Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Politikai pártok: rendszerek és családok

Politikai pártok: rendszerek és családok

A bemutatott társadalmi törésvonalak, illetve a választói akarat és a politikai döntéshozatal közötti legfontosabb közvetítő intézményeknek demokratikus rendszerekben a politikai pártokat tekinthetjük. A pártok olyan önkéntes szerveződések, melyek a politikai hatalom megszerzésére törekszenek. Funkcióik közé tartozik a célkitűzés, az érdekek összesítése és képviselete, a választók mobilizálása, valamint a tagok, illetve szimpatizánsok toborzása is. Ez azt jelenti, hogy a demokratikus rendszerekben a pártok közvetlenül érintkeznek a választópolgárokkal és a különböző érdekszervezetekkel, s azok gyakran ellentmondásos törekvéseit, igényeit, kívánságait nemcsak érzékelik, hanem koherens, megvalósítható célokká, programokká alakítják, majd megjelenítik azokat. Eközben el akarják nyerni a polgárok támogatását, s a választási győzelem nyomán képviselőiket kormányzati és más állami funkciókba kívánják juttatni. A pártok és azok döntéshozói többé-kevésbé saját társadalmi-politikai elképzeléseiket is érvényesítik, melynek különösen tág tere nyílik akkor, ha kormányzati pozícióba kerülnek. Mindez a demokratikus rendszerekre érvényes. Pártok diktatúrákban is létezhetnek, de közöttük a politikai verseny korlátozott vagy hiányzik.

Természetesen a pártok működésén alapuló parlamentáris rendszer mellett a modern demokráciáknak más fontos intézményei is vannak: ilyen például a közvetlen demokrácia intézménye, amikor a polgárok referendumok/népszavazások útján a pártok és parlamentek közbeiktatása nélkül hoznak döntéseket. Ha azonban a választók népszavazásokon döntenének minden kérdésben, annak költségei rendkívül nagyok lennének: az alternatívák megismertetése, a szavazás lebonyolítása csak a résztvevők magas pénzügyi és időráfordításával lenne megoldható. Így bármennyire is hasznos lehet referendumok rendezése, a gyakorlatban egyik demokrácia sem nélkülözheti a pártokat – s persze a parlamenteket és kormányokat sem. Ezért is indokolt a pártok és pártrendszerek 20. századi fejlődésének bemutatása.21

Elvileg a társadalmi törésvonalak mentén, sőt azok minden kombinációjából külön pártok jöhetnek létre. Az öt hagyományos törésvonal jelentősége azonban a különböző társadalmakban és időszakokban változhat. Így a törések nem jelentenek automatikusan pártformálódást, mivel ilyen szervezetet rendszerint csak akkor alapítanak, ha megfelelő választói támogatásra van kilátás. Ha új politikai érdekellentétek keletkeznek egy társadalomban, ezek nagy valószínűséggel megjelennek a pártok programjaiban is. Ennek egyik formája, hogy a létező pártok közül egy vagy több vállalja az elhanyagolt érdekek képviseletét. Ha ez nem történik meg, s a konfliktus jelentős, akár új párt is létrejöhet ennek nyomán. Meg kell jegyezni, hogy a pártok támogatottságát a társadalmi törésvonalak erősségén kívül számos más tényező is befolyásolhatja: a vezetőik rátermettsége, szervezeti erősségük, vagy akár a média elfogultsága.

Egy párt hosszú távú fennmaradásához rendszerint három fő tényező szükséges: egyrészt az, hogy a párt jelentős társadalmi konfliktusokra alapozza programját; ezenkívül elengedhetetlen, hogy legyen egy (vagy több) világnézetében egységes társadalmi réteg, mely a bázisát adja; végül nélkülözhetetlen, hogy a párt tartós szervezeti kereteket legyen képes kiépíteni.

A második világháború után a pártfejlődés egyik fontos tendenciája volt, hogy a nagyobb pártok igyekeztek vonzóvá tenni magukat még szélesebb rétegek számára. Ezt azzal a céllal tették, hogy adott esetben akár maguk is kormányozhassanak, vagy a kormányok vezető erejét jelenthessék. Mindezt csak úgy érhették el, ha az eredetileg markáns, egy szűkebb társadalmi réteg érdekeit képviselő programjukat és annak igényeihez igazodó ideológiájukat átalakították. Üzeneteik így elmosódottabbá, kevésbé megkülönböztethetővé, esetleg egyenesen ellentmondásossá váltak. Mindez különösen érvényes volt a kereszténydemokrata és szociáldemokrata pártokra. E folyamat során előbbiek a vallásos jellegüket hangsúlyozták egyre kevésbé, míg utóbbiak az osztályharcról mondtak le. Ezeket a pártokat nevezik „mindenkit megszólító" pártoknak is (catch-all-parties). A kisebb pártok ellenben jobban megőrizhették karakterüket, azt, hogy egy-egy kisebb társadalmi csoport érdekeinek markáns képviseletére specializálódjanak.22

A politikai pártok és szervezetek sok egyedi vonást mutathatnak, de hasonlóságaik alapján csoportosíthatók is. A hasonlóságok megjelenhetnek a képviselt érdekek, értékek, a gyakorlati politikájuk terén. Négy világnézeti-politikai irányzat játszott különösen nagy szerepet a 20. századi Európában, melyeket pártcsaládoknak is szokás nevezni. Ezek a következők: a szocializmus/szociáldemokrácia, a kereszténydemokrácia, a konzervativizmus és a liberalizmus. Az alábbiakban ezen irányzatok fejlődésének fő vonásait ismertetjük, kiegészítve néhány más párttípussal is, melyek nem sorolhatók egyértelműen egyik pártcsaládba sem, de a bemutatott törésvonalak szempontjából jelentőséggel bírnak.23

◄ SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRTOK ► Az első szociáldemokrata pártok a 19. század utolsó évtizedeiben jöttek létre a magát önálló és egységes osztályként definiáló munkásság érdekeinek képviseletére. Fejlődésük ezen első időszakát radikális program, egy új társadalmi rendszer megteremtésének célja jellemezte. Parlamenti jelenlétük terén az első világháború hozott áttörést, amikor Nyugat-Európa legtöbb országában bekerültek a kormányba is. A háború alatti kormányzati együttműködésük a többi politikai erővel a szociáldemokrata pártokon belül is nagy vitákat váltott ki, s hozzájárult a reformisták és a radikálisok közötti már meglévő konfliktus kiéleződéséhez, majd a mozgalom szakadásához: a szociáldemokraták a társadalmat demokratikus, parlamentáris keretek között kívánták megváltoztatni, míg a kommunisták a hatalom erőszakos úton, forradalom révén való megszerzését tartották a követendő útnak. A kommunisták kiválása tovább csökkentette a szociáldemokrata mozgalom radikalizmusát, s elősegítette a parlamentáris rendszerbe való integrációjukat. Az 1920-as évektől a szociáldemokraták parlamenti és kormányzati szerepe megszokottá vált: Németországban például a weimari koalíció fontos részét alkották.

A század második felében a szociáldemokrata pártok további jelentős ideológiai átalakuláson mentek keresztül. Jól mutatja ezt a német SPD útja, mely a második világháború után kezdetben nem csak a tulajdonviszonyok terén képviselt marxista álláspontot, vagyis széles körű államosítást akart, de elutasította a NATO-t és a Közös Piacot is. 1959-ben Bad Godesberg-i kongresszusán azonban felülvizsgálta programját, s ettől kezdve reformista álláspontra helyezkedett. A második világháború után közülük több is átalakult, így az osztrák SPÖ (Sozialistische Partei Österreichs), a belga PSB (Belgische Socialistische Partij/Parti Socialiste Belge), vagy a holland PvdA (Partij van der Arbeid). Franciaországban és Olaszországban a szociáldemokrata pártok átalakulása az 1960-as évek végén következett be. Ezek a változások utat nyitottak a választói bázis bővítéséhez és a kormányképesség fokozásához. A szociáldemokrata pártok néppárttá váltak, vagyis nyitottak a középrétegek felé. Ennek előfeltétele volt, hogy lemondtak a szocializmus megvalósításáról. Ugyancsak hozzájárultak ehhez a korszak társadalmi-gazdasági változásai, mint az állam gazdasági szerepének fokozódása, a jóléti állam vívmányai, a jövedelemkülönbségek csökkenése, melyek mind mérsékelték a szociáldemokrata bázis és a szociáldemokrata pártok radikalizmusát. A második világháború után több nyugat- és észak-európai országban – Norvégia, Svédország, Ausztria – a szociáldemokraták nélkül elképzelhetetlen volt a kormányzás, de másutt is a parlamenti váltógazdaság részévé váltak. Az átalakulás azonban a programok és célok koherenciáját csökkentette, ami párosult azzal, hogy az 1970-es évek gazdasági nehézségeire a szociáldemokrata pártok nem tudtak meggyőző válaszokat adni, s különösen nem olyan megoldásokat, melyek megfeleltek volna hagyományos értékeiknek és szavazóbázisuk elvárásainak. Az 1970-es és az 1980-as években több országban visszaesett a szociáldemokrata pártok népszerűsége és sorra veszítették el kormányzati pozícióikat is. A brit munkáspárt és a német szociáldemokrata párt válasza az 1990-es években egy újabb ideológiai fordulat volt, melyet a „harmadik út" (Third Way), illetve „az új közép" (Die Neue Mitte) jelszavak fejeztek ki. E pártok programja ezáltal még inkább veszített karakteréből, de ez egyben lehetőséget nyújtott új rétegek megnyerésére is.

◄ KERESZTÉNYDEMOKRATA PÁRTOK ► A mai kereszténydemokrata pártok vagy elődjeik többnyire a 19. század végén és a 20. század elején keletkeztek. Létrejöttük válasz volt a korban hegemóniára törő liberalizmus korlátlan individualizmusára, s az osztályharcot hirdető szocializmus erősödésére, valamint a mindkettőt jellemző egyházellenességre. Kialakulásukban döntően közrejátszott az a konfliktus, ami az egyházak – különösen a katolikus egyház - és az általuk képviselt társadalmi csoportok, illetve az állam között kialakult a szekularizáció kérdésében. Elsősorban az egyházi iskolák, illetve a vallásos nevelés ügye volt e vita forró pontja. A keresztény társadalmi tanítás jegyében felléptek a társadalmi igazságosságért, melyhez ideológiai muníciót pápai enciklikák – a Rerum Novarum (1891) és a Quadragesimo Anno (1931) – is adtak. Felvállalták azoknak a rétegeknek érdekeit, melyeket a városi nagytulajdonosokat képviselő liberalizmus és a munkásságot reprezentáló szociáldemokrácia elhanyagolt. Így felléptek azért, hogy az agrárlakosság is részesedjen a választójogból. Elismerték a magántulajdonhoz való jogot, de a ennek közérdekből való korlátozását is támogatták. Kezdetben keresztényszocialista pártok is működtek, melyek szintén az állam erőteljes szerepét hangsúlyozták a szociális gondoskodás terén, ám a demokratikus jogok kiterjesztését kevésbé tartották fontosnak. Ezek a pártok a 20. században háttérbe szorultak a kereszténydemokrata pártok mögött. Az első világháború utáni időszakban e pártcsaládon belül különösen erős volt a Centrum Párt (Zentrum) Németországban, az Olasz Néppárt, az osztrák Kereszténydemokrata Párt, a holland kálvinista párt és már ekkor erős befolyással rendelkeztek a belga és a holland katolikus pártok is. A második világháború után a kereszténydemokrata pártok népszerűsége általában nőtt. Vallásos jellegük mérséklődött, politizálásuk alapját már nem az egyházak társadalmi kérdésekben elfoglalt álláspontja, hanem a kereszténység általános értékrendje jelentette. Ez hasonló nyitásként értékelhető, mint amit a második világháború után a szociáldemokrata pártoknál láthatunk, s hasonló következményekkel is járt: lehetővé tette a kereszténydemokrata pártok nagy néppárttá alakulását a folytatódó szekularizáció ellenére. Jelentősen emelkedett a norvég Keresztény Néppárt (KrF – Kristeligt Folkeparti), a finn keresztény párt (SKL – Suomen Kristillinen

Liitto), a holland református párt (SGP – Staatkundig Gereformeerde Partij), a svájci evangélikus néppárt (EVP – Evangelische Volkspartei) választói támogatottsága. Külön ki kell emelni a német CDU/CSU növekedését, hiszen ennek másfél évtizedes kormányzásához fűződik a német gazdasági csoda, valamint a szintén hosszú ideig sikeresen kormányzó olasz Kereszténydemokrata Párt (DC – Democrazia Cristiana) expanzióját. Utóbbi azért is említést érdemel, mert ez a párt és a svájci Kereszténydemokrata Néppárt (CVP – Christlichdemokratische Volkspartei) a világháború vége és az 1980-as évek között minden kormányban képviseltette magát. Később az ebbe a családba tartozó pártokat már inkább a mérsékelt népszerűségvesztés jellemezte, mint azt Ausztria, Belgium vagy Olaszország példája mutatja. Ugyanakkor a holland kereszténydemokrata párt (CDA – Christen Demokratisch Appel), a ír Fine Gael vagy a német CDU/CSU az 1980-as években is megtartották pozícióikat.

E pártok a második világháború után mindinkább ökumenikus jellegűvé váltak, s a skandináv országokban protestáns keresztény pártok is kialakultak. A kereszténydemokrata pártokat gyakran centrumpártoknak is nevezik, mert több tekintetben a baloldal és a jobboldal között helyezkednek el. Társadalomfelfogásukra jellemző, hogy a társadalom hagyományos intézményeit – család, egyházak, helyi közösségek – védelmezik, s a szubszidiaritás elvének megfelelően a társadalmi problémák megoldásában nemcsak az államnak, hanem ezeknek a közösségeknek is nagy szerepet tulajdonítanak. Mindez inkább a konzervatív pártokhoz közelíti őket, ami azt is magyarázza, hogy miért ritka egy-egy erős konzervatív és kereszténydemokrata párt egyidejű jelenléte. Ugyanakkor a konzervatív pártoktól markánsan megkülönbözteti – s a szociáldemokrata pártokhoz közelíti – őket erős szociális elkötelezettségük, s az individuális jogokkal szemben a közjó képviselete, melyek a keresztény szociális tanításból erednek.24 Szintén inkább a szociáldemokrata felfogáshoz hasonlít a nemzetekfelettiség hangsúlyozása: az európai integrációs intézmények alapító atyái is – Robert Schuman, Paul-Henri Spaak, Alcide De Gasperi vagy Konrad Adenauer – mind kereszténydemokrata politikusok voltak.

◄ LIBERÁLIS PÁRTOK ► A liberalizmus a polgárság mozgalmaként és ideológiájaként a 18. században keletkezett, s politikai hatása a következő században folyamatosan növekedett. Így több mai liberális párt hosszú múltra tekint vissza: a belga liberális PVV (Partij voor Vrijheid en Vooruitgang) például 1846-ból eredezteti magát. A 19. századi liberalizmus legfontosabb törekvései közé tartozott a polgári szabadságjogok megvalósítása és a társadalmi privilégiumok megszüntetése. Pártpolitikai értelemben azonban a 19. század végétől már leszálló ágba került, hiszen egyrészt számos követelése megvalósult, vagy más pártok programjába is bekerült, másrészt a főként a városi nagytulajdonosi érdekeket képviselő liberális pártokat érzékenyen érintette a választójog kiterjesztése. Ebből leginkább a kereszténydemokrata és a szociáldemokrata pártok profitáltak, s a néhány évtizede még a legtöbb parlamentben többséggel vagy nagy képviselettel rendelkező liberális pártok a két világháború között már háttérbe szorultak.

A választói támogatás visszaesése összességében folytatódott a második világháború után. Voltak azonban kivételek is: Belgium és Hollandia liberális pártjai erősödtek az 1970-es és 1980-as években. Rajtuk kívül erős pozíciókkal Írországban, Görögországban, Nagy-Britanniában és Svájcban rendelkeztek, bár ez csak úgy volt lehetséges, hogy nem tisztán liberális programmal léptek fel. A többi országban a liberális pártok viszonylag alacsony szinten – rendszerint az 1 és a 10% közötti sávban – stabilizálták támogatottságukat. A visszaesés oka az, hogy a liberális ideológia középpontjában álló individualizmus, a magántulajdonhoz kapcsolódó jogok védelme, az állami beavatkozás ellenzése a társadalom legvagyonosabb és legjobb érdekérvényesítési képességű csoportjainak kedvez. A tulajdonosi érdekek, s ezen belül is a nagyvállalati és nagytulajdonosi érdekek képviselete kedvező pozíciókat biztosít a liberális pártok számára a gazdaságban és a sajtóban, de egyben korlátozza választói bázisukat. Néhány országban – Dánia, Svédország, Hollandia – a liberális pártokat kevésbé jellemezte a klasszikus 19. századi piaci fundamentalizmus továbbélése, illetve 20. század végi újjáéledése, s a szociális igazságosság szempontjai is helyet kaptak programjaikban.

A viszonylag szűk választói bázis azonban nem jelentette azt, hogy a liberális pártok teljesen elveszítették volna politikai befolyásukat. Többségük koalíciós partnerként hosszabb-rövidebb ideig kormányzati pozícióba került a második világháború után: a német FDP (Freie Demokratische Partei) például a CDU/ CSU vagy az SPD oldalán a második világháború után a kormányok többségében szerepet kapott. Ugyanakkor a század végének legnagyobb európai liberális pártja, a brit Liberális Demokraták a sajátos választási rendszer miatt egyszer sem jutott kormányzati pozícióba.

◄ KONZERVATÍV PÁRTOK ► A politikai konzervativizmus eredetileg a liberalizmus ellenirányzataként született a 19. század elején. A liberalizmustól és a szocializmustól eltérően nem egy átfogó világmagyarázat céljával keletkezett, hanem éppen az elméleti kiindulópontú társadalomátalakítási programok elutasításaként. Hívei tudniillik úgy vélték, hogy a radikális, forradalmi változások végül szükségszerűen társadalmi kudarchoz vezetnek. Ehelyett az intézmények és értékek folyamatosságát képviselték, ami persze változásokat/változtatásokat nem zárt ki. Ekkoriban jelentős szociális tartalommal is rendelkezett, hiszen liberális ellenfelétől eltérően aktívan fel kívánt lépni a kapitalizmus által előidézett társadalmi feszültségek enyhítéséért. A konzervatív pártok viszonylag korán, rendszerint megalakulásukkal egy időben kormányzati tényezővé is váltak, s jórészt meg is tudták őrizni befolyásukat a két világháború közötti időszakban. Tükrözi ezt az is, hogy Nyugat-Európában mindegyik, Dél-Európában pedig a spanyol konzervatívok kivételével az összes ilyen párt legalább két évig kormányzott ebben az időszakban. Ezen belül Skandináviában rövidebb, a kontinens más részein pedig hosszabb ideig rendelkeztek kormányzati pozícióval.

A második világháború utáni nyugat-európai konzervatív pártok többsége is a 19. századig vezette vissza családfáját, s viszonylag csekély változáson ment keresztül azóta. Jelentős kivételt képez azonban Franciaország, ahol a több pártot is magában foglaló gaulleizmus irányzatának kialakulása a második világháború utáni időszak fejleménye. A világháborút követően a kereszténydemokrata pártok kiszorító hatása miatt csökkent a jelentőségük, a brit Konzervatív Párt (Conservative Party) és a dán Konzervatív Néppárt (KF – Konservative Folkeparti) kivételével. Az 1970-es évektől a neoliberális, feltétlen piacbarát ideológia térhódításából a konzervatív pártok is profitáltak. Ismét több helyen kerültek kormányra konzervatív pártok, de aztán már az 1980-as években – Nagy-Britannia és Görögország kivételével – összességében ismét veszítettek népszerűségükből.

Az adott ország politikai erőviszonyainak függvényében a 20. század végén a konzervatív pártok vagy a neokonzervatív ideológia követőiként közeledtek a liberális pártok feltétlen piacpártiságához, vagy a kereszténydemokrata pártokhoz hasonlóan a piacgazdaságot megszelídíteni kívánó célokat hangsúlyozták.

◄ KOMMUNISTA PÁRTOK ► Az első kommunista pártok megalakulása közvetlenül a bolsevik forradalom utáni időszakra tehető. Ezek a szervezetek – mint említettük – rendszerint úgy keletkeztek, hogy radikális csoportok szakadtak le szociáldemokrata irányultságú pártokról. Az első világháború utáni hónapokban néhány kommunista párt kormányokba is bekerült, de a politikai stabilizációval népszerűségük gyorsan olvadt, s ellenzékbe szorultak. Mivel a parlamentáris rendszert tagadták, azt akár erőszakos úton is meg kívánták dönteni, s a Komintern (1919-1943), illetve később a Kominform (1947-1956) révén a Szovjetunió külpolitikai törekvéseit szolgálták, ezért működésüket gyakran korlátozták vagy egyenesen betiltották.

Jóllehet Németországban a gazdasági válság éveiben újra jelentős népszerűségre tettek szert a kommunisták, a két világháború közötti időszak további részében egyedül a spanyol PCE (Partido Comunista de Espana) került ismét hatalomra a spanyol népfrontkormány tagjaként (1936-1939). A második világháborút követően néhány nyugat-európai és dél-európai országban szilárd pozíciót építettek ki maguknak a választók között a kommunista pártok, míg másutt jelentéktelenek maradtak vagy szinte nem is léteztek. Kommunista pártok tartós választási sikereket értek el Olaszországban (PCI – Partido Comunista Italiano), Franciaországban (PCF – Parti Communiste Frangais), Finnországban (SKDL – Suomen Kansan Demokraattinen Liitto) és az 1970-es évektől a Portugáliában, Görögországban és Spanyolországban. Ezek a pártok az 1960-as évektől erőfeszítéseket tettek arra, hogy lazítsák Moszkvától való függésüket, így pl. elhatárolódtak Csehszlovákia 1968-as megszállásától, noha az 1956-os magyar forradalom leverését még helyeselték. Deklarálták, hogy a kommunista társadalmat demokratikus, parlamentáris eszközökkel kívánják megvalósítani. E sajátos, „nyugati" típusú kommunista mozgalmat, illetve ideológiát „eurokommunizmus"-nak nevezték. Népszerűségének csúcsán, az 1970-es években az Olasz KP a szavazatok közel egyharmadát kapta, de az 1980-as évektől a legnagyobb kommunista pártok is hanyatlani kezdtek. A háborút közvetlenül követő néhány évtől eltekintve kormányzati pozícióba csak a finn SKP/SKDL (1966 után több alkalommal) és a francia PCF (1981-1984 között) került.

◄ ETNIKAI JELLEGŰ PÁRTOK ► Etnikai alapon már a 19. század végén kezdtek pártok szerveződni Európában, s közülük több ma is működik: a baszk nacionalista párt (PNV – Partido Nacionalista Vasco) vagy a finnországi Svéd Néppárt (SFP – Svenska Folkpartiet) ezek közé tartozik. A két világháború között Kelet-Közép-Európában és a Balkánon számos etnikai alapú párt működött és jutott kisebb-nagyobb politikai szerephez, mint Csehszlovákiában a Szudétanémet Párt, vagy Romániában az Országos Magyar Párt. A második világháború után általában csökkent a jelentőségük, amit az is mutat, hogy Nyugat-Európában csak a Svéd Néppárt volt képes hosszabb ideig kormányzati tényezővé válni. Az etnikai elven szerveződött pártok a 20. század végére Finnország mellett leginkább Belgiumban, Spanyolországban és az Egyesült Királyságban voltak képesek megőrizni választói bázisukat. Belgium sajátos esetet jelent, hiszen itt minden pártra – még a zöld pártokra is – érvényes, hogy eleve vagy a flamand, vagy a vallon nemzethez tartozók szavazataira számít. Ugyanakkor csak a flamand Népi Unió tekinthető abban az értelemben etnikai jellegű pártnak, hogy az adott etnikum érdekeinek képviseletére szerveződik. A rendszerváltás utáni Kelet-Közép-Európában szintén létrejött és sikeresen szerepelt, sőt kormányzati szerephez jutott néhány etnikai alapú párt, közöttük a romániai és a szlovákiai magyarok pártjaival.

◄ AGRÁRPÁRTOK ► Az agrár vagy vidéki pártok erőssége természetesen elsősorban az agrárszektor nagyságát tükrözte, ennek következtében a 20. század során az ilyen irányultságú pártok leginkább Skandináviában, Kelet-Közép-Európában, a Balkánon, valamint Franciaországban, Svájcban és Németország bajor részein jöttek létre és jutottak jelentősebb szerephez. Közülük a legnagyobb múltra az 1870-ben alapított dán Venstre tekint vissza, ami először 1901-ben került kormányra, s az első világháború előtt a legnagyobb dán pártnak számított. A két világháború között az agrárpártok a kormánykoalíciók megszokott szereplőinek számítottak, sőt Kelet-Közép-Európában és a Balkánon esetenként vezető szerephez is jutottak. Az említett dán Venstre és társai a második világháború után fokról fokra veszítettek bázisukból, az agrárszféra jelentős térvesztése következtében. Csak néhány testvérpárt tudta őrizni pozícióját Svájcban és Skandináviában: a Svájci Néppárt (SVP – Schweizerische Volkspartei) a második világháború utáni évtizedekben minden kormányban képviseltette magát, s gyakran a miniszterelnököt is adta. Megközelítette ezt az eredményt a már a két világháború között is jelentős finn KESK (Keskustapuolue), ami az 1980-as években még kissé javított is eredményén. Mindez azt bizonyította, hogy ezek az agrárgyökerű pártok képesek voltak alkalmazkodni az agrárszféra visszaszorulása nyomán előállt helyzethez, s beemeltek programjukba új, a parasztságnál szélesebb, nem városi rétegeket érintő célokat is, mint például a környezetvédelem vagy a regionális fejlettségi különbségek csökkentése.

◄ DIKTATÚRÁK PÁRTJAI ► A fentiektől teljesen eltérő utat jártak be a pártok és pártrendszerek fejlődése terén a második világháború után a kelet-közép-európai és a balkáni országok. A háborút követően mindenütt újjászülettek a demokratikus pártok és a parlamentarizmus, de aztán a kommunista hatalomátvétel véget vetett létüknek. Magyarországon, Romániában, Albániában és Jugoszláviában csak a kommunista párt működött tovább, míg Bulgáriában, Lengyelországban, Csehszlovákiában és az NDK-ban névleg engedték néhány további párt működését is, ezeknek azonban el kellett ismerniük a kommunista párt vezető szerepét. Így a hatalom egyetlen valós birtokosa mindenhol utóbbi lett. A politikai versenytársak könyörtelen megsemmisítése nemcsak a pártok között zajlott le, hanem a társadalmi élet minden területén végbement. Felszámolták vagy ellenőrzésük alá vonták a civil társadalom intézményeit, különösen figyelve a legnagyobb szellemi és szervezeti erővel rendelkező egyházak és a sajtó kontrolljára. Mindezt teljessé tette a kulturális élet intézményeinek ellenőrzése és a gazdaság államosítása.

Míg a két világháború közötti a diktatúrák általában a demokratikus külsőségeket sem alkalmazták, a kelet-európai kommunista diktatúrák „népi demokrácia"-ként határozták meg magukat, s rituálészerűen választásokat tartottak. Ezeken vagy egyetlen párt – a kommunista párt – által indított jelöltről lehetett szavazni, vagy több jelölt közül lehetett választani, de ezek mindegyike a kommunista párt jóváhagyásával került a szavazólapra. A választásokon a részvétel nagyon magas, általában 99% feletti volt, s rendszerint a kommunista párt jelöltjei is ilyen, vagy ezt megközelítő szavazati arányt kaptak.

A választások részét képezték a rendszer manipulációs és ellenőrzési mechanizmusainak. Más hasonló eseményekkel együtt azt voltak hivatva demonstrálni, hogy a társadalom túlnyomó többsége elfogadja a rendszert, nem meri megkérdőjelezni még annak legnyilvánvalóbb hazugságait sem. Ezeken keresztül az esetleges elégedetlen vagy kételyekkel rendelkező egyének megtapasztalhatták, hogy nem tudnak szinte semmit sem tenni a rendszer ellen. A demokratikus elvek és az antidemokratikus gyakorlat közötti szakadék eredménye széles körű politikai apátia és cinizmus lett a társadalomban, ami egyáltalán nem volt a kommunista politikai elit ellenére, hiszen elősegítette a hatalomgyakorlásuk zavartalanságát. A politikai kultúra torzulásai a kommunista rendszer egyik súlyos örökségét jelentették a rendszerváltás utáni időszakban.