Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Szuburbanizáció, ellenurbanizáció, reurbanizáció: hosszú távú trendek, fejlődési anomáliák, átmeneti szakaszok

Szuburbanizáció, ellenurbanizáció, reurbanizáció: hosszú távú trendek, fejlődési anomáliák, átmeneti szakaszok

Mint láttuk, az urbanizáció mérésének hagyományosan legelterjedtebb módja annak megállapítása, hogy egy ország vagy régió lakosságának hányad része él városokban. Bár így értelmezve az urbanizáció egy a 20. század során úgyszólván megszakítás nélkül tartó folyamat, a század végére ennek a szempontnak mind kisebb jelentősége van az európai városfejlődés tanulmányozása szempontjából. A vonatkozó statisztikák ugyanis azt mutatják, hogy az ezredfordulóra a legfejlettebb nyugat-európai országok lakosságának túlnyomó része – az országok saját adatai alapul véve mintegy 80-90%-a – városi lett, s ezzel elérni látszik egy plafont. Sőt, ez bizonyos országokban már jó ideje bekövetkezett: Angliában a 20. század elejére, néhány másik nyugat-európai országban pedig a század közepére kialakult e magas városodási szint. Ennél kisebb urbanizáltsági fokot láthatunk Dél-Európában és Kelet-Közép-Európában, de a század utolsó évtizedeire itt is lelassult a növekedés. Ráadásul a jövőbeli gyarapodás szerte Európában már sokkal inkább annak eredménye lehet, hogy a létező falusias településeket várossá vagy városok részévé nyilvánítják utóbbiak terjeszkedése vagy lakosságuk kirajzása miatt.

Ezenkívül a második világháború utáni években Európa - és általában az ipari világ – leginkább urbanizált országaiban olyan változások is bekövetkeztek, melyek nehezen voltak összeegyeztethetőek a lakosság egyre fokozódó térbeli koncentrációjának elképzelésével. Számos modell született, mely igyekezett számot vetni az újabb fejlődési tendenciákkal. Ezek kiemelt figyelmet fordítottak a népesség több társadalomban és időszakban megfigyelhető decentralizációs tendenciáinak, illetve ezek későbbi ismételt megfordulásának, felvetve a városfejlődés ciklikus, de legalábbis szakaszos fejlődésének lehetőségét.11 Az L. H. Klaassen, L. van der Berg és más kutatók által kidolgozott modellek az 1950- es éveket, illetve az addig terjedő időszakot széleskörűen úgy tekintik, mint az urbanizációs tendenciák által uralt periódust. A népesség centralizációja ekkor minden tekintetben érvényesült: a falvakból a városokba áramlás tendenciája látható, a nagyobb városok népessége gyorsabban nőtt, mint a kisebbeké, s az egyes városokon belül a központi kerületek jobban vonzották a népességet, mint a külső részek. Ezzel szemben az 1960-as évtizedet gyakran úgy ábrázolják, mint a szuburbanizáció fénykorát a leginkább iparosodott országokban: ekkor a városok külső, kertvárosi jellegű részei gyorsabban fejlődtek, mint a belső mag. A következő, az 1970-es évtizedet az ún. ellenurbanizáció megindulása időszakaként interpretálják, mivel több országban a legnagyobb városok növekedési dinamikája csökkent, s a szuburbán jellegű részek határai mindinkább kitolódtak: korábban önálló városokat és falvakat is magukba foglaltak, melyek nem álltak olyan szoros és közvetlen kapcsolatban a városközponttal, mint a klasszikus kertvárosi részek. Végül az 1980-as években Nyugat-Európában sok helyütt jelei mutatkoztak a nagyvárosok egyfajta revitalizációjának, népességvonzó képességük erősödött, amit reurbanizációnak is neveznek.12 Mindazonáltal hangsúlyozni kell, hogy ez a periodizáció csak hozzávetőleges érvényű. Nemcsak azért, mert a naptári évtizedek ritkán esnek egybe társadalomtörténeti szakaszokkal, hanem azért is, mert még Nyugat-Európában sem mindenütt egyformán jelentkeztek ezek a folyamatok. Olyannyira nem, hogy az említett fogalmak közül több is heves vitákat váltott ki a szakemberek körében, kétségeket ébresztve azok alkalmazhatósága/hasznossága iránt, s felvetve azt, hogy egyes esetekben csupán rövid, átmeneti szakaszokról, vagy egyszerűen néhány régió, illetve ország fejlődési anomáliáiról van szó csupán.

◄ SZUBURBANIZÁCIÓ ► A szuburbanizáció gyökerei a 19. századig nyúlnak vissza, hiszen a sikeres nagyvállalkozók és pénzemberek már ekkor is előszeretettel építették fel fényűző házaikat az ipari és kereskedelmi városok külső részein. A közlekedés javulása lehetővé tette a lakóhely és a munkahely közötti távolság növekedését, s így az ilyen típusú otthon egyre népszerűbbé vált a tehetősebb rétegek körében.13

A két világháború között Nyugat-Európa néhány országában lendületet kapott a szuburbanizáció: a városokat övező területeken új, lazább beépítésű településrészek jöttek létre, melyek leginkább lakóhelyül szolgáltak, vagyis nélkülöztek fontos funkciókat és így szorosan kapcsolódtak a város belső részéhez.

Különösen Angliában jöttek létre a két világháború között kertes elővárosok. Ezekben az önálló vagy sorházak rendszerint kisméretű kerttel rendelkeztek, s már nem csak a tehetősebbeknek szánták őket. A háborúból hazatérő katonáknak is jobb lakásokat kívántak biztosítani a „home fit for heroes" („megfelelő otthon a hősöknek") jelszó jegyében, melyek egyszerűbb és olcsóbb házakat jelentettek. Másutt szintén megjelentek a nem a középosztálynak szánt kertvárosi jellegű városrészek jutányos telkekkel és lakásokkal. Építésük gyakran egy-egy tőkeerős és a munkások-alkalmazottak jóléte iránt elkötelezett nagyvállalat finanszírozásában történt, mint pl. az 1920-as években a Ruhr-vidéken. Ez a folyamat ekkor még kétségkívül csak néhány országban öltött számottevő méreteket, de a jelenség hosszú távú jelentősége nagy volt, mivel a század második felében kisebb-nagyobb intenzitással a legtöbb nyugat-európai országban lejátszódott.

A két világháború közötti szuburbanizációt számos tényező elősegítette. Ezek közé tartozik, hogy a növekvő méretű középosztály, s különösen a fehérgalléros alkalmazottak igényelték az ilyen típusú lakókörnyezetet. A gazdasági válság idején a munkaerő viszonylag olcsón állt rendelkezésre az építkezésekhez. Nem csupán a lakóépületek kialakítása igényelt ugyanis nagy beruházásokat, hanem a lazább beépítéssel megnövekedtek a közösségi infrastruktúra iránt támasztott igények is. A városrészek közötti hosszabb távolságok utakat, elővárosi vasutakat igényeltek, melyek gyakran közmunkák keretében épültek. A közlekedés és szállítás technológiai fejlődése ugyancsak segítette e folyamatot: először a villamos vasutak, később az autóbuszok és a gépkocsik kapcsolódtak be a szállítási igények kielégítésébe.

Fontos ösztönzője volt a folyamatnak az is, hogy a várostervezők körében mindinkább elfogadottá vált az az elképzelés, hogy a belvárosok problémáinak csökkentése ilyen módon, elővárosi településrészek kialakításával oldható meg leginkább. A brit Ebenezer Howard 1902-ben publikálta „A holnap kertvárosai" (Garden Cities of Tomorrow) című könyvét, melyben úgy vélte, hogy a gyors városfejlődés okozta nehézségek – mindenekelőtt a zsúfoltság – megoldása a jövőben a kertes, családi házas negyedek kialakítása lehet. Howard hatása inkább a második világháború utánra tehető, de gondolatai már a két világháború között is kezdtek terjedni.

A szuburbanizáció igazi lendületet a második világháború után nyert. Bár közismerten az Egyesült Államokban volt a legerősebb, Nyugat-Európa több országában is jelentős térhódítását láthatjuk.14 Nagy-Britanniában az 1950-es évek óta megfigyelhető, hogy a városok központjának lakosságánál gyorsabb ütemben nőtt a külső kerületek népessége (10.2. táblázat). Az elővárosok, a szuburbiák fejlődési dinamikája különösen erős volt az 1960-as években, de jelentős maradt azt követően is. Egyértelmű azonban az a tendencia is, hogy az 1970-es évektől a növekedés súlypontja a belső helyett a külső szuburbiákra tevődött át. Nagy- Britannia azonban több vonatkozásban is kivételes volt Európában: egyrészt a folyamat időzítése, másrészt annak intenzitása tekintetében. Skandináviában az 1960-as évektől megindult a szuburbiák népességnövekedése, de az országok többségében – Franciaországban, Olaszországban, Belgiumban, Hollandiában, Spanyolországban – a szuburbiák fejlődési üteme csak az 1970-es évek elejétől kezdte meghaladni – sokkal kevésbé egyértelműen, mint Nagy-Britanniában – a belső városkerületekét.15 A kommunista országokban ez a folyamat még később és kisebb intenzitással következett be.

A folyamat ösztönzői nem sokban különböztek a két világháború között meg- figyeltektől, legfeljebb egyes tényezők súlya nőtt. A tömegközlekedésben további jelentős és kedvező változások következtek be, s az életszínvonal gyors növekedése is újabb rétegek számára tette lehetővé a – lényegesen drágább – kertvárosi lakóhelyet. A folyamatot a nagyvárosi élet negatív vonásai is ösztönözték, mint a bűnözés, a közterületek elhanyagoltsága. Kezdetben erősen kapcsolódott a gyermekes családok igényeihez, amelyek törekedtek arra, hogy gyermekeik felneveléséhez optimális feltételeket teremtsenek. Mindezt úgy valósították meg, hogy közben nem kellett lemondaniuk a városhoz/központhoz való közelség előnyeiről sem.

10.2. táblázat - 10.2. táblázat ► A népesség változása a települések funkcionális zónái szerint Nagy-Britanniában, 1951-1991

Növekedés évtízedenként (%)

1951-1961

1961-1971

1971-1981

1981-1991

Nagy-Britannia egésze

4,97

5,25

0,55

2,50

Városmagok

3,98

0,66

-4,2

-0,09

Szuburbiák

10,47

17,83

9,11

5,89

Külső városrészek

1,74

11,25

10,11

8,85

Falusi részek

-0,60

5,35

8,84

7,82


Forrás: Tony Champion: Urbanization, Suburbanization, Counterurbanization and Reurbanization. In Ro- nan Paddison (ed.): Handbook of Urban Studies. London: Sage, 2001. 149.

Miközben a szuburbanizáció a második világháború utáni európai városfejlődés egyik legfontosabb folyamatává vált, maga is mindinkább átalakult jellegében. Egyrészt – mint Nagy-Britannia esetében láttuk – nemcsak a városok szélein zajlott, hanem mindinkább átfogott külső, a városokkal közvetlen érintkezésben nem lévő területeket, illetve korábban független településeket is. Ennél is fontosabb azonban, hogy míg korábban a szuburbiák inkább csak lakóhelynek számítottak, s csak a legszükségesebb egyéb funkciókkal rendelkeztek, az idők során megindult a „szuburbiák urbanizációja". Az elővárosokban is kialakultak és fejlődtek olyan központok, melyek már a kereskedelmi választék és a szolgáltatások széles skálájával rendelkeztek. Ezek jelentős számban munkahelyeket teremtettek, de mind több olyan cég is megtelepült, mely nem csak az ott lakók igényeit szolgálta. Ezzel a város belső kerületei és a szuburbia közötti választóvonal mindinkább elmosódott.16

◄ ELLENURBANIZÁCIÓ ► A szuburbanizáció már önmagában is a településeken belüli népességkoncentráció csökkenését jelentette, azonban az 1970-es években több városkutató ennél is radikálisabb változásról tudósított, amelyet leggyakrabban ellenurbanizációnak, ritkábban disz- vagy dezurbanizációnak neveznek. Az ellenurbanizáció során a lakosság térbeli koncentrációja nem csupán leáll, hanem egyenesen csökkenni kezd.17 Másként fogalmazva a legnagyobb és legsűrűbben lakott települések és településrészek népessége kevésbé nő, mint a többié, vagy egyenesen csökkenésnek indul. Az ellenurbanizációnak több formája lehet. A városodás folyamata legradikálisabban akkor fordul meg, ha mind többen kívánnak falusias vagy kisvárosias jellegű településeken élni, ahol nemcsak a városokétól, hanem az elővárosokétól is jelentősen különbözik az életstílus. Léteznek azonban szakemberek, akik szerint az ellenurbanizációnak nevezett jelenség tulajdonképpen nem más, mint a szuburbanizáció egyik megjelenési formája. A sűrűn lakott régiókban ugyanis szinte lehetetlen elhatárolni az egyes településeket egymástól. Egy kisebb, önálló település adott esetben közelebb lehet a nagyváros központjához, mint ugyanennek a nagyvárosnak egy szuburbiája. Az ellenurbanizációt tehát az is okozhatja, hogy a lakosság egyszerűen „túlcsordul" a város adminisztratív határain. Ez ugyan statisztikailag csökkentheti a város lakosságát, de a valóságban inkább a város térbeli terjeszkedésének számít.

Mindenesetre az ellenurbanizáció alapesetét az jelenti, hogy a – nagyvárosok környéki vagy akár azoktól távolabb fekvő – kisebb települések népessége gyorsabban gyarapszik, mint a nagyobb városoké. Az ilyen lakóhelyekre való költözés indítéka rendszerint a nagyvárosok társadalmi és környezeti problémáiban keresendő, mint a magas bűnözési ráták, társadalmi depriváció, a városi élet személytelensége, a lakóhelyi közösségek hiánya, vagy éppen a fokozódó környezetszennyezés és közlekedési nehézségek. A kormányok sikeres erőfeszítéseket tettek a kisebb települések szociális, oktatási, kommunikációs és más körülményeinek javítására, ami szintén hozzájárult ezek vonzerejének növekedéséhez. A kisebb, akár falusias jellegű települések a motorizáció és az infrastruktúra – főként a telekommunikáció – fejlődésével már ki tudtak elégíteni olyan igényeket, melyeket korábban csak a nagyvárosok voltak képesek, illetve szükség esetén lehetővé vált a városi centrumokkal való gyors kapcsolat megteremtése. A tömegkultúra terén megtört a nagyváros monopóliuma, ahogyan a rádió, a mozi és főként a televízió terjedt.18 Gazdasági okok szintén ösztönözhették a folyamatot, hiszen pl. a városokban növekvő ingatlanárak nemcsak a lakosokat, hanem a vállalatokat is kitelepülésre késztethették. Ráadásul a cégek igyekeztek kihasználni az ilyen települések gyakran olcsóbb munkaerő-tartalékait is.19 A nyugdíjasok, a munkanélküliek és a diákok számának növekedésével az 1960- as évektől megnőtt annak a rétegnek a nagysága, amelyik nem volt ráutalva a városokba való napi közlekedésre, de érzékeny volt az ingatlanárakra. Emellett a családok növekvő aránya jutott öröklés vagy vásárlás útján több ingatlanhoz, ami lehetővé tette, hogy a kereső csak a munkanapokon tartózkodjon a városban, de az egyre gyarapodó számú pihenőnapokat vidéki otthonában töltse családjával.20

Úgy tűnik, hogy a kisebb települések népességének gyorsabb növekedése az 1970-es években és az 1980-as évek első felében a fejlett országok jelentős részében bekövetkezett. Nyugat-Európában Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Svédország, Svájc, az NSZK és az Egyesült Királyság esetében tanulmányok erősítették meg ezt.21 Más vizsgálatok kevesebb országban látták bizonyítottnak e tendencia létezését, s feltárták, hogy hiányzott Dél-Európában, valamint Írországban.22 Még a jelenség leírói is egyetértenek azonban abban, hogy az ellenurbanizáció folyamata nagyarányú kibontakozása előtt – az 1980-as évek elejétől– lefékeződött vagy véget ért. Svédországban ismét a nagyobb városok kezdtek gyorsabban növekedni, Dániában és Hollandiában erősen lelassult a folyamat, majd az 1980-as évek második felétől a többi érintett nyugat-európai országban is újra a nagyvárosok szerepének erősödése, a népesség koncentrációja jellemző. Németországban ez kiegészült a kisebb települések növekedésével.23 Így öszszességében azt mondhatjuk, hogy az ellenurbanizáció megjelent, de viszonylag szűk keretek között maradt Európában

◄ REURBANIZÁCIÓ ► Mint láttuk, az ellenurbanizáció eleve nem terjedt ki minden nyugat-európai és dél-európai országra, s teljesen hiányzott Közép-Kelet- Európában, ahol egészen a rendszerváltozásig töretlenül folytatódott a lakosság városokban való koncentrációja. Az 1980-as évektől több érintett nyugat-európai országban is lelassultak, sőt, megfordultak a korábbi trendek és a nagyobb városok és különösen azok belső kerületeinek vonzereje ismét nőtt. E folyamat megjelölésére született a reurbanizáció fogalma.

A reurbanizáció mindenekelőtt a lakosság számában jelentkezett. Nyugat- Európa nagyvárosaiban a városmagok részesedése a népességnövekedésből egy számítás szerint 47%-ra emelkedett 1981-1991 között, noha 1975-1981 között csak 22%-ot tett ki.24 Glasgow példája beszédes, melynek belső kerületei az 1970-es években évente 22 000 főt veszítettek, s ez az 1980-as évekre 1000 főre csökkent. Nagy-Britanniában a 280 nagyvárosi körzet belső részeinek lakosságvesztése megállt.25 Skandináviában Koppenhága stabilizálta belvárosának lakosságát, a másik három főváros központi részeinek népessége pedig egyenesen nőtt – igaz, Stockholm kivételével az elővárosok népessége méginkább.26 A változások általában nem voltak drámaiak, vagyis inkább a belvárosok népességvesztésének mérséklődéséről, illetve megszűnéséről mint népességnövekedéséről volt szó, de kétségkívül léteztek jelentős népességnyereséget elkönyvelő belvárosok is (10.3. táblázat). Megfigyelhető, hogy különösen azok a városok tudták stabilizálni belső kerületeik népességét, melyek történelmi városközponttal és egyetemmel rendelkeztek. Ami a nagyobb városok egészének népességalakulását illeti, itt is vannak jelei a korábbi trendek megváltozásának. Jellemző ebből a szempontból London esete, melynek lakossága az előző, 1970-es évtizedben jelentősen csökkent, de ekkor már ismét növekedésnek indult. Ugyanakkor Nagy-Britannia egészében a dekoncentráció – kisebb ütemben – folytatódott.

Nincs egyetértés az irodalomban arra vonatkozóan, hogy a reurbanizáció, a városok belső kerületeinek újranépesedése mennyire tekinthető tartós tendenciának, s egyáltalán önálló fejlődési szakaszról van-e szó. A megítélést az is nehezíti, hogy az újranépesedés gyakran nem eredményezte a belvárosok teljes megújulását, hanem duális városközpontok kialakulását hozta, melyekben egymás mellett léteztek elszegényedett és magas státuszú városrészek. Ezenkívül még az egyes országokon belül is lehetségesek eltérő fejlődési utak: pl. Dél-Anglia, Délkelet-Franciaország, Délnyugat-Németország és Észak- Közép-Olaszország élenjáró régióknak tekinthetők a gazdasági növekedés szempontjából, s így itt a városok népességvonzó ereje is nagyobb mint más országrészekben.27 Konkrét városokra lefordítva ez azt jelenti, hogy Liverpool, Duisburg, Le Havre, Charleroi – a változásokhoz nehezen alkalmazkodó korábbi ipari központok – esetében a decentralizáció folytatódása várható. Ezzel ellentétben más nagyvárosok – Frankfurt, Berlin, Amszterdam, Brüsszel – a (re)centralizáció és a növekedés helyszínei lehetnek, mivel fejlett szolgáltató és ellenőrző funkciókat építettek ki.28

10.3. táblázat - 10.3. táblázat ► Városok reurbanizációja Nyugat-Európában, 1981-1991

A lakósság növekedése (%)

Teljes város

Központ (A)

Külső részek (B)

(B) –(A)

Egysült királyság (%)

Glasgow

-9,83

-4,83 -

-17,20

-12,37

Canterbury

3,39

8,24

2,84

-5,40

Oxford

7,21

10,64

6,35

-4,29

Cambridge

9,87

11,68

9,34

-2,34

Benelux országok

Maastricht

2,79

16,57

-2,90

-19,47

Bruges

-6,80

-1,10

-9,45

-8,35

Zwolle

8,36

14,17

7,01

-7,16

Groningen

0,08

3,53

-1,89

-5,42

Apeldoorn

3,54

4,90

2,35

-2,55

Németország

Ulm

8,37

12,67

7,60

-5,07

Krefeld

7,38

10,34

6,10

-4,24

Freiburg

8,89

11,29

8,41

-2,88

Dánia

Odense

2,72

6,09

0,52

-5,57

Arhus

6,60

9,08

4,18

-4,90

Alborg

0,61

1,44

0,20

-1,24


Forrás: P. C. Cheshire: A new phase of urban development in Western Europe? The evidence for the 1980s. Urban Studies, vol. 32 (1995) no. 7. 1045-1064.

A trendváltás mindenesetre kétségtelen, s így magyarázatot igényel. Ebben több tényezőnek is szerep juthat. A demográfiai változások mindenképpen elősegítették e folyamatot. A század végére Nyugat-Európában jelentősen megnőtt az egyedülállók – fiatal felnőttek, elváltak, özvegyek - és gyermektelenek háztartásainak aránya, s csökkent a gyermekes háztartásoké. Ez fékezte a városokból való kiáramlást, mivel a „kertes ház", illetve a „zöldben lakni" ideálja különösen a gyermekes családok számára vonzó. Másrészt az említett rétegek anyagi helyzete gyakran nem tette lehetővé a költségesebb elővárosi életformát. Ezenkívül a nyugat-európai nagyvárosok lakosságát számottevően növelték az 1980-as évektől egyre jelentősebb számban érkező bevándorlók, akik a kisebb lakóközösségekbe nehezebben tudtak beilleszkedni, ezért a nagyobb településeket részesítették előnyben. Az okok között meg kell említenünk a munkaerőpiac változását is. Az 1980-as években az új munkahelyek jelentős része a pénzügyi és más üzleti szolgáltatásokban keletkezett, a nagyobb üzleti központokba telepítve, mivel itt állt rendelkezésre a jó közlekedési kapcsolat, valamint a jól képzett munkaerő nagy tartaléka. Egyéb szolgáltatások, így pl. a vendéglátó- és szórakoztatóipar szintén nagy munkaadók lettek. Ezekben túlnyomórészt rosszul fizetett, s kedvezőtlen munkakörülményeket biztosító állások voltak (pl. rendszertelen vagy/és éjjeli munkavégzéssel), s ugyancsak a nagyobb városokban koncentrálódtak.29 Szerencsés adottságú belvárosokban a turizmus jelentett számottevő foglalkoztatási lehetőségeket és bevételeket (pl. Firenze). Végül számos országban – így Hollandiában – környezetvédelmi okok miatt korlátozták a beépítetlen és természeti területek felhasználását, ehelyett a korábban a dezindusztrializáció során elhagyott városi területek – pl. raktárak, dokkok, gyártelepek – újrahasznosítására helyezték a hangsúlyt. Ez a fejlemény szintén a nagyobb városok számára volt előnyös.30 Egyben jelzi azt, hogy a belvárosok vitalizációja mindinkább tudatos várospolitikai törekvés is lett, melyre a városok és kormányok esetenként hatalmas erőforrásokat fordítottak. Erről a folyamatról a továbbiakban részletesen lesz szó.