Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

9. fejezet - 9. Politika és társadalom

9. fejezet - 9. Politika és társadalom

A politika a társadalmi élet azon szférája, melyben a társadalom működését meghatározó döntések megszületnek, s egyben azok végrehajtását is biztosítják. A politikai események és politikai struktúrák valamint a társadalmi jelenségek közötti viszonyra vonatkozóan mindazonáltal változatos értelmezések léteznek. A társadalomtörténet-írás hosszú tradíciója szerint a társadalmi tényezők jelentős, sőt meghatározó szerepet játszanak a politikai viszonyok alakulásában. Így például a társadalomban lévő vallási különbségek hatnak a különböző pártok támogatottságára, de a foglalkozási szerkezet változása is alapvetően befolyásolja egyes politikai irányzatok sorsát. Ez lényegében megegyezik a politikai szociológia klasszikus megközelítésével, mely szerint a politikát döntően a társadalmi szerkezet sajátosságai határozzák meg.1 Ugyanakkor a modern politikatudományi gondolkodás képviselői – Niklas Luhmann és mások – abból indulnak ki, hogy a politika a modern társadalmak külön alrendszerét képezi, ami elhatárolódik más alrendszerektől, s azokhoz hasonlóan magas fokú autonómiával rendelkezik.2 Ez a különállás mindenekelelőtt sajátos logika alapján működő politikai intézményekben jelenik meg, véli a politikai institucionalizmus irányzata, bemutatva, hogy a különböző politikai szervezetek miként tartják fenn magukat hosszú távon, s igyekszenek fokozni befolyásukat. Mások a társadalmi tényezőkkel szemben a politikai kultúra vizsgálatának fontosságát hangsúlyozzák az állam és a politika világának megértésében.3 E fejlemények hatására az 1960-as évektől mind többen vonták kétségbe annak létjogosultságát, hogy a politikai magatartást egyoldalúan társadalmi okokra vezessék vissza, s vélték úgy, hogy az állam és a politika maga is erőteljesen befolyásolhatja a társadalom fejlődését. Így az utóbbi néhány évtizedben a politika és a társadalom kapcsolata a történetírás jelentős kutatási területévé vált.

A következőkben mi is áttekintjük a 20. századi európai politikai és társadalmi fejlődés néhány fontos kapcsolódási pontját, melyek közül a gazdaságpolitikával és a szociálpolitikával már foglalkoztunk. A könyv céljainak megfelelően a politikai rendszerek működésének legközvetlenebb társadalmi vonatkozásaira koncentrálunk, s nem lesz szó az alkotmányos berendezkedésről, így a parlamentekről, de a kormányokról és a politikai döntéshozatali mechanizmusokról sem. Ez a politikatudomány szempontjából nyilvánvalóan féloldalassá teszi az ábrázolást. Elfogadjuk azonban azt, hogy az említett institucionalista és más megközelítések szintén fontosak a politika világának megértéséhez, ezért több helyen ezek szempontjait is igyekszünk érvényesíteni Európa 20. századi viszonyait vizsgálva. Így elsőként a társadalmi törésvonalakkal foglalkozunk, melyek a politikai élet kereteit adják. E törésvonalak a választójog kiterjesztése következtében jutottak növekvő szerephez a 20. század során, ami a következő rész tárgya. A pártok alapvető szerepet töltenek be a törésvonalak feltérképezésében, esetleg elmélyítésében, a választói akarat közvetítésében és a választók politikai mozgósításban, így a pártrendszerek 20. századi fejlődését is tanulmányozzuk, külön részt szánva az ezen a téren a század végén bekövetkezett jelentős átalakulásnak. A politikai kultúra és a század során a politikai folyamatokat egyre alapvetőbben befolyásoló média fejlődése után végül kiemelten tárgyaljuk a századvég egész Európa jelenkori történetét alapvetően befolyásoló fejleményét, a kelet-közép-európai és délkelet-európai országokban lezajlott rendszerváltást.

A politikai szerveződés alapjai: társadalmi törésvonalak

A társadalmak tagjai körében mindig sokféle elképzelés él arra vonatkozóan, hogy milyen elvek szerint működjön a közösség. A politikatudomány és a közgazdaságtan kissé elvont nyelvén ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az egyének és társadalmi szerveződések szükségletei és igényei korlátlanok, míg az erőforrások ezekhez képest szűkösek, ezért a társadalom tagjai között verseny folyik a szükségletek kielégítéséért. Mind a szükségletek, mind pedig az erőforrások részben anyagi jellegűek lehetnek – például jövedelem –, részben pedig nem anyagi jellegűnek tekinthetők – mint presztízs, elismerés, igazságosság stb. A szükségletek megjelenítése és kormányzati politikává formálása, valamint az igények kielégítéséért folytatott verseny során fellépő konfliktusok szabályozása egyaránt a politikai rendszer feladata. Társadalomtörténeti kiindulópontunknak megfelelően elsőként azzal kell foglalkoznunk, hogy a politikai intézmények által szabályozni és megoldani kívánt konfliktusok milyen módon keletkeztek a vizsgált időszakban.

A politikatudomány törésvonalaknak (cleavage) nevezi azokat a mély és tartós különbségeket, melyek a politikai vélemény és cselekvés tekintetében a társadalom tagjai között fennállnak. Másként fogalmazva a társadalmi törésvonalak azokat a legfontosabb konfliktusokat/igényeket jelenítik meg, melyek a társadalomban a politikai alternatívákat illetően léteznek, illetve létezhetnek. A törésvonalak nem feltétlenül vezetnek ellentétekhez, legalábbis nem állandó jelleggel, s a belőlük származó konfliktusok erőssége sem egyforma, vagyis a törések nem egyforma mértékben fontosak a politikai folyamatok szempontjából. A politikai élet intézményei – például a pártok, érdekképviseleti szervezetek – döntően a törésvonalak alapján szerveződve próbálják a választók érdekeit képviselni, s ezzel a választókat maguk mellé állítani. A definíciónak megfelelően a törésvonal erőssége és viszonylag hosszú ideig folyamatos fennmaradása kell ahhoz, hogy a társadalmi csoportoknak egy elhatárolható és tartós világszemléletet adjon, ami miatt érdemes létrehozni és fenntartani politikai szervezeteket. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a pártok nem egyszerűen leképezik a törésvonalakat, hanem bizonyos mértékben képesek azokat maguk is alakítani: felerősíteni vagy jelentőségüket csökkenteni, attól függően, hogy szervezeti érdekeik mit kívánnak. Ugyanez érvényes más politikai intézményekre és a politikai elitre is, melyek szintén aktív módon vesznek részt a politikai folyamatban.

Érdekkülönbség és törésvonal számtalan létezett a 20. század során és létezik a jelenben az európai társadalmakban. A szakirodalom a politikai fejlődés szempontjából a következőket tartja a legfontosabbnak:4

  • vallási törésvonal, melynek alapja a vallásokhoz, illetve az egyházakhoz való viszony, valamint a különféle egyházaknak egymáshoz való viszonya;

  • etnikai törésvonal, mely az adott politikai egységben élő nemzetek, illetve nemzetiségek közötti konfliktusokból jön létre;

  • osztálytörésvonal, melyet a munkavállalók és a munkaadók közötti érdekkülönbségek eredményeznek;

  • regionális törésvonal, mely a falu és a város, illetve a különböző régiók közötti érdekellentétek miatt kialakuló érdekellentétekből származik;5 és

  • a megelőző rendszerhez és a status quóhoz való viszony alapján kialakult törésvonal. A törésvonalak ezen rendszere természetesen nem érvényes a 20. századi diktatúrákra, melyekben emellett igazi értelemben vett pártok sem léteztek.

◄ VALLÁSI TÖRÉSVONALAK ► Mint Stein Rokkan norvég politológus nagy hatású munkáiban bemutatta, a 20. századi európai politikai tagoltság és pártszerkezet előzményei a reformáció időszakáig vezethetők vissza.6 A reformáció következtében alakult ki az a vallási-kulturális jellegű különbség a katolikusok és protestánsok között, mely a következő évszázadokban mind az európai társadalmak között, mind pedig a társadalmakon belül konfliktusokhoz vezetett. A 20. század során – mint egy későbbi fejezetben látni fogjuk – az európai országok mindegyike jelentős mértékű szekularizációs folyamaton ment keresztül. Ennek során csökkent az egyházak befolyása az emberek mindennapi életére, ami például kifejeződött a vallási szertartásokon való részvétel gyakoriságának csökkenésében. Ennek ellenére a vallás továbbra is megmaradt olyan fontos társadalmi törésvonalnak az európai társadalmakban, mely kihat a politikai folyamatokra. Sőt, a szekularizáció maga teremtett új hasadást a vallásos és nem vallásos – esetleg vallásellenes – társadalmi csoportok között.

Mindazonáltal az egyes társadalmakon belül a vallási alapú konfliktusok erőssége jelentősen eltért, s nem utolsósorban attól függően változott, hogy katolikus, protestáns, vagy vegyes vallási megoszlású társadalmakról volt szó. A homogén katolikus vallású országokban – pl. Olaszország, Spanyolország, Portugália, Ausztria – rendszerint nagy volt a katolikus-világi ellentét jelentősége. Ezekben az országokban a katolikus egyház képes volt erős vallásos jellegű társadalmi intézményeket – iskolákat, szakszervezeteket, kulturális egyesületeket, sajtót – létrehozni, melyek hátteret nyújtottak a politikai szerveződéshez is. A katolikus egyház különösen a vallásos oktatás terén védelmezte pozícióit: a 19. században még elsősorban a gyakran élesen egyházellenes liberálisokkal, majd a 20. században már inkább a szociáldemokratákkal szemben.

Belgiumban például az 1950-es évekig húzódott az egyfelől a katolikus egyház, illetve az egyházi oktatást előnyben részesítő szülők, másik oldalon a világi oktatást preferáló politikai erők közötti konfliktus, mely végül kompromiszszummal ért véget. A vegyes vallási megoszlású társadalmakban – pl. Hollandia, Németország, Svájc – a felekezeti hovatartozás különösen fontos politikai törésvonallá vált. Itt ugyanis már nemcsak a vallásos-nem vallásos dimenzió számított a pártalakulás során, hanem az is, hogy milyen felekezetekhez tartozott a lakosság. A legjellemzőbb példa erre Hollandia, ahol a 19. század végétől három nagy felekezet – két protestáns és a római katolikus – három egymástól független kulturális és politikai intézményrendszert hozott létre. Ezt a jelenséget a szakirodalomban „pilléresedés"-nek vagy „oszloposodás"-nak (versauling) is nevezik. A pilléreket, vagyis a kifelé zárt intézményrendszert az állam is elismerte, s azok csak az 1960-as évektől kezdtek meggyengülni. Ennek megfelelően a 20. század nagy részében három nagy felekezeti párt működött, melyek csak 1979-1980-ban egyesültek. A protestáns országokban – Nagy-Britanniában, és Skandináviában – a vallás szerepe lényegesen kisebb volt a politikai tagoltság kialakulásában. Itt ugyanis államegyház működött, melynek gyakorlatilag mindenki tagjává vált, így az egyház nem válhatott autonóm politikai tényezővé. Emellett a protestantizmus sokkal kevésbé volt ellenálló a világi hatásokkal szemben, mint a katolicizmus.

◄ ETNIKAI ÉS NYELVI JELLEQŰ TÖRÉSEK ► Az etnikai jellegű törésvonalak jelentősége mindenekelőtt a nemzetfejlődés történeti sajátosságaival függ össze. Európa egyes régióiban – így különösen Kelet-Közép-Európában és Délkelet-Európában – a nemzeti és az állami keretek nem egyeztek meg, hanem többé-kevésbé egységes nemzetállamok helyett soknemzetiségű alakulatok jöttek létre. Ennek következtében az ilyen jellegű politikai konfliktusok jelentősége már a 20. század elején és a két világháború között is lényegesen nagyobb volt, mint a sokkal homogénebb etnikai összetételű Nyugat-Európában. Ráadásul Nyugat-Európában a nemzetállam vált a demokratikus politizálás keretévé. A kelet-közép-európai és délkelet-európai régió két világháború közötti története bőséges példatára az etnikai jellegű politikai konfliktusoknak a szerb-horvát szembenállástól a szudétanémet-cseh ellentétig.

A második világháborút követő évtizedekben a kérdéssel foglalkozó kutatók többsége úgy vélte, hogy az etnikai-nyelvi jellegű törésvonalak jelentősége teljesen háttérbe szorul az idők során. Seymour Martin Lipset és Stein Rokkan egyaránt úgy érveltek, hogy a társadalmak modernizációjával az etnikai jellegű ellentétek elveszítik jelentőségüket az osztály- vagy a gazdasági szerkezet okozta szembenállások mellett.7 Az 1970-es évek nyugat-európai – majd az 1990-es évek kelet-közép-európai és délkelet-európai – fejleményei azonban ennek az ellenkezőjét bizonyították. Az etnikai jellegű konfliktusok Észak-Írországban, Baszkföldön vagy Belgium flamandok lakta részein, majd a Balkánon az etnikai dimenzió tartós és helyenként erősödő jelentőségét mutatták általában a politikában, de szűkebben a pártformálódásban is.

Az etnikai konfliktusok intenzitása rendkívül nagy lehet, olyannyira, hogy ezek akár polgárháborúhoz is vezethetnek. Ugyanúgy azonban, mint a vallási törésvonalak esetében, egy társadalom etnikai sokszínűsége sem eredményez törvényszerűen súlyos ellentéteket. Ezek csak abban az esetben jöhetnek létre, ha az etnikai azonosulás magas fokot ér el, s elnyomja az egész politikai nemzettel való azonosulást. Jól mutatják ezt a második világháború utáni Nyugat- Európában a három etnikailag leginkább megosztott ország, Svájc, Belgium és Spanyolország példái. Az etnikai és nyelvi konfliktusok ezekben az államokban eltérő jelentőségre tettek szert a politikai tagoltság kialakulásában. Svájc esetében az 1970-es évektől rendelkezésre álló adatok azt mutatják, hogy az etnikai sokszínűség ellenére a lakosság nagyobbik része – s ezen belül is különösen a német nyelvűek – számára a svájci nemzet, s kevésbé a saját kanton vagy a saját nyelvi csoport jelentette az azonosulási pontot.8 Ennél bonyolultabb volt Belgium helyzete, ahol ugyancsak az 1970-es években a lakosságnak csak kisebbik része, 42%-a rendelkezett belga nemzeti identitással. Ez azt jelentette, hogy az etnikai megosztottság a nemzeti identitás egyfajta válságával párosult. Spanyolországban ismét teljesen eltérő helyzet alakult ki, mert néhány régióban – Asztúria, León, Kasztília – a lakosság túlnyomó része azonosult Spanyolországgal, a spanyol nemzettel, míg ez másutt inkább közepes mértékű volt (Katalónia), néhány tartományban – Galícia, Vasco és Navarra, vagyis Baszkföld – pedig a lakosság nagyobbik hányadának lojalitása inkább a régióhoz, mint az egész országhoz fűződött.9

◄ OSZTÁLYALAPÚ TÖRÉSVONALAK ► Az osztályellentétek alapja a munkavállaló és a munkaadó gazdasági jellegű érdekkülönbsége. Kevés kétségünk lehet afelől, hogy a 19. század végén és a 20. század első felében az európai társadalmakat jellemző széles vagyoni és jövedelemeltérések jelentős szerephez jutottak a politikai pártok szerveződésében. A 19. század végén megalakult szociáldemokrata pártok eleve mint osztálypártok jöttek létre, melyek elsősorban a munkásság érdekeit kívánták képviselni, s felléptek annak választójogáért is. A választójog kiterjesztésével – melyről később lesz szó – szavazói bázisuk kiszélesedett, mely így a munkásság mellett szélesebb munkavállalói rétegeket is magában foglalt. A társadalmi rétegződés alakulásának és a jóléti állam tevékenységének korábbi fejezetekben megismert tendenciái – elsősorban a jövedelemkülönbségek mérséklődése – az 1950-es évektől számos kutatót – így Ralf Dahrendorfot vagy Gerhard Lenskit – arra ösztönöztek, hogy az osztálykonfliktusok jelentőségének csökkenését jósolják az ipari társadalmakban.10 Mindazonáltal ez a vélemény nem vált teljes körűen elfogadott állásponttá a politikatudományban, s a jövedelmi különbségek Európa-szerte megfigyelhető növekedése az 1970-es évektől már inkább az ellenkező interpretáció híveinek érveit gyarapította. Empirikus kutatási eredmények szerint az osztályalapú törésvonal nem vált jelentéktelenné, de súlya csökkent a második világháború után Nyugat-Európában.11 Ezt támasztja alá, hogy az osztályhoz való tartozás a második világháború után mind kisebb szerepet játszott a szavazási magatartásban. Az ún. Alford-index azt mutatja, hogy az 1950-es és az 1980-as évek között Franciaország és Olaszország kivételével mindenhol csökkent azoknak a száma, akik osztályalapon választottak pártot (9.4. táblázat). Ugyanakkor az országok közötti eltérések mindvégig számottevőek maradtak. Skandináviában, Nagy-Britanniában és Olaszországban a csökkenés ellenére továbbra is nagyobb jelentősége volt a pártválasztásban annak, hogy a választók milyen társadalmi osztályhoz tartoztak, ezzel szemben Németországban, Svájcban, Írországban kisebb. Utóbbiakban más tényezők fontossága nőtt meg: ilyenek például az állami újraelosztásból való részesedés mértéke, a munkahely jellege vagy az életmód.12

◄ REGIONÁLIS TÖRÉSVONALAK ► Ha a régiók, illetve településtípusok között jelentős különbségek vannak – például a gazdaság fejlettsége terén –, akkor ezek is politikai konfliktusokká transzformálódhatnak. A vidék és a város közötti ellentétek jelentik az egyik típusát e törésvonalnak, melyek egy része hagyományosan az agrár- és az ipari szektor között alakul ki. Mivel a kormányzatok az adórendszer, a beruházási politika révén és más eszközökkel is jelentősen képesek befolyásolni az egyes ágazatok jövedelmezőségét, ezért ezek számára nem közömbös, hogy milyen politikai képviselettel rendelkeznek. Rokkan szerint a vidék-város ellentét elsősorban ott vált jelentős törésvonallá, ahol az állam a városi érdekek képviseletét előnyben részesítette a vidéki érdekekkel szemben. A város-vidék konfliktus azonban nem csupán gazdasági, hanem kulturális jellegű is lehet. Az ipari forradalom nyomán felgyorsult urbanizáció jelentősen eltérő kultúrát hozott létre, melyet az egyének elszigeteltsége, az individualizáció jellemzett, szemben a falvakban továbbra is inkább fennmaradó közösségi életformával. Ennek politikai következményei is voltak: a nagyvárosi lakosság fogékonyabb volt a politikai radikalizmusra, mint a vidéki népesség. Ez a különbség nagy jelentőséghez jutott az első világháborút követő forradalmak időszakában, amikor a nagyvárosi tömegmobilizációval és baloldali radikalizmussal szemben a falvak lakossága jórészt mozdulatlan maradt. Azonban nem csupán vidék és város között létezhetnek politikai jellegű konfliktusok, hanem egész régiók között is. A 20. század során mindvégig erősek az ilyen vonások a nagy területi fejlettségi különbségekkel rendelkező Olaszországban.13 Természetesen az eltérő etnikai, vallási vagy más jellemzők felerősíthetik a regionális törésvonalak jelentőségét, mint ezt például a katolikus Bajorország esetében láthatjuk a második világháború után. Regionális törésvonalról azonban csak akkor van értelme beszélnünk, ha a területi elkülönülés nemcsak egybeesik a vallási vagy más határokkal, hanem a lehetséges fő konfliktusforrássá válik.

◄ AZ ANCIEN RÉGIME-HEZ FŰZŐDŐ VISZONY MINT TÖRÉSVONAL ► A 20. század elején a leghosszabb múlttal rendelkező politikai pártoknak a liberális és a konzervatív pártok számítottak, melyek azonban ekkor nehezen voltak elhelyezhetők a fenti négy törésvonal alapján. Ezek a politikai irányzatok ugyanis eredetileg a 18. századi ancien régime-hez való viszonyuk alapján különültek el. Amikor ez a konfliktus már veszített jelentőségéből, s az általános választójog bevezetése teljesen átalakította a választók összetételét, a hagyományosan a tulajdonosi érdekeket képviselő liberális pártok marginalizálódni kezdtek. A visszaesés mindenütt végbement, de különösen gyors volt Skandináviában és Nagy-Britanniában. Utóbbi országban az 1930-as években rövid idő alatt teljesen visszaszorult a Liberális Párt. A konzervatív pártokat szintén kihívás érte az ideológiailag számos tekintetben hasonló, de a társadalmi szolidaritás elveit hangsúlyosan képviselő kereszténydemokrata/keresztényszocialista pártok megjelenésével és megerősödésével. Ezek a legtöbb országban kiszorították a konzervatív pártokat, de közel sem mindenütt, mint azt szintén Nagy-Britannia példázza.

A megelőző rendszerhez való viszony különösen fontos törésvonallá vált az 1990-es évektől a posztkommunista országokban, ezek közül is elsősorban azokban, ahol a diktatúra tárgyalások útján, s nem forradalom vagy tömegmozgalmak révén szűnt meg. A kommunista elit elkerülte a felelősségre vonást, de emellett befolyását és hatalmát is sok területen – például a gazdaságban vagy a médiában – átmentette az új rendszerbe. Ez nem csupán jelentős erkölcsi kérdéseket vetett fel, hanem a megőrzött gazdasági és más privilégiumok eltorzították a politikai versenyt, előnyöket biztosítva a volt kommunista elitnek és a velük politikai téren együttműködőknek. Ez volt az alapja annak, hogy a kommunista diktatúrához és annak haszonélvezőihez való viszony az 1990-es években fontos politikai törésvonallá vált az új demokráciákban.

A törésvonalak mentén megszerveződő társadalmi erők akkor alakíthatják megfelelően a politikát, ha a népképviselet megfelelően működik, s a választók akarata a parlamentben és a kormányzati munkában is kellően megjelenik. Ez nagymértékben függ a választójogtól, így ennek történeti alakulása különös figyelmet érdemel.