Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Politikai kultúra és politikai kommunikáció: civil társadalom és média

Politikai kultúra és politikai kommunikáció: civil társadalom és média

A választójog bővülése, a pártok versengésén alapuló parlamentarizmus kialakulása feltétele volt a demokratikus rendszerek létrejöttének Európában. Ugyanakkor történelmi példák mutatják, hogy ezeknek az intézményeknek a megléte nem feltétlenül elegendő a demokratikus politikai rendszer életképességéhez. Az intézmények működésének mikéntje alapvetően függ a politikai folyamatban részt vevő egyének elképzeléseitől, értékeitől és attitűdjeitől, vagyis kultúrájától.

◄ POLITIKAI KULTÚRA ► A politikai kultúra fogalma azokat az attitűdöket jelenti, melyekkel a polgárok rendelkeznek a széles értelemben vett politikával szemben.30 A politikatudomány klasszikus megállapítása szerint léteznek homogén és fragmentált politikai kultúrák. A homogén politikai kultúrát az jellemzi, hogy a politikai célokat és eszközöket illetően egyfajta konszenzus létezik a politikai rendszer szereplői között. A fragmentált politikai kultúrában ezzel szemben nehezen összebékíthető politikai szubkultúrák léteznek egymással párhuzamosan. A politikai kultúra mindkét típusának kialakulásában közrejátszanak az adott társadalom sajátosságai. Az első változat olyan társadalmakban jön létre, ahol csak az osztálykülönbségeknek van jelentős szerepük a politikai tagoltság kialakulásában, míg a másik kialakulásának az kedvez, ha a társadalmakban számos kulturális-ideológiai megosztottság létezik.31

Nem állíthatjuk azonban azt, hogy a politikai kultúra kizárólag a társadalmi szerkezet – vagy a megismert törésvonalak – függvénye volna. A politikai kultúrának vannak ugyanis olyan elemei is, melyek más tényezőkhöz kapcsolódnak: a demokratikus rendszerek működéséhez elengedhetetlen a polgárok részéről a közügyekben való aktív részvétel, a fejlett civil társadalom, a szélsőségek elutasítása, a demokratikus intézményrendszer működésének megértése és a rendszer működésébe vetett bizalom is.

A két világháború közötti időszakban a demokratikus politikai kultúra hiányosságainak következményeit jól demonstrálja Németország esete. A weimari köztársaság alkotmánya közismerten garantálta a polgárok politikai és szabadságjogait, s a parlamentarizmus működését is példamutatóan szabályozta – még akkor is, ha létezett néhány alkotmányjogi hiányosság, mindenekelőtt a birodalmi elnök jogosítványainak szabályozását illetően. Már a kortárs megfigyelőknek is feltűntek azonban a demokratikus intézmények működésének zavarai. A parlamentben gyakran akadozott a koalíciók munkája, s a szélsőséges erők – kommunisták és nácik – az 1920-as évek végétől az utcákon vívták harcaikat.

A polarizáció és a konfrontáció légkörének kialakulásában – mint jeleztük – közrejátszottak olyan rövid távon ható tényezők, mint a bolsevik forradalom, s a nyomában Németországban is kitört forradalmak, a Komintern tevékenysége, az első világháborút követő gazdasági-társadalmi problémák, mint az infláció, a nagy gazdasági válság. Mivel azonban ezek a tényezők máshol is jelen voltak, s nem jártak hasonló következményekkel a politikai életre nézve, jelentős részben annak tulajdoníthatjuk a weimar rendszer problémáit, hogy a demokrácia mellett elkötelezett politikai erőkhöz képest a szélsőségek mérete és ereje már kezdetben is viszonylag nagy volt, s idővel tovább nőtt. Ez lényegében a demokratikus politikai kultúra gyengeségét jelenti, vagyis az ismert megfogalmazás szerint a weimari rendszer „demokrácia demokraták nélkül."

A politikai kultúra változása bizonyosan hozzájárult a második világháború utáni évtizedek nyugat-európai demokratikus rendszereinek stabilizálásához és sikereihez. Az átalakulási folyamat jellemzésére ismét Németország példájához fordulhatunk, hiszen talán itt volt a legélesebb a törés a két világháború közötti időszakhoz képest. A háború utáni években a legtöbb megfigyelő még a lakosság többségének a demokratikus politikai intézményekkel és elvekkel szembeni közönyéről, cinikus magatartásáról, vagy éppenséggel ellenségességéről tudósított, s általános volt a vélemény, hogy a német polgárok attitűdjei nem kedvezőek a demokratikus átalakulás szempontjából.32 Alátámasztották ezt az amerikai hadsereg által végzett közvélemény-kutatások – az ún. OMGUS-felmérések –, melyek szerint a náci ideológiával való szimpátia a háború után is erősen jelen volt, s a lakosok fele azt gondolta, hogy a nemzetiszocializmus egy olyan jó elképzelés volt, amit rosszul valósítottak meg. Közel ennyien a nácikat inkább pozitívan, mint negatívan értékelték. Így a politikai kultúra átalakítása a szövetségesek és az új, demokratikus német elit elsőrangú célja volt. Nem titkolt módon a lakosság újranevelésére törekedtek. Ennek során igyekeztek egy új nemzeti identitást kialakítani, melynek nemcsak a hagyományosan erős kulturális identitás a része, hanem egy demokratikus politikai közösséggel való azonosulást is magában foglal. Míg az állam hagyományosan úgy jelent meg a német politikai gondolkodásban, mint egy autonóm erő, amit az egyénnek szolgálnia kell, addig az új politikai kultúra az egyén és az állam jogainak és kötelességeinek egyensúlyára épült.

A demokratikus politikai rendszer elfogadottsága gyorsan javult. Míg az 1950- es évek elején a lakosságnak csak valamivel több mint fele tartotta a demokráciát a kormányzás legjobb formájának, addig az 1960-as évek közepére már szinte teljes egyetértés volt ebben. Egyre növekvően értették meg és fogadták el a polgárok a demokratikus politika olyan elveit, mint a többségi kormányzás, a kisebbségi jogok, az egyéni szabadságjogok, a viták és a politikai konfliktusok elkerülhetetlensége, sőt szükségessége stb. (9.6. táblázat). Ezen keresztül az 1970-es évekre már olyan nemzeti szimbólumok, mint a német zászló vagy a német himnusz is pozitív érzelmeket váltottak ki a megkérdezettek többségéből. Mindazonáltal a nemzeti identitás, a patriotizmus kialakulása/kialakítása kevésbé volt sikeres, hiszen a náci rendszer extrém nacionalizmusának emlékei túlságosan erősek voltak, ami a nemzethez fűződő mindenféle pozitív viszonyt sokáig gyanússá tett. Helmut Kohl kancellár még az 1980-as évek elején is csak nagy vitákat kiváltva használhatott olyan szavakat, mint a haza (Vaterland) vagy éppen a patriotizmus (Patriotismus).33

9.7. táblázat - 9.6. táblázat ► Demokratikus elvek támogatottsága és antidemokratikus vélemények elvetése az NSZK lakossága körében, 1968-1990

1968

1979 1982 1988

1990

Demokratikus értékek

A kijelentéssel egyetértők (%)

„Minden polgárnak joga van demonstrálni"

74

86 87 91

90

„Mindenkinek joga van ahhoz, hogy

véleményét kifejezze"

93

95 94 94

92

Konfliktus vagy rend

A kijelentéssel egyet nem értők (%)

„A politikai ellenzéknek támogatnia kell a kormányt"

28

31 34 46

39

„A társadalmi konfliktusok károsak

a közérdekre"

27

26 21 48

47


Forrás: Russel J. Dalton: Politics in Germany. New York: Harper Collins, 1993. 128-129.

A politikai kultúra változásának mechanizmusai elméleti szinten sem tisztázottak a szakirodalomban, de annyit megállapíthatunk, hogy az NSZK-ban gyökeres átalakulását számos szerencsés körülmény segítette.34 A náci rendszerben fontos tisztséget betöltő vagy más módon kompromittálódott személyek nem tölthettek be pozíciót az újjáalakult pártokban, a sajtóban vagy az állami intézményekben. Ez egyrészt lehetővé tette, hogy azok valóban hitelesen képviseljék és közvetítsék a demokratikus elveket, másrészt a szélsőséges politikai múltú politikusok hiánya nem mobilizálta a szélsőségeket a másik oldalon. Kedvező volt az is, hogy az 1950-es és 1960-as években a politikai stabilitás mellett gazdasági prosperitás jellemezte az NSZK-t. A nyugatnémet közvélemény viszonylag hosszú ideig – évtizedekig – benne élve megtapasztalhatta a demokrácia előnyeit. Fontos tudni azt is, hogy a kutatások szerint a politikai kultúra átalakulása – mint általában a társadalmi értékváltozási folyamatok – szorosan kapcsolódott a generációváltásokhoz, elsősorban azokon keresztül ment végbe, mivel az egyének kevésbé képesek nézeteiket megváltoztatni életük során, mint amennyire a társadalmi értékek és attitűdök egyik generációról a másikra módosulhatnak.

Míg a század korábbi időszakaira vonatkozóan inkább sötétben tapogatózunk a politikai kultúra jellemzői tekintetében, annak megismerése lendületet kapott azt követően, hogy a kiterjedt közvélemény-kutatások segítségével lehetőség nyílt nagy tömegű és standardizált, mind időben, mind pedig térben összehasonlítható információkat tartalmazó adatbázisok létesítésére a polgárok politikával kapcsolatos elképzeléseiről. Az európai társadalmakról ilyen információkkal az 1970-es évektől rendelkezünk, melyek bemutatják a politikai aktivitás és a demokratikus rendszer melletti elkötelezettség különböző vetületeit.35

A demokratikus politikai rendszer működése szempontjából nagy jelentősége van annak, hogy miként alakul a polgárok politika iránti érdeklődése. Könnyen belátható, hogy a politika, a közügyek iránti érdektelenség, közöny rontja a demokratikus rendszer működésének hatásfokát, míg a közügyekben való aktív részvétel esetén a politikusok és politikai pártok ellenőrzése hatékonyabban valósul meg, azok megalapozottabb információval rendelkeznek a választói akaratról, valamint nő a hatalomgyakorlás legitimitása is. A 20. század végén több jele is volt a politika iránti érdeklődés visszaesésének Európa demokratikus országaiban. Ez megnyilvánult az elitek iránti bizalmatlanságban éppúgy, mint a választók kisebb párthűségében és a választásokon való részvételi arányok csökkenésében is.36 Az 1990-es évek elején a nyugat-európai és dél-európai államok többségében a megkérdezettek jóval kevesebb, mint fele – átlagosan egyharmada – válaszolt úgy, hogy fontos terület számára a politika. Különösen kevesen – 10% alatti arányban – mondták ezt Spanyolországban, Olaszországban, Portugáliában, Belgiumban, Franciaországban és Írországban. Csak Hollandiában és Norvégiában tartotta a megkérdezettek több, mint fele a politikát fontosnak maga számára. Ebben az időpontban a politika iránti érdeklődés nagyobb volt az új demokráciákban, mint Nyugat-Európában, ami a rendszerváltás hatásának tekinthető, de a következő években gyorsan eltűnt ez az előny.37

Nem mellékes az sem, hogy milyen politikai értékekkel rendelkeztek, milyen politikai ideológiákat részesítettek előnyben az európai választók. Egész Európára jellemző volt az 1990 körüli időszakban a szélsőségek elutasítása: A közvélemény-kutatások szerint az átlagos európai választó a baloldal-jobboldal skála közepén helyezkedett el, s ebben nem volt jelentős különbség Európa vizsgált régiói között.

A demokratikus rendszerek működéséhez szintén nélkülözhetetlen a polgárok közösségi aktivitása, vagy másként fogalmazva a fejlett civil társadalom léte. Civil társadalom alatt a társadalomnak azt a részét értjük, mely az állam, a magánélet, illetve a termelés szféráján kívül található. Ez a szféra elősegíti olyan politikai kultúra létrejöttét, melyben a polgárok bíznak egymásban és a politikai intézményekben is.38 A civil társadalom szerveződései közé tartoznak a különféle önkéntes alakulatok, mint a kulturális, jótékonysági, politikai és hasonló egyesületek, de a szakszervezetek is. A civil társadalom fejlettségének mérésére gyakran használt két mutató az önkéntes egyesülések tagságának és a bizalom szintjének nagysága. A kommunista utódállamok mindkét tekintetben lényegesen Nyugat-Európa, s különösen a skandináv államok szintje alatt maradtak abban az időszakban, melyre adatokkal rendelkezünk.39

Nyilvánvalóan javítja a demokratikus politikai rendszer működését a polgárok e viszonyok melletti elkötelezettsége. A demokráciával való elégedettség a felmérések szerint erősen eltért az 1990-es években Európa különböző régióiban. Már az évtized kezdetén is lényegesen alacsonyabb volt Kelet-Közép-Európa és Délkelet-Európa hat országában a lakosság demokráciával való elégedettsége, mint a nyugat-európai régióban. Később az olló tovább nyílt ezen a téren, ami az új rendszerek súlyos legitimációs problémáit tükrözte.40 Ennek a demokrácia működése szempontjából hátrányos jelenségnek a magyarázata lehet egyrészt az, hogy ebben a régióban a demokratikus intézmények valóban kevésbé kielégítően funkcionáltak, mint Nyugat-Európában. Még inkább közrejátszhatott azonban az, hogy a posztkommunista országok lakossága a demokráciához inkább instrumentális módon viszonyult, vagyis elsősorban az anyagi életviszonyok javulását várta a változástól.41 Ezt más közvélemény-kutatási eredmények is megerősítik: a kommunista múlt iránt nosztalgiát érzők aránya meglepően magas volt az 1990-es évek első felében a legtöbb kelet-közép-európai országban. Mivel a fogyasztás növekedése rövid távon nem következett be, ezért a lakosság jelentős része az egész demokratikus intézményrendszerben csalódott.

◄ POLITIKAI KOMMUNIKÁCIÓ ► A politikai rendszerek működését alapvetően befolyásolja az, hogy a tömegtájékoztatás mennyire széles körű és kiegyensúlyozott. A polgároknak ugyanis politikai döntéseikhez információkra van szükségük. Ezeknek csak egy részét szerezhetik közvetlen tapasztalataik révén, így rá vannak utalva a médiára, mint információforrásra. Ezáltal a tömegtájékoztatás eltorzíthatja a politikai folyamatot: ha ugyanis a választók a sajtó elfogultságai miatt nem megfelelően informáltak, nem tudják jól megítélni a versengő politikai alternatívákat – illetve az ezeket a parlamentáris körülmények között megjelenítő pártok és választott politikusok valós, s ezen keresztül a várható teljesítményét sem. Ezért a sajtószabadság, illetve a kiegyensúlyozott tájékoztatás a demokratikus politikai követelések egyik legrégebbike, melynek megvalósítása a 20. században is napirenden maradt.

A század során a kommunikáció a gazdaság egyik leggyorsabban fejlődő ágává vált. Az élénk gazdasági-technológiai, társadalmi és kulturális átalakulás egyrészt lehetővé tette a sajtó számára, hogy mind szélesebb rétegeket érjen el, másrészt alapvetően átalakította a média belső szerkezetét is. Mivel egy másik fejezetben már szó volt a mozi, a rádió és a televízió 20. századi fejlődéséről, ezért itt ezeknek csak a politikai folyamatokkal való érintkezési pontjairól esik szó.

A 20. század elején a média a nyomtatott sajtót jelentette. Az írni-olvasni tudás terjedése, az első világháború alatti politikai mobilizáció, s a relatíve olcsóbbá és kivitelében igényesebbé váló nyomdatermékek eredményeként az újságok példányszáma a háborút követően nagyban növekedni kezdett. Az egyes társadalmi csoportok sajátos igényeinek kielégítése mellett ez az időszak a tömegsajtó kialakulásának időszaka, különösen Nagy-Britanniában és Franciaországban. Az 1930-as évek elején Nagy-Britanniában már öt, Franciaországban pedig három napilap példányszáma haladta meg az egymilliót. Sőt, Nagy-Britanniában két bulvárlap – a Daily Mail és a Daily Express – napi több mint kétmillió példányban jelent meg. Németországban a legnagyobb napilap ekkor a Berliner Morgenpost volt, 0,6 millió eladott példánnyal.42

A második világháború után egy ideig tovább folytatódott a nyomtatott sajtó expanziója. Mindkét nagy brit bulvárlap példányszáma négymillió fölé emelkedett az 1960-as évek elejére, a német Bild-Zeitung példányszáma pedig 2,5 milliót tett ki ekkoriban. Ezzel párhuzamosan az 1960-as évektől mind erőteljesebbé vált a koncentráció a nyugat-európai sajtópiacon. Ezt elősegítette, hogy a televízió egyre nagyobb versenytársat jelentett, különösen a képes lapok számára.

A napilapok száma csökkenni kezdett. A példányszámok egy ideig rendszerint tovább emelkedtek, bár több nagy sajtófogyasztó nemzet esetében stagnáltak (NSZK), vagy egyenesen visszaestek (Egyesült Királyság). Néhány médiatulajdonos mind nagyobb részesedéshez jutott a piacon. Az 1980-as években a legnagyobbak közé tartozott Nagy-Britanniában Rupert Murdoch, Franciaországban Robert Hersant és családja, Németországban a Springer, a Bertelsmann, a Gruner und Jahr kiadók, Olaszországban pedig Silvio Berlusconi.43

A kommunista országokban a nyomtatott sajtó a politikai indoktrináció fontos eszközének számított, s ennek megfelelően kiemelt támogatásban részesült, de egyszersmind az újságírókkal szemben a politikai lojalitás követelményét a legszigorúbban érvényesítették. A kommunista párt rendszerint saját országos napilappal rendelkezett (Trybuna Ludu, Népszabadság stb.), s a területi egységei adták ki a regionális lapokat is. Emellett a szakszervezetek vagy más kommunista szatellitszervezetek ugyancsak megjelentettek újságokat. Ezek gyakran nyugat-európai mércével mérve is nagy példányszámot értek el. Jó példa erre az NDK, ahol az 1980-as években a mintegy három tucat napilap összes példányszáma közel 10 milliót tett ki, miközben a négyszer akkora lakosságú NSZK 375 napilapjáé 25 milliót. A Német Szocialista Egységpárt (SED) két lapot is kiadott: a Neues Deutschland a kormány hivatalos szócsövének számított, de az igazi tömeglap a Berliner Zeitung volt, melynek példányszáma 6 milliót tett ki, miközben az NSZK-ban a legnagyobb minőségi napilapnak tekinthető Frankfurter Allgemeine Zeitung példányszáma 0,5 milliót ért el ekkoriban. A párt ifjúsági szervezete, az FDJ is saját napilappal rendelkezett, miként a szakszervezetek és a társutas pártok is.44

Politikai hatását tekintve a nyomtatott sajtónál is nagyobb karriert futott be a század során az elektronikus média. Az elsőként terjedő mozgókép mindenekelőtt szórakoztatott, de a nagy tömegeket vonzó mozikban a két világháború között a főműsor előtt már filmhíradókat is vetítettek, melyek bemutatták az aktuális politikai eseményeket. A mozilátogatások száma olyan mértékben nőtt, hogy az 1930-as évekre, s különösen aztán a második világháború idejére a filmhíradók már az európai lakosság fontos politikai információs forrását jelentették. E folyamatot a kormányok ösztönözték, mivel jó lehetőséget teremtett számukra a lakosság politikai véleményének formálására.

Élenjártak az új tömegkommunikációs eszközök nyújtotta lehetőségek kiaknázásában a német nemzetiszocialisták. Egyrészt felismerték azt a lehetőséget, hogy a film és a rádió közvetítette – akár manipulált – információk lényegesen hitelesebbnek tűnnek a fogyasztó számára, mint a nyomtatott sajtó hírei. Másrészt a propaganda és véleményformálás szempontjából azért is teremtett új lehetőségeket a rádió, mert a technikai sajátosságokból adódóan centralizált volt, s így lényegesen könnyebb volt az ellenőrzése, mint a nyomtatott sajtó sok száz vagy akár ezer szerkesztőségének és nyomdájának kézben tartása. Ezenkívül a többnyire magánkézben lévő filmstúdiókkal és filmforgalmazókkal szemben a rádióadók már indulásuktól kezdve állami tulajdonban voltak, vagy kormányzati ellenőrzés alatt álltak. A film és a rádió kínálta lehetőségeket másutt is kihasználták, de nem feltétlenül a Harmadik Birodalom receptje szerint. A BBC rádió sok nyelven működő nemzetközi hírszolgálata a második világháború idején éppen viszonylagos tárgyilagosságával szerzett tekintélyt és ért el nagyobb hatást, mint más hadviselő országok közvetlen propagandát folytató, kevésbé megbízható adói.

A rádió nagy politikai hatása tagadhatatlan, de az igazi változásokat ezen a téren mégis a televízió hozta, amely a század utolsó évtizedeiben a politikai célú informálódás legfontosabb forrásává vált. Ennek alapja az volt, hogy a televíziózás egyesítette a mozi és a filmek – legalábbis látszólagos – képi hitelességét és a rádióadásokat jellemző egyidejűséget. A hírek rajta keresztül gyorsabban eljutottak a közönséghez, s a korábban az írott sajtó által el nem ért rétegek is tájékozódhattak segítségével. Ugyanakkor a tájékoztatás hitelessége összességében nem feltétlenül nőtt, hiszen a politikai manipulációnak a tematizálással – vagyis bizonyos hírek elhallgatásával, más hírek hangsúlyozásával – széles lehetőségei maradtak nyitva. Ezenkívül a televízió által közvetített híradások – talán a műfaji sajátosságok miatt is – gyakran felszínesek maradtak. A politikai folyamatokra más módon is hatott a televízió, hiszen a 20. század utolsó évtizedeiben az életmódot alapvetően meghatározó tevékenységgé vált a tévénézés. A televíziós műsorok és különösen a reklámok komoly ízlésformáló szerepet is betöltöttek, s hozzájárultak a fogyasztói szemlélet térhódításához.

Míg a század korábbi évtizedeiben a magántelevíziózás csak alárendelt szerepet kapott Nyugat-Európában, addig az 1980-as évektől bekövetkezett a kereskedelmi csatornák expanziója. Ettől kezdve Nyugat-Európában a televíziózásban a duális rendszerek domináltak, melyek részben köztulajdonban lévő és vegyesen – vagyis előfizetési díjakból, állami támogatásból és reklámbevételekből – finanszírozott adókból, részben magánkézben lévő – teljesen hirdetésekből fenntartott – csatornákból álltak. Ezek a rendszerek egyes országokban szabályozatlan módon jöttek létre (Olaszország), míg másutt következetes állami szabályozás keretei között (Németország, Nagy-Britannia, Franciaország) működtek.45

A televíziózásnak a kereskedelmi csatornák térhódításával felerősödött negatív társadalmi hatásai a politikai erők kritikáját is kiváltották. Különösen a zöld pártok és a kereszténydemokraták bírálták a tömegmédiát. Növelte a televízió iránti kételyeket az is, hogy a század végén Nyugat-Európában a monopóliumok, illetve oligopóliumok – a csak néhány szereplő által uralt piac – kialakulása, az egysíkú tájékoztatás és szórakoztatás a televíziózásban a piaci verseny ellenére következett be, vagyis a piac önmagában nem tudta megoldani ezeket az anomáliákat. Így a tájékoztatás minőségének és hitelességének problémái felvetették azt a kérdést, hogy szükség van-e a közösségi ellenőrzés valamilyen formájára. Az viszonylag korán széleskörűen elfogadottá vált, hogy a sajtópiac működésébe való állami beavatkozás a monopóliumok, illetve oligopóliumok kialakulásának megakadályozására nélkülözhetetlen. Mivel a kereskedelmi televíziók a tapasztalatok szerint a profitérdekektől vezetve elhanyagoltak nélkülözhetetlen műsortípusokat (pl. gyermekműsorok, kulturális műsorok), ezért valamilyen formában a műsorok szabályozása is napirendre került. Emellett a kereskedelmi televíziók térhódításával teljesen más szerepkörbe kerültek a közszolgálati televíziók is. Míg korábban gyakran bírálták őket politikai elfogultságaik miatt, s éppen ezért létjogosultságukat is megkérdőjelezték, addig az 1990-es években már egyre többen elengedhetetlennek tartották működésüket a kereskedelmi média egyoldalúságainak kiegyensúlyozása szempontjából.

Különösen jól látható volt a televízió hatása a politikai folyamatokra a kelet- közép-európai rendszerváltás időszakában. A keletnémet lakosság a nyugatnémet adókból értesült a saját országában vagy a szovjet blokk más országaiban lezajló, őket érintő eseményekről, s ezek az információk alapvetően befolyásolták cselekedeteiket, s így az NDK-beli események dinamikáját. Talán még inkább drámai volt a képernyő hatása a romániai rendszerváltásra, ahol a televízió úgyszólván élőben közvetítette, amint a felkelők elfoglalták magát a televíziót, hogy azt saját céljaikra használják fel. Így a televízió nem egyszerűen katalizálta az eseményeket, hanem a forradalmat jelentős részben a televízióban vívták meg, s az ott látható erőviszonyokhoz igazodott aztán a politikai szereplők jelentős része.