Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Változások a pártrendszerekben: megfagyás és kiengedés?

Változások a pártrendszerekben: megfagyás és kiengedés?

Lipset és Rokkan úgy vélték, hogy a nyugat-európai pártok legfontosabb típusai az általános választójog megteremtésének időszakában – vagyis a 20. század elején – jöttek létre, s ezt követően évtizedeken keresztül stabilak maradtak, vagy – miként ők fogalmaztak – a pártrendszer „megfagyott". Tény, hogy a kialakult pártrstruktúra az 1970-es évekig sok tekintetben stabil maradt Nyugat-Európában. Ennek jele, hogy az 1920-as évek eleje és az 1960-as évek vége között a szociáldemokrata pártok közül csak a norvég, a svéd és a brit párt tudta választási eredményeit jelentősen javítani. Szintén viszonylag állandó volt a keresztény és a konzervatív pártok eredménye: csak Norvégiában és Svédországban veszítettek teret az 1940-es években. Ugyanakkor a „megfagyás" hipotézisét mégis óvatosan kell kezelnünk. Egyrészt Európa jelentős részén már a két világháború között is diktatórikus rendszerek jöttek létre. Az olasz fasiszta és a német nemzetiszocialista rendszerek mellett a demokratikus jogok és intézményrendszer jelentős korlátozására került sor Portugáliában, Spanyolországban, valamint Kelet-Közép-Európa és a Balkán jelentős részén. Ez magában foglalta a többpártrendszer felszámolását vagy a pártok közötti verseny korlátozását. Ezenkívül az egyes pártok-pártcsaládok közötti erőviszonyok nem voltak teljesen változatlanok az idők során. Mint láttuk, a liberális és a konzervatív pártok jöttek létre legkorábban, s több országban már a 19. századi parlamentekben is jelen voltak, s gyakran kétpólusú pártrendszert alkottak. A szociáldemokrata és a kereszténydemokrata típusú pártok a 19. század végén alakultak ki és gyors térnyerésükkel egy ideig háromosztatúvá váltak a nyugat-európai országok népképviseletei. A két világháború közötti időszakban a szociáldemokrata pártok gyors népszerűvé válása és a liberálisok hanyatlása ismét kétpólusúvá tette a politikai erőteret.25 A pártrendszer stabilitása ellen szól az is, hogy a régi pártok legtöbbje jelentős szervezeti átalakuláson ment keresztül a század során, vagyis a 20. század második felében működő nagy pártoknak gyakran volt valamilyen más néven működő elődjük. Ezenkívül a pártok gyakran széthasadtak, vagy leváltak róluk működésükkel elégedetlen csoportok.

A pártstruktúra megfagyásáról tehát az 1920-as és 1950-es évek között is csak megszorításokkal beszélhetünk, még Nyugat-Európa vonatkozásában is. Tény azonban az, hogy az 1960-as évektől a korábbiaknál is jelentősebb változások következtek be a választói magatartásban és a pártrendszerekben. Ezek egyik jeleként 1971-ben az osztrák szociáldemokrata párt először szerzett abszolút többséget a választásokon. Skandinávia több országában – Norvégia, Dánia, Svédország – ellenben éppen a szociáldemokrata pártok estek ki a kormányokból évtizedek óta először. Egy további példaként a holland katolikus párt – mely az első világháború vége óta stabilan őrizte nagyjából egyharmados szavazatarányát – 1963-1972 között választói mintegy felét elveszítette.

Nemcsak a meglévő pártok közötti erőviszonyok tolódtak el, hanem teljesen új programmal fellépő pártok is megjelentek. Az újonnan keletkező szervezetek

9.2. táblázat - 9.2. táblázat ► A „régi politika" és az „új politika" néhány jellemzője az 1970-es és 1980-as években Nyugat-Európában

Materialista Posztmaterialista politikai célok és ideálok

„Régi politika"

„Új politika"

- Gazdasági növekedés, fogyasztás növelése

- A környezetet nem károsító gazdasági fejlődés akár a gazdasági növekedés és a fogyasztás növelésének részleges feláldozása révén is

- Piacgazdaság, tömegfogyasztás

- A társadalom valós szükségleteit figyelembe vevő gazdaság

- Képviseleti demokrácia

- Polgári kezdeményezések, civil mozgalmak

(grass-roots democracy, Basisdemokratie)

- Erős katonai védelem

- Nukleáris lefegyverzés

- Hagyományos nemi szerepek a családban és a társadalomban

- Nemek egyenlősége

Forrás: Russel J. Dalton: Politics in Germany. New York: Harper Collins, 1993. 135. felhasználásával.


jó példáit jelentik az 1970-es évektől Nyugat-Európa minden országában megalakult zöld pártok, melyeket az „új politika" képviselőinek is szokás tekinteni (9.2. táblázat). Ezek a környezetvédő mozgalmakból jöttek létre, s ennek megfelelően mindenekelőtt a környezet állapotának megóvását foglalták programjukba, akár a gazdasági növekedés terén szükséges áldozatok révén is. Így például ellenezték a tömegközlekedés háttérbe szorítását és a nukleáris energia bármilyen – akár békés – célú felhasználását. Hamarosan a környezetvédelem társadalmi összefüggései is helyet kaptak programjukban: abból kiindulva, hogy a környezetkárosító tevékenységek haszna elsősorban a magángazdaságnál jelentkezik, míg a károk terheit a közösségnek kell viselnie, szükségesnek tartották a fokozott állami beavatkozást a gazdasági-társadalmi folyamatokba. Fel kívántak lépni a fogyasztói társadalom manipulációs technikái ellen például a televíziós reklámokban és más műsorokban, valamint más módon is korlátozni kívánták a nagy gazdasági csoportok érdekérvényesítő képességét. A zöld pártok már az 1970-es években kisebb, helyi sikereket értek el, s az 1980-as években több országban nemzeti szinten is képviseletet kaptak: jelöltjeik bekerültek Dánia, Belgium, Németország, Ausztria parlamentjeibe26 (9.3. táblázat).

A laza szerveződésű környezetvédő mozgalmak párttá alakulása azonban az előnyök – mint a nagyobb nyilvánosság vagy hatékonyabb szervezeti működés – mellett veszélyeket is rejtett magában számukra, különösen akkor, amikor képviselőik már a parlamentben dolgoztak. Ettől kezdve ugyanis a környezeti problémák megoldásának, vagyis fő programpontjaik megvalósításának gyakorlati nehézségeivel találkoztak, s a javasolt megoldásaik – például az energiafogyasztás csökkentése az energiaárak növelésével – csökkentették népszerűségüket. Ráadásul ekkor már olyan kérdésekben is állást kellett foglalniuk, melyek nem tartoztak eredeti profiljukhoz, s melyekben tagságuk és választói bázisuk sem volt egységes. Németországban ezen problémákkal konfrontálódva az 1980-as években a zöldeken belül két szemben álló irányzat jött létre: a „realisták" (Realos) és a „fundamentalisták" (Fundis) irányzatai. Az első csoportba tartozók a népszerűség megőrzése érdekében inkább a lassúbb haladás és a szervezeti centralizáció mellett voltak, míg utóbbiak – akik végül háttérbe szorultak – meg akarták őrizni az eredeti mozgalmi jelleget annak esetleges hátrányos választási következményei ellenére. A félelmek nem voltak teljesen alaptalanok: a kormányzati felelősségvállalás terén egész Európában legmesszebb jutott német zöldek – akik az 1998-tól hét éven át a szövetségi kormány tagjai voltak – megfigyelők szerint elszürkültek a megkötött kompromisszumok nyomán.

9.3. táblázat - 9.3. táblázat Zöld pártok megalakulása és nészerűsége európai országokban az 1970-es és 1980-as években

Párt neve

Alapítás

éve

Parla- Kormentbe mányba

kerülés éve

Legjobb eredmény a parlamenti választásokon (%)

1970-es 1980-as évek évek

Egyesült Királyság

Ecology Party

1979

0,3

Franciaország

Ecologistes

1978

2,2

0,9

Hollandia

Federatieve Groenen

1986

1989

-

2,1

Belgium

Agalev (flamand)

1981

1985

0,1

4,1

Ecologistes (vallon)

1978

1981

0,6

3,2

Írország

Green Alliance

1987

1989

-

0,4

NSZK

Die Grünen

1980

1983

1998

-

5,6

Ausztria

VGÖ (Egyesült Zöldek)

1982

-

2,2

ALÖ (Alternatív Lista)

1982

-

1,9

GA (Zöld Alternatívok)

1986

1986

-

4,8

Svájc

Grünen

1982

1983

-

5,4

Svédország

Miljöpartiet de Gröna

1981

1988

-

5,3

Dánia

Groene

1985

-

1,4

Norvégia

Miljoe

1989

-

0,8

Finnország

(Zöld Párt)

1982

1983

-

2,7

Olaszország

Verde

1987

-

2,4

Spanyolország

Verdes

1989

1989

-

1,4

Görögország

(Zöld Párt)

1988

1989

-

0,6


Források: Jan-Erik Lane – Svante O. Ersson: Politics and Society in Western Europe. London: Sage, 1991. 138139, 143. Fábián György – Kovács László Imre: Parlamenti választások az Európai Unió országaiban (19452002). Budapest: Osiris, 2004. 37.

A zöldek mellett más jellegű pártok is létrejöttek az 1970-es évektől Nyugat- Európában. Néhány országban – pl. Hollandia és Luxemburg – nyugdíjaspárt alakult az egyre nagyobb időskorú réteg választói potenciáljának kihasználására. Mivel azonban ezt a réteget a hagyományos pártok sem hanyagolták el, a nyugdíjaspártok végül mérsékelt választási sikereket értek el. Nagyobb számban alakultak úgynevezett protesztpártok, melyekre a szakirodalom a „flash"-párt kifejezést is alkalmazza, utalva arra, hogy ezek gyakran rövid idő alatt alakulnak meg, s szintén gyorsan meg is szűnnek. Létrejöttük alapja rendszerint a nagyobb pártok működésének valamilyen súlyos problémája – például egy korrupciós botrány –, mely jelentős választói csoportokat bizonytalanít el, vagy pedig az, hogy fontosnak vélt társadalmi problémákra a nagy pártok nem reagálnak megfelelően. Az 1970-es évektől ilyen, a lakosság jelentős részét foglalkoztató problémát jelentett Nyugat-Európában a migráció. Azokban az országokban, ahol a bevándorlók száma megemelkedett, vagy ennek lehetősége fennállt, illetve a bevándorlók integrációja nehézségekbe ütközött, olyan pártok alakultak, melyeknek célja volt a bevándorlás fékezése. Legismertebbek ezek közül az Osztrák Szabadságpárt, illetve Franciaországban a Nemzeti Front (FN – Front National) voltak. Egy más jellegű protesztpártnak tekinthető a német egység után létrejött, s a keletnémet tartományokban népszerű Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS – Partei des Demokratischen Sozialismus). Németországban a korábbi NDK kommunista pártjának tisztségviselői nem vállalhattak szerepet a demokratikus rendszerben, ezért a PDS kommunista utódpártnak nem nevezhető. Inkább egy olyan regionális protesztpártnak volt tekinthető, mely a német egyesítés megvalósult formája elleni tiltakozás mellett a lakosság egy részének a múlt iránti nosztalgiájára épített.

Látható az is, hogy az új generációk kevésbé szilárdan azonosultak a régi pártokkal. Az instabil pártpreferenciák nagyobb szerepet juttattak a rövid távú választói döntéseknek, s így a pártok korábbinál gyorsabb térnyerése és térvesztése is bekövetkezhetett. A polgárok kevésbé tartottak ki hosszú távon egyik vagy másik párt mellett, ez a csökkenés azonban semmiképpen nem nevezhető drasztikusnak: 12 nyugat-európai és dél-európai ország átlagában 1962-1992 között mintegy 75%-ról 62%-ra esett azok aránya, akik egyik vagy másik pártot magukhoz közelállónak érezték.27

A társadalomszerkezeti tényezők jelentősége halványult a választói magatartás meghatározásában. Mint azt táblázatunk mutatja, az osztályhoz tartozás és a vallás szerepe az 1960-as években még minden nyugat-európai országban jelentősen hatott arra, hogy milyen pártra szavaztak a választók. A következő évtizedekben azonban ezeknek a tényezőknek a jelentősége – Olaszország kivételével – mindenütt stagnált, vagy hanyatlott28 (9.4. táblázat).

Mindazonáltal a választói preferenciák módosulásában a társadalomszerkezet átalakulása, a szociokulturális változások, valamint az új társadalmi konfliktusok megjelenése egyaránt közrejátszottak. A foglalkozási szerkezet eltolódásai, s ezen belül különösen az ipari foglalkoztatottság korábban megismert csökkenése jelentősen hatott a pártok potenciális szavazótáborára. A szolgáltatásban dolgozók rétegének belső heterogenitása ugyanis lényegesen nagyobb, mint a munkásságé – s különösen, mint a korábban kiterjedt réteget alkotó nagyipari munkásságé. Ezenkívül a jóléti állam magas szintű juttatásai jelentősen mérsé-

9.4. táblázat - 9.4 . táblázat ► Az osztályszempontok érvényesülése a szavazói magatartásban (Alford-index) néhány nyugat-európai országban

1950-es és 1960-as évek

1970-es és 1980-as évek

Év

index

Év

Index

Egyesült Királyság

1959

37

1983

30

Franciaország

1956

15

1978

18

Hollandia

1956

26

1986

26

Belgium

1956

25

1974

25

Írország

1969

19

1987

6

NSZK

1959

27

1987

14

Ausztria

1967

31

1986

25

Svájc

1963

26

1975

15

Svédország

1955

53

1985

34

Dánia

1963

44

1987

29

Norvégia

1957

46

1985

29

Finnország

1958

59

1987

39

Olaszország

1959

19

1976

31

Spanyolország

1979

20

Görögország

1981

18

Portugália

1983

26


Megjegyzés: Az index az osztályhelyzetnek megfelelő szavazói magatartás arányát fejezi ki a választói csoport százalékában.

Forrás: Jan-Erik Lane – Svante O. Ersson: Politics and Society in Western Europe. London: Sage, 1991. 94.

kelték a tőke és a munka ellentétét, de új konfliktusokat is kialakítottak, pl. a járulékfizető munkában állók és a járadékos tartósan munkanélküliek között. Ezeket az érdekkülönbségek a hagyományosan a munkavállalókat képviselő szociáldemokrata pártok már nehezebben tudták mozgósításra felhasználni. Az értékváltozások kezdetben elsősorban a vallásos jellegű pártok választói bázisának elolvadásával fenyegettek, hiszen azok egyik jelentős vonása volt a vallásos értékek háttérbe szorulása, a szekularizáció. Kiderült azonban, hogy a változások ennél lényegesen szélesebb körűek, hiszen a materiális politikai célok és ideálok helyett a „posztmaterializmus" előretörése érintette a szociáldemokrata pártokat is (9.2. táblázat).

Igaz azonban az is, hogy az új pártok (zöld pártok, protesztpártok) nem alakították át alapvetően a pártszerkezetet, hiszen együttesen is általában csak a szavazatok 5-10%-át, egyes országokban és bizonyos időszakokban legfeljebb 20%-át szerezték meg. A hagyományos pártok tehát megtartották választóik jelentős részét, de ezt csökkenő mértékben hagyományos bázisukra támaszkodva tették29 (9.5. táblázat).

9.5. táblázat - 9.5. táblázat ► Pártcsaládok képviselői egyes európai országokban az 1990-es évek elején

Kommunista

Szociál-demokrata

Centrum (Keresztény-demokrata)

Konzervatív

Liberális

Egyesült Királyság

Labour (35)

Cons. (42)

LD (18)

Franciaország

PCF (11)

PS (38)

RPR (19)

UDF (19)

Hollandia

PvdA (32)

CDA (35)

VVD (15)

NSZK

SPD (36)

CDU/CSU (42)

FDP (7)

Ausztria

SPÖ (35)

ÖVP (28)

LF (6)

Svájc

SP (19)

CVP (20) SVP? (12)

FDP (21)

Svédország

VP (6)

SAP (45)

KdS (4) CP? (9)

MS (22)

FP (7)

Olaszország

PDS+RC (22)

PSI (14)

DC (30)

PRI (5)


9.6. táblázat - Rövidítések:

Egyesült Királyság:.

Cons

Conservative Party

Labour

Labour Party

LD

Liberal Democrats

Franciaország

RPR

Rasseblement pour la Republique (Gaullisták)

UDF

Union pour la Démocratie Frangaise (Liberális Giscardisták)

PS

Parti Socialiste

PCF

Parti Communiste Frangais

Hollandia

CDA

Christen Democratisch Appél (Kereszténydemokrata Unió)

VVD

Volkspartij voor Vrijheid en Democratie (Szabadság és Demokrácia Néppártja)

PvdA

Partij van der Arbeid (Munka Pártja)

NSZK

CDU

Christlich-Demokratische Union Deutschlands

CSU

Christlich-Soziale Union in Bayern

FDP

Freie Demokratische Partei

SPD

Sozialdemokratische Partei Deutschlands

Ausztria

ÖVP

Österreichische Volkspartei

LF

Liberales Forum

SPÖ

Sozialdemokratische Partei Österreichs

Svájc

CVP

Christlich-Demokratische Volkspartei

FDP

Freisinnig Demokratische Partei

SP

Sozialdemokratische Partei

Svédország

MS

Moderata Samlingspartiet (Konzervatívok)

KdS

Kristendemokratiska Samhallspartiet (Kereszténydemokrata Párt)

FP

Folkpartiet (Liberális Néppárt)

SAP

Sveriges Socialdemokratiska Arbetarepartiet (Svéd Szoc.dem. Párt)

CP

Centerpartiet (Centrumpárt)

VP

Vansterpartiet (Baloldali Párt, korábban kommunista)

Olaszország

DC (PPI) Democrazia Cristiana (Kereszténydemokrata Párt)

PPI (DC) Partito Popolare Italiano (1993.07.26. után)

PRI

Partito Repubblicano Italiano (Republikánus Párt)

PSI

Partito Socialista

PDS

Partito Democratico della Sinistra (Demokratikus Baloldal Pártja, Reformkommunisták)

RC

Rifondizione Comunista (egykori PCI)


Megjegyzések: 1994-es állapot. Zárójelben az 1994 előtti legközelebbi parlamenti választások eredménye százalékban. A pártok neve utáni kérdőjel a besorolás bizonytalanságát jelzi.

Forrás: Stefan Immerfall: Einführung in den europaischen Gesellschaftsvergleich. Passau: Wissenschaftsverlag Rothe, 1995. 112-113.