Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

10. fejezet - 10. Urbanizáció

10. fejezet - 10. Urbanizáció

Az urbanizáció, a városok fejlődése és a városi lakosság arányának növekedése végigkísérte az utóbbi évszázadok európai történelmét. Az azonban viszonylag új fejlemény, hogy egyes országokban vagy régiókban a lakosság többsége városokban és sűrűn lakott övezetekben él. A 19. század közepén egyetlen társadalom sem minősült túlnyomórészt urbanizáltnak, míg másfél évszázaddal később minden iparosodott ország, s a kevésbé fejlettek jelentős része is ebbe a kategóriába tartozott. Ráadásul az urbanizációs folyamat több tekintetben – de gyakran jelentős tartalmi változásokkal – tovább folytatódik. Bár e gyors transzformáció tényét és társadalmi jelentőségét széles körben elismerik, olyan hozzá kapcsolódó alapvető fogalmak sem egyértelműek, mint maga a város, illetve az urbanizáció. Ezek jelentése időben vagy a különböző társadalmakban változhat, sőt, a használat célja szerint is eltérhet. A várost időnként adminisztratív határok segítségével írják le, máskor funkcionális kritériumokat (pl. központi szerepkör kulturális, gazdasági, közigazgatási és más téren) használnak erre, vagy demográfiai-ökológiai tényezőket (népességszám, népsűrűség) vesznek alapul. Ugyanígy az urbanizációnak is több meghatározása létezik. Az egyik ezek közül a kulturális definíció, amely szerint az urbanizáció a társadalmi kapcsolatok egy sajátos minőségét, egy meghatározott városias gondolkodásmód és magatartásminták („urbanitás") elterjedését jelenti.1 A strukturális meghatározás szerint a városodás mindenekelőtt a foglalkozási szerkezettel, illetve a gazdasági ágak eltolódásával jellemezhető. Végül a demográfiai-ökológiai megközelítés az urbanizációt a népesség térbeli koncentrációjaként interpretálja és gyakran feltételezi, hogy a népesség és az intézmények meghatározott módon oszlanak meg a városi térben.2 Az eltérő, de egymást nem feltétlenül kizáró szemléletmódok és megközelítések a várostörténet-írásban és a városszociológiában is hangsúlyosan jelen vannak.3

Mindezzel együtt a várostörténeti munkák kiindulópontját rendszerint a népesség térbeli koncentrációjának vizsgálata adja, s nem lesz ez másként a mi esetünkben sem. Jó okkal feltételezhetjük ugyanis azt, hogy a népesség térbeli koncentrációja más jelenségekkel – mint az értékekkel, életmóddal, vagy akár a település fizikai jellemzőivel – is összefügg, azok indikátora is lehet. Ettől függetlenül a következőkben igyekszünk az urbanizáció ezen további aspektusainak is teret adni.

Az európai városfejlődésnek az első világháború végétől az 1970-1980-as évekig tartó időszakát gyakran nevezik az urbanizáció modern periódusának. Ezt megelőzően szokás az ipari városok koráról beszélni, míg a 20. század utolsó két-három évtizedének városfejlődését – legalábbis Nyugat-Európában – a posztindusztriális jelzővel illetik. E fejezetben az európai urbanizáció modern és posztindusztriális szakaszának főbb sajátosságait tekintjük át. Először a városok fejlődésének, illetve a városi lakosság alakulásának trendjeit ábrázoljuk. Az urbanizáció ugyan összességében nagy mértékű volt a vizsgált időszakban, mégsem volt lineáris folyamat: különösen a 20. század második felében – társadalomról társadalomra változó erősséggel – más fontos, néha ellentétes tendenciákat is láthatunk. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy Európa számos részén a szó klasszikus értelmében vett urbanizáció megállt, esetenként visszájára fordult: ezeket a folyamatokat a várostörténészek és városszociológusok olyan változatos, gyakran egymást átfedő és vitatott fogalmakkal írják le, mint szuburbanizáció, ellenurbanizáció, dezurbanizáció stb., melyekkel szintén foglalkozunk. Emellett a 20. századi városi élet minőségi aspektusait döntően befolyásoló városfejlesztési gyakorlat bemutatására is törekszünk. A városok és más települések nem elszigetelten léteznek, hanem nagyobb, összetett hálózatokat alkotnak, melyek viszszahatnak az egyes városok működésére is. A település- és városszerkezet fontosabb vonásainak leírása után befejezésül a 20. század végi Európa városfejlődési problémáit vizsgáljuk.

Városfejlődés a 20. században: az urbanizáció modern korszaka

Az európai társadalmakban az agrárszféra dominált egészen a 20. századig, ami döntően meghatározta a településszerkezetet is. 1600 körül Észak- és Közép-Itália, valamint Németalföld kivételével a lakosságnak csak kis hányada élt városokban. Ekkor a kontinens teljes lakosságának 1,6%-a volt városi, s ez a 19. század elejére csak 2,2%-ra nőtt. Ettől kezdve azonban a városi lakosság aránya gyorsan növekedni kezdett. Az urbanizáció szorosan kapcsolódott az iparosodáshoz, illetve általában a gazdasági átalakuláshoz. Ebből önmagában is következett, hogy előrehaladása, dinamikája nagyban eltért az egyes régiókban. Angliában például a 19. század során megnégyszereződött a városokban élők aránya, míg Európa északi vagy keleti régióiban ennél kisebb volt a növekedés üteme. Az is megfigyelhető volt, hogy minél később kezdődött az iparosodás, annak megindulása után annál gyorsabb volt a városok növekedési üteme.

A városok gyarapodása a 19. század során erősen ellentmondásosan zajlott: az iparosodás kezdeti szakaszában a városokat egészségtelen lakásviszonyok és magas mortalitás jellemezték. A születési ráták szintén alacsonyabbak voltak, mint más teleüléseken. Ezért a városi lakosság növekedését a falusi lakosság tömeges városokba áramlása idézte elő. Mivel az életkörülmények színvonala sok tekintetben a falusi alatt volt, ezért elsősorban a munkalehetőségek és a magasabb elérhető jövedelem csábította ide a munkaerőt.

Mindazonáltal nem egyszerű megállapítani az urbanizáció európai alakulásának dinamikáját, mivel a város definíciója jelentősen eltért és eltér a különböző társadalmakban. A 19. században a városokat jogi helyzetük alapján különböztették meg, ami általában valamilyen mértékű autonómiát jelentett. A jogi státusz eltérései azonban gyakran a régmúltban gyökereztek, s nem tükrözték sem a település nagyságát, sem fejlettségét, sem szerepét a településszerkezetben. Létezhettek a középkorban városi rangra emelkedett, de azóta viszonylagosan eljelentéktelenedett települések és fordítva. Ennek a helyzetnek a maradványai – halványuló mértékben – a 20. században is fellelhetők. Az urbanizáció megragadása-mérése még egy látszólag egyértelmű kritérium – a népesség koncentrációja – esetén is nehézségekbe ütközik. Ugyanez a helyzet a lakosságszám esetében. Míg például Dániában 1910-től már 250 fős településeket is városoknak tekintettek, addig ehhez Franciaországban 2000, Olaszországban pedig 20 000 feletti lakosság kellett.4 A városok elhatárolása- meghatározása más okok miatt sem mindig nyilvánvaló. A nagyvárosok kialakulásával olyan agglomerációs települések is létrejöttek, melyek gyakran csak késéssel váltak a nagyváros részévé. Amikor azonban ez megtörtént, a statisztikák a nagyváros lélekszámának ugrásszerű növekedését jelezhették, noha a valóságban kevés változás következett be a lakosság eloszlásában. Szintén problémát jelenthet a nagyvárosi régiók kialakulása. A közlekedési és kommunikációs lehetőségek javulásával az egymástól viszonylag kis távolságra lévő városok közötti kapcsolatok olyan mértékben fejlődhetnek, intenzívebbé válhatnak, hogy – noha jogilag önálló településekről van szó – bizonyos mértékű összenövésük, összeolvadásuk figyelhető meg. Így esetenként több vagy akár néhány tucat városból álló nagyvárosi övezetek jönnek létre. A népességszám alapján ezeken belül a települések elhatárolása nem lehetséges, hanem más kritériumok – az említett kapcsolatok intenzitásának – alkalmazására-tanulmányozására is szükség lehet.5

Ráadásul az urbanizáció nem csak a „városodást", vagyis a lakosság számának növekedését jelenti. Az urbanizációnak minőségi aspektusai is vannak, amit a „városiasodás" kifejezés jelöl. Mindenekelőtt bizonyos városi funkciók megléte vagy hiánya fontos ebből a szempontból: milyen infrastrukturális színvonallal rendelkezik a település, esetleg betölt-e valamilyen központi szerepet a környező régióban. Mivel szinte megoldhatatlanul bonyolult feladat ezeknek a funkcióknak a pontos számbavétele minden országban, a nemzetközi összehasonlítások céljára két megoldás kínálkozik. Vagy elfogadjuk az egyes országok eltérő szempontokon alapuló adatgyűjtését, vagy pedig egy mesterséges, de egységes határ felett tekintjük városnak a településeket. Utóbbi esetben általában 20 000 lakosnál szokták meghúzni a határt: ezen lakosságszám felett minősül városnak egy település az ENSZ statisztikáiban is. Mindezek az elemzési problémák megnehezítik a különböző korszakok és társadalmak összevetését az urbanizációs jellemzők szempontjából.6

◄ A VÁROSI LAKOSSÁG NÖVEKEDÉSE A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT ► Európa városfejlődését az első világháború utáni mintegy fél évszázadban – hasonlóan az azt megelőző évszázad urbanizációjához – a városok gyors expanziója és egyben a városi lakosság arányának nagy ütemű növekedése jellemezte. Ha a fenti, 20 000 lakost határul választó definíciót alkalmazzuk, akkor a 20. század elejére vonatkozóan csak Nagy-Britanniáról mondható el, hogy a lakosság több mint fele – 1920-ban 64%-a – városokban élt. Néhány más országban – Németország, Hollandia, Belgium – megközelítette az 50%-ot ez az arány, különösen, ha az agglomerációkat is figyelembe vesszük. Egy következő országcsoport esetében a lakosság mintegy egyharmadának volt városi lakóhelye. Franciaország, Olaszország, Dánia, Ausztria, Magyarország tartozott ezek közé, bár a városi lakosság jó része a két utóbbi országban sajátosan egyetlen városba koncentrálódott. A többi ország urbanizációs foka alacsonyabb volt, csak egy-két esetben érte el a 25%-os arányt. Különösen mérsékelt volt a városi lakosság aránya a balkáni országokban (Románia 12%, Bulgária 9%, Jugoszlávia 7%)7 (10.1. táblázat).

Az urbanizáció folyamata nem volt töretlen a század első felében. A fejlődést jelentősen lelassította a két világháború közötti gazdasági válság, majd pedig a második világháború a maga háborús veszteségeivel és – pl. Németországban és Nagy-Britanniában – a városi lakosság gyakori evakuálásával. Mindazonáltal a közepesnél nagyobb városok – amelyeknek lakossága meghaladta a 100 000 főt, de nem érte el az 1 milliót – javították helyzetüket a városhierarchiában. Németországban például 1910 és 1930 között az ilyen városokban élő lakosság aránya 21%-ról 37%-ra nőtt. Az urbanizáció a két világháború között elsősorban a közepesen urbanizált országokban – mint pl. Svédország, Spanyolország, Norvégia, Görögország – volt gyors, de alacsony szintről indulva 1920-1950 között Bulgáriában és Jugoszláviában is megduplázódott a 20 000 lakosnál nagyobb településeken élők aránya.

Az urbanizáció előrehaladása ellenére a 20. század közepén a legtöbb európai országban a népesség kisebbik része lakott városokban. Ez egyben a városodás fokában meglévő jelentős eltérések fennmaradását is jelentette. Nagy-Britanniában, Hollandiában a lakosság nagy többsége városokban élt. Voltak országok, ahol nagyjából fele-fele arányban oszlott meg a városi és falusi lakosság: Franciaország, Norvégia, Ausztria, Dánia, Olaszország, Spanyolország tartozott közéjük. A többi európai országban – közöttük az összes kelet-közép-európai és délkelet-európai országban – továbbra is a kisebb települések domináltak.

◄ VÁROSOK NÖVEKEDÉSE A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN ► A század közepét követő néhány évtizedben a városodás különösen gyors volt Európa kevésbé fejlett keleti és déli területein. A csak mérsékelten urbanizált balkáni kommunista országok közül Bulgáriában, Romániában, Jugoszláviában robbanásszerűen megnőtt a városokban lakók aránya.8 Különösen a – fejlesztési források szempontjából privilegizált helyzetben lévő – fővárosok lakosságszámának emelkedése volt látványos: 1950 és 1980 között Belgrád lakossága 0,4 millióról 1,7 millióra, Szófiáé 0,6 millióról 1,2 millióra, Bukarestté 1,1 millióról 2 millióra emelkedett. Nagy karriert futottak be azok a „szocialista iparvárosok" is, melyeket több esetben szinte a semmiből, nehézipari fejlesztésekhez kapcsolódva hoztak létre. Ezek közé tartozik Magyarországon Sztálinváros (ma: Dunaújváros), az NDK-ban Eisenhüttenstadt és Halle-Neustadt, Lengyelországban a Krakkó külvárosaként épített Nowa Huta. Szintén gyors növekedést látunk Portugália, Spanyolország, Görögország és Dél-Olaszország egyes övezeteiben. A század második felében például Lisszabon lakossága megnégyszereződött, Porto lélekszáma ötszörösére nőtt.

10.1. táblázat - 10.1. táblázat ► Az urbanizáció szintje egyes európai országokban, 1920-1980 (városi lakosság az összes lakosság százalékában)

20 000 és több lakos

100 000 és több lakos

1920

1950

1980

1920

1950

1980

Egyesült Királyság

64

71

79

50

52

71

Franciaország

37

45

58

23

17

44

Hollandia

45

56

57

24

31

45

Belgium

33

32

49

12

10

13

Írország

21

28

38

14

18

31

Németország/NSZK

41

41

60

33

27

34

Ausztria

36

40

37

31

33

29

Svájc

25

29

28

15

21

34

Svédország

23

33

45

14

21

21

Dánia

32

45

52

23

34

38

Norvégia

23

33

40

18

20

23

Finnország

17

22

38

6

14

24

Olaszország

32

41

53

14

20

28

Lengyelország

18

26

45

9

16

28

Csehszlovákia

17

22

34

10

14

17

Magyarország

31

34

49

15

20

29


Forrás: Wolfram Fischer: Wirtschaft, Gesellschaft und Staat in Europa, 1914-1980. In Wolfram Fischer (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Bd. 6. Stuttgart: Klett-Cotta, 1987. 54.

A gyors városnövekedés ugyan nem korlátozódott kizárólag a perifériára, hiszen Franciaország nyugati részének vagy Finnország főváros környéki övezetének fejlődési dinamikája is kiemelkedő volt. Olyan – már a század derekán is tekintélyesnek számító – városok lakossága is megkétszereződött, mint Párizs, Lyon, München és Stockholm. Nyugat- és Észak-Európa nagyobbik részén azonban az urbanizáció összességében mérsékelt ütemű volt, s ez megmutatkozott a nagyvárosok lassú növekedésében, esetenként stagnálásában vagy hanyatlásában is. London, Berlin, Hamburg, a Ruhr-vidéki nagyvárosok (Essen, Dortmund stb.), Amszterdam, Milánó, Bécs lakossága alig emelkedett vagy stagnált. Egy sor brit, belga és német ipari központ lakossága egyenesen csökkenésnek indult.

Összességében tehát a városi lakosság leggyorsabban továbbra is az alacsony szintről induló Balkánon, s legkevésbé a már korábban urbanizálódott Nagy- Britanniában nőtt, de e folyamat a már magasabb városodási fokot elért társadalmakban is számottevő volt. Ennek az eredményeként a század végére jó néhány országban a 20 000 lakos feletti városokban élt a lakosság legalább fele, s csupán néhány olyan ország akadt, ahol egyharmada, vagy annál kevesebb. 1980-ban leginkább Albánia (22%), Portugália (23%), Jugoszlávia (26%) és Csehszlovákia (34%) urbanizáltsága maradt el az európai átlagtól (10.1. táblázat).

Ismét hangsúlyoznunk kell azonban azt, hogy ezek az adatok tisztán a lakosságszámot veszik figyelembe annak meghatározásakor, hogy egy település városnak minősül-e. A valóságban egyes országokban gyakran városnak tekintettek-tekintenek ennél lényegesen kisebb településeket is. Ezek ebben az időben már rendelkezhettek magas szintű infrastruktúrával és sok olyan funkcióval (iskolák, bankfiókok, üzletek, szórakozóhelyek, szállodák, orvosi rendelők, csatornázás stb.), melyekkel évtizedekkel korábban nem, vagy amelyekkel más országokban lényegesen nagyobb lélekszámú települések sem feltétlenül bírtak. Ha az ilyen kisebb, az egyes országokban városnak tekintett településekkel is számolunk, akkor az urbanizációs fok a legtöbb országban és Európa egészében is nagyban emelkedik. Az eltérést jól mutatja, hogy ez alapján a század közepén Európában – ezúttal is a Szovjetunió nélkül – a lakosság 45%-a élt városokban, s az arány például Belgiumban már 1950-ben 92%-ot tett ki. 1960-ra a kontinens átlaga átlépte az 50%-ot, az ezredfordulóra pedig 69%-ra emelkedett. Közben igen gyorsan fogyott azoknak az országoknak a száma, amelyeket a falusi lakosság többsége jellemzett, s 1980-ban lényegében már csak Albánia és Portugália tartozott közéjük a városi népesség 34, illetve 29%-os arányával. Az ezredfordulóra azonban – a gyors társadalmi átalakulás és a városi rang engedékenyebb megadási gyakorlata miatt – a lakosság 65%-a városi lett Portugáliában is.9

Bármilyen városdefiníciót is veszünk tehát alapul, a második világháború után Európa lakosságának koncentrációja tovább folytatódott, azaz a lakosság mind nagyobb része élt sűrűn lakott övezetekben. Ez azonban csak Európa egészét vizsgálva és a század második felét egységként kezelve igaz: ebben az esetben a növekedés tűnik ki, de közelebbről szemügyre véve az egyes évtizedeket és régiókat, jelentős eltéréseket látunk a városfejlődési dinamikában. A népességkoncentráció a leginkább városias társadalmakban 1960 körül lelassult, illetve esetenként meg is állt.

Ezzel szemben a legkevésbé urbanizált országokban – a dél-európai régióban, Írországban – a mezőgazdaságot az 1980-as évekig jelentős számú munkaerő hagyta el, s a feldolgozóipar expanziója is folytatódott. Így itt a városi lakosság aránya nőtt nagyjából ugyaneddig az időpontig. Az urbanizációs folyamatok lefékeződéséről, illetve jellegének megváltozásáról a 20. század utolsó harmadában a következő részben lesz szó.

◄ AZ URBANIZÁCIÓ OKAI ► A 20. századi, s főként a második világháborút követő gyors urbanizáció mindenekelőtt a mezőgazdasági népesség korábban megismert visszaszorulásának és ezzel párhuzamosan az ipari és szolgáltató szektor bővülésének következménye volt. Míg a tradicionális társadalmak domináns gazdasági tevékenysége (mezőgazdaság, erdőgazdaság, halászat, bányászat) igényelte azt, hogy a lakosság a természeti erőforrások közelében éljen, addig az új gazdasági ágak (ipar, szolgáltatások) munkaszervezési sajátosságai inkább a lakosság térbeli koncentrációját feltételezték. Ez a koncentráció mindenekelőtt úgy vált lehetővé, hogy az agrárterületek népessége a városokba költözött. Egy sor európai országban a falvakból a városokba áramlás mértéke soha nem volt olyan nagy, mint az 1950-es és 1960-as években. A kommunista országokban a kollektivizálás egyik célja éppen az volt, hogy munkaerőt szabadítson fel az iparosítás számára. Ráadásul ebben a periódusban a népesség növekedése még azokban a nyugat-európai országokban is meglódult, ahol egyébként a korábbi évtizedekben az már alig nőtt. Európa déli és keleti régióiban pedig a természetes szaporulat általában még eleve a pozitív tartományban mozgott. Ráadásul a falusi népességfelesleg levezetése esetében – Nyugat-Európában a gazdasági prosperitás megtartó ereje, Kelet-Közép-Európában pedig a kommunista rendszer utazási korlátozásai miatt – nem jöhetett szóba a tengerentúli kivándorlás olyan mértékben, mint például 19-20. század fordulóján. A faluról városba áramlás számos előfeltétele közül megemlíthetjük még a mezőgazdaság termelékenységének növekedését, s így a munkaerő-felesleg kialakulását az agrárrégiókban, a jobb közlekedési rendszert, az ipar munkaerőigényét, vagy a városok infrastruktúrájának fejlődését. Nyugat-Európában az iparosodás és az urbanizáció a 19. századtól egymást feltételezve zajlott, és ezek során sikerült elkerülni a világ más részein megfigyelhető, tartós fejlődési aránytalanságokat, melyek olyan jelenségekben nyilvánultak meg, mint a magas városi munkanélküliség vagy az ellenőrizetlen városfejlődés.

Az egyes városok növekedési dinamikája általában összefüggött azzal, hogy a településen és az azt övező régióban domináló gazdasági tevékenység az adott időszakban nemzetgazdasági, illetve világgazdasági szinten hanyatló vagy felszálló ágban volt-e. A század első két harmadában mindenekelőtt az ipar- és a kikötővárosok, illetve a fővárosok fejlődése volt kiemelkedő. Az ipari központok, mint Birmingham, Manchester, Katowice (Kattowitz), vagy a kikötőváros Rotterdam, Antwerpen, Marseille, Nápoly tartoztak ide. A hagyományos iparágak közül azonban jó néhány már az 1950-es évektől válságba került – mint pl. a hajógyártás vagy a textilipar. Azon városokban, ahol ezek erősen képviselve voltak, a gazdasági szerkezetváltási erőfeszítések is általában csak arra lehettek elegendőek, hogy stabilizálják a lakosságszámot (Bordeaux, Hamburg, Liverpool). Az 1970-es évektől az ipar szélesebb területeire terjedt ki a szerkezetváltás kényszere, ami további, korábban dinamikus iparvárosok fejlődését állította meg. A csúcstechnológiát alkalmazó iparágak gyakran nem a tradicionális ipari centrumokban telepedtek meg, hanem más helyszíneket választottak. Így vált nagy fontosságú iparvárossá München vagy Stuttgart. A városok sorsa azonban mindenekelőtt azon múlt, hogy mennyire voltak képesek a szolgáltató tevékenységeket magukhoz vonzani. Ebben a tekintetben az ezredfordulón nemzetközileg is kiemelkedő központnak számított Európában London és Párizs, ahol nagy számban működtek globális méretekben is jelentős vállalatok főhadiszállásai.10