Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Az 1990-es évek fejleményei: rendszerváltozás Kelet-Európában

Az 1990-es évek fejleményei: rendszerváltozás Kelet-Európában

A század végének valószínűleg legfontosabb európai politikai fejleménye a kommunista rendszerek bukása, s nyomukban új politikai rendszerek létrejötte volt. Ez összességében a nyugat-európai demokratikus rendszerekhez való konvergenciát jelentett: számos demokratikus intézmény átvétele mellett a Nyugat- Európában létező pártcsaládok képviselői megalakultak a posztkommunista országokban is. Ugyanakkor a pártok hasonló névválasztása gyakran eltérő politikai irányultságot takart, ami önmagában is mutatja, hogy európai összehasonlításban figyelemre méltó sajátosságokkal bírtak az új rendszerek.

A kommunizmus hosszú távú politikai és társadalmi hatása ugyanis nagyobb volt, mint azt a megfigyelők többsége várta. Ez elsősorban azzal függött össze, hogy a kommunista rezsimek jóval hosszabb ideig fennálltak, mint a legtöbb más 20. századi európai diktatórikus rendszer – például a náci rezsim. Ezenkívül más, hasonlóan hosszú ideig működő autoriter rendszerek – mint például a Franco-rezsim Spanyolországban – kevésbé számolták fel a gazdaság és a társadalom autonómiáját. Így a posztkommunista országokban az ebben a fejezetben korábban elemzett társadalmi törésvonalak, s ennek következtében a pártrendszerek/pártok tekintetében is lényegesen kisebb volt a kontinuitás a diktatúra előtti állapotokkal, mint az említett Németország vagy Spanyolország esetében megfigyelhető.

A társadalmi törésvonalakat illetően Nyugat-Európával szemben fontos különbségként jelentkezett, hogy a hagyományos konfliktusok kevésbé voltak erősek az 1990-es években. Jó példa erre a vallási törésvonal viszonylagos jelentéktelensége, mely hozzájárult a kereszténydemokrata pártok kis súlyához a rendszerváltás után a régióban. Jelzi ezt, hogy még az egységesen katolikus és a régió többi országához képest sok elkötelezett hívővel rendelkező Lengyelországban sem jött létre nagy és egységes katolikus párt.

A munkaadó-munkavállaló ellentét szintén sajátosan hatott a társadalmi törésvonalak kialakulására és a pártképződésre a posztkommunista országokban. Egyrészt a jövedelmi különbségek rövid idő alatt jelentősen nőttek az 1990-es évek során, ami ennek a konfliktusnak itt is növelte a jelentőségét. Ugyanakkor a Nyugat-Európában általában döntő erőt képviselő szociáldemokrata pártok a posztkommunista országokban csak ott jutottak lényeges szerephez – Csehszlovákia, volt NDK területei –, ahol kommunista utódpárt nem létezett, mivel utóbbiak rájuk nézve egyértelmű kiszorító hatást gyakoroltak a választói bázis terén. Hasonló volt a helyzet a kommunista pártok esetében is: az utódpártok léte – úgyszólván per definitionem – megakadályozta jelentősebb kommunista párt kialakulását. Mindemellett a kommunista utódpártok hatalomra kerülve ellentmondásosan viszonyultak a munkavállalói érdekekhez, mivel apparátusuk és befolyásos támogatóik jelentős része a privatizációból hasznot húzó nómenklatúraburzsoáziából került ki.

A vidék-város közötti és a regionális különbségek a posztkommunista országokban nemcsak léteztek, hanem általában erősödtek is a rendszerváltozás első éveiben. Ennek megfelelően agrárpártok a legtöbb kelet-közép-európai országban létrejöttek a rendszerváltás után, s szavazati arányuk az 1990-es években viszonylag magas, nagyjából a skandináviai szintnek megfelelő volt. Ez azonban még mindig mérsékelt eredménynek mondható, ha figyelembe vesszük, hogy a mezőgazdaságból élők aránya itt lényegesen nagyobb volt, mint Skandináviában. Ráadásul e pártok viszonylag kevéssé tudták stabilizálni helyzetüket, ami összefüggött a mezőgazdaság visszaszorulásával is a térségben.

A rendszerváltást követően etnikai alapú pártok is alakultak a legtöbb országban. Mozgásterüket azonban korlátozta, hogy a második világháború alatti veszteségek, a határváltozások, a lakosságcserék, illetve kitelepítések és a második világháború utáni évtizedek során bekövetkezett asszimiláció nagyban csökkentették az etnikai kisebbségek arányát a térségben. Sajátos eset volt Csehszlovákia és Jugoszlávia, melyek többnemzetiségű államok voltak. Csehszlovákiában a nemzeti elv erősen megjelent – a cseh és szlovák szembenállásban jelentkezve – a rendszerváltás utáni első két évben a politikai életben, s mindez az ország hirtelen kettéválásához vezetett. Jugoszláviában kevésbé békésen és gyorsan, de ugyancsak bomlási folyamat zajlott le, melynek eredményeként – Bosznia-Hercegovina kivételével – egy-egy nemzet által dominált államok jöttek létre, szintén nagyban korlátozva az etnikai alapú politizálás további lehetőségeit. A többi országban a nemzeti kisebbségek viszonylag alacsony aránya miatt az etnikai elven működő szervezetek lehetőségei ugyancsak mérsékeltek voltak. Ennek ellenére a legsikeresebbek – így a szlovákiai és romániai magyar pártok – többször a mérleg nyelvét játszhatták a kiegyensúlyozott választási küzdelemben, s koalíciók részeként többször kormányra kerültek.

Megemlítendő még, hogy a liberális pártok is megtalálhatók majdnem minden posztkommunista országban. Ezek kezdetben általában a „washingtoni konszenzus" – vagyis az amerikai kormány, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap elképzelései – szerinti gazdaságpolitika és a „sokkterápia" híveiként tevékenykedtek. Azonban e gazdaságpolitikai irányzat rossz gyakorlati eredményei és súlyos társadalmi következményei után népszerűségük csökkent, s több esetben az említett nemzetközi szervezetekhez hasonlóan maguk is lényegesen változtattak a gazdaság átalakításáról vallott elképzeléseiken. A zöld pártok szerte a térségben gyenge eredményeket értek el az első demokratikus választásokon.

Mint korábban említettük, fontos törésvonalként jelentkezett számos volt kommunista országban a diktatúrához és annak képviselőihez való viszony – mindenekelőtt ott, ahol a volt kommunista pártok utódszervezetei és politikusai szereplői maradhattak a politikai életnek. Az első választásokon a volt ellenzéki mozgalmak és személyek gyakran jól szerepeltek, de párttá alakulásuk és eredményeik stabilizálása rendszerint nem sikerült. A legjobb példa erre Lengyelország, ahol a néhány évvel azelőtt még sokmilliós tagsággal rendelkező Szolidaritás mozgalom – illetve ekkor már párt – jelöltje a karizmatikus Lech Walesa az 1990-es elnökválasztás első fordulójában a szavazatok mintegy 40%-át kapta, s csak a második fordulóban tudott győzni. 1995-ben már ez sem sikerült neki, de pártja még előbb, már 1993-ban kiesett a hatalomból, amikor mindössze 5%-ot szerzett a parlamenti választásokon.

Több országban a rendszerváltó mozgalmaknál sikeresebb volt a kommunista pártok átalakulása és választási szereplése. Néhány országban – Csehszlovákia, NDK/NSZK – kizárták a korábbi rendszerben kompromittálódott személyeket a közéletből, de másutt ez nem történt meg. Számukra a múlthoz való kötődés az első választáson hátrányt jelentett, de aztán inkább az utódpártiság előnyeit élvezték. Ezek közé tartozott a megörökölt jól kiépített és hatékony pártapparátus és szervezet, a párttagság magas létszáma, vagy a többi párténál nagyobb ingatlanvagyon. Ezeknél is fontosabbnak bizonyult azonban az a kapcsolatrendszer, amivel a gazdaságban és a médiában rendelkeztek. A nem megfelelően szabályozott, sőt zavaros privatizáció során a korábbi pártvezetők és – a párt által kinevezett – vállalat- és más intézményirányítók kapcsolataikat kihasználva jelentős vagyonhoz jutottak, a szakirodalomban nómenklatúraburzsoáziának is nevezett réteget alkotva. Mivel a tömegkommunikáció – különösen az elektronikus média – a rendszer összeomlásáig a legjobban ellenőrzött területek közé tartozott, az utódpártok számíthattak a média túlnyomó részének a rokonszenvére is. Így – kihasználva a gazdasági átmenet okozta életszínvonal-csökkenés okozta elégedetlenséget és a rendszerváltó pártok politikai hibáit – a második szabad választáson az ex-kommunista pártok Bulgáriában, Magyarországon és Lengyelországban is kormányra kerültek, sőt Romániában az ellenzékben és a kormányban is a korábbi rendszer fontos politikusai domináltak. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy a választók az előző rendszer visszatérésére szavaztak. Ennek veszélye nem is fenyegetett, már csak azért sem, mert korábban a kommunista pártok vezetői opportunizmusból és személyes előnyök keresése miatt töltötték be pozícióikat, vagyis elveik nem akadályozták őket abban, hogy az új, demokratikus rendszer szabályaihoz is többé-kevésbé alkalmazkodjanak. Ezenkívül – mint Richard Rose érvel – „az ex-kommunisták most már maguk is személyesen érdekeltek a politikai szabadságjogok védelmében, hiszen ők maguk válhatnak a jogok esetleges korlátozásának célpontjaivá"46 – a privatizációs vagy más visszásságok miatt.

A törésvonalak kevésbé szilárd jellegével függ össze, hogy az új posztkommunista pártrendszerek – sőt politikai rendszerek – kitűntek változékonyságukkal is, melynek következtében nemcsak a rendszerváltó pártok szerepe, hanem az ex-kommunisták visszatérése a hatalomba sem volt feltétlenül tartós. A pártrendszerek nem csupán a megfelelő időszak nyugat-európai viszonyaival összehasonlítva voltak instabilak, hanem a demokratikus átmenetet megélt más országok, így a második világháború utáni Németország, Ausztria, Olaszország, vagy az 1970-es évekbeli Görögország, Portugália, Spanyolország pártrendszereivel összevetve is. Ez azt jelentette, hogy az első választásokon Kelet-Közép- Európában vagy Délkelet-Európában lényegesen jobban ingadozott a pártok választási eredménye, mint az említett többi európai országban.47 Mindazonáltal a pártszerkezet állandósága az ezredfordulóra nőtt, s csökkent annak töredezettsége is, de néhány ország kivételével az még mindig szétaprózott volt a nyugateurópai országokhoz viszonyítva.