Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Részvétel a politikai döntéshozatalban: a választójog fejlődése

Részvétel a politikai döntéshozatalban: a választójog fejlődése

A politikai rendszerek működése szempontjából a 20. század alapvető fontosságú fejleménye volt a választójog kiterjesztése - és ennek eredményeként végül az általános választójog kialakulása –, valamint a parlamentarizmus kiteljesedése.14A legtöbb európai országban a választójog és a demokratikus, parlamentnek felelős kormányzás is csak részlegesen valósult meg a 19-20. század fordulójáig. Valamilyen népképviseleti intézmény ugyan ekkor már szinte minden európai országban működött, de ezek nem nevezhetők mai értelemben vett demokratikus intézményeknek. Sokkal inkább – Richard Rose kifejezésével – alkotmányos oligarchákról beszélhetünk ezekben az esetekben is, mivel a kormányok jogi keretek között és azok tiszteletben tartásával működtek, de a hatalmat egy kisebbség gyakorolta.

Ennek oka mindenekelőtt az volt, hogy a választójog valamilyen szempontból mindenhol korlátozott volt. Egyes országokban a férfiak ekkor már általános választójoghoz jutottak. Közéjük tartozott Franciaország (1848, ill. 1875), Svájc (1848), Németország (1867), Görögország (1877) és Norvégia (1898) (9.1. táblázat). A nők azonban a századfordulón ezekben az országokban sem választhattak. A többi európai államban pedig a férfiaknak is csak kisebb része gyakorolhatta ezt a jogot, mégpedig cenzus alapján: a feltétel vagy valamilyen jövedelmi/vagyoni, vagy képzettségi szint volt. Ezenkívül a választások gyakran nem voltak titkosak, ami lehetőséget nyújtott a kiszolgáltatottabb rétegek – például az alkalmazottaknak a munkáltatók általi – befolyásolására. Torzíthatta az eredményt a választókerületek eltérő nagysága is, néhány országban pedig külön listák léteztek az egyes választói csoportok számára, melyek megint csak aránytalan képviseletet eredményeztek.15

9.1. táblázat - 9.1. táblázat ► A választójog kibővítésének és az általános választójog bevezetésének időpontjai egyes európai országokban

A választásra jogosultak aránya a kibővítés előtt

Első kibővítés (Alsóház)

Későbbi kibővítések

Az egyenlőt-lenségek jellege

Az egyen- lőtlensé- gek vége

Férfi választójog

Általános választójog

Anglia

1830:

2,3%

1832

1867

1884

Üzletemberek, egyetemi szavazatok

1948

1918

1929

Franciaország

1815:

0,25%

1830

1793

1848

1875

1945

Hollandia

1851:

2,4%

1887

1896

1917

Belgium

Írország

1831:

1%

1830:

0,2%

1848

1832

1893

1867

1884

Többszavazatosvál.jog

Üzletemberek, egyetemi szavazatok

1919

1923

1919

1918

1949

1923

Poroszország/

Németország

Ausztria

1873:

6%

1882

1897

Ötödik

kúria

Három osztály szerinti vál.jog

Világos különbségek a kúriák között

1919

1907

1849/

1867

1907

1919/

1919

1919

Svájc

Svédország

1865:

4,8%

1909

Adóosztályok szerint súlyozott szavazatok

1920

1848

1971

1920

Dánia

1849:

14-15%

1866

1849 (30 év)

1915

Norvégia

1814:

10%

1885

1898

1915

Finnország

Olaszország

1871:

2,3%

1882:

7%

1912

1919

1906

1945


Forrás: Stein Rokkan: Staat, Nation und Demokratie in Europa. Aus seinen gesammelten Werken rekonstruiert und eingeleitet von Peter Flora. Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2000. 306-307.

Ezenkívül az első világháború előtti időszakban a parlamentarizmust szinte mindenütt korlátozták. Még a viszonylag kiterjedt választójog alapján lebonyolított, s szabad választások eredményeként felálló parlamentek sem tudták teljes mértékben ellenőrizni a kormányokat, mert az uralkodónak, esetleg valamilyen más, nem választás útján felálló testületnek széles körű jogosítványai voltak ezen a téren.16

Leginkább Franciaország politikai intézményrendszere közelítette meg a demokratikus választások és a parlamentarizmus ideálját a 19. század végén. Itt ugyanis az 1852-es korlátozás után 1875 óta ismét minden férfi választójoggal rendelkezett, s a köztársasági elnök és a kormány a parlamentnek voltak felelősek. Nagy-Britanniában a világháború előtt a felnőtt férfiak kétharmada rendelkezett választójoggal, s ezek a parlament alsóházát (House of Commons) szabad és titkos módon választották. Az arisztokráciából álló, öröklődés útján rekrutálódott felsőház (House of Lords) azonban jelentős jogkörökkel rendelkezett a törvényhozás terén egészen 1911-ig, amikor a hatáskörök ütközése következtében előállt alkotmányos válságot az alsóház javára rendezték. Németországban a szövetségi parlament alsó házát (Reichstag) szabad választásokon, a felnőtt férfiak választották, azonban a Reichstagnak gyakorlatilag nem volt beleszólása a külügyekbe és a hadügyekbe, ahol a császár dominált, s a költségvetés elfogadása terén is léteztek korlátok számára. A messze legnagyobb lakosságú, s az egész Németországot úgyszólván uraló országrész, Poroszország választójoga cenzuson alapult, s nem biztosított arányos képviseletet: a választópolgárok három, eltérő nagyságú csoportba voltak sorolva, s ezek mindegyike a porosz parlament képviselőinek egyharmadát küldhette.

Az első világháború megingatta a hatalmat gyakorló korábbi elitek pozícióit, mobilizálta a lakosság politikai jogokkal nem rendelkező részét, s így hozzájárult a parlamentarizálódáshoz és a választójog kiterjesztéséhez is. A háborút követően létrejött új államok Jugoszlávia kivételével a köztársasági államforma mellett döntöttek, s ugyanezt tette Ausztria és Németország is. Ennek megfelelően ezekben az országokban a parlamentek felelősségi köre is megnőtt. Az első világháború után azokban az országokban, ahol ez még nem történt meg, minden férfi vagy legalábbis többségük megkapta a választójogot. Ami a nőket illeti, néhány országban már az első világháború előtt és alatt választójoghoz jutottak. Közöttük az első Finnország volt (1906), majd Norvégia (1913), Dánia és Izland (1915) következett. Az első világháborút követően számos további országban is megkapták a nők a választójogot, továbbra is kivételt jelentettek azonban a következők: Olaszország, Görögország, Spanyolország, Belgium, Franciaország és Svájc. Korlátozások mindazonáltal továbbra is léteztek, még ha ezek a korábbiaknál jóval kisebb jelentőségűek is voltak17 (9.1. táblázat). Láthatunk visszalépéseket is ezen a téren: Magyarországon a kisebb településeken 1922-ben a titkos szavazás helyett ismét bevezették a nyílt szavazást, ami komolyan korlátozta e jog gyakorlását. Ezenkívül átmenetileg szigorították a műveltségi cenzust, s a választójog gyakorlásának egyéb feltételeit, ami a választójogosultak arányának jelentős csökkenéséhez vezetett.18

Paradox módon a választójog kiterjesztése nem feltétlenül járt a demokratikus politikai rendszer kialakulásával, illetve megszilárdulásával az első világháború után, ami a választójog mellett más tényezők fontosságát mutatja ebben a folyamatban. Az első világháború következményei – mint az infláció, a háborút követő forradalmak, s különösen a Szovjetunió létrejöttének radikalizáló, valamint a rossz békék destabilizáló hatása, később a világgazdasági válság –, valamint a hosszabb távon ható tényezők, mint a nemzetfejlődés zavarai egyaránt hozzájárultak a demokratizálódás kudarcaihoz. A választójog mellett a népképviselet működését befolyásoló tényezőkkel nem tudunk részletesen foglalkozni, de közülük a politikai kultúráról a későbbiekben szó lesz.

Azt, hogy a széles körű választójog önmagában nem garantálta a demokratikus politikai rendszer stabilitását, leginkább a weimari Németország példája mutatja. Itt 1932-ben a szélsőbaloldali és szélsőjobboldali pártok együttesen a szavazatok abszolút többségét kapták. Ez a választási eredmény ugyan ekkor még nem jelentette azt, hogy a szélsőségek kormányra kerültek, de végül döntően hozzájárult a weimari demokrácia „önfelszámolásához". Sőt, a választójog kiterjesztése nagyban elősegítette a politikai mobilizációt, ami viszont a gyakran totalitariánusnak is nevezett rendszerek létrejöttének egyik előfeltétele volt. Ilyen – a kommunista SZU-tól eltekintve – a két világháború között csak Olaszországban és Németországban alakult ki, de ennél lényegesen több országban jött létre olyan rezsim, ahol a demokratikus elvek nem valósultak meg egészében, vagy a rendszerek egyenesen autoriternek tekinthetők. Az újonnan alakult államok közül egyedül Csehszlovákia nem tartozott ebbe a csoportba.

Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy – főként Északnyugat-Európában és Skandináviában – a választójog két világháború közötti kiterjesztése nagyban hozzájárult a demokratikus rendszerek létrejöttéhez. Itt a korábbi korlátozásokat – fokozatosan vagy egyszerre – megszüntették, s így 1939-re már kilenc európai országban minden felnőtt férfi és nő rendelkezett választójoggal. Ezek a következők voltak: Norvégia, Svédország, Dánia, Finnország, Írország, Egyesült Királyság, Luxemburg, Hollandia és Csehszlovákia.

Ezekben az államokban a választójog kiterjesztése egyben azt jelentette, hogy a polgárok többségét – legalábbis relatív többségét – alkotó kétkezi munkások és más munkavállalók döntő befolyáshoz jutottak a politika irányításában. Mivel a gyakran radikális munkáspártok esetleges meghatározó szerepe riasztó perspektívának tűnt a többi politikai erő számára, ezért az egyéni kerületeken alapuló, a „győztes mindent visz" (first-past-the-post) elven működő választójogi rendszereket gyakran már a két világháború között átalakították arányos képviseletté. Ez a parlamenti helyeket nagyjából olyan arányban osztotta el a pártok között, mint amilyen arányban azok a szavazatokból részesedtek, vagyis egyrészt a kisebbségnek is jutottak parlamenti helyek, másrészt a szavazók között relatív többséggel rendelkezve nemigen lehetett önállóan kormányozni, csak koalíciót kötve.19

A második világháborút követő években a nők Belgiumban és Franciaországban is megkapták a választójogot, így csupán Svájc maradt kivétel, ahol a nőknek még 1971-ig kellett várniuk a választásokon való részvételre. Ezzel lényegében lezárult a választójog kiterjesztése, vagyis a polgári jogok (szólás-, sajtó és gyülekezési szabadság) mellett immár a politikai jogok is általánossá váltak Nyugat-Európában. A polgári és a politikai jogokkal azonban – mint Thomas

  1. Marshall érvelt – akkor tudtak megfelelően élni az állampolgárok, ha azokat szociális jogok (egészségügyi ellátás, garantált minimális jövedelem, ingyenes oktatás stb.) is kiegészítették.20 A második világháború utáni évtizedek fejlődése – mint egy korábbi fejezetben láttuk – egyértelműen abba az irányba mutatott szerte a Európában, hogy az állampolgárság szociális jogokkal is párosuljon, amit – főként liberális oldalról – csak a század végén kérdőjeleztek meg.