Lipset és Rokkan úgy vélték, hogy a nyugat-európai pártok legfontosabb típusai az általános választójog megteremtésének időszakában – vagyis a 20. század elején – jöttek létre, s ezt követően évtizedeken keresztül stabilak maradtak, vagy – miként ők fogalmaztak – a pártrendszer „megfagyott". Tény, hogy a kialakult pártrstruktúra az 1970-es évekig sok tekintetben stabil maradt Nyugat-Európában. Ennek jele, hogy az 1920-as évek eleje és az 1960-as évek vége között a szociáldemokrata pártok közül csak a norvég, a svéd és a brit párt tudta választási eredményeit jelentősen javítani. Szintén viszonylag állandó volt a keresztény és a konzervatív pártok eredménye: csak Norvégiában és Svédországban veszítettek teret az 1940-es években. Ugyanakkor a „megfagyás" hipotézisét mégis óvatosan kell kezelnünk. Egyrészt Európa jelentős részén már a két világháború között is diktatórikus rendszerek jöttek létre. Az olasz fasiszta és a német nemzetiszocialista rendszerek mellett a demokratikus jogok és intézményrendszer jelentős korlátozására került sor Portugáliában, Spanyolországban, valamint Kelet-Közép-Európa és a Balkán jelentős részén. Ez magában foglalta a többpártrendszer felszámolását vagy a pártok közötti verseny korlátozását. Ezenkívül az egyes pártok-pártcsaládok közötti erőviszonyok nem voltak teljesen változatlanok az idők során. Mint láttuk, a liberális és a konzervatív pártok jöttek létre legkorábban, s több országban már a 19. századi parlamentekben is jelen voltak, s gyakran kétpólusú pártrendszert alkottak. A szociáldemokrata és a kereszténydemokrata típusú pártok a 19. század végén alakultak ki és gyors térnyerésükkel egy ideig háromosztatúvá váltak a nyugat-európai országok népképviseletei. A két világháború közötti időszakban a szociáldemokrata pártok gyors népszerűvé válása és a liberálisok hanyatlása ismét kétpólusúvá tette a politikai erőteret.²⁵ A pártrendszer stabilitása ellen szól az is, hogy a régi pártok legtöbbje jelentős szervezeti átalakuláson ment keresztül a század során, vagyis a 20. század második felében működő nagy pártoknak gyakran volt valamilyen más néven működő elődjük. Ezenkívül a pártok gyakran széthasadtak, vagy leváltak róluk működésükkel elégedetlen csoportok.

A pártstruktúra megfagyásáról tehát az 1920-as és 1950-es évek között is csak megszorításokkal beszélhetünk, még Nyugat-Európa vonatkozásában is. Tény azonban az, hogy az 1960-as évektől a korábbiaknál is jelentősebb változások következtek be a választói magatartásban és a pártrendszerekben. Ezek egyik jeleként 1971-ben az osztrák szociáldemokrata párt először szerzett abszolút többséget a választásokon. Skandinávia több országában – Norvégia, Dánia, Svédország – ellenben éppen a szociáldemokrata pártok estek ki a kormányokból évtizedek óta először. Egy további példaként a holland katolikus párt – mely az első világháború vége óta stabilan őrizte nagyjából egyharmados szavazatarányát – 1963-1972 között választói mintegy felét elveszítette.

Nemcsak a meglévő pártok közötti erőviszonyok tolódtak el, hanem teljesen új programmal fellépő pártok is megjelentek. Az újonnan keletkező szervezetek

jó példáit jelentik az 1970-es évektől Nyugat-Európa minden országában megalakult zöld pártok, melyeket az „új politika" képviselőinek is szokás tekinteni (9.2. táblázat). Ezek a környezetvédő mozgalmakból jöttek létre, s ennek megfelelően mindenekelőtt a környezet állapotának megóvását foglalták programjukba, akár a gazdasági növekedés terén szükséges áldozatok révén is. Így például ellenezték a tömegközlekedés háttérbe szorítását és a nukleáris energia bármilyen – akár békés – célú felhasználását. Hamarosan a környezetvédelem társadalmi összefüggései is helyet kaptak programjukban: abból kiindulva, hogy a környezetkárosító tevékenységek haszna elsősorban a magángazdaságnál jelentkezik, míg a károk terheit a közösségnek kell viselnie, szükségesnek tartották a fokozott állami beavatkozást a gazdasági-társadalmi folyamatokba. Fel kívántak lépni a fogyasztói társadalom manipulációs technikái ellen például a televíziós reklámokban és más műsorokban, valamint más módon is korlátozni kívánták a nagy gazdasági csoportok érdekérvényesítő képességét. A zöld pártok már az 1970-es években kisebb, helyi sikereket értek el, s az 1980-as években több országban nemzeti szinten is képviseletet kaptak: jelöltjeik bekerültek Dánia, Belgium, Németország, Ausztria parlamentjeibe²⁶ (9.3. táblázat).

A laza szerveződésű környezetvédő mozgalmak párttá alakulása azonban az előnyök – mint a nagyobb nyilvánosság vagy hatékonyabb szervezeti működés – mellett veszélyeket is rejtett magában számukra, különösen akkor, amikor képviselőik már a parlamentben dolgoztak. Ettől kezdve ugyanis a környezeti problémák megoldásának, vagyis fő programpontjaik megvalósításának gyakorlati nehézségeivel találkoztak, s a javasolt megoldásaik – például az energiafogyasztás csökkentése az energiaárak növelésével – csökkentették népszerűségüket. Ráadásul ekkor már olyan kérdésekben is állást kellett foglalniuk, melyek nem tartoztak eredeti profiljukhoz, s melyekben tagságuk és választói bázisuk sem volt egységes. Németországban ezen problémákkal konfrontálódva az 1980-as években a zöldeken belül két szemben álló irányzat jött létre: a „realisták" (Realos) és a „fundamentalisták" (Fundis) irányzatai. Az első csoportba tartozók a népszerűség megőrzése érdekében inkább a lassúbb haladás és a szervezeti centralizáció mellett voltak, míg utóbbiak – akik végül háttérbe szorultak – meg akarták őrizni az eredeti mozgalmi jelleget annak esetleges hátrányos választási következményei ellenére. A félelmek nem voltak teljesen alaptalanok: a kormányzati felelősségvállalás terén egész Európában legmesszebb jutott német zöldek – akik az 1998-tól hét éven át a szövetségi kormány tagjai voltak – megfigyelők szerint elszürkültek a megkötött kompromisszumok nyomán.

Források: Jan-Erik Lane – Svante O. Ersson: Politics and Society in Western Europe. London: Sage, 1991. 138139, 143. Fábián György – Kovács László Imre: Parlamenti választások az Európai Unió országaiban (19452002). Budapest: Osiris, 2004. 37.

A zöldek mellett más jellegű pártok is létrejöttek az 1970-es évektől Nyugat- Európában. Néhány országban – pl. Hollandia és Luxemburg – nyugdíjaspárt alakult az egyre nagyobb időskorú réteg választói potenciáljának kihasználására. Mivel azonban ezt a réteget a hagyományos pártok sem hanyagolták el, a nyugdíjaspártok végül mérsékelt választási sikereket értek el. Nagyobb számban alakultak úgynevezett protesztpártok, melyekre a szakirodalom a „flash"-párt kifejezést is alkalmazza, utalva arra, hogy ezek gyakran rövid idő alatt alakulnak meg, s szintén gyorsan meg is szűnnek. Létrejöttük alapja rendszerint a nagyobb pártok működésének valamilyen súlyos problémája – például egy korrupciós botrány –, mely jelentős választói csoportokat bizonytalanít el, vagy pedig az, hogy fontosnak vélt társadalmi problémákra a nagy pártok nem reagálnak megfelelően. Az 1970-es évektől ilyen, a lakosság jelentős részét foglalkoztató problémát jelentett Nyugat-Európában a migráció. Azokban az országokban, ahol a bevándorlók száma megemelkedett, vagy ennek lehetősége fennállt, illetve a bevándorlók integrációja nehézségekbe ütközött, olyan pártok alakultak, melyeknek célja volt a bevándorlás fékezése. Legismertebbek ezek közül az Osztrák Szabadságpárt, illetve Franciaországban a Nemzeti Front (FN – Front National) voltak. Egy más jellegű protesztpártnak tekinthető a német egység után létrejött, s a keletnémet tartományokban népszerű Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS – Partei des Demokratischen Sozialismus). Németországban a korábbi NDK kommunista pártjának tisztségviselői nem vállalhattak szerepet a demokratikus rendszerben, ezért a PDS kommunista utódpártnak nem nevezhető. Inkább egy olyan regionális protesztpártnak volt tekinthető, mely a német egyesítés megvalósult formája elleni tiltakozás mellett a lakosság egy részének a múlt iránti nosztalgiájára épített.

Látható az is, hogy az új generációk kevésbé szilárdan azonosultak a régi pártokkal. Az instabil pártpreferenciák nagyobb szerepet juttattak a rövid távú választói döntéseknek, s így a pártok korábbinál gyorsabb térnyerése és térvesztése is bekövetkezhetett. A polgárok kevésbé tartottak ki hosszú távon egyik vagy másik párt mellett, ez a csökkenés azonban semmiképpen nem nevezhető drasztikusnak: 12 nyugat-európai és dél-európai ország átlagában 1962-1992 között mintegy 75%-ról 62%-ra esett azok aránya, akik egyik vagy másik pártot magukhoz közelállónak érezték.²⁷

A társadalomszerkezeti tényezők jelentősége halványult a választói magatartás meghatározásában. Mint azt táblázatunk mutatja, az osztályhoz tartozás és a vallás szerepe az 1960-as években még minden nyugat-európai országban jelentősen hatott arra, hogy milyen pártra szavaztak a választók. A következő évtizedekben azonban ezeknek a tényezőknek a jelentősége – Olaszország kivételével – mindenütt stagnált, vagy hanyatlott²⁸ (9.4. táblázat).

Mindazonáltal a választói preferenciák módosulásában a társadalomszerkezet átalakulása, a szociokulturális változások, valamint az új társadalmi konfliktusok megjelenése egyaránt közrejátszottak. A foglalkozási szerkezet eltolódásai, s ezen belül különösen az ipari foglalkoztatottság korábban megismert csökkenése jelentősen hatott a pártok potenciális szavazótáborára. A szolgáltatásban dolgozók rétegének belső heterogenitása ugyanis lényegesen nagyobb, mint a munkásságé – s különösen, mint a korábban kiterjedt réteget alkotó nagyipari munkásságé. Ezenkívül a jóléti állam magas szintű juttatásai jelentősen mérsé-

Megjegyzés: Az index az osztályhelyzetnek megfelelő szavazói magatartás arányát fejezi ki a választói csoport százalékában.

Forrás: Jan-Erik Lane – Svante O. Ersson: Politics and Society in Western Europe. London: Sage, 1991. 94.

kelték a tőke és a munka ellentétét, de új konfliktusokat is kialakítottak, pl. a járulékfizető munkában állók és a járadékos tartósan munkanélküliek között. Ezeket az érdekkülönbségek a hagyományosan a munkavállalókat képviselő szociáldemokrata pártok már nehezebben tudták mozgósításra felhasználni. Az értékváltozások kezdetben elsősorban a vallásos jellegű pártok választói bázisának elolvadásával fenyegettek, hiszen azok egyik jelentős vonása volt a vallásos értékek háttérbe szorulása, a szekularizáció. Kiderült azonban, hogy a változások ennél lényegesen szélesebb körűek, hiszen a materiális politikai célok és ideálok helyett a „posztmaterializmus" előretörése érintette a szociáldemokrata pártokat is (9.2. táblázat).

Igaz azonban az is, hogy az új pártok (zöld pártok, protesztpártok) nem alakították át alapvetően a pártszerkezetet, hiszen együttesen is általában csak a szavazatok 5-10%-át, egyes országokban és bizonyos időszakokban legfeljebb 20%-át szerezték meg. A hagyományos pártok tehát megtartották választóik jelentős részét, de ezt csökkenő mértékben hagyományos bázisukra támaszkodva tették²⁹ (9.5. táblázat).

Megjegyzések: 1994-es állapot. Zárójelben az 1994 előtti legközelebbi parlamenti választások eredménye százalékban. A pártok neve utáni kérdőjel a besorolás bizonytalanságát jelzi.

Forrás: Stefan Immerfall: Einführung in den europaischen Gesellschaftsvergleich. Passau: Wissenschaftsverlag Rothe, 1995. 112-113.