommunista országok fogyasztástörténetének egyik legfontosabb sajátossága.

Ezenkívül a második világháború után a beruházások szerkezete is jelentősen eltért a nyugat-európai piacgazdaságokétól. Míg Nyugat-Európában a nem termelő jellegű ágazatok beruházásai már a második világháború utáni első évtizedekben is megközelítették – néhol pedig elérték – az 50%-os arányt, később pedig szinte mindenütt meghaladták azt, addig például Magyarországon 1965-ben 25,3%-ot, de még 1980-ban is csak 32,5%-ot tettek ki.10 Ez a lakásberuházások tekintetében azt jelentette, hogy a lakáskörülmények javítására tett erőfeszítések szempontjából kiemelkedő 1970-es évtizedben is alacsony maradt a lakásépítés részesedése az összes beruházásban. Az 1976-1980 közötti évek átlagában Hollandiában a beruházások 30,2%-át, az NSZK-ban 29%-át fordították lakásokra, ezzel szemben Magyarországon csak 16,8%-át.11 A lakás- és a többi, a szocialista gazdaságszemléletben nem termelő jellegűnek minősülő ágazat – pl. egészségügy, oktatás – beruházásainak elhanyagolása hosszabb távon jelentős és később nehezen ellensúlyozható negatív hatással volt az életszínvonalra és a növekedési kilátásokra is.

  1. A fogyasztás szintjét ugyancsak befolyásolhatja a külkereskedelem, azaz az áruk és szolgáltatások exportjának és importjának különbsége (nettó külső áruegyenleg). Amennyiben egy nemzetgazdaságban a külkereskedelmi egyenleg negatív, a hiányt többnyire kénytelenek külföldi forrásokból finanszírozni. Ez a kölcsönök révén a fogyasztás szintjét megemelheti. Természetesen ennek fordítottja is elképzelhető, vagyis az, hogy az exporttöbblet révén – legalábbis átmenetileg – lemondanak az előállított javak egy részének elfogyasztásáról. A vizsgált nyugat-európai országok átlagában egyedül az első világháborút követő évtizedben volt jelentős a külkereskedelem hiánya (a GDP 2,3%-a), majd a következő évtizedekben a külkereskedelmi egyenleg viszonylag mérsékelt, átlagosan évi 0,5% közötti deficitjét láthatjuk, vagyis összességében lényeges hatást nem gyakorolt a fogyasztásra. A két szélső póluson Németország, illetve Írország állt: az előbbi a második világháború után viszonylag jelentős külkereskedelmi pozitívumával tűnt ki, míg az utóbbit az 1960-as évektől folyamatosan nagymértékű külkereskedelmi hiány jellemezte.

A fogyasztási, illetve beruházási célú felhasználás a kelet-közép-európai országokban időnként jelentősen meghaladta a GDP előállítását. Lengyelországban és Magyarországon az 1950-es és 1960-as években még csak kis mértékű – bár növekvő – volt az eltérés, majd az a következő évtizedben jelentősen megugrott. Magyarországon a belső felhasználás 1978-ban haladta meg legnagyobb mértékben a termelést: ekkor az folyó áron számítva 9,1%-kal volt nagyobb, mint a GDP. Ez egyben azt jelentette, hogy az ország csak a növekvő külső eladósodással tudta fenntartani a fogyasztás és a felhalmozás adott szintjét.12 Hasonló volt a helyzet Lengyelországban. Az 1980-es évek elejétől ez a gazdaságpolitika már mindkét országban korlátokba ütközött, mivel a további eladósodás nem volt lehetséges egyrészt a hitelek megdrágulása, másrészt az eladósodás magas szintje következtében. Ettől kezdve az adósságok törlesztése pozitív külkereskedelmi egyenleget kívánt, aminek az életszínvonalra gyakorolt hatása éppen a korábbi évtizedekével ellentétes volt, vagyis a hazai fogyasztást, illetve felhasználást csökkentette. Különösen erőltetett adósságtörlesztést folytatott az 1980-as években Románia, ami ott az életszínvonal drámai csökkenésével járt.

3. Az életszínvonal alakulása szempontjából lényeges tényező, hogy milyen hosszú munkavégzés révén éri el egy egyén, illetve társadalom az adott fogyasztási szintet, vagyis mennyi a munkaidő hossza. Nyilvánvalóan minél többet dolgozik az aktív lakosság, annál rövidebb lehet a szabadidő, jóllehet utóbbi sokak számára egyenértékű vagy akár vonzóbb lehet, mint valamely áru pótlólagos fogyasztása. A munkaidő alakulását az előző fejezetben megismertük (7.5. táblázat), így csak emlékeztetünk arra, hogy még a 20. század végén is jelentős eltéréseket láthatunk egyes európai országok között az átlagos munkaidő hosszában, amit szintén figyelembe kell vennünk az életszínvonal elemzése során.

Mint az előző fejezetben bemutattuk, a gazdasági kibocsátás megtöbbszöröződött a 20. század során Európában: Nyugat-Európában az egy főre jutó GDP átlagosan mintegy ötszörösére emelkedett 1918 és 1990 között. A növekedés jelentős része az 1950 utáni két és fél évtizedben játszódott le. Azt is láttuk, hogy az országok között számottevő különbség volt a növekedés ütemét illetően. Szintén jelentősek voltak a regionális eltérések. Dél-Európában ennél gyorsabb, Kelet-Közép-Európában pedig lassúbb volt a gazdasági növekedés.

A vizsgált tényezők együttes hatásaként a fogyasztás szintjének dinamikája valamelyest eltért a gazdasági növekedés alakulásától. A beruházások arányának növekedése – különösen a második világháború után Kelet-Közép-Európában – azt eredményezte, hogy a fogyasztás valamivel alacsonyabb ütemben nőtt, mint a gazdasági kibocsátás. A külkereskedelmi mérleg, illetve a hitelfelvételek és hitelezések ennél mérsékeltebben hatottak az életszínvonalra. Ugyanakkor a század során lényegesen csökkent a ledolgozott munkaórák száma. Számszerűsíteni ugyan értelemszerűen nehéz, hogy ez mennyire ellensúlyozta a beruházási arány növekedését, de pozitív hatása az életszínvonalra valószínűleg annál nagyobb volt.

◄ A FOGYASZTÁS SZERKEZETE ► A vizsgált időszakban nemcsak a fogyasztás szintje nőtt dinamikusan, hanem átalakult annak szerkezete is. Az egyik legjelentősebb változás a magán- és a közösségi fogyasztás arányában következett be, melyek közül az utóbbi az állami és helyi önkormányzati intézmények fogyasztását jelentette. Az 1920-as években a magánfogyasztás még általában 75-80%- kal részesedett a nemzeti termék felhasználásában az európai országokban. Fél évszázaddal később aránya már jelentősen visszaesett, a GDP mintegy 55-65%- át tette ki a nyugat-európai országokban. Ezzel párhuzamosan a közösségi fogyasztás jelentősen megemelkedett, átlagos hányada a GDP-ben az 1930-as évek 12,9%-ával és az 1950-es évek 13%-ával szemben az 1970-es években 14,5%, az 1980-as években pedig már 18,4% volt13 (8.1. táblázat). Ez nyilvánvalóan összefüggött az állami funkciók, s különösen az állam jóléti tevékenységének kibővülésével, melyről egy korábbi fejezetben részletesen szó esett. A 20. század folyamán egy sor korábban magángazdasági keretek között létező oktatási, egészségügyi és más tevékenység átkerült az állami szférába, mivel az állam közreműködésével hatékonyabban voltak lebonyolíthatók. A közösségi fogyasztás növekedése ezenkívül az ilyen szolgáltatások iránti kereslet fokozódásának eredménye volt.

A közösségi fogyasztás jelentőségének növekedése ellenére a magánfogysztás a 20. század során mindvégig dominált. Mennyiségi és szerkezeti átalakulása jól tükrözi az életszínvonal javulását is. Hosszú távon nézve a (magán)fogyasztás szerkezeti változását, a legfeltűnőbb tendencia az élelmiszerekre, a ruházatra és a háztartási felszerelésekre fordított kiadások arányának csökkenése.14 Ez egyszersmind azt is jelentette, hogy a napi szükségletek fedezésének terhei csökkentek a lakosság számára, s tere nyílt a differenciáltabb igények kielégítésének. Ennek jele a közlekedésre-kommunikációra, valamint a szórakozásra-oktatásra- kultúrára szánt összegek részarányának növekedése, mely a tartós fogyasztási cikkek egyre nagyobb arányú birtoklásában is megmutatkozott. Igaz, a lakással összefüggő költségek is egyre jelentősebb részét kötötték le a háztartások büdzséjének, s ez a közlekedésre fordított tételekkel együtt jórészt felemésztette az élelmiszerek és a ruházkodás terén elért megtakarításokat (8.2. és 8.3. táblázat).15

◄ ÉLELMISZEREK ► A század első felében a háztartások élelmiszerre, italokra és dohányra együttesen felhasznált kiadásai Norvégia kivételével mindenütt meghaladták a 40%-ot, de Olaszországban ezek a tételek az 1920-as évek első felében egyenesen a büdzsé kétharmadát tették ki. Már a két világháború közötti években csökkenésnek indult az élelmiszerek relatív aránya, ám a háború megtörte ezt a folyamatot. Az első békeévekben az élelmiszerekre, italokra és dohányárura költött jövedelemrész magas volt, sőt még az 1960-as évek elején is közel 40%-os arányt képviselt Nyugat-Európa átlagában. Ezt követően azonban a csökkenés már gyors volt e régió minden országában, s az 1980-as évek végére általában 20% körüli szintre mérséklődött, azaz megfeleződött az élelmiszerekre fordított kiadási arány, az ezredfordulón pedig az EU 15 tagországának átlaga 16,5% volt.16

8.1. táblázat - 8.1. táblázat ► A nemzeti termék felhasználása európai országokban, 1921-1980 (százalékban)

1921-1930

1931-1940

1951-1960

1961-1970

1971-1980

Egyesült Királyság

Magánfogyasztás

82,0

79,7

66,9

60,9

61

Közösségi fogy.

8,9

11,4

16,9

18,9

20

Felhalmozás

9,1

8,9

16,2

20,2

19

Hollandia

Magánfogyasztás

59,6

59,1

Közösségi fogy.

14,1

17,2

Felhalmozás

25,1

21,2

Németország/NSZK

Magánfogyasztás

72,6

67,45

58,7

55,9

56,1

Közösségi fogy.

11,2

17,30

14,4

15,4

19,6

Felhalmozás

17,0

14,75

26,8

28,7

21,4

Ausztria

Magánfogyasztás

76,1

81,9

63,0

58,6

55

Közösségi fogy.

9,5

12,9

13,2

13,9

17

Felhalmozás

14,4

5,2

23,8

27,6

29

Svédország

Magánfogyasztás

76,7

73,3

61,9

57,5

53

Közösségi fogy.

8,0

9,2

16,8

18,9

26

Felhalmozás

15,3

17,6

21,4

23,5

21

Dánia

Magánfogyasztás

80

79

68,6

62,9

56

Közösségi fogy.

9

9

12,5

16,7

24

Felhalmozás

12,2

15,0

18,9

20,4

22

Norvégia

Magánfogyasztás

72

72,7

60,0

54,6

53

Közösségi fogy.

8

8,4

12,5

16,5

18

Felhalmozás

20

18,8

27,5

28,9

32

Olaszország

Magánfogyasztás

78,5

73,5

68,2

64,0

64

Közösségi fogy.

5,6

9,4

12,0

13,3

15

Felhalmozás

15,9

17,1

19,8

22,7

22


Megjegyzések: Eltérő időpontok: Németország 1925-1930, 1931-1938, 1950-1959, 1973-1980; Egyesült Királyság 1921-1929, 1930-1939, 1950-1958; Ausztria 1924-1930, 1931-1937; Svédország 1950-1959; Dánia 1920-1930, 1950-1959; Norvégia 1930-1939, 1950-1959; Olaszország 1950-1959.

Források: A. S. Deaton: The Structure of Demand, 1920-1970. In Carlo M. Cipolla (ed.): The Fontana Economic History of Europe. Vol. 5. Glasgow: Fontana, 1976. 93-94 (Egyesült Királyság, Ausztria, Svédország, Dánia, Norvégia, Olaszország 1920-1970, Németország 1950-1970). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe, 1815-1975. Vol. II. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 415-416. (Németország 19251938). OECD: Historical Statistics, 1960-1984. Paris: OECD, 1986. 62. (Németország, Hollandia 1973-1980, Hollandia 1960-1980), 65 (Hollandia felhalmozás 1973-1980). Gerold Ambrosius – William G. Hubbard: A Social and Economic History of Twentieth-Century Europe. Cambridge, Ma.: Harvard University Press, 1989. (Egyesült Királyság, Ausztria, Svédország, Dánia, Norvégia, Olaszország 1971-1980).

8.1.ábra ► A magánfogyasztás szerkezete európai országokban a két világháború között (kiadások az összes kiadás százalékában)

Megjegyzések: Rövidítések: fogy.: fogyasztási cikkek; házt.: háztartási; szolgált.: szolgáltaltások.

Forrás: A. S. Deaton: The Structure of Demand, 1920-1970. In Carlo M. Cipolla (ed.): The Fontana Economic History of Europe. Vol. 5. Glasgow: Fontana, 1976. 104.

8.2. táblázat - 8.2. táblázat ► A magánháztartások fogyasztási szerkezetének alakulása európai országokban, 1960-1990 (a kiadások százalékában)

1960

1970

1980

1990

Franciaország

Élelmiszer

41

27

22

19

Lakás, házt. energia

11

9

17

20

Lakásfelszerelés

11

10

9

8

Közl. és komm.

8

12

14

16

Egészség

9

10

13

10

Szabadidő

7

6

6

8

NSZK

Élelmiszer

36

30

25

16

Lakás, házt. energia

15

18

22

19

Lakásfelszerelés

10

8

7

6

Közl. és komm.

8

14

15

17

Egészség

4

3

3

14

Szabadidő

7

9

10

10

Ausztria

Élelmiszer

42

32

24

20

Lakás, házt. energia

9

11

16

18

Lakásfelszerelés

11

9

7

8

Közl. és komm.

10

13

17

17

Egészség

4

3

4

5

Szabadidő

8

6

6

7

Svédország

Élelmiszer

37

30

25

21

Lakás, házt. energia

14

22

26

29

Lakásfelszerelés

10

7

7

6

Közl. és komm.

14

14

14

17

Egészség

4

2

2

3

Szabadidő

7

9

10

9

Olaszország

Élelmiszer

50

38

31

20

Lakás, házt. energia

10

13

13

15

Lakásfelszerelés

7

6

8

10

Közl. és komm.

10

11

13

12

Egészség

5

4

4

7

Szabadidő

7

7

9

Magyarország

Élelmiszer

50,7

48,7

44,9

37,1

Lakás, házt. energia

6,7

6,6

7,5

8,8

Lakásfelszerelés

14,8

11,8

9,2

6,5

Közl. és komm.

7,3

8,1

8,0

7,0

Egészség

4,3

5,7

7,6

10,5

Szabadidő

5,2

6,2

5,9

7,8


Megjegyzések: Rövidítések: házt.: háztartás; közl. és komm.: közlekedés és kommunkáció. Magyarország: a lakossági fogyasztás, mely magában foglalja a személyes fogyasztást és a természetben kapott társadalmi juttatásokat is. Nyugat-Európa: magánháztartások fogyasztása. Eltérő időpontok: 1963, 1971, 1981, 1991; Egyesült Királyság: Nagy-Britannia. Élelmiszer: élelmiszerek, italok, dohány. Szabadidő Magyarország: oktatás, kultúra, sport, üdülés.

Források: Sabine Haustein: Westeuropaische Annaherungen durch Konsum seit 1945. In Hartmut Kaelble – Jürgen Schriewer: Gesellschaften im Vergleich. Frankfurt/M.: Peter Lang, 1999. 375-380. (Nyugat-Európa). A lakosság jövedelme és fogyasztása, 1960-1979. Budapest: KSH, 1981. 64-65. (Magyarország 1960-1970). A lakosság jövedelme és fogyasztása, 1970-1986. Budapest: KSH, 1987. 72-73. (Magyarország 1980). A lakosság fogyasztása, 1970-1990. Budapest: KSH, 1993. 24-25. (Magyarország 1990).

A második világháború utáni évtizedekben tehát fokozottan érvényesült Nyugat-Európában az úgynevezett Engel-törvény, mely szerint a jövedelmek emelkedésével csökken az élelmiszerre fordított kiadások aránya. E periódusban az élelmiszerek jövedelemelaszticitása nagyjából 0,5-0,7 között volt Nyugat- Európában, ami annyit jelentett, hogy egységnyi jövedelemnövekedés csupán az élelmiszerekre kiadott összegek 0,5-0,7 egységnyi emelkedésével járt együtt. Mindazonáltal az élemiszerek súlyát árszínvonaluk és a fogyasztói szokások is befolyásolták. Írországban például hagyományosan a családi büdzsének nagy hányadát vitték el a szeszes italok: 1970-ben 12%-os részesedésük kétszeresen meghaladta az utána következő Finnország és Egyesült Királyság arányát.17

A lefelé irányuló trendhez nagyban hozzájárult az élelmiszerek árának viszonylagos csökkenése – a mezőgazdaság hatékonyságának növekedése és az olcsóbb import nyomán. Meg kell említeni azt, hogy az idők előrehaladtával az élelmiszerek ára egyre nagyobb mértékben tartalmazta a nem mezőgazdasági jellegű tevékenységek költségeit. Az urbanizációval a fogyasztók távolabb kerültek a termelőktől, ami növelte a kereskedelem és a szállítás költségeit. Az élelmiszerek növekvő feldolgozottsági foka és csomagolása az élelmiszeripar és a csomagolóanyag-gyártó ipar növekvő hozzáadott értékével járt. E tendenciák nélkül az élelmiszerek még kisebb súlyt képviselnének a kiadások között.

A század során az európai társadalmak élelmiszer-fogyasztása terén a legnagyobb változás az alultápláltság megszűnése volt.18 A nem kielégítő kalóriabevitel még a századfordulón sem volt ritkaság. Antropometriai kutatásokból tudjuk, hogy az első világháború idején Nagy-Britanniában besorozott katonáknak csak 36%-a érte el a 167 cm magasságot és az 59 kg-os testsúlyt, ami elsősorban táplálkozási hiányosságokra volt visszavezethető. A két világháború közötti időszakban a munkanélküliség ellenére jelentősen javult az élelmezés. A szigetországban az 1930-as években érte el az átlagos napi energiabevitel a 2500 kcal-t (10,5 MJ), mely szintnél a vitamin- és ásványianyag-hiányok többsége megszűnt.19

A második világháború rontotta az élelmiszer-ellátást, de az első világháborútól eltérően ekkor Nagy-Britanniában – csakúgy, mint Németországban és a legtöbb nyugat-európai hadviselő országban – a fogyasztás szinten tartása jórészt sikeres volt, legalábbis ami a kalóriabevitelt illeti. Az elérhető élelmiszerek változatossága ugyan csökkent, s a hús és tej is ritkábbá vált az asztalokon, de a városi munkáscsaládok tagjainak energiabevitele a háborúval csak 2300 kcal-ra esett vissza, s 1944-ben ehhez képest még javult is az ellátás. Mindez jegyrendszer bevezetésével vált lehetővé, ami a háborút követő években is fennmaradt, sőt a cukor és néhány más élelmiszer esetében csak 1953-1954-ben szüntették meg.20

A század második felében folytatódott az élelmiszer-fogyasztás szerkezeti átalakulása: csökkent a kenyérfélék és a burgonya aránya, s emelkedett a hús-, tej- és cukorfelhasználás. Mindez azonban semmit sem mond arról, hogy az élelmiszerek választéka, a feldolgozott, a márkás élelmiszerek aránya is rendkívül megnőtt. A fogyasztás forrása már nem a saját termelés, vagy a piactér lett, ahol a termelők árulták saját portékájukat, hanem mindinkább nőtt a nagy üzletekben, előre csomagolva beszerzett áruk aránya, ahol az áruk származási helye gyakran már nem is volt megállapítható. Az étkezésben egyre nagyobb szerephez jutottak a munkahelyi éttermek, iskolai menzák és más vendéglátóhelyek. Ugyanakkor a háztartásokban is mind többször készítették az ebédet vagy vacsorát vásárolt félkész- vagy készételekből.

Így a második világháború után már nem az alacsony, hanem mininkább a túlzott kalóriabevitel és cukor-, illetve zsírfogyasztás vált népegészségügyi problémává. Nyugat-Európában már az 1950-es években megjelentek az első híradások ennek káros hatásairól, mint az elhízás és fogszuvasodás a gyermekek esetében, s szívkoszorúér-betegségek a felnőttek körében. Ehhez társult a élvezeti cikkek, különösen a dohány és az alkohol fogyasztásának növekedése. Míg a dohányzás mindenhol, az alkohol különösen az észak- és kelet-közép-európai társadalmakban okozott népegészségügyi problémákat.

A jobb táplálkozás nyilvánvalóan elsősorban a mezőgazdaság javuló hatékonyságának következménye volt, amelynek fő forrását a gépesítés mellett a vegyszerek (műtrágyák, gyomirtó és növényvédő szerek, állatgyógyászati készítmények) alkalmazása jelentette. Utóbbiak széles körű elterjedése nemcsak környezeti veszélyeket hordozott (talaj elszennyeződése, talajvíz nitrátosodása, élővizek károsodása), hanem a vegyszermaradványok a lakosság által fogyasztott élelmiszerekbe is bekerültek. Az élelmiszeripar tartósítási és marketingmódszerei – melyek célja a hosszú ideig raktározható és tetszetős termékek előállítása volt – gyakran szintén az élelmiszerek minőségének romlásához vezettek. A 20. század végén ezekhez mint potenciális veszélyforrás a haszonnövények génmanipulációja is társult. E problémák eredményeként a táplálkozás a század végére ismét a társadalmi figyelem előterébe került. Tudományos kutatások sora foglalkozott az élemiszerekben fellelhető káros vagy éppen hasznos anyagok kimutatásával. A média állandó témájává váltak az élelmiszerbotrányok, valamint a sokszor egymásnak is ellentmondó híradások az optimális étrendről.

◄ RUHÁZAT ► A hosszú távú trendeknek megfelelően már a két világháború között csökkent a ruházkodásra költött jövedelemhányad, s ez tovább folytatódott a második világháború után is, különösen a leggazdagabb országokban. Mindemellett a ruházatra fordított kiadások arányának szórása lényegesen nagyobb volt, mint az élelmiszereké. A második világháború után a legkisebb (8%) és a legnagyobb (18%) aránnyal rendelkező nyugat-európai ország közötti eltérés több mint kétszeres volt. Ez részben éghajlati okokra vezethető vissza: pl. Norvégia és Svédország a sokat költők közé tartoztak. Emellett az is feltűnő, hogy bár a ruházkodásra idővel viszonylag kevesebbet fordítottak Nyugat-Európá- ban, de a csökkenés nem volt olyan mértékű, mint az élelmiszerek esetében, s ez is jórészt az árak mérséklődésének következménye volt, amelyhez nagyban hozzájárult a szintetikus anyagok alkalmazása.21 Az 1990-es évek elején az EU-tagországok háztartásai ruházkodásra összes jövedelmük átlagosan 7%-át költötték.22

A ruházat nem egyszerűen arra szolgál, hogy védje testünket, hanem hagyományosan fontos – talán a fogyasztás minden más vetületénél fontosabb – szerepet kap a társadalmi helyzet és társadalmi különbségek kifejezésében.

A ruházkodásban szintén nagy szerep jut a divatnak. A divatot, illetve annak változását – Georg Simmel nyomán – gyakran annak tulajdonítják, hogy a felsőbb osztályok viseletét az alsóbb rétegek igyekeznek utánozni. Amikor azonban – így az érvelés – a vagyonosak stílusa már széles körben elterjedt, azok elfordulnak attól, s másiknak kezdenek hódolni, hogy megőrizzék különállásukat. A divat így egyfajta imitáció, mely azonban betölti az inklúzió és a szegregáció funkcióját: összekapcsolja azokat a csoporortokat, akik követik a divatot, s kizárja azokat, akik nem. Így a divat hasonlóságot és laza szolidaritást is teremt a csoporton belül, anélkül hogy a tagok ezért nagyobb erőfeszítést tennének.

Az azonban, hogy a ruházkodás mit fejez ki és milyen módon, jelentős átalakuláson ment keresztül az utóbbi századokban, s ez a változás a 20. században is tartott. A 18. században Párizsban vagy Londonban az utcai ruházat alapján meg lehetett állapítani viselője társadalmi státuszát – elsősorban foglalkozását –, mivel a ruhák viselése szigorú szabályok szerint történt. Az öltözködésben a társadalmi csoportok szerinti rétegződés – legalábbis a közösségi tereken – nem engedett helyet az individuális szempontoknak. A polgári kultúra, az individualizmus terjedése azonban új szabályokat hozott az öltözködésben is: a ruha nem annyira viselőjének csoporthoz tartozását, hanem annak egyéniségét, egyedi jellegét kezdte hangsúlyozni. Sajátos módon a 19. században ez még inkább azt jelentette, hogy az emberek – legalábbis a középosztály tagjai – meglehetősen uniform módon kezdtek öltözködni. Egyrészt féltek attól, hogy a szokásos viselettől való eltérés rossz fényt vet jellemükre. Másrészt ez az öltözködési mód valóban a polgári individualizmust szogálta: igényelte azt, hogy a kapcsolatba került emberek kutassák a másik egyéniségét, hiszen a ruha nem sok információt nyújtott róluk.

A 20. század során az individualizmus már sokkal közvetlenebbül kezdett érvényesülni az öltözködésben: bár a konvenciók nem tűntek el, azok kétségkívül gyengültek, s az egyéni stílus egyre nagyobb teret kapott a ruhák és kiegészítőik kiválasztása során.23 Ez az átalakulási folyamat már a század első évtizedeiben is érződött. A társadalmi hierarchia továbbra is szerepet kapott az öltözködésben. Az utcán viselt ruházat stílusa, s különösen minősége továbbra is demonstrálta tulajdonosa hovatartozását – ha szűk foglalkozási csoportját nem is, de osztály-, vagy réteghelyzetét többnyire igen. A század végére azonban az lett e folyamat eredménye, hogy már az osztályhelyzetet sem lehetett a korábbi egyértelműséggel azonosítani a ruházat alapján. Nem csupán a ruhák, hanem más áruk és szimbolikus javak esetében is érvényes, hogy gyors változásuk miatt nehezebben lehetett ezeket társadalmi státushoz kötni, különösen a fiatalok esetében.

A társadalmi hovatartozás demonstrálása nem egyszerűen a kedvező jövedelmi helyzet világ elé tárását jelenti. A ruházkodás emellett egy sor mást is kifejez. Mint egy brit szociológus megfogalmazta, a ruházat elárulja, hogy viselője a férfias-nőies, elitista-demokrata, vagyonos-szegény, erotikus-szemérmes, fiatalidős és hasonló ellentétpárok mentén hol helyezkedik el. Sőt, a ruházat arról is szolgáltat információkat, hogy viselője milyennek kívánja láttatni magát. Utóbbi momentum arra is utal, hogy a társadalmi helyzet, illetve hovatartozás demonstrálása nem az egyetlen társadalmi funkciója a ruházkodásnak a 20. századi ipari társadalmakban. A ruha – mint általában a fogyasztás – emellett adott esetben arra is szolgál, hogy viselője identitást merítsen belőle. Jól mutatja ezt a farmer (blue jeans) elterjedése. A farmer az 1960-as években Nyugat-Európában viselője viszonylagos szegénységét volt hivatott mutatni, hiszen ekkoriban a jobb módúak nem viselték azt. Ennek egyben politikai üzenete volt, hiszen egalitárius értékeket képviselt az elitistával szemben. Az ilyen típusú jelentések viszonylag gyors változását mutatja, hogy csak 1987-ig kellett várni arra, hogy Karl Lager- feld a Chanel cég számára megtervezze farmeranyagból készült méregdrága ruháit, amivel megindult a farmer mint ruhaviselet tartalmának átértelmezése.24 További példaként a farmeröltözék eltérő üzenetet hordozott a kommunista országokban, ahol az 1960-as években a politika nehezen tolerálta azt. Itt e ruhadarab beszerzése sokáig eleve nagy nehézségekbe ütközött, s igen drágának számított. Ebből következően kezdetben egyrészt a viszonylagos jómód érzete tapadt viselőjéhez, másrészt kifejezett egyfajta szembenállást is a hivatalos ideológiával.

◄ LAKÁS ► A lakásra fordított kiadások aránya nőtt a 20. század során Nyugat- Európában, aminek fő oka az volt, hogy a lakások árszínvonal-növekedése meghaladta az átlagot. Ebben közrejátszott a 20. században Nyugat-Európa-szerte – de legalábbis a gazdaságilag dinamikus régiókban – szinte folyamatosan tapasztalható lakáshiány. Ennek gyökerei egészen az ipari forradalomig nyúlnak vissza, amikor az urbanizáció felgyorsulásával olyan igény keletkezett a városi lakások iránt, melyet nem tudtak kielégíteni. A 20. században a legtöbb országban állami segítséggel próbálták javítani a lakásviszonyokat. A kormányok különböző pénzügyi kedvezményeket nyújtottak a lakások építéséhez: pl. az Egyesült Királyságban az 1920-as években a 1,5 millió új lakás kétharmada állami segítséggel épült, de az állam egyenesen közvetlen megrendelőként is fellépett, mint szintén az Egyesült Királyságban a második világháború után tette azt. Emellett az ezen a területen kevéssé hatékonyan működő piaci viszonyokba való központi beavatkozásnak más módszerei is láthatóak: maximálták a lakbéreket, megteremtették a törvényi kereteket lakásépítő szövetkezetek alakításához stb.25 A lakásépítés már az 1920-as években is több országban tekintélyes méreteket öltött: Hollandiában az évtized második felében 1000 lakosonként évente 6,3 lakás, míg Finnországban 6,6 lakás épült, igaz, Olaszországban csak évi 0,7 új otthon jutott ugyanennyi lakosra. A legtöbb országban a világgazdasági válság sem hozott visszaesést ezen a téren. A második világháború után tovább nőtt a lakásépítési kedv. Az e célra fordított összegek gyakran elérték a GDP 6-7%-át, s az 1000 lakosonként évente emelt otthonok száma a tízet. A lakásépítés különösen az 1970-es és 1980-as években vett nagy lendületet.

Ezek az erőfeszítések azonban csak fékezték, de nem ellensúlyozták a háztartások lakásokra költött kiadási hányadának növekedését. Különösen szembetűnő a lakásra/lakbérre fordított kiadások arányának megemelkedése az 1960 utáni három évtizedben, amikor Ausztriában, Franciaországban, Finnországban, Svédországban kétszeresére, Dániában közel háromszorosára nőttek az ilyen tételek. Az otthonok egyre tágasabbak lettek, s a családszerkezet változásai következtében mind többen éltek egyedül. Az egy lakosra jutó lakás- és energiaköltségek önmagában emiatt is nőttek, ráadásult az 1970-es évektől az energiaárak egyébként is az átlagot meghaladóan emelkedtek.

A század során nemcsak a lakásállomány bővült, hanem annak minősége és felszereltsége is javult. A minőség egyes – pl. esztétikai – vonatkozásai nehezen megragadhatók, más aspektusai azonban igen: az alapterület változása, a villanyárammal, vezetékes ivóvízzel és fürdőszobával való ellátottság ilyen mutatók lehetnek (8.4. táblázat). A két világháború között Európa-szerte a villanyáram bevezetése volt az egyik prioritás, s néhány országban az elektromosság a század közepére lényegében minden épületet elért: a második világháború után Svédországban az otthonok 94%-a, Belgiumban 95%-a, Németországban 98%- a volt villamosítva. Ugyanekkor azonban Görögországban még csupán a lakások mintegy 15%-ában lehetett elektromos készüléket működtetni. Görögország mellett Portugália és a balkáni országok voltak azok, ahol még 1960 körül is csak a háztartások mintegy fele rendelkezett vezetékes árammal.

Csökkent a lakások zsúfoltsága is. Az egy helyiségre jutó lakók száma Ausztriában 1939 és 1970 között 1,9-ről 0,9-re esett, s hasonló javulás következett be Görögországban is, ami mutatja, hogy a gazdaságilag kevésbé fejlett országokban is jelentősen előrehaladt ez a folyamat. Ezt nemcsak az életszínvonal fejlődése tette lehetővé, hanem az intimitás, az elkülönülés iránti igény növekedése is fontos ösztönzője volt. Mindazonáltal a század végén Németországban, Franciaországban, Svédországban és az Egyesült Királyságban továbbra is lényegesen nagyobb lakótér jutott egy személyre, mint az ezen a téren lemaradt Romániában, Lengyelországban, vagy Jugoszláviában.

8.3. táblázat - 8.4. táblázat ► A lakások felszereltsége európai országokban, 1950-1990 (ellátottság az összes lakás százalékában)

1950

1990

vízvezeték

fürdőszoba

vízvezeték

fürdőszoba

Egyesült Királyság

81,4

62,4

99,5

Franciaország

58,4

10,4

99,7

92,4

Hollandia

89,6

26,8

100,0

94,4

Belgium

48,5

8,4

99,6

87,7

Ausztria

34,2

10,6

98,7

90,4

Svédország

90,0

61,0

100,0

Dánia

63,7

39,6

97,5

90,0

Finnország

25,2

24,8

95,3

87,7

Norvégia

65,3

16,2

95,8

Olaszország

35,9

10,7

Magyarország

23,5

16,0

83,6

74,7


Megjegyzések: Eltérő időpontok: Egyesült Királyság 1951 (vízvezeték); Franciaország 1954; Hollandia 1956, 1989; Belgium 1947, 1991; Ausztria 1951; Svédország 1960, 1993; Dánia 1955, 1991; Olaszország 1951; Magyarország 1960. Egyesült Királyság 1951: Nagy-Britannia. Hollandia 1956 és Norvégia 1950: vízvezeték a lakásban vagy azon kívül. Dánia 1955: a vízvezetékek esetében falusi adat. Finnország 1950: vízvezeték a lakásban, vagy azon kívül; külön épületben lévő szaunákkal együtt, városi adat. Norvégia 1950: falusi lakások.

Források: United Nations: Annual Bulletin of Housing and Building Statistics for Europe. 1961. Geneva: Economic Commission for Europe, 1962. 8-11. (Nyugat-Európa 1950, Magyarország 1960). United Nations: Annual Bulletin of Housing and Building Statistics for Europe and North America. 1996. New York – Geneva: Economic Commission for Europe, 1997. 28-29. (Nyugat-Európa 1990). Lakásstatisztikai Évkönyv. Budapest: KSH, 1991. 158. (Magyarország 1990).

A vezetékes ivóvízzel és fürdőszobával való ellátottság növekedése is a lakások kényelmi szintjének javulását jelzi. A vízvezetékek kiépítése már a század első felében is nagy ütemben folyt és Svédországban, Hollandiában és az Egyesült Királyságban a század közepére már elérte a 80-90%-os szintet. A fürdőszobák azonban csak a második világháború után váltak az otthonok magától értetődő tartozékává még ezekben a társadalmakban is (8.4. táblázat).

A 20. század elején a munkaadó által biztosított bérlakás nagy jelentőségű lakhatási forma volt, különösen azokban az országokban, ahol az ipari és mezőgazdasági bérmunka a domináns típusnak számított. Ez a forma fennmaradt a század során mindvégig, de jelentősége meredeken csökkent már a két világháború között is. Szintén visszaszorultak az egyéb üzleti alapú magánbérlakások, ellenben mind jelentősebbé váltak az állami vagy kommunális bérlakások, s a második világháború után a legtöbb országban nagyban nőtt a saját tulajdonú otthonban élők aránya is.26 Az ezredfordulón Nyugat-Európában átlagosan a háztartások kétharmada saját lakástulajdonnal rendelkezett. Így ekkor már csak Németországban voltak többségben a bérlakások a lakásállományon belül.27 A bérlakások visszaszorulása többnyire lassú folyamat volt, de Nagy-Britanniában az 1980-as években átfogó program indult a kommunális bérlakások privatizációjára. Szerte Nyugat-Európában a megmaradt bérlők számára is javult a lakhatás biztonsága, mivel a háború utáni időszakban széles körű bérlővédelmi rendelkezéseket hoztak: különösen a felmondás számukra előnyös szabályozása volt fontos ebből a szempontból. A kelet-közép-európai kommunista országokban a háború után államosították a városi lakásállomány jelentős részét, de – mint az urbanizáció kapcsán erről lesz szó – a rendszerváltást követően több országban a bérlők kedvezményesen, vagy akár névleges áron megvásárolhatták lakásukat.

◄ TARTÓS FOGYASZTÁSI CIKKEK ► A tartós fogyasztási cikkek csoportja igen sokszínű, hiszen ide tartozik például a rádiókészülék és az annak akár több százszorosába kerülő személygépkocsi is. A nyugat-európai országok fogyasztási szerkezetében e cikkek aránya folyamatosan nőtt a vizsgált periódusban, s a kategóriában nagy változások mentek végbe. A bútorok, szőnyegek, fűtő- és főzőberendezések már régóta jelentős kiadási tételt jelentettek, s ezeket megváltozott formában máig vásárolják a háztartások, de emellett bővült a tartós fogyasztási cikkek köre és fontos szerkezeti átalakulásokat is láthatunk. A vizsgált periódus elején például még alig volt jelen a kiadások között az említett gépkocsi, míg a korszak végén – a kiadásokat tekintve – a legfontosabb cikké vált. Más tartós fogyasztási cikkek is a korszakban jelentek meg: a rádió, a televízió, a mosógép, a számítógép, a hűtőszekrény ezek közé tartoztak. E termékek elterjedése gyakran sajátos minta szerint történt: megjelenésük után egy ideig lassan folyt, majd megismerésük, valamint a műszaki fejlődés és a tömegtermelés következtében relatíve csökkenő áruk miatt felgyorsult térhódításuk, egészen addig, míg a piac megközelítette a telítettségi szintet, s ekkor ismét lelassult a további terjedés. A ciklus hossza a különböző termékek esetében eltérő lehetett. Nagyban függött a fogyasztási cikk értékétől, de megfigyelhető az is, hogy az új termékek esetében mind rövidebb idő telt el azok megjelenése, illetve a piac telítődése között. A rádió esetében ez például négy-öt évtizedet vett igénybe (8.5. táblázat), a televízió esetében csupán két-három évtizedet, a számítógép tíz-húsz év alatt jutott el a háztartások többségébe, a DVD-lejátszó és a mobiltelefon pedig ennél is rövidebb idő alatt.

A gépkocsit és a televíziót gyakran tekintik a 20. század két legfontosabb újonnan megjelent fogyasztási cikkének, már csak azért is, mert mindkettő alapvetően átalakította az életformát, s további termékek és szolgáltatások iránt teremtett keresletet. Mint jeleztük, a gépkocsi és az üzemeltetésével összefüggő kiadások a fogyasztási szerkezet egyik legfontosabb tételévé váltak a 20. század végére, míg a televízió és a nyomában idővel megjelenő termékek használata az információáramlást és a szórakozási szokásokat befolyásolta alapvetően. E két termék terjedésére vonatkozóan a kezdetektől jó adatokkal rendelkezünk (8.6. és 8.7. táblázat). A gépkocsi már az első világháború előtt megjelent Európában, de 1914-ben Franciaországban és Nagy-Britanniában is csak 3 jármű jutott ezer lakosra. Az 1920-as években négy-ötszörösére nőtt a járműállomány, s a további terjedést a válság csupán lelassította, de nem akadályozta meg. A legkorábban induló Franciaország és Nagy-Britannia a világháborúk közötti időszakban is megőrizte első helyét, de ekkor már Németország és a skandináv országok is kezdtek felzárkózni. A gépkocsi tömeges térhódítása a második világháború után következett be, amikor egyrészt a reáljövedelmek jelentősen emelkedtek, másrészt pedig a tömegtermelésre való áttérés nyomán e termék relatív ára csökkent. 1970-re már több országban átlagosan minden háztartásra jutott egy autó, 1980-ra pedig – Írország kivételével – minden nyugat-európai országban ez volt a helyzet. Ettől kezdve a terjedés üteme lelassult, de nem állt meg. A televízió - és korábban a rádió – előretörése annyiban sajátos utat követett, hogy a készülék működtetése erősen függött a műsorszórás fejlődésétől. Az első televíziós adásokat – mint később erről még lesz szó – már a második világháború előtt sugározták az Egyesült Királyságban és Németországban, de a háború félbeszakította a televíziózás fejlődését. A háború után az Egyesült Királyságban gyorsan, 1946-ban újrakezdték az adásokat, s ebben az országban 1950-ben már minden századik, 1955-ben pedig minden tizedik lakosra jutott egy készülék.

8.4. táblázat - 8.5. táblázat ► A rádiókészülékek száma európai országokban, 1930-1970 (készülék/1000 lakos)

1930

1940

1950

1960

1970

Egyesült Királyság

81

182

244

289

338

Franciaország

33

114

165

241

313

Hollandia

54

129

195

272

247

Belgium

74

135

179

289

352

Németország/NSZK

50

172

180

287

324

Ausztria

76

101

190

279

290

Svájc

26

131

221

270

295

Írország

9

51

100

174

200

Svédország

78

196

307

367

366

Dánia

96

178

283

332

307

Norvégia

30

125

241

285

307

Finnország

31

81

180

276

388

Olaszország

5

23

68

162

219

Magyarország

35

46

66

222

245


Megjegyzések: Olaszország 1940: az engedélyek száma; egy engedély több készüléket is takarhat. Eltérő időpontok: Egyesült Királyság 1931; Franciaország 1933, 1968; Hollandia 1968; Belgium 1934; Ausztria 1933, 1971; Írország 1971; Svédország 1969; Olaszország 1931, 1971; Magyarország 1938, 1979.

Források: Göran Therborn: European Modernity and Beyond. London: Sage, 1996. 141. (Nyugat-Európa 1938-1960). Saját számítások: Brian R. Mitchell: European Historical Statistics, 1750-1975. London: Macmillan, 1980. 700. (Ausztria 1933, 1971; Belgium 1934, 1970; Dánia 1930, 1970; Finnország 1930, 1970; Franciaország 1933, 1968), 701, (Németország 1930, 1970; Írország 1930, 1970; Olaszország 1931, 1971), 702. (Hollandia 1930, 1968; Norvégia 1930, 1970), 703. (Egyesült Királyság 1931, 1970; Svédország 1930, 1969, Svájc 1930, 1970). Rudolf Andorka – István Harcsa: Modernization in Hungary in the long and short run measured by social indicators. Budapest: University of Economics, 1988. 265. (Magyarország 1925-1975).

8.5. táblázat - 8.6. táblázat ► A televíziókészülékek száma európai országokban, 1950-1990 (készülék/1000 lakos)

1950

1960

1970

1980

1990

Egyesült Királyság

11

211

293

404

434

Franciaország

41

201

279

402

Hollandia

69

223

296

485

Belgium

68

216

298

447

Írország

17

172

241

271

Németország/NSZK

83

272

337

506

Ausztria

27

192

296

328

Svájc

24

203

361

406

Svédország

156

312

381

471

Dánia

119

266

362

528

Norvégia

13

220

292

423

Finnország

21

221

322

488

Olaszország

43

181

234

423

Magyarország

10

171

258

409


Megjegyzések: Eltérő időpontok: Franciaország 1969, Hollandia 1969, Írország 1982, Nyugat-Európa 1989. 1980: engedélyek száma (a készülékek száma a nyugat-európai orzságokban lényegesen magasabb lehet), kivéve Egyesült Királyság és Svájc (itt készülékek száma).

Források: A. S. Deaton: The Structure of Demand in Europe, 1920-1970. In Carlo M. Cipolla (ed.): The Fontana Economic History of Europe: The Twentieth Century. Part One. Glasgow: Fontana, 1976. 125. (Nyugat- Európa 1950-1970). Eurostat: Basic Statistics of the Community. Luxembourg: Eurostat, 1992. 295. (Nyugat-Európa 1989). Rudolf Andorka – István Harcsa: Modernization in Hungary in the long and short run measured by social indicators. Budapest: University of Economics, 1988. 265. (Magyarország 1960-1980).

A többi nyugat-európai országban 1952-ben kezdődött a rendszeres műsorszórás, de aztán az 1950-es évek második felében robbanásszerűen terjedt a televíziózás. Svédországban például 1955-ben még ezer lakosra csak egy készülék jutott, 1960-ban pedig már 156. Néhány éves késéssel a többi ország is követte az élenjáró briteket és skandinávokat, s az 1970-es évek közepére már szinte minden háztartás rendelkezett televízióval Nyugat-Európában (8.6 és 8.7. táblázat).

◄ A FOGYASZTÁS SZERKEZETE KELET-KÖZÉP-EURÓPÁBAN ► A közösségi fogyasztás és a magánfogyasztás aránya tekintetében nem láthatóak markáns tendenciák Kelet-Közép-Európában. Ha a nyugdíjakat és más transzfereket is figyelembe vesszük, a második világháború után, különösen pedig az 1960-as évektől, a jóléti állam expanzióját követően a nyugat-európai országok átlaga nem volt alacsonyabb, mint a kelet-közép-európai szint. Ellenben a természetbeni társadalmi juttatások – egészségügyi ellátás, üdülés, óvoda stb. – aránya viszonylag magas volt a fogyasztáson belül a kelet-közép-európai régióban.

8.6. táblázat - 8.7. táblázat. ► A személygépkocsi-sűrűség európai országokban 1910–1990 (személygépkosik száma /1000 lakos)

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

Egyesült Királyság

3

7

21

43

42

105

209

268

353

Franciaország

3

5

23

46

37

121

252

345

416

Hollandia

3

8

11

11

45

192

292

368

Belgium

4

11

18

26

82

213

312

393

Írország

10

18

24

62

134

203

235

Németország/NSZK

1

1

7

20

7

81

227

369

436

Ausztria

0,4

1

3

5

6

57

162

285

394

Svájc

1

2

14

19

27

95

221

340

457

Svédország

4

16

29

28

160

285

346

419

Dánia

1

5

20

31

26

89

218

278

320

Norvégia

0,4

1

7

19

18

63

193

292

354

Finnország

1

7

8

6

41

152

246

380

Olaszország

1

1

4

7

6

40

192

309

456

Spanyolország

3

9

50

190

317

Lengyelország

0,2

1

1

2

3

45

60

160

Csehszlovákia

0,4

1

6

10

12

49

130

212

Magyarország

0,1

1

2

1

3

23

87

187


Megjegyzések: Eltérő időpontok: Magyarország és Nyugat-Európa 1914, 1922, 1929, 1939, 1949, 1979, 1990 körül; Spanyolország, Lengyelország, Csehszlovákia 1919, 1929, 1939, 949, 1959, 1969, 1979, 1990 körül. Források: Wolfram Fischer (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Stuttgart: Klett-Cotta, 1987. Bd. 6. 143. (Nyugat-Európa és Dél-Európa, Magyarország 1914, 1929, 1939, 1949; Nyugat-Európa 1979; Lengyelország, Csehszlovákia 1919-1979; Ausztria, Svájc, Norvégia, Finnország 1919). Wolfram Fischer (Hrsg.): Lebensstandard und Wirtschaftssysteme. Frankfurt/M.: Fritz Knapp Verlag, 1995. 224. (1990 körül). A. S. Deaton: The Structure of Demand in Europe, 1920-1970. In Carlo M. Cipolla (ed.): The Fontana Economic History of Europe: The Twentieth Century. Part One. Glasgow: Collins/Fontana Books, 1976. 124. (Nyugat-Európa 1922, 1960, 1970). Rudolf Andorka – István Harcsa: Modernization in Hungary in the long and short run measured by social indicators. Budapest: University of Economics, 1988. (Magyarország 1960-1980).

Az egész első világháború utáni periódust tekintve a fogyasztás szerkezeti változásában Kelet-Közép-Európában is láthatóak a korábban megismert nemzetközi fejlődési irányok. Csakúgy, mint Nyugat-Európában, hosszú távon itt is mérséklődött az élelmiszerek, s különösen a ruházat kiadásainak aránya, míg a közlekedésre és kommunikációra, valamint a lakásra, fűtésre, energiára, illetve a szórakozásra-kultúrára fordított kiadások részesedése emelkedett. Az átalakulás azonban a legtöbb területen nem volt olyan mély, mint Nyugat-Európában, s egyes időszakokban sajátos tendenciák is megjelennek.

Az első világháború utáni két évtizedre vonatkozóan csak nagyon szórványosak ismereteink a kelet-közép-európai fogyasztási szerkezetről. Ráadásul ekkor az infláció, majd a gazdasági válság jelentősen eltorzította az árarányokat, s ezzel hatott a fogyasztás szerkezetére is. A forrásokból annyi bizonyosan megállapítható, hogy a háztartások élelmiszerekre fordított kiadásai meghaladták a Nyugat-Európában megfigyelhető szintet. Úgy tűnik azonban, hogy az élelmiszer-vásárlás jelentősége a világháborúk között csökkent a kelet-közép-európai háztartások költségvetésében is. Szintén valamelyest visszaszorult a ruházkodás, s nőtt a tartós fogyasztási cikkek, valamint a lakás részesedése.

A második világháború után a jövedelmek és az árarányok teljes központi átalakítása következett be, ami jelentősen befolyásolta a háztartások kiadásainak megoszlását is.28 A létrejövő új fogyasztási struktúrában különösen szembetűnő az élelmiszerekre és élvezeti cikkekre fordított kiadások magas hányada. Az egy főre jutó élelmiszer-fogyasztás jelentősen nőtt az 1950-es évek közepétől, s az alapvető termékekből – liszt, hús, tojás stb. – hamarosan elérte a nyugat-európai országokban szokásos színvonalat. Ezt a lakosság a háborút követő időszak ínsége után kétségkívül nagy vívmányként élte meg. Ugyanakkor például Magyarországon a háztartások élelmiszerekre még 1960-ban is költségvetésük több mint felét fordították, szemben az ekkor már 40% alatti nyugat-európai átlaggal. Ennél is fontosabb, hogy Nyugat-Európához képest a különbség tovább nőtt a következő évtizedekben: miközben ott jelentősen csökkent az élelmiszerek és élvezeti cikkek aránya a fogyasztási kiadások között, a következő két évtizedben Kelet-Közép-Európában részesedésük alig esett, s így Magyarországon 1980-ban még mindig 44,9%-ot tett ki.29 Ez egyben azt is jelenti, hogy ugyan az Engel-törvény Kelet-Közép-Európában is érvényesült – vagyis az élelmiszerekre fordított kiadások aránya a személyes jövedelmek növekedésével csökkent –, de itt az élelmiszerek jövedelemrugalmassága viszonylag kis mértékű volt. Valamelyest módosul ez a kép akkor, ha az élvezeti cikkeket elkülönítjük az élelmiszerektől. Ezek kiadási szintje ugyanis Kelet-Közép-Európában növekvő, míg Nyugat-Európában csökkenő volt. Például Magyarország az 1970-es évek végén érte el azt a pontot, amikor már relatíve többet költöttek lakosai kávéra, dohányra és alkoholra, mint – Írország kivételével – Nyugat-Európa országaiban. 1983-ban Magyarországon a háztartások kiadásaik 8,1%-át fordították ezekre a cikkekre: Dániában ez 6,7% volt, Olaszországban és Hollandiában 4% alatt maradt a mutató, Spanyolországban pedig csupán 2,4%-ot tett ki.30

Szintén igen magasnak számít a ruházatra fordított összegek részaránya, ami nem valamilyen sajátos kelet-közép-európai fogyasztási preferencia következménye volt, hanem a ruházat viszonylag magas árszínvonalával magyarázható.31 Mindazonáltal ebben a tekintetben volt a leggyorsabb a fogyasztási szerkezet átalakulása a következő évtizedekben, ami összefüggött azzal, hogy a ruházat relatív ára itt is csökkent.

Ez a két tétel – az élelmiszerek és a ruházat – együttesen a kiadások olyan magas hányadát kötötte le az 1960-as évek elején Kelet-Közép-Európában, hogy a többi áru és szolgáltatáscsoport részaránya szinte törvényszerűen alacsonynak számított nemzetközi viszonylatban. Különösen érvényes ez a lakásra, fűtésre és háztartási energiára. Közrejátszott ebben természetesen az is, hogy a lakbéreket és a háztartási energiahordozók árait igen alacsonyan állapították meg. Hasonló magyarázat azonban nem lehetséges a háztartási és lakásfelszerelések esetében: ezek részesedése a kiadási tételek között alacsony, jóllehet relatív árszínvonaluk meglehetősen magas volt, vagyis maga a fogyasztásuk volt kis mértékű. Sajátosan alakult az egészségügyre fordított kiadások aránya, mely hosszú ideig lényegében stagnált a legtöbb kelet-közép-európai országban, s csak az 1970-es évektől indult növekedésnek, ami erősen eltért a nemzetközi trendektől, melyek már évtizedekkel korábban emelkedést mutattak.32

Feltűnően alacsony volt a régióban a közlekedés és a kommunikáció részaránya is a kiadások között. Ez összefüggött egyrészt a tömegközlekedés és a vasút állami szubvencionálásával, mely a menetjegyek árát alacsonyan tartotta. Másrészt a hírközlés terén mindvégig erős hiány jelentkezett: a telefonellátottság igen rossz volt, s ezen a területen az áttörés mindvégig elmaradt a kommunista hiánygazdálkodás körülményei között (8.8. táblázat). A motorizáció viszonylag későn, nagyobb ütemben az 1970-es években indult meg a régióban. A személygépkocsik magas ára és korlátozott választéka ellenére a hiány különösen erős volt ezen a téren, s így a folyamat csak vontatottan haladt, ami érződött a kiadások arányában. Ugyanakkor a motorizáció üteme mégis túlszárnyalta a kommunikáció fejlődését (8.7. táblázat). Végezetül meg kell említeni, hogy az oktatás, kultúra, üdülés és sport kiadáscsoport Kelet-Közép-Európában kiemelkedően magas és dinamikusan növekvő arányt képviselt, amiben döntő szerepe volt az ingyenes, természetben kapott juttatások magas részesedésének.

8.7. táblázat - 8.8. táblázat ► A telefonsűrűség európai országokban, 1910-1990 (telefonkészülékek száma/1000 lakos)

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

Egyesült Királyság

16

22

41

67

102

149

251

477

434

Franciaország

7

12

26

39

56

91

172

459

482

Hollandia

4

22

36

52

69

132

260

581

462

Belgium

9

8

32

51

76

119

211

369

546

Írország

15

25

52

104

187

297

Németország/NSZK

20

29

50

53

43

104

225

464

671

Ausztria

6

19

22

42

56

93

193

401

589

Svájc

17

36

68

110

184

298

482

727

905

Svédország

24

65

83

134

215

339

557

796

681

Dánia

4

80

98

117

154

224

342

641

972

Norvégia

20

49

68

83

135

195

294

460

502

Finnország

13

7

34

50

78

137

257

496

530

Olaszország

3

3

10

15

24

68

174

337

555

Lengyelország

1

3

6

9

30

57

95

Csehszlovákia

6

11

31

74

138

206

Magyarország

4

6

12

19

13

48

80

118

178

Bulgária

1

1

3

4

8

56

141


Megjegyzések: Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Svédország, Finnország, Norvégia 1990: Főállomások száma. Eltérő időpontok: Magyarország és Nyugat-Európa 1929, 1969, 1949; Lengyelország, Csehszlovákia, Bulgária 1921.

Források: Wolfram Fischer (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschaftsund Sozialgeschichte. Stuttgart: Klett-Cotta, 1987. Bd. 6. 150. (1920-1970). United Nations: Statistical Yearbook 1990/1991. New York: United Nations, 1993. 721. (1980-1990). Hartmut Kaelble: Europaische Besonderheiten des Massenkonsums. In Hannes Siegrist – Hartmut Kaelble – Jürgen Kocka (Hrsg.): Europaische Konsumgeschichte. Frankfurt/M.: Campus, 1996. 199. (Nyugat-Európa és Magyarország 1914).

Összességében azt mondhatjuk, hogy a második világháború utáni Kelet-Közép-Európában, mivel az élelmiszerek, a ruházat, valamint a háztartási energia és még néhány más, a létfenntartáshoz elengedhetetlenül szükséges áru- és szolgáltatás beszerzése lekötötte a háztartások vásárlóerejének nagy részét, csak szűk tere maradt a fogyasztói autonómia kibontakozásának. Ennek további aspektusaival a következő részben foglalkozunk.