Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Életminőség a 20. század végén: a növekedés környezeti és társadalmi hatásai

Életminőség a 20. század végén: a növekedés környezeti és társadalmi hatásai

Mint láttuk, a 20. század során Nyugat-Európában látványos anyagi gyarapodás ment végbe, még ha az nem is egyformán érintett minden országot és társadalmi réteget. Már a gazdasági prosperitás csúcsán megfogalmazódott azonban, hogy a gazdasági növekedés – legalábbis egy bizonyos ponton túl – nem feltétlenül jelenti a szélesebb értelemben vett gazdasági és szociális teljesítmény javulását is. Ezzel összefüggésben megkérdőjelezték a gazdasági tevékenység színvonalának mérésére a második világháború után elterjedt módszerek – elsősorban az olyan mutatók, mint a GDP és a GNP – kielégítő voltát. Ezek ugyanis eredetileg valóban csak a gazdasági tevékenység – pontosabban a gazdasági kibocsátás – színvonalát voltak hivatottak mérni, de az idők során mindinkább a szélesebb értelemben vett jólét szintjének jelzésére használták őket.

Ezek a gazdasági növekedéshez való viszonyt érintő hangsúlyváltozások több forrásból táplálkoztak. Egyrészt az 1960-as évek antimaterialista ellenkultúrája, majd az 1970-es évek növekedésellenes környezetvédő mozgalmai jelentették a kiindulópontot.66 Emellett a tudomány is hallatta hangját. Számos kutató felhívta a figyelmet arra, hogy a gazdasági növekedés egy sor negatív hatással járhat. Ez a természeti környezet károsítása terén korán nyilvánvaló vált. Az 1968-ban a világ száz kiváló gondolkodója által létrehozott Római Klub nevű csoport A növekedés határai című nagy visszhangot kiváltó 1972-es jelentésében leírta a kedvezőtlen hatásokat és a fenyegető veszélyeket. A következő évtizedekben az európai társadalmak maguk is közvetlenül megtapasztalhatták ezeket a savas esők problémájától kezdve a globális felmelegedésig. A növekedés lehetséges negatív társadalmi hatásai kevésbé egyértelműek, mivel merőben eltérő módon érinthetnek egyes országokat és rétegeket. Ilyen társadalmi terhek vagy költségek azonban léteznek, s ezek közé tartoznak például a gyorsan változó technológiák és a munkahelyi biztonság elvesztése okozta stressz a munkavállalók számára. A gazdasági növekedéshez való viszony megváltozása mögött felfedezhetjük az értékek és attitűdök átalakulását is, melynek nyomán a lakosság nagyobb jelentőséget tulajdonított a környezet védelmének, az egyéni autonómia és önkifejezés lehetőségének, valamint más olyan tényezőket, melyeket összefoglalóan életminőségnek, illetve jólétnek (well-being), esetleg szubjektív jólétérzetnek szokás nevezni. Mindez összefügg az anyagi jólét növekedésével is: átfogó nemzetközi vizsgálatok – így a World Values Survey – szerint az egy főre jutó jövedelem egy bizonyos szintje felett a jólétérzetet jobban befolyásolják ezek a tényezők, mint az anyagi fogyasztás további növekedése.67 Az 1980-as évektől tovább fokozódott a figyelem a növekedés minőségi jellemzői iránt, s a kormányok is mindinkább ráébredtek, hogy a gazdasági növekedés mellett annak természeti és társadalmi hatásaira is figyelmet kell fordítaniuk.68

Így tudott teret nyerni az a megfontolás, hogy a társadalmi céloknak jóval átfogóbbaknak kell lenniük, mint a gazdasági növekedés, mivel nemcsak a gazdasági fejlettség, hanem a teljes jólét, illetve az életminőség javulása számít. Az életminőség magában foglalja a gazdasági vonatkozásokat – ha úgy tetszik a fogyasztást –, de annál lényegesen tágabb fogalom. Kiterjed ezen túl a polgári és politikai szabadságjogokra, a környezet állapotára, a bűnözés szintjére, a szociális biztonságra, a jövedelemeloszlás egyenlőtlenségeinek mértékére és mindazon további tényezőkre, melyek befolyásolják az emberek megelégedettségét. Ezenkívül nemcsak a rövid távú hatások, hanem a hosszú távú gazdasági, környezeti és társadalmi hatások figyelembevétele indokolt. A kérdéskör egyik tekintélyének számító Amartya Sen az egyének rendelkezésére álló lehetőségek jelentőségét hangsúlyozza, amit ő a „társadalmi képességek" (social capabilites) fogalommal jelöl. Az egyének e lehetőségek révén választhatják ki a nekik leginkább megfelelő életcélokat. Sen szerint a gazdasági tevékenység kibővíti az ember számára rendelkezésre álló választási lehetőségeket, de nem szolgálja közvetlenül az életcélok megvalósulását. A végeredmény kevésbé lényeges, mint az a lehetőség az egyének számára, hogy kiválaszthassák életcéljaikat.69

Fontos körülmény azonban az, hogy az életminőség fogalmának pontos meghatározása több szempontból sem egyszerű feladat. Az életminőségről alkotott elképzeléseinket ugyanis alapvetően befolyásolják preferenciáink, vagyis az egyének és társadalmi csoportok mást és mást tartanak fontosnak az életminőség alakulása szempontjából. Másként fogalmazva az emberi szükségletek meghatározása során elkerülhetetlen az értékválasztás, hogy mit tartunk fontosnak, s mit kevésbé fontosnak. A nehézségeket jól mutatja ezen a téren a társadalmi egyenlőtlenségek esete: bizonyos mértékű társadalmi egyenlőtlenség szükségesnek tekinthető, hiszen az az egyének és csoportok eltérő preferenciáit tükrözi, s ösztönzőleg is hat a társadalom tagjaira. Nehéz azonban tudományosan meghatározni azt, hogy hol húzódik a határ a társadalmilag még szükséges és a már elfogadhatalan vagy diszfunkcionális egyenlőtlenségek között.70 Az életminőség bizonyos összetevőinek mérése is nehézségekbe ütközik. A szubjektív tényezők – mint például az élettel való megelégedettség – nehezen mérhetők és összehasonlíthatók.

A nehézségek ellenére számos kísérlet történt arra vonatkozóan, hogy az életminőség valamilyen indikátorát megalkossák.71 Az alternatív mérőszámok három fő megközelítést alkalmaznak:72

  1. Az első kiindulópontjául a gazdasági kibocsátás mérőszámát (GDP vagy GNP) választja és ezt kívánja helyesbíteni vagy tökéletesíteni. A GDP és a gazdasági kibocsátás mérőszámai ugyanis a termelés, a szolgáltatások értékének pénzbeli meghatározásán alapulnak. A termékek és a szolgáltatások árait az határozza meg, hogy a fogyasztók mennyit hajlandóak értük fizetni a piacon. Azok a költségek és hasznok, melyek nem képezik piaci tranzakció tárgyát, nem szerepelnek ezekben a számításokban. Így az új indikátorok esetében a piacra nem kerülő, de hasznos javak és szolgáltatások beszámítására és a haszontalannak, illetve károsnak ítélt összetevők elhagyására kerül sor. A hagyományos GDPhez rendszerint hozzászámítják a piacon nem megjelenő tevékenységek (pl. a családban gyermeknevelésre fordított idő, a háztartási munka), valamint a szabadidő értékét; a háztartások és kormányok beruházásait; az informális tanulás értékét (pl. a könyvtárak, múzeumok látogatására fordított időt). Ellenben a GDP-ből levonásra kerülnek az ún. „szükséges rossz" (regrettable necessities) kategóriájába tartozó tevékenységek, melyek maguk nem eredményeznek közvetlenül hasznot, hanem csupán más, hasznot hozó tevékenységekhez szükségesek (pl. a rendőrség, börtönök, katonaság, titkosrendőrség kiadásai, az útjavítások, munkába járás költségei stb.); a jövőbeli növekedéshez szükséges beruházások; és a „civilizációs ártalmak" (pl. a környezetszennyezés, a szemét, a forgalmi dugók és a zaj okozta károk).

  2. Egy következő megközelítés különböző társadalmi normák, illetve célok – például egyenlőbb jövedelemeloszlás – megvalósulását igyekszik megbecsülni és ennek alapján indikátorokat számít. A fenntartható gazdasági növekedés és fogyasztás szükségességének gondolata szintén befolyásolta az életminőségről való gondolkodást. Mivel ez a szempont egyáltalán nem tükröződik a GDP-számításokban, ezért több az életminőségre vonatkozó indikátor figyelembe veszi a nem megújuló természeti erőforrások kimerítését is.73

  3. A harmadik, kevésbé népszerű kutatási irány közvetlenül az egyéneket kérdezi arról, hogy milyennek találják életüket különböző területeken, vagyis a szubjektív jólétérzetet méri elsősorban közvélemény-kutatások révén.74 A gyakorlatban előfordul e megközelítések – különösen az első és a második változat – kombinációja is.

A legelterjedtebb átfogó indexek közé a Genuine Progress Indicator (GPI), a Human Development Index (HDI) és az Index of Sustainable Economic Welfare (ISEW) tartoznak. A GPI pénzben kifejezett indikátor, mely a hagyományosan mért gazdasági teljesítmény mellett magában foglalja a családok és közösségek gazdasági teljesítményét és levonja a jólétet nem növelő tevékenységek, valamint a környezeti károk értékét.75 Az ENSZ által számított HDI három területen méri az országok teljesítményét. Ezek az élet hossza, a tudás és a gazdasági erőforrások nagysága. Mindez lényegében csupán négy mutató kombinálását jelenti (születéskor várható átlagos élettartam; a beiskolázás színvonala alap- és középfokon; és az egy főre jutó bruttó nemzeti termék vásárlóereje), aminek következtében ez a jelzőszám tekinthető a legkevésbé átfogónak, melyben az oktatás messzemenően túlreprezentált.76 Az ISEW szintén olyan tényezőket vizsgál, melyek hozzájárulnak az életminőséghez. A GPI-hez hasonlóan levonja a környezeti károk értékét, a munkába járás kiadásait stb., ellenben hozzáadja a nem fizetett háztartási munka értékét. Ezenkívül figyelembe veszi a jövedelmi egyenlőtlenségek szintjét és a közlekedési balesetek költségeit is.77

Bármelyik indikátort is vizsgáljuk, a kutatások szerint az ipari társadalmakban az életminőség alakulása hosszú távon kapcsolódott a gazdasági növekedéshez. A 20. század utolsó évtizedeiben azonban ez az egyértelmű viszony megszűnt. Ugyanis ekkor az életminőség javulása egyre inkább elmaradt a gazdasági teljesítmény mögött, azaz a legfejlettebb országokban a gazdasági növekedés esetében a csökkenő hozadék elve lépett működésbe: a gazdasági teljesítmény minden 1%-os növekedése az életminőség annál kisebb javulását – több esetben egyenesen romlását – eredményezte.

Számítások bizonyítják, hogy 1975-1990 között Nagy-Britanniában az egy főre jutó GDP folyamatosan nőtt, de az életminőséget kifejező ISEW értéke jelentősen csökkent. Hasonló, ha nem is ennyire radikális eltérés látható több más olyan ország esetében is, melyekre vonatkozóan hasonló kutatások folytak (Hollandia, Svédország), míg Ausztria és Németország esetében az ISEW stagnált, Olaszország esetében pedig javult, ha nem is olyan mértékben, mint a GDP. Hasonló időszakban szintén csökkenést mutatott az amerikai GPI78 (8.2. ábra).

A legfejlettebb országokban tehát a gazdasági növekedés az 1970-es évek közepe óta nem eredményezte az életminőség javulását, sőt több esetben éppen annak romlása kísérte. Az életminőség kedvezőtlenebb fejlődésének fő okai elsősorban a környezet károsodása, a hátrányos helyzetű társadalmi rétegekhez tartozók arányának és a jövedelmi egyenlőtlenségeknek a növekedése volt.

8.2. ábra ► Az életminőség mutatójának (ISEW, illetve GPI) alakulása néhány országban a 20. század végén

A számítások figyelemre méltó eredménye – vagy inkább következménye – az, hogy az életminőséget jobban meghatározzák a nem piaci jellegű, mint a piachoz kötődő tevékenységek. Például a háztartásban folyó „termelőtevékenység" (főzés, takarítás, gyermeknevelés stb.) általában a GDP 25-45%-ának megfelelő értékkel bír. A szabadidő értéke ennél nagyobb értéket tesz ki. Így összességében a kibocsátás mintegy kétharmada nem jelenik meg a piacon, s a tulajdonképpeni GDP csak egyharmadot képvisel.79

A GDP/GNP kritikájaként megszületett ISEW és az életminőségre vonatkozó más hasonló mutatók ellenkritikát váltottak ki, melyek elsősorban arra vonatkoznak, hogy erőteljes értékválasztásokon alapulnak. Sokkal inkább arról van azonban szó, hogy esetükben az értékszempontok explicit módon megjelennek, míg a GDP/GNP esetében ugyancsak szerephez jutnak, de nehezebben kimutathatóak. Az életminőségre vonatkozó kutatások minden nehézségük ellenére felhívták a figyelmet a bruttó hazai termék és a gazdasági kibocsátás más mutatóinak hiányosságaira és a gazdasági növekedés mellett annak környezeti és társadalmi hatásait is figyelembe vevő gazdaságpolitika szükségességére.

A fenntartható gazdasági növekedés gondolata – különösen a környezetvédelem tekintetében – az ezredfordulóra a közbeszéd fontos tárgya lett Európában.

Ma már minden országban kutatások sora foglalkozik a gazdasági növekedés hátrányos következményeivel, illetve ezek elkerülésének módjaival. Tény, hogy a kormányok és politikusok továbbra is ragaszkodnak az olyan egyszerű mérőszámok használatához, mint az infláció, a kamatlábak vagy éppen a GDP-növekedés üteme, s így ezek a nyilvánosságban is nagy szerepet kapnak. Ennek fő oka az, hogy a politika a könnyen kommunikálható tartalmakat részesíti előnyben. Ezenkívül a politikusok rendszerint a néhány éves választási ciklusokhoz alkalmazkodnak és igyekeznek ezalatt látható eredményeket elérni, márpedig az életminőséget döntően befolyásoló tényezők jelentős része csak hosszabb távon befolyásolható. De a fenntartható növekedés gondolata azért utat talált a politikába is, sőt hivatalos elismerést is nyert: egyebek között az EU fontos politikai céljává vált. Ugyanez érvényes az életminőséget figyelembe vevő mutatószámokra, hiszen az ENSZ újabban hivatalosan is figyelembe veszi a gazdasági kibocsátás számításainál az előidézett környezeti változásokat. Ennél is fontosabb azonban, hogy bár a médiában és a politikában a gazdasági növekedés továbbra is úgy jelenik meg, mint a kormányok és társadalmak teljesítményének fő mutatója, a választópolgárok politikai magatartását ennél jóval szélesebb körű megfontolások befolyásolják. Vagyis ők döntéseiknél figyelembe veszik azokat a tényezőket is, melyeket az életminőség fogalma alatt szokás összefoglalni, ami a legnagyobb garanciáját adja annak, hogy ezen a téren kedvező változások mehetnek végbe.