Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Szabadidő, szórakozás és tömegkultúra: „játék határok nélkül"

Szabadidő, szórakozás és tömegkultúra: „játék határok nélkül"

A történeti szakirodalom általában a 18. század elejére teszi a modern értelemben vett szórakozás kialakulását Nyugat-Európában.50 Addig ennek sem modern fogalma nem létezett, sem pedig maga az a tevékenység, amit leír. A dolgozók nagy tömege rendszeresen részt vett játékos tevékenységekben a különböző ünnepeken, s az átlagos munkanapokon is rendszeresen énekeltek, beszélgettek, italoztak vagy akár táncoltak, de hiányzott a munkaidő és a szórakozásra szolgáló szabadidő elkülönítése.

Az iparosodás sokak számára – legalábbis átmenetileg – a szabadidő hosszának zsugorodását hozta. Például az angol gyáriparosok 1837-re elérték, hogy a törvényes ünnepnapok számát évi négyre csökkentették az 1830-ban még érvényes 18, s a száz évvel korábbi 47 helyett.51 Emellett a gyárakban a munkanapok hossza meghaladta a 12 órát, s a munka intenzitása is nagyfokú volt. A munkások és szervezeteik a század közepétől mind aktívabban léptek fel a munkaidő csökkentéséért, s ez nem is volt eredménytelen. Egy előző fejezetben bemutattuk, hogy a 19. század végétől – a 20. század utolsó évtizedeiben felgyorsulva – miként mérséklődött a munkaidő hossza Európa különböző országaiban (7.5. táblázat). Korábban szintén szó volt az önálló vállalkozók számának csökkenéséről és a bérmunka terjedéséről. A munkások és alkalmazottak növekvő rétege meghatározott munkaidővel rendelkezett, ami a munkaidő és a szabadidő különválásának alapját jelentette. A munkaidő rövidítése és rögzítése alapvetően megváltoztatta a szórakozás, mint tevékenység jelentőségét és jellegét az európai társadalmakban.

◄ TÁNC ÉS MOZI ► Az iparosodás ezen kívül is jelentősen hatott a szabadidő eltöltésére. A 18-19. század előtt is fizettek a szórakozás bizonyos formáiért: például a vándormutatványosok belépőt szedtek, s természetesen a kocsmákban is fizetni kellett. A szórakozás legáltalánosabb formái – tánc, ének, beszélgetés – azonban ingyenesek voltak, hiszen a résztvevők maguk teremtették meg azok kereteit. A gyorsan növekvő városokban az időtöltés új formái kezdtek terjedni, s ezek egyben a szórakozás növekvő kommercializálódását is jelentették. Kávéházak, éttermek, színházak, operaházak, hangversenytermek, tánctermek, panoptikumok valamint a társasági élet és kikapcsolódás más helyei létesültek. A kisebb településeket vándorszínházak és vándorcirkuszok látogatták. A szórakozás iránti igény minden társadalmi rétegben nagy volt, de különösen a munkások és az újonnan formálódó alsó középosztály körében, mivel ezek tagjai általában nem tartoztak vallási szervezetekhez és más egyesületekhez, vagyis társadalmi kapcsolataik szűkebbek voltak, mint a hagyományos középosztály tagjaié. A 19. század végén a legnépszerűbb szórakozóhelyek továbbra is a kocsmák, kávéházak és vendéglők voltak, melyek közül sok zenét vagy valamilyen műsort is szolgáltatott. Számuk különösen nagy volt Párizsban, ahol 1909-ben minden száz lakosra jutott egy café, míg Londonban ugyanekkor minden ezer lakosnak kellett beérnie egy hasonló vendéglátóhellyel.52 Nagy számban léteztek olyan helyek, melyeket főként a tánc miatt látogatott a gyakran eltérő társadalmi rétegekhez tartozó közönség (dance hall). A színházak és kávéházak közötti sajátos átmenetet jelentett az énekeseket felvonultató és különféle kisebb darabokat bemutató angol music hall és francia megfelelője, a café-concert, melyekben a közönség előadás közben beszélgetett, italozott, s gyakran együtt is énekelt az előadókkal.

A 19. század végétől az említett szórakozási lehetőségek mellett az időtöltés új formái is kialakultak. A fonográf, az olcsó képes újságok és időszaki lapok, s különösen a mozgókép tartozott ezek közé. Az 1895-ben a lyoni Lumiére fivérek által feltalált mozgóképet kezdetleges elődjeitől eltérően nem csak egy személy nézhette egy dobozba kukucskálva, hanem kivetítő segítségével nagyobb közönség is élvezhette. Az újítás lényegéhez tartozott az is, hogy a filmet alkotó képeket nem egyenként állították elő, hanem fényképezési eljárással üzemszerűen gyártották. A feltalálása utáni első években a film elsősorban vásárokon és más tömegrendezvényeken szolgált szórakoztatásra. A századfordulót követően azonban külön moziépületeket emeltek, valamint hosszabb és igényesebb alkotásokat készítettek, s így a középosztály is megjelent közönségként. A mozi gyorsan népszerűvé vált, s már az első világháború előtt kezdte kiszorítani a szórakozás más formáit, mint az említett café-concert vagy music hall felkeresése.

A mozilátogatások száma a világháború után is dinamikusan nőtt minden társadalmi rétegben. Az 1927-től már hangosfilmeket is vetítő mozik elsősorban szórakoztattak, de emellett információkat is közvetítettek. A filmek emellett a társas érintkezés új normáit, a divat, az életstílus, életmód változásait is közvetítették és ezáltal gyorsították. Különösen jelentős ebből a szempontból, hogy a filmek már az 1920-as években megjelenítették, sőt gyakran idealizálták az új női szerepeket, melyekben a nő nemcsak a szexualitáshoz viszonyult a korábbiaknál szabadabban, hanem ugyanúgy dohányzott, ivott vagy éppen autót vezetett, mint a férfiak. A mozilátogatás abból a szempontból is jelentős változást hozott, hogy a párok gyakran együtt nézték a filmeket, s ezzel elfogadottabbá vált a nők megjelenése nyilvános szórakozóhelyeken. A filmek általában a könnyű szórakoztatást szolgálták, s nem foglalkoztak társadalmi problémákkal, ha pedig mégis, akkor igyekeztek azok jelentőségét kisebbíteni. Mindamellett a felsőbb osztályok fogyasztási színvonalának és szokásainak ábrázolásával egyszersmind tudatosították is a nézők körében a jelentős társadalmi különbségeket. A filmek emellett a tömegkultúra kialakulásának és egyben nemzetközivé válásának kiindulópontjává váltak. Utóbbi azonban már az első világháború után is elsősorban a hollywood-i alkotások terjedését jelentette.

◄ RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ ► A szabadidő eltöltése és a tömegkultúra térhódítása szempontjából a legnagyobb hosszú távú hatása az elektronikus hírközlés fejlődésének volt. A katonai és hajózási célú alkalmazás, valamint rövid kísérleti szakasz után a rendszeres rádióadások az 1920-as évek közepétől indultak meg Európában. Ezután gyorsan terjedt a műsorszórás: állomások sora jött létre, melyek főként állami kézben voltak, s ez így is maradt évtizedeken keresztül. Az egyik legnagyobb és a nemzetközi színvonalat meghatározó adó a BBC (British Broadcasting Corporation) lett, ami 1922-ben sugárzási monopóliumot kapott Nagy- Britanniában. Ez szintén állami ellenőrzés alatt állt, de egyszersmind nagy belső autonómiával is rendelkezett. A kezdetben a rádió terjedésének szűk keresztmetszetét jelentő vevőkészülékek az 1930-as években széles körben elterjedtek a nyugat-európai háztartásokban: számuk 1938-ra Nagy-Britanniában már elérte a 182 darabot ezer lakosra vetítve, s ekkor már a később induló Németország sem sokkal maradt el ettől (172 db/1000 fő). A rádió jelentősen átalakította a szórakozási szokásokat. A szórakozás közösségi formái helyett annak elszigetelt, individuális formáját jelentette, annak ellenére, hogy kezdetben a készülékkel nem rendelkezők közös rádiózás céljából gyakran felkeresték a készüléktulajdonos rokonokat, barátokat vagy szomszédokat.

Az első kísérleti televíziós adásokat már az 1930-as években megindították Berlinben, de a rendszeres műsorszórásra és ezzel a televízió elterjedésére az 1940-es évek végéig kellett várni. A rádióhoz hasonlóan Európában ez is elsőként Nagy-Britanniában terjedt el tömegesen, de néhány éves késéssel a többi nyugat-európai országban is beindultak a rendszeres programok: 1955-től Svédország, Ausztria, Svájc csatlakozott, s ugyanezen évben az NDK-ban és Lengyelországban is beindult az adás – persze először mindenhol szerény keretek között.

A legtöbb országban évtizedeken keresztül egy vagy két közszolgálati tévécsatorna kínálta a műsort. Ezek igyekeztek minden társadalmi réteg és korosztály igényeinek megfelelni, megtartani a programok változatosságát és nem kiszolgáltatni azokat az üzleti érdekeknek. A rendszeres hírműsorok mellett színdarabok, koncertek, gyermekprogramok, filmek, sportközvetítések töltötték ki a műsoridő nagy részét. A reklámok rendszerint nagyon szűk keretek között mozogtak: például az NSZK-ban főműsoridőben és hétvégeken nem sugároztak hirdetéseket, s hétköznapokon is napi 20 percben limitálták együttes időtartamukat.

Az 1980-as évektől megjelenő műholdas televíziózás és a kábeltévé elterjedése nagyban kitágította – néhányról akár több százra – az átlagos háztartásban fogható csatornák körét, s így lendületet adott a kereskedelmi televíziózásnak is. Nagy-Britanniában már 1955-ben létrejött az első kereskedelmi tévéadó. A kereskedelmi műsorszórás terjedésének azonban sokáig gátat szabott a kiosztható hullámsávok korlátozottsága. Franciaországban, Németországban, Norvégiában és más országokban az 1980-as évektől alakultak az első magáncsatornák. Ezek a szórakoztatást helyezték műsorpolitikájuk középpontjába, s nézettségük növelése érdekében akár igénytelen programokat is sugároztak: különféle talkshow-k, szappanoperák, bűnügyi és más sorozatok alkották az adás gerincét, s hírműsoraikban gyakran a kevéssé lényeges, de figyelemfelkeltő események domináltak.

A televízió megjelenése a háztartásokban több tekintetben hasonló hatással járt, mint néhány évtizeddel korábban a rádióé. A hagyományos közösségi formákkal ellentétben a televíziózás is az egyéni szórakozást ösztönözi. Emellett a nézők passzív tevékenységet folytatnak, még otthonukat sem kell elhagyniuk, senkivel nem kell kapcsolatba lépniük, együttműködniük. A hasonlóságok mellett azonban a képernyő hatása lényegesen nagyobbnak bizonyult, mint a rádióé. A televíziózással töltött idő gyorsan nőtt, s a század végén átlagosan már napi 2-3, sőt, egyes országokban akár 4-5 órát is a képernyő előtt töltöttek a lakosok. Az időmérlegek tanúsága szerint ez az időtöltés minden országban kezdte kiszorítani nemcsak a rádiózást, a moziba járást, hanem az olvasást, a családi társasjátékokat, sőt a beszélgetést is. Emellett a tévénézésre fordított időt jelentős részben a többi emberrel való találkozás és tevékenység, a közösségi kapcsolatok rovására biztosították, vagyis a televíziózás jelentősen hozzájárult a közösségek bomlásához. A század végén – amikor a televíziókészülékhez már igen olcsón lehetett hozzájutni – különösen sokat televízióztak az alacsonyabb jövedelmű családokban. Ugyancsak nagy hatással volt a televíziózás a gyermekek és az idősek életmódjára: ezek a korcsoportok az átlagosnál szintén többet töltöttek képernyő előtt.

A hírműsorok kétségkívül lehetővé tették a nézők számára, hogy a korábbinál gyorsabban tájékozódjanak távoli eseményekről, s a többi program egy kisebb részében is helyet kaptak társadalmi problémák. Ugyanakkor a televíziót fokozottan bírálták azért, mert – különösen annak kereskedelmi válfaja – egyértelműen ösztönözte a fogyasztói mentalitás elterjedését: a reklámok a kereskedelmi csatornákon akár a műsoridő egyharmadát is kitöltötték. De más műsorok is hasonló életszeméletet közvetítettek, akár rejtett módon is: a fogyasztás, a szépség, a hírnév úgy jelentek meg a műsorok nagy részében, mint az ember legfontosabb céljai, a boldogság legfőbb forrásai.

Sok szakember különösen aggályosnak találta a gyermekekre gyakorolt hatást: a gyermekek a fentieken túl hajlamosak valóságként értékelni a programokban megjelenő világot, vagyis a befolyás esetükben még erősebb lehet. Nyugat-Európában az is növekvő aggodalmat váltott ki, hogy a televízióban játszott filmek között úgyszólván a kezdetektől domináltak az amerikai alkotások. Az 1970-es években a Kojak, az 1980-as években a Dallas, az 1990-es években a Baywatch voltak a legnagyobb nézőszámot vonzó filmsorozatok. A tengerentúli produkciók a félelmek szerint az amerikai tömegkultúra térnyerését eredményezhetik annak minden homogenizáló, a nemzeti kultúrák létét fenyegető hatásával együtt. Ezért több országban – így Franciaországban – központi szabályozással igyekeztek egyensúlyt teremteni egyfelől a hazai, illetve európai, másfelől az amerikai gyártású műsorok között.

◄ TURIZMUS ► A tömeges turizmus a 19. század végén alakult ki Európában, s ezen belül elsőként Nagy-Britanniában. Mindenekelőtt olyan célok felé irányult, melyek a városi lakosság széles köre számárára nyújtottak kikapcsolódást. Különösen fontosak voltak a tengerparti üdülőhelyek, melyek a nagy ipari központokból könnyen megközelíthetővé váltak a vasút és a hajózás fejlődésével. Például Londonból már az 1840-es években sok középosztálybeli utazott ezen a módon a Temze alsó folyása menti látványosságokhoz vagy a közeli Kent fürdőhelyeire. A 19. század második felében a csatorna partján fejlődtek nagy ütemben az üdülőhelyek, s ezek mindinkább megteltek a munkásosztályhoz tartozó látogatókkal is. A fürdés mellett a vonzerejüket növelte a szállodák, pubok, éttermek, üzletek és szórakozóhelyek széles köre. A csatorna partján a legismertebb célpont Brighton lett, míg északon a Midland közönségét Blackpool vonzotta. Franciaországban Trouville, Belgiumban Ostende, Hollandiában Scheveningen voltak hasonlóan divatos fürdőhelyek – a két utóbbi népszerűségéhez hozzájárult az, hogy királyi családok is gyakran látogatták őket.

A tömegturizmus a 19. század végi kialakulásától a 20. század második feléig mindenekelőtt belföldi turizmust jelentett. A nemzetközi turizmus természetesen létezett, de nem öltött nagy méreteket, s az elitre korlátozódott. Az 1960-as évektől kezdődően azonban mindez gyorsan megváltozott. A tömegturizmus nemzetközivé vált, s Európában különösen a Mediterráneumra kezdett kiterjedni, majd valamivel később az Alpok térségét is meghódította. A folyamat mögött természetesen elsősorban a jövedelmek gyors emelkedése állt, amit azonban kiegészített a szabadidő, s különösen a fizetett szabadságok hosszának növekedése. Szintén fontos tényező volt a légiközlekedés fejlődése, mely nagy tömegek szállítását tette lehetővé elfogadható áron. Az utazások szervezésében is jelentős minőségi változások következtek be. Utazási irodák olyan „csomagokat" kínáltak, melyek magukban foglalták az utazást, szállást, étkezést, idegenvezetést és más szolgáltatásokat. Mivel ők ezeket nagy tömegben vásárolták, jelentős árengedményt tudtak elérni, s így maguk is kedvező áron tudták kínálni utazásaikat. Mindez sajátos következményekkel járt, különösen a Földközi-tenger partvidékén fekvő üdülőhelyeken: esetenként egész szállodákat, sőt üdülőhelyeket egy vagy néhány cég által szervezett azonos nemzetiségű turisták népesítettek be. Az irodák igényeire alapozva nagy idegenforgalmi fejlesztéseket hajtottak végre, melyek azonban gyakran zsúfolt környezetet eredményeztek. A tömeges turizmus célpontjává vált üdülőhelyek arculata jelentősen megváltozott: a turistákat kiszolgáló szállodák, éttermek, üzletek követték egymást, s a települések kezdték elveszíteni sajátos jellegüket, vagyis a turizmus részben megsemmisítette azt, ami kialakulásának kiindulópontja. Mindez legelőször Spanyolországban (Costa del Sol, Costa Blanca, Costa Brava, Mallorca, Ibiza, Kanári-szigetek), Franciaországban a földközi-tengeri partvidék szinte teljes hosszában és Olaszországban (Rimini) játszódott le. Görögországban és Jugoszláviában valamivel később indult meg ez a folyamat, s végül Törökország, Ciprus, Portugália (Algarve), majd Tunézia csatlakozott a sorhoz. Az 1990-es években már évente mintegy 140 millió turista fordult meg a Földközi-tenger európai partvidékén. Hasonló folyamatok indultak meg az Alpok üdülőhelyein. Bár ide lényegesen kevesebb számú idegen látogatott, mint a tengeri fürdőhelyekre, de itt is tömeges turizmusról beszélhetünk, különösen síszezonban.53

A turizmus 19. századi kezdetei a kelet-közép-európai régióban is elsősorban fürdőhelyekhez kapcsolódtak, melyek közül Karlsbad (Karlovy Vary) nagy nemzetközi forgalmat is bonyolított, míg mások – mint Herkulesfürdő vagy Balatonfüred – inkább helyi jelentőségűek voltak. A kelet-közép-európai országokban jóval kisebb arányokban és jelentős sajátosságokkal, de szintén kifejlődött a tömegturizmus a második világháború után. A kormányok a kezdeti időszakban igen nagy hangsúlyt fektettek azoknak a rétegeknek – főként munkásoknak és alkalmazottaknak – az üdültetésére, melyek korábban alig vettek részt ilyen programokon. Az ilyen utazások a kommunista rendszerek propagandájában nagy hangsúlyt kaptak, a rendszer fontos vívmányaként jelentek meg. A sajátosságok közé tartozott a turizmus kollektív, csoportos jellege, mely egyrészt a dolgozók közötti szolidaritást kívánta hangsúlyozni, másrészt a politikai ellenőrzésnek is eszköze volt, elsősorban a külföldre irányuló utak esetében. A nyaralások tipikus színhelye valamilyen állami, munkahelyi vagy szakszervezeti tulajdonban lévő üdülő volt, mely teljes ellátást biztosított kedvezményes áron, de általában szerény színvonalon működött. Ennek férőhelyeit vagy érdemek alapján, jutalomként kapták meg, vagy egyszerűen sorban álltak érte. A külföldi turizmus jóval szűkebb keretekben mozgott. Az 1950-es években még a keleti blokk országaiba való utazás is különleges privilégiumnak számított a kommunista országok polgárai számára. Az 1960-as évektől fokozatosan enyhítették az utazási korlátozásokat, de egyes országok – NDK, Csehszlovákia, Románia, Bulgária – mindvégig szigorúan korlátozták lakosaik nyugati látogatásait. Az NDK polgárai például eleve csak a keleti blokk országaiba utazhattak, de ezekbe is csak meghatározott időközönként és szigorú feltételekkel. Ráadásul az 1980-as években a keletnémet hatóságok megtiltották Lengyelország látogatását is, mivel féltek az ott tapasztalható politikai erjedés átterjedésétől. Magyarország és Lengyelország engedékenyebb volt az utazások tekintetében, s az 1970-es évektől polgáraiknak meghatározott időközönként engedélyezték a nyugati utazást, amelyhez azonban csak igen csekély mennyiségű valutát biztosítottak számukra. Jugoszlávia lakosai lényegében szabadon mozoghattak.

Az 1960-as évek végétől kezdődően a térség országai arra törekedtek, hogy konvertibilis valutával fizető nyugat-európai turistákat vonzzanak. Ez különösen Jugoszláviának sikerült, melynek földrajzi elhelyezkedése és tengerpartja kiváló adottságokat biztosított, másrészt politikai helyzete is kedvező volt ehhez.

A rendszerváltás jelentősen átalakította a térség idegenforgalmát. A belföldi turizmus jelentősége átmenetileg csökkent, mivel annak bejáratott rendszere – az államilag támogatott csoportos utazás, illetve üdültetés – válságba került, a csökkenő reáljövedelmek pedig sokaknak nem tették lehetővé a piaci árak megfizetését. Ezenkívül az újonnan elnyert utazási szabadsággal élni kívántak a polgárok, s akik tehették gyakran nyugat- és dél-európai, vagy akár távolabbi célpontokat választottak. Hasonló okok miatt szintén visszaesett a Kelet-Közép- Európán és Délkelet-Európán belüli turizmus is. Bár a délszláv háborúk az Adria idegenforgalmát hátrányosan érintették, a térség országainak vonzereje összességében nőtt a nyugati turisták körében. A korábbi nagy állami utazási irodák, mint a csehszlovák Cedok, a lengyel Orbis, vagy a magyar IBUSZ versenytársakat kaptak, s az új cégek sikeresen szolgáltak ki rétegigényeket is. Nagy nemzetközi szállodaláncok kiemelt pontokon már évtizedek óta működtek a térségben, de a privatizációval és új szállodák létesítésével jelenlétük megerősödött.

A turizmus lehetőségeit a jövedelmek mellett nagymértékben befolyásolta a szabadidő mennyisége. A munkával eltöltött idő drámai csökkenése a 20. század során önmagában is növelte a szabadidőt, ráadásul a háztartási munkát könnyítő vívmányok – a mosógéptől a készételekig – ugyanilyen hatással jártak. Azonban nem egyszerűen több lett a szabadidő, hanem a tömeges turizmus kialakulása szempontjából nagy jelentősége volt annak is, hogy a nyugat-európai országokban a fizetett szabadság hossza és a fizetett ünnepnapok száma lényegesen megnőtt, s jóval nagyobb lett a század végére, mint az Egyesült Államokban vagy Japánban.

Így a turizmus a szabadidő eltöltésének egyik legfontosabb formájává vált Európában. A külföldi üdülés divattá is lett, s egyben a társadalmi helyzet meghatározására és demonstrálására is szolgált. Európa a világ első számú idegenforgalmi piacává vált, s a világ összes turisztikai célú utazásának több mint fele az európai államokba irányult az ezredfordulón. Ugyanekkor az EU-15 országok együttes bruttó hazai termékének 14%-át adta a turizmus, s közvetlenül 19 millió főt foglalkoztatott az ágazat. Franciaország számított a legfontosabb célpontnak 70 millió látogatóval, de Spanyolország, Olaszország és az Egyesült Királyság szintén a turisták között legnépszerűbb országok közé tartoztak. Ami az Európán belüli idegenforgalmat illeti, az elsősorban északról délre irányult, s a legnépszerűbb ország Spanyolország lett, különösen a német és a brit közönség körében.

A 20. század utolsó két évtizedében az idegenforgalomnak néhány új ága is kialakult, illetve megerősödött, melyek nem váltották fel a hagyományos tengerparti és síturizmust, de kiegészítették azokat. Ezek közül az új ágak közül az egyik a falusi turizmus, mely elsősorban belföldi vendégekre specializálódott, s egyes becslések szerint az ezredfordulón az EU-n belüli idegenforgalom negyede a falusi turizmus kategóriájába tartozott.54 Kialakulását elősegítette az, hogy a parasztgazdaságok számára kiváló jövedelemkiegészítést jelentett a vendégek fogadása. Másrészt a növekvő városi középosztály körében megjelent az igény a csendes, nyugodt helyen eltöltött vakáció iránt, amit a zsúfolt tengerparti üdülőhelyek már nem tudtak biztosítani. A vidéki életforma – különösen a gyermekes családok számára – ismét vonzóvá vált, ami szintén hozzájárult a népszerűséghez, csakúgy, mint a természeti értékek iránti nagyobb figyelem és megbecsülés. A parasztgazdaságokban eltöltött szabadság lehetőséget nyújtott a természetközeliségre, sportolásra, állatok megismerésére, vagy kézműves tevékenységekre is. Ráadásul a vendégeket fogadó parasztgazdaságok gyakran a városokhoz közel találhatók, s így akár hétvégén is felkereshetők. Az idegenforgalom egy másik gyorsan fejlődő ága a városlátogatás lett. Az európai nagyvárosok mindig is fontos turisztikai célpontok voltak, de a század utolsó évtizedében tovább nőtt népszerűségük. Ehhez döntően hozzájárult az 1990-es években az európai légiközlekedés átalakulása. A korábban szigorúan felosztott piacon az EU 1992-től lehetővé tette azt, hogy bármelyik európai légitársaság gyakorlatilag bárhová repülhessen. Ennek nyomán új, úgynevezett diszkont vagy fapados légitársaságok jöttek létre, melyek a korábbinál lényegesen olcsóbb jegyeket árultak – igaz, alacsonyabb szolgáltatási színvonal mellett. Az ír Ryanair vagy a brit EasyJet a legnagyobbak közé tartoztak. Így a jó minőségű úthálózat és a gyors vasutak mellett a repülés is tömegek számára vált elérhetővé, akár néhány napos városlátogatások céljára is. A két-három éjszakát magukban foglaló utak célja elsősorban a városok építészeti, gasztronómiai és kulturális nevezetességeinek megismerése volt, de bizonyos események – sportmérkőzések, vásárok, fesztiválok – szintén vonzották az ilyen rövid utazásokat. A városok maguk is igyekeztek csalogatni a turistákat, különösen kulturális örökségük helyreállításával, ápolásával, de az említett rendezvényekkel is.

A szabadidő eltöltésének 20. században elterjedő új formái gyakran egymásnak ellentmondó véleményeket váltottak ki a megfigyelőkből. Kritikusok szerint a lakosság 20. században kétségkívül növekvő szabadideje nem eredményezte a várt hatást: a pihenés, az önfejlesztés váratlanul kis teret kapott, mivel az üzleti érdekek nyomasztóan érvényesültek ezen a területen. A szabadidő növekményének jelentős részét a képernyő előtt töltik az emberek, a tévénézéssel járó reklámok özönében. Mások kiemelték, hogy a szórakoztatóipar sematikus és silány árut ad el, üzleti érdekből gyakran meghamisítja a valóságot. Az új tömegkommunikációs eszközök viszonylag kevés vállalkozás kezében összpontosulnak, s lehetővé teszik a közönség befolyásolását, sőt manipulálását is. Ehhez egyre kifinomultabb marketing- és technikai eszközök állnak rendelkezésre.

Mások szerint a tömegkommunikáció fejlődése egyben demokratizálódást is jelent abban az értelemben, hogy az információk mind szélesebb rétegekhez jutnak el. A mozi és később a televízió a kevésbé tehetős rétegek számára is elérhetővé tette a művészi alkotásokat, ők is élvezhették ugyanazokat az alakításokat, melyek korábban csak a tehetősebb nagyvárosi lakosság számára voltak hozzáférhetőek. Az optimista nézőpont szerint a közönség manipulációjának egyébként is határai vannak: a nézők többsége képes szelektálni a rendelkezésre álló tévécsatornák vagy más kulturális termékek között. Továbbá a helyi televíziók vagy rádióadók nem törvényszerűen rombolják, hanem építhetik is a közösségeket, s hasonló hatással járhat az internet.

A média társadalmi szerepéről és hatásáról folytatott vita évtizedek óta tart és máig nagy érzelmeket vált ki a legtöbb európai társadalomban. Az azonban tény, hogy eközben a fogyasztók – saját akaratukból vagy üzleti érdekek által befolyásolva – jelentős keresletet teremtettek a technológia fejlődése kínálta új szórakozási lehetőségek iránt, előnyben részesítve annak individuálisabb formáit. A fogyasztás és a tömegkultúra terjedése kiváltotta kritikákkal részletesebben a következő rész foglalkozik.