Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Várostervezés, térhasználat, városi élet: víziók és európai sajátosságok

Várostervezés, térhasználat, városi élet: víziók és európai sajátosságok

A városok fejlődése a 19. század során nagy mértékben átalakította a városi terek használatát is. A legnagyobb változások a városközpontokat érintették. Egyrészt az ipari tevékenységek és részben a lakások rovására mindinkább az üzleti funkciók – bankok, tőzsde, üzletek, irodák –, a kultúra és szórakozás (színházak, múzeumok, éttermek) kerültek előtérbe, de a modern tömegközlekedés (vasút, pályaudvarok) is jelentős helyet igényelt. Az állami funkciók bővülésével rendszerint új középületek (iskolák, kórházak) is társultak a már meglévők (városháza, katedrálisok) mellé. A 19. század a városfejlődés tudatos tervezése - és a települések működtetése – tekintetében is megteremtette a modern városok alapjait. Az új épületek megvalósítása mellett az ipari fejlődés társadalmi következményei – mint a félelem az ipari munkásság koncentrációjától és a közegészségügyi szempontok előtérbe kerülése – szülték meg a tervszerű városfejlesztés igényét. Ezek az igények általánosan jelentkeztek, de nem valósultak meg egyforma következetességgel. A rendszeres várostervezés legimpozánsabb 19. századi példájaként Párizsban III. Napóleon megbízása alapján báró Haussmann hajtott végre nagyszabású rekonstrukciót. A gyakran régi negyedek teljes felszámolását jelentő munkálatok magukban foglalták széles új utak tervszerű hálózatban való megépítését (boulevards) a szükséges modern közművekkel (vízvezetékek, csatornák, gázvilágítás) és parkok, iskolák, kórházak, piacok létesítését is. Haussmann elképzelései nagy kisugárzással rendelkeztek, de – ami a városrendezést illeti – lényegesen kisebb méretekben találtak utánzókra: gyakran csak egy-egy tér és néhány új utca készült el más városokban. Ennek az anyagi források szűkössége mellett oka volt az is, hogy a 20. század elejére már terjedt a történelmi örökségvédelem szükségességének gondolata, melybe beletartozott a régi negyedek megőrzése. A „haussmannizálás"-nak azért fontos történelmi emlékek estek áldozatul, mint például Firenzében az 1890-ben átadott piazza della Repubblica helyén korábban álló régi piac. Ugyanakkor a „közmunkák" elvégzése, a városi infrastruktúra teljes megújítása minden európai városban napirendre került a következő év- tizedekben.31

◄ A MODERNITÁS MEGJELENÉSI FORMÁI A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT ► A két világháború között számos más olyan városrendezési és építészeti elképzelés megjelent, mely szakítani kívánt a hagyományokkal. Az egyik ezek közül a német Bauhaus-körhöz kapcsolódik, melynek vezető alakja Walter Gropius volt. A Bauhaus építészei úgy tekintettek a 20. századra, mint amelyben megszületik a korábbiaktól teljesen eltérő igényekkel rendelkező modern ember, akinek új, a történetiséget nélkülöző, de minden eddiginél funkcionálisabb épületekre és városi terekre van szüksége. Ennek megfelelően a Bauhaushoz tartozó építészek új, egyszerű formákat, s modern anyagokat (beton, acél, üveg) választottak épületeikhez. Egy másik korabeli építész, a francia-svájci Le Corbusier azzal kívánta megszüntetni a városok zsúfoltságát, hogy hatalmas, toronyszerű épületek emelését javasolta, melyek között nagy üres terek állnak rendelkezésre, lehetővé téve a lakosság pihenését. Ezek és más hasonlóan újszerű elképzelések ekkor még csak kevéssé valósultak meg, egy-egy épületben vagy épületegyüttesben testesültek meg, de későbbi hatásuk jelentős volt.

A városok évtizedek óta tartó gyors növekedése nyomán a két világháború között Nyugat-Európa jó néhány nagyvárosában az expanzió korlátok közé szorítása vált fontos célkitűzéssé. Különösen igaz volt ez Londonra, melynek térbeli kiterjedése rendkívül megnőtt: a viszonylag laza beépítésű területek révén 1921 és 1939 között megháromszorozódott az urbanizált terület. Ez már önmagában is növelte a tervezés igényét. Bár a nagy gazdasági válság és a második világháború itt is hosszú időre félbeszakította a nagyobb városfejlesztések megvalósítását, az 1930-as években kidolgoztak egy ambiciózus tervet London és környékének rendezésére. Az ún. Barlow-jelentés (1937-1940) felhívta a figyelmet az angliai és különösen a délkelet-angliai népességeloszlás aránytalanságából adódó hátrányokra. 1938-ban ennek hatására korlátozták London elővárosainak fejlesztését, hogy megmentsenek a beépítéstől egy még viszonylag érintetlen sávot a város határában. A háború tanulságai – a nagyvárosok sebezhetősége – is ösztönzést adtak a decentralizációs törekvéseknek. 1943-ban elfogadták Patrick Abercrombie koncepcióját. Ez zöldövezetek megteremtését irányozta elő London körül, a későbbi kiegészítésekkel mintegy 9 km szélességben, mely mögött új városok voltak hivatottak 1 millió lakost felszívni.32

Párizs két világháború közötti növekedése ennél kevésbé szabályozott keretek között zajlott. Míg Londonban az új településrészek villamosított vasútvonalak mellett jöttek létre, s az útépítés is lépést tartott a fejlődéssel, addig a párizsi elővárosok esetében a fejlesztések gyakran elfogadható tömegközlekedés, sőt jó minőségű utak nélkül történtek. Bár már 1928-ban az egész párizsi régió átfogó fejlesztési tervének elkészítésével bíztak meg hatóságokat, de a háború végéig kevés gyakorlati eredmény született ezen a téren.

Az átfogó és a korszak kihívásaira újszerű választ adó városfejlesztési elképzelések megvalósításában legmesszebb Amszterdam jutott. 1928-1934 között Cornelis van Eesteren irányításával dolgozták ki Amszterdam rendezését, mely a gyakorlatban először szakított nagy méretekben a haussmanni megoldásokkal. A holland tervezők úgy gondolták, hogy az évszázadok óta szervesen fejlődő és bővülő, a csatornák félköríves szerkezetét követő belváros és az újonnan kialakult, a funkcionalitást inkább érvényesítő külső városrészek közötti kapcsolat és harmónia megteremtése nem a két rész egységesítésével érhető el. Utóbbi ugyanis természetesen a régi városrészek haussmannizálását igényelte volna. Ehelyett a régi belvárost eredeti formájában kívánták megőrizni, s a régi és új részek elválasztását, s egyben közöttük a kapcsolatot nagy kiterjedésű zöld területekkel kívánták megteremteni. Ezt a tervet a következő mintegy három évtizedben – a háború alatti kényszerű szünettől eltekintve – szisztematikusan meg is valósították Amszterdamban.33

Sajátos és nagyszabású városrendezési terveket kívánt megvalósítani az olasz fasizmus és a nácizmus is. Az olasz városépítészeti projektek nagy hangsúlyt fektettek a Római Birodalommal való – állítólagos – kontinuitás demonstrálására. Kiemelt figyelmet kapott Rómában az ókori emlékek feltárása és bemutatása. Egy sor várost hoztak létre a római városok szerkezetének mintájára, melyekben az észak-déli és kelet-nyugati főutak kereszteződésében egy központi teret alakítottak ki. Az új épületek jó része is felvonultatta a római kori építészet stílusjegyeit, mint például az oszlopok, szobrok, boltívek stb. A nácik is határozott városrendezési elképzelésekkel rendelkeztek, melyek közül azonban csak kevés valósult meg a háború miatt. Több tucat város átépítése szerepelt ezek között, de kiemelt helyet foglaltak el Berlin, Nürnberg és München, vagyis a náci mozgalom és állam emblematikus városai és központjai. Hitler maga is részletekbe menően kísérte figyelemmel a tervezést, de külön ki kell emelni Albert Speer szerepét a munkák során. Berlin átrendezését 1950-ig kívánták végrehajtani. A város Germania néven lett volna a birodalom központja: az elképzelés szerint tengelyét egy hatalmas, 120 méter szélességű sugárút alkotja, mely mellett egy grandiózus, 150 000 embert befogadó dómszerű csarnok és egy szintén gigantikus, 120 méter magas diadalív a város két tájékozódási pontja.34 Ezek nem készültek el, de átadták a világ máig egyik legnagyobb épületét, a Berlin-Tempelhof repülőteret.

Mind a fasiszta, mind pedig a náci városrendezési projektek több célt voltak hivatva szolgálni. Egyrészt a látványos épületekkel és lenyűgöző terekkel a rendszer alkotóerejét és mozgósítási képességét kívánta demonstrálni. Az olasz fasiszta rendszer a dicső római múlttal való folyamatosságra helyezte a hangsúlyt, míg a náci rezsim – mint majd a kommunista rendszerek – a „múlt eltörlése" jegyében alkotott. Emellett a hatalmas sugárutak és közterek funkciója volt lehetőséget biztosítani a különféle tömegrendezvények számára, melyek a rendszer erejét - és az esetleges kétkedők magukra hagyatottságát – kívánták demonstrálni. A nagy építkezések mind a fasiszta, mind pedig a náci rezsimben közmunkaprogramok segítségével zajlottak, melyek célja volt a munkanélküliség enyhítése is a két világháború közötti válságperiódusban.

◄ VÁROSOK ÉS TERVEZÉS A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN ► A második világháború az európai városok jelentős részében hatalmas károkat okozott. Különösen a német települések szenvedtek sokat: pl. Berlin és Köln központjának 60%-a elpusztult, de Hamburg, Würzburg, Drezda és több más nagyváros belső részei is teljes rekonstrukciót igényeltek. Nagy-Britanniában ugyanez volt szükséges Coventry, Exeter, Hull, Plymouth, Southampton; Hollandiában Rotterdam; Franciaországban Le Havre; Lengyelországban Varsó esetében. Kezdetben a romok eltakarítása és a lakások legszükségesebb helyreállítása elsőbbséget élvezett minden mással szemben. Ennek megfelelően az ekkor emelt épületek színvonala gyakran alacsony volt.

Ugyanakkor az idő haladtával a tervezés igénye erősödött és lehetőségei is mindinkább bővültek. Egyrészt az állam szerepe nőtt a gazdaságban, ami módot adott költséges tervek megvalósítására, különösen a gyors gazdasági növekedés körülményei között. Másrészt – csakúgy, mint az első világháború után – ennek segítségével lehetett kielégíteni a háborúban nagy áldozatot hozó lakosság igényeit a szociális infrastruktúra terén. Ezenkívül a lakosság számának növekedése, a gyors iparosodás, egyes országokban a menekültek integrációja ugyancsak igényelték a városfejlődés tervezését.

A háborús újjáépítés lezárulása utáni időszakot Nyugat-Európában a technokrata tervezés korának is nevezik.35 Le Corbusier ideálja nem utolsósorban gazdaságossági szempontok miatt terjedt szerte Európában a lakásépítési programokban. A városok egyik legégetőbb problémája ugyanis továbbra is a lakáshiány volt. A háborús károk, több hadviselő országban a városokba áramló menekültek tömegei, a világégés alatt szünetelő lakásépítés, a békét követően megugró fertilitás, mind olyan tényezők voltak, melyek növelték a lakáshiányt. Ezek a nehézségek magától értetődően leginkább Németországban jelentkeztek, ahol több nagyvárosban a lakótér több mint fele megsemmisült, s Kelet-Európából sok millió német menekült és kitelepített érkezett az országba. Ha nem is ilyen mértékben, de a probléma még a nem hadviselő országokban és hosszú idővel a háború után is létezett, aminek magyarázata már a népesség növekedése, a városi lakosság arányának emelkedése, a megváltozott háztartásszerkezet és mindenekelőtt a növekvő lakásigények voltak. Ennek megfelelően Nyugat-Európa legtöbb országában az 1950-es években hatalmas lakásépítési programok indultak: például az NSZK-ban ekkoriban évente félmillió új lakást adtak át.

A lakáshiány szerte Európában arra ösztönözte a várospolitikusokat, hogy nagy, többemeletes házakból álló lakónegyedeket hozzanak létre. Az így Sheffieldtől Párizson át Madridig létrejött városrészeket általában az egyhangú építkezés és a közszolgáltatások nem kielégítő volta jellemezte. Mindazonáltal ezen a téren óriásiak voltak a különbségek Európa országai és városai között. Míg például Párizs szélén igen nagy számban és területen létesültek ilyen lakótelepek, addig Nyugat-Berlinben csak jóval kevesebb épült, s általában azok is néhány emeletes házakból álltak, ügyelve a zöldterületek megfelelő arányára és gondozottságára.

Az 1960-as években a felgyorsuló motorizációt jellemzően úgy tekintették, mint ami növeli a lakosok mozgásszabadságát, s amelyhez a fejlesztéseknek igazodniuk kell. Új utak, felüljárók, aluljárók, csomópontok épültek többek között azzal a céllal, hogy gépkocsival a városközpontokba is könnyedén el lehessen jutni. A költséges beruházások vegyes eredménye gyorsan megmutatkozott: segítették ugyan a forgalmat, de egyszersmind a nagy utakat övező területek leromlása is gyakran bekövetkezett.

A technokrata városfejlesztési víziók és gyakorlat időszaka nagyjából az 1960- as évek végéig tartott Nyugat-Európában. Jellemző ebből a szempontból a döntéshozatali mechanizmus megváltozása. A háború utáni várostervezők magukat hallgatólagosan a közjó képviselőinek tartották, akik képesek kiegyensúlyozni a különböző érdekeket anélkül, hogy a lakosságnak közvetlen beleszólási lehetőséget adnának a döntésekbe. Idővel azonban a polgárok részvétele a döntéshozatalban jelentősen felértékelődött. Ehhez hozzájárult a zöld és városvédő mozgalmak, általában a civil társadalom egyre nagyobb aktivitása is, amely mind fokozottabb igényt támasztott az épített környezetre vonatkozó döntések befolyásolására. A környezetvédő mozgalmak, sőt pártok mind gyakrabban képviselethez jutottak a városházákon, sőt a politika regionális és nemzeti szintjein is. Ezenkívül míg korábban a fejlesztést elsősorban mérnöki és építési feladatnak tartották, az 1970-es évektől mindinkább bevonták a földrajztudomány és a társadalomtudományok szakembereit is a döntéshozatalba. Ezt az időszakot a „modernizmus elutasítása" korszakának is nevezik. A modernizmus ebben az értelemben vett kritikája megjelent a korábban tárgyalt ellenurbanizációs folyamatban is, mely a nagyvárossal szemben az átláthatóbb és emberközelibb kisebb települések felértékelődését jelentette. A nagy fejlesztési tervekkel szembeni szkepszis is nőtt, mivel ezek gyakran új problémákat eredményeztek, s nem növelték megfelelően a városi lakosok életminőségét. Az 1970-es évektől a nagyvárosok fejlődésének lefékeződése új prioritásokat adott a városfejlesztőknek. A történelmi örökség védelme, a természetvédelem nem voltak új elképzelések, de a korábbiaknál jóval nagyobb hangsúlyt kaptak. Az új épületek emelése helyett a régiek felújítása került előtérbe. Sőt, egész leromlott belvárosi negyedek esetében is általánosan alkalmazni kezdték a rehabilitációt (gentrification) .36

A mediterrán országokban a gyors urbanizáció és a tervezés, illetve még inkább az ellenőrzés hiányosságai, a városfejlődés spontaneitása okoztak nehézségeket. Például Róma lakossága igen gyorsan nőtt az 1960-as és 1970-es években, s a nagy számban városokba költözők ott találtak szállást, ahol tudtak: zsúfolt albérletekben vagy sebtiben épített szükséglakásokban, melyek tömegesen keletkeztek az 1962-es fejlesztési terv előírásai ellenére. Mintegy 800 000-en éltek az ún. borgate területén, s egy idő után mind kevésbé tolerálták a városi életmód kellékeinek hiányát: néhol még vízvezeték és csatornázás sem volt. A burkolt utak, járdák, tömegközlekedés, iskolák és más közintézmények utólagos megépítése hatalmas összegeket igényelt. Hasonlóképpen a spanyol nagyvárosok, mint Madrid és Barcelona körül burjánzó barracas igen rossz életfeltételeket teremtettek lakóiknak. Az 1950-es évek közepe után Lisszabon és Porto is ilyen nehézségekkel küzdött. Az illegális építkezések itt is nagy számban fordultak elő a városok perifériáin, s a lakásproblémákat csak fokozta az Angola és Mozambik függetlenedése után hazatelepülő portugálok több százezres tömege. Athén lakosságának impresszív növekedését szintén az anarchikus városfejlődés jelei kísérték: minden ötödik épületet engedély nélkül húzták fel az 1970-es években, mely például azt eredményezte, hogy ezeket a csatornahálózatba sem kötötték be.37 Így a mediterrán térségben a technokrata, inkább a fejlődés nyomában kullogó tervezés egészen az 1980-as évekig fennmaradt.

◄ A TERVEK FŐ TÍPUSAI ► A második világháború után – főként az 1960-as években – megalkotott nagy európai városfejlesztési tervek három fő típusba sorolhatók. Az első típus fő fejlesztési tengelyeket jelölt ki, melyek a központból általában sugárszerűen kifelé irányulva a növekedést levezetik. Egy másik fejlesztési irány policentrikusnak, többközpontúnak nevezhető, mely új fejlesztési pólusokat kívánt létrehozni, mint a növekedés színtereit, hogy ezzel ellensúlyozza és egyben tehermentesítse a túlságosan domináns és túlterhelt központot. A harmadik városfejlesztési típusban a prioritás a beépítetlen, szabad terek megőrzése volt, melynek alárendeltek több más célt is. A következőkben e megoldások néhány jellegzetes példáját és jellemzőjét mutatjuk be.

  1. Mint láttuk a második világháború előtti és alatti elképzelésekben London növekedésének korlátozását a zöldövezetek kialakítása révén kívánták elérni. Ez ugyan továbbra is cél maradt, de a későbbi, 1960-as évekbeli tervek egy másik eszközt hangsúlyoztak, mégpedig a fejlesztési tengelyek kialakításának szükségességét. Ezek olyan Londonból többé-kevésbé sugárszerűen kiinduló folyosók voltak, melyeket nem akartak teljes egészében városokkal benépesíteni, de a növekedés levezetésére szántak. A tengelyek vagy folyosók általában egy nagyobb, gyorsan fejlődő városba torkolltak – pl. az északkeleti irányú folyosó végpontja Ipswich, az északnyugatié Northampton volt –, s egyben jó közlekedési útvonalakkal is el voltak látva.

Hasonló terveket valósítottak meg Koppenhágában, ahol már 1947-ben fejlesztési tengelyeket – dán terminológiával „ujjakat" – alakítottak ki. A tengelyek közötti részeket teljes egészében meg kívánták őrizni a mezőgazdaság számára. Ez csak részben sikerült, mivel a tengelyek szélesebben épültek ki, mint eredetileg tervezték. Ilyen típusú fejlesztésekre került sor Hamburg esetében is, ahol már 1921-ben döntöttek erről. Hasonló elveket alkalmaztak Bréma, Freiburg, Trier és St-Etienne városfejlesztői.

A tengelyes fejlesztések előnye, hogy rugalmasan képesek alkalmazkodni az előre nehezen felbecsülhető igényekhez. Fokozatosan fejleszthetőek – a tengelyek szélessége és hosszúsága alakítható. A közöttük lévő területek jól megközelíthetőek, s szabadidős tevékenységekre hasznosíthatóak. Ugyanakkor a befektetők és adott esetben a helyi lakosok nyomása miatt nem könnyű fenntartani azt, hogy a tengelyek közötti területek valóban beépítetlenek maradjanak, vagyis hatékony helyi és központi adminisztrációt igényel a koncepció érvényesítése. További hátrány, hogy a központhoz közeledő részeken a tengelyek zsúfoltságot okozhatnak a közlekedésben. Így gyakran úgy vélik, hogy ez a megoldás inkább a kisebb városok, mint az említett Koppenhága vagy Stockholm esetében célravezető.

  1. A policentrikus városfejlesztés filozófiája olyan új növekedési pólusokat kívánt kialakítani a nagyváros környezetében, melyek tehermentesítik azt. A legnagyobb szabású ilyen tervek Párizsban, illetve környékén valósultak meg a második világháború után. Párizs gyors és külső részein meglehetősen strukturálatlan két világháború közötti és második világháború utáni gyarapodása nyomán a francia várostervezők ráébredtek arra, hogy a növekedést korlátozni nem tudják, ehelyett új irányokat célszerű szabni annak. Itt is fejlesztési tengelyeket alakítottak ki, ezek azonban más példáktól eltérően nem a város központjából irányultak kifelé, hanem a két fő, egymással nagyjából párhuzamos tengely északon és délen elkerülte a központi részeket (10.1. ábra). A tengelyek mentén nagy város- és infrastruktúra-fejlesztéseket hajtottak végre, ez jelentette a policentrizmust, vagyis többközpontúságot. Emellett Párizs elővárosait nem jellemezte az az erős településhierarchia, ami például London esetében látható.38

A policentrikus fejlesztés elemei más nagyvárosok környezetében is gyakran megjelentek. A Londont magában foglaló Délkelet-Anglia területén az említett fejlesztési tengelyek domináltak, de még magában Londonban is kijelöltek stratégiai központokat kiemelt növekedés céljaira. Ugyancsak policentrikus fejlesztések zajlottak Frankfurt am Main, Kiel, Lyon, Newcastle és más városok körül, gyakran teljesen új településeket is létrehozva a nagyvárosok vonzáskörzetében.

  1. A policentrikus várostervezés célja az volt, hogy új, a régi központot ellensúlyozó településeket hozzanak létre. Ezzel szemben bizonyos régiókban – így Hollandia nyugati részén és a Ruhr-vidéken – már nagy számban léteztek központok, s leginkább ezek fejlődését kellett összehangolni és megóvni a szabad tereket. Hollandia sűrűn lakott nyugati területein egy sor olyan város alakult ki, melyek közül egyik sem emelkedett egyértelműen vezető pozícióba a városhierarchiában, ráadásul ezek igen közel helyezkedtek el egymáshoz. A települések úgyszólván összefüggő, a szárazföld belseje felé nyitott patkó alakú sávot alkotva helyezkednek el, mely keleten Utrechttől indul, északon Amszterdamon és az IJmond városain keresztül vezet, dél felé fordulva Leidenen, Hágán és Rotterdamon át Dordrechtig terjed (10.2. ábra). A Randstad (hollandul „körváros") koncepciójának megvalósítására már a két világháború között is történtek lépések, de igazán tudatos politikaként a második világháború után került napirendre.

10.1. ábra ► Párizs és környékének regionális fejlesztési terve a kettős tengellyel (1960-as évek)

A célja egyrészt az volt, hogy a városövezet által körbefogott belső rész megőrizze viszonylag alacsony népsűrűségét, azaz megóvják a városok terjeszkedésétől. Ezzel biztosítható volt, hogy annak mezőgazdasági, sőt idegenforgalmi funkciói megmaradjanak. Bár a Randstad területén a városok gyakran szinte összeérnek, törekedtek megőrizni azok sajátos, egyéni arculatát és elkülönült funkcióit. Másrészt igyekeztek elkerülni, hogy a konurbáció összeolvadjon a szomszédos Belgium és Németország hasonló jellegű övezeteivel.39

A Randstad koncepcióját nem sikerült teljes mértékben megvalósítani, amit eleve nehezített, hogy az általa körülölelt részeken olyan nagy múltú, bár kisebb városok léteztek, mint Gouda vagy Alphen. Ugyanakkor a többközpontúság

10.2. ábra ► A Randstad Hollandiában

fenntartása a körzet minden városa lakosságának olyan életminőséget biztosított, amit más országok hasonló nagyságú, de egy központú városi övezetei nem voltak képesek nyújtani.40 ◄ AZ EURÓPAI VÁROSFEJLŐDÉS SAJÁTOS VONÁSAI ► Mint az eddigiekből is kiderült, az európai városok eltérő történelmi hagyományaiknak, különböző fejlődési feltételeiknek megfelelően sokszínű képet mutattak a 20. század során. Hartmut Kaelble német társadalomtörténész azonban amellett érvelt, hogy léteznek közös vonások is, melyek leginkább akkor szembetűnőek, ha az Európán kívüli városfejlődéssel vetjük össze a kontinensen lejátszódott folyamatokat.41 Természetesen – mint minden általánosítás esetében – kivételek Európán belül is léteznek: városok, vagy akár régiók és periódusok eltérhettek a jellemzőnek tartott fejlődési jegyektől. Kétségtelen az is, hogy Kaelble mindenekelőtt nyugat-európai tapasztalatok alapján érvel.

Kaelble szerint a sajátosságok közé tartozik mindenekelőtt, hogy az európai városok sajátos külső megjelenéssel rendelkeznek, s ezt – nem utolsósorban tudatos fejlesztési erőfeszítések révén – többnyire sikerült megőrizniük a 20. század során is. A legtöbb európai városnak egy középkori vagy kora újkori eredetű városmagja van, sőt nem ritkán egyenesen a római időkig kimutatható a kontinuitás. A középkori és kora újkori építmények, mint a templomok és katedrálisok, városházák, piacterek vagy polgárházak, a városfalak és tornyok gyakran uralják a belvárost. A városszerkezet a maga szűk és kanyargós utcáival, piactereivel is őrzi az évszázadokkal korábbi nyomokat, még akkor is, ha például a városfalak helyén később rendszerint körutakat építettek. Ezek a városmagok néhány esetben épségben fennmaradtak – pl. Bruges, Velence, Bamberg –, de ha ez nem is történt meg, a városok, illetve lakosaik identitásának fontos alkotórészét adja a távolba visszanyúló eredet.42 A városközpontokban vagy azok egy részében majdnem mindig láthatóak a 19. századi rekonstrukciók nyomai. Egyes fontos középületek – iskolák, bíróságok, pályaudvarok – ezek közé tartoznak, nagyobb városokban pedig a színházak, múzeumok is hozzájuk társulnak. A városközpontokból gyakran a 19. századból származó és egységes megjelenésű épületekkel szegélyezett sugárutak vezetnek a külső részek irányába. A hosszú történelem építészeti nyomai egyértelmű különbségeket jelentenek az amerikai városokkal szemben, ahol a korai időkből származó negyedek csak ritkán és mozaikszerűen maradtak fenn.

Az amerikai, ázsiai és más városokkal szemben sok egyéb különbség is fellelhető Európa urbanizált területein, mint például a városközpontok lakófunkcióinak fokozottabb megőrzése, a 19-20. századi erős társadalmi szegregáció emlékei a városnegyedek megjelenésében, a tervszerű fejlesztés eredményei a városok fejlődésében. E sajátosságok jelentős része az európai városok nemzetközi viszonylatban összességében mérsékelt növekedésének eredménye. A korábbiakban bemutattuk az urbanizáció előrehaladását Európában, mely a 20. század második felére jelentős méreteket öltött. Európa társadalmai azonban – más kontinensekhez képest – viszonylag hosszú idő alatt, esetenként több évszázadon keresztül elnyújtva érték el azt a magas urbanizációs fokot, amit Ázsia vagy Amerika országai néhány évtized leforgása során. Ezenkívül Európában viszonylag kicsiny maradt az igazán nagy, sokmilliós metropoliszokban élő lakosság aránya. A 20. század végén Párizs a maga 9,8 és London 9,2 millió lakosával ugyan világméretekben is nagy városnak számít, de a többi város ilyen nemzetközi mérce szerint nem tekinthető annak (10.4. táblázat). Bár Európa urbanizációs foka hasonló az Egyesült Államok vagy Japán szintjéhez, e kontinenst a városok nagy száma és egymáshoz való közelsége jellemzi. A 2 millió lakosnál nagyobb metropoliszok viszonylag ritkák: a harminc legnagyobb város együttes lakossága például jelentősen nagyobb Amerika esetében, mint Európában. Ezzel összefüggésben fontos európai – mindenekelőtt nyugat-európai – sajátosság a kis- és közepes városok nagy aránya a városszerkezetben, illetve a lakosságban.43

A század első felében szintén fontos jellemzőnek számított a város és a falu közötti éles elhatárolódás, ami a lakosok identitásában, az életmódban és a társadalmi normákban is jelentkezett. Ennek gyökerei bizonyosan a középkorig nyúlnak vissza, amikor a városi és falusi lakosok között jelentős jogi különbségek is léteztek. Ezek természetesen a 20. századra már megszűntek, de más tekintetben – pl. a terjedő társadalombiztosítás terén – sok országban a század második feléig is fennmaradtak hasonló eltérések. Ugyanakkor egészében véve a 20. század utolsó évtizedeiben számos társadalmi folyamat – terciarizáció, dezurbanizáció, tömegkommunikáció fejlődése, szekularizáció stb. – a város és a vidék közötti különbségek drámai csökkenéséhez vezetett. Így az ezredfordulóra ezen a téren Európa sajátosságai – véli Kaelble – már meglehetősen elhalványultak az Egyesült Államokhoz képest.

Az európai városi életnek sajátos minőséget adnak a térhasználat sajátosságai. Különösen a városközpontok fontosak ebből a szempontból. Ezek a 20. század során – ellentétben az amerikai és más kontinenseken lévő városokkal – nem minden probléma nélkül, de összességében sikeresen megőrizték funkcionális sokszínűségüket: nemcsak üzleti központként működtek, s a közigazgatási vagy más középületeknek adtak helyet, hanem lakóhelyként is funkcionáltak. A század elején a felső- és a középosztály mellett bizonyos részein a kevésbé tehetős rétegek is lakásokkal rendelkeztek. Ez kétségkívül változott a 20. század során, mivel a – már bemutatott – szuburbanizáció és ellenurbanizáció nyomán a jómódúak jelentős része elhagyta a városközpontokat. Ez azonban soha nem öltött olyan méreteket, mint az Egyesült Államokban, s a 20. század végén a folyamat lelassult, sőt helyenként meg is fordult. Erről a következőkben még részletesen lesz szó.

A 20. század végén az európai városok központi kerületei is számos problémával küzdenek, melyeket szintén alább mutatunk be. A funkcionális sokszínűség megőrzése és a jómódúak jelenléte a városközpontokban azonban döntően hozzájárult ahhoz, hogy az európai városok központjainak minősége – a lakóépületek állapotától kezdve a közbiztonságig és a szabadidő eltöltésének sokszínű lehetőségéig – globális viszonylatban is egyedülálló maradt. A sikerek alapvetően összefüggnek a jelzett történelmi örökséggel, de a városi igazgatás, a várostervezés és a jóléti állam tudatos erőfeszítéseivel is a 20. század során.44

10.3. ábra ► Az európai településhierarchia vezető városai, 1850-2000 (ezer lakos)

Megjegyzések: Az adatok számítási módszerei jelentősen eltérhetnek az agglomerációk lakosságának figyelembevétele tekintetében. A kurzív adatok tartalmazzák a kiterjedt agglomerációkat. Eltérő időpont: Essen, Madrid, Katowice, Belgrád, Budapest, Bukarest, Prága 1999.

Források: Paul M. Hohenberg – Lynn Hollen Lees: The Making of Urban Europe, 1000-1950. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1985. 227. (Európa 1850,1950, ha másként nem jelölve). Brian R. Mitchell: European Historical Statistics, 1750-1975. London: Macmilllan, 1980. 86-88. (1850: Bukarest, Genova; 1900: egész Európa; 1950: Marseille, Antwerpen, Dublin, Frankfurt/M.). Patrick Le Galés: European Cities. Oxford: Oxford University Press, 2002. 60. (Nyugat-Európa 2000, ha másként nem jelölve). United Nations: World Urbanization Prospects: The 1999 Revision. New York: United Nations, 2000. (1999: Essen, Madrid, Katowice, Belgrád, Budapest, Bukarest, Prága).

◄ VÁROSOK A KOMMUNISTA ORSZÁGOKBAN ► A városok és a városi élet különös jelentőséggel bírt a marxista ideológia számára, mivel követői úgy vélték, hogy a kollektív identitás létrejöttében kiemelt szereppel rendelkezik. Ennek megfelelően a kommunista országok hatalmas erőforrásokat összpontosítottak a városok fejlesztésére. Ugyanakkor az is megfogalmazódott, hogy ezeket az országokat – szemben a harmadik világ „túlvárosodásával" (over-urbanization)

  • mégis az „alulvárosodás" (under-urbanization) jellemezte, vagyis alacsonyabb urbanizációs fok mellett érték el az iparosodás egy bizonyos szintjét, mint más országok. Ennek oka elsősorban a kollektivizált mezőgazdaság volt, mely alacsony hatékonysága miatt csak nagy munkaerő ráfordítással és ennek megfelelően magas arányú falusi lakossággal tudta élelmiszerrel ellátni a városi népességet.45 Mindenesetre a kommunista rendszerek bő négy évtizedes fennállásuk alatt jelentős hatással voltak mind a városok belső szerkezetének alakulására, mind pedig a településszerkezet változására.46 Bár gyakorlatuk a városfejlődés terén sem volt teljesen egységes, létezett néhány általános vonásuk. A következő tényezők voltak a legfontosabbak a városok belső átalakulása szempontjából, melyek hosszú távon is érvényesültek, de különösen a kezdeti egy-két évtizedben hatottak.

  • Az ingatlanpiacot megszüntették, szabott ingatlanárakat vezettek be. A városon belüli elhelyezkedésnek a felhasználó (üzlet, iroda, lakás stb.) és a potenciális beruházó szempontjából alig volt gazdasági jelentősége, vagyis az ingatlanárakra kevéssé hatott.

  • A rendelkezésre álló épület- és lakásállományt a városokban jelentős részben államosították és újraosztották. A nagyobb, felső középosztályi otthonokból két vagy több lakást alakítottak ki. A helyi hatóságok különféle előírásokkal és adminisztratív mechanizmusokkal ellenőrizték a lakásügyet (lakáscserék, albérletek, új lakások elosztása). A falvakat jóval kevésbé érintették ezek a korlátozások és gyakran kívül esetek a hatósági szabályozás hatókörén.

  • A kiskereskedelmet, a szolgáltatásokat államosították, mely a kisebb egységek összevonásához, koncentrálásához vezetett.

  • A közösségi szempontok elsőbbséget érveztek az egyéni érdekekkel szemben, s az országos szempontok a helyi közösségek érdekeivel szemben. Ezeket tervezés és széles jogosítványokkal rendelkező központi hatóságok igyekeztek érvényesíteni.47

Természetesen az általánosan ható tényezők nem eredményeztek teljes un formitást az egyes kommunista országok – sőt, azokon belül az egyes városok

  • között, már csak azért sem, mert a történelmi örökség is eltérő volt. Ezek az eltérések megjelentek az urbanizáció fokában éppúgy, mint a városok külső megjelenésében. Az épített örökség a tervezők-városfejlesztők számára is megkerülhetetlen adottságot jelentett: középkori városszerkezet és épületek, a nemzeti tudat szempontjából fontos emlékek vagy éppen a nélkülözhetetlen ipartelepek, a háborús károk mind ilyen körülményeknek számítottak.

Lengyelországban a háború után fontos szemponttá vált a nagyvárosok lerombolt történelmi részeinek minél teljesebb helyreállítása, különösen Varsó (Stare Miasto, Krakowskie Przedmiescie és Nowy Swiat), valamint Gdansk (Glówne Miasto) esetében. Igaz, kisebb városokban gyakran inkább a kevésbé költséges megoldást, a régi épületek vagy maradványaik lebontását és újak emelését választották (Elblag, Nysa, Kolobrzeg). A különböző adottságokat illusztrálja, hogy Prágában az egész történelmi városközpont túlélte a háborút és megőrzésre várt: 881 hektáron 1431 építészeti és kulturális emlékkel rendelkezett. Szófiában ellenben alig volt olyan negyed vagy épület, melyet a várostervezők fennmaradásra alkalmasnak tartottak. Nyilvánvalóan minél értékesebb és terjedelmesebb volt a történelmi örökség, annál nehezebben sikerülhetett a városok szocialista, illetve kommunista elvek szerinti újrarendezése.48

A városok átalakulásának számos feltűnő külső jegye volt. A megtagadott múlthoz tartozó történelmi személyek emlékműveit eltávolították, és az új hősökével helyettesítették, utca-, sőt gyakran településneveket változtattak meg szintén politikai szempontok alapján. Az üzletek tábláiról eltűntek a korábbi tulajdonosokat jelző feliratok, és általában egyszerű módon az üzlet profiljának megnevezésével helyettesítették. A városok szürkébbek, egyhangúbbak lettek, csökkent diverzitásuk.49

Az örökölt fizikai környezet tehát gyakran korlátokat jelentett. A szocialista városépítészet és tervezés víziói így leginkább az új városnegyedek és az új települések esetében valósulhattak meg. A viszonylag sűrűn lakott Kelet-Közép- Európában természetesen nem nyílt mód annyi új város létrehozására, mint a sok tekintetben mintának számító Szovjetunióban, de ebben a régióban is mintegy negyven új várost létesítettek. Míg a központok és a régi negyedek képe az eltérő örökség miatt változatosságot mutatott, a hasonló célok, ideálok és eszközök az új negyedek esetében meglehetősen nagy uniformitást eredményeztek szerte a kommunista országokban. Az 1950-es évek épületei alig különböztek Nowa Huta vagy Eisenhüttenstadt esetében, s ez az 1970-es évek lakótelepeire is érvényes. A formák és szerkezetek egyezése mellett legfeljebb a burkolatok anyaga és a kivitelezés minősége tekintetében lehetett eltéréseket felfedezni.

Az új városok és városnegyedek térbeli tagolódása szintén hasonló elveket tükrözött. A kommunista országok városaiban az ipari területek egyrészt egyenletesebben oszlottak meg, mint a kapitalista országokban, mivel utóbbiakban a telepítések az olcsóbb és jobb közlekedéssel rendelkező területekre koncentrálódtak. Ezenkívül a kommunista városokban a különböző funkciójú területek – termelés, lakás – élesebben elkülönültek egymástól.50 Ugyanakkor Kelet-Kö- zép-Európában jórészt hiányoztak azok az agglomerációs tendenciák, melyeket a nyugat-európai fejlődésnél láttunk.

Az 1950-es években a változások az erőltetett iparosítás politikájával párosultak, melynek során a többi ágazatból erőforrásokat csoportosítottak át az ipar fejlesztésére. A lakásépítés jó ideig a leginkább elhanyagolt ágazatok közé tartozott, noha ezen országok többségében a népesség növekedése a kommunizmus korai időszakában még viszonylag jelentős ütemű volt. E politika eredménye nagyarányú lakáshiány lett. A városokon belüli fejlődési dinamika is markánsan eltért a nyugat-európai országokban tapasztaltaktól. Mivel a központi fekvésű épületek nem rendelkeztek kiemelt értékkel a gazdasági szereplők számára, s eleve többnyire közösségi tulajdonba kerültek, a városok belső részeinek fejlesztése és az épületek állagmegóvása nem kapott figyelmet. Ezzel szemben az 1960-as évektől kezdve a kommunista országokban nagy ütemben indult meg a lakótelepek építése, melyeket többnyire a nagyvárosok külső részein emeltek, de kisvárosokban gyakran a központokban is ilyenek létesültek. A döntéshozók meggyőződése volt, hogy új épületek iparszerű emelése sokkal kifizetődőbb, mint a régiek felújítása.51 Az előre gyártott lakásépítési technológia kiterjedt alkalmazása különösen egyhangú környezetet és rossz minőségű épületeket eredményezett. A lakótelepek egyhangúságát fokozta, hogy hatalmas méretűek voltak – esetenként több tízezer lakosnak adtak otthont –, vagyis rendszerint jóval nagyobbak, mint a hasonló nyugat-európai létesítmények. A beépítés sűrű volt, s gyakran jókora késéssel, vagy egyáltalán nem készültek el a járulékos infrastrukturális beruházások, mint például közlekedési útvonalak, parkok, üzletek. Az épített környezet sajátosságai is akadályozták a helyi közösségek kialakulását, ami a jelentős részben falusi környezetből érkező lakók közül sokak számára valóságos kulturális sokkot jelentett.

A városokon belüli térbeli szegregáció, azaz a különböző státusú és jövedelmű csoportok elkülönülésének problémája kiemelt fontosságú kérdésnek számított a kortársak számára. A hivatalos álláspont tagadta ennek létezését, s egyben ezen a téren is hirdette a szocialista fejlődés fölényét a kapitalistával szemben. Bár vannak eltérő vélemények a szakirodalomban ezzel kapcsolatban, a kutatás fő iránya szerint a városok társadalmának térbeli differenciációja, szegregációja valóban nem volt olyan erős, mint a legtöbb hasonló fejlettségű kapitalista országban, de létezett az elkülönülés valamilyen formája.52

A kezdetben igen alacsony, szinte névleges és csak a lakás méretéhez igazodó lakbérek következtében elvileg bármelyik társadalmi réteg tagja megengedhette magának azt, hogy akár a város legjobb részén éljen. Ez nyilvánvalóan csökkentette a szegregáció lehetőségét. Természetesen az egész társadalomra kiterjedő jövedelmi homogenizáció a városlakókat is érintette, s maga is egy fontos tényezője volt a térbeli differenciálódás csökkenésének.

Sajátos módon a térségben az alsó és a vagyonos osztályok elkülönülése már a 19-20. század fordulóján sem volt olyan éles, mint Nyugat-Európában. Míg egyes szerzők szerint – pl. Varsóban – nagymértékben tovább csökkent a két világháború közötti évekhez képest a lakosság térbeli szegregációja, s az legfeljebb mozaikszerűnek tekinthető,53 addig mások szerint alig volt ilyen eltérés. Számos vizsgálat leírta azonban azokat a mechanizmusokat is, melyek a társadalmi csoportok térbeli elkülönülését erősítették. Ide tartozott mindenekelőtt a szűkösen rendelkezésre álló lakások elosztása, melynek során a vezető pozícióban lévők vagy más módon privilegizáltak (művészek, tudósok) nagyobb eséllyel rendelkeztek érdekeik érvényesítésére. Városonként változott az, hogy milyen ingatlanok minősültek kívánatosnak, de általában a háború előtti, értékes házak és lakások, valamint az új építésű lakások számítottak ezek közé. Konrád György és Szelényi Iván 1960-as években végzett magyarországi vizsgálatai szerint a magasabb társadalmi pozícióban lévők és az értelmiségiek lényegesen nagyobb arányban jutottak a névleges lakbérű vagy kedvező árú új, lakótelepi lakásokhoz. Ezzel szemben az alacsonyabb jövedelmű rétegek - és szinte a teljes falusi lakosság – más, az állam által nem támogatott, azaz drágább módon voltak kénytelenek megoldani lakhatásukat.54 Legkésőbb az 1980-as évektől további jelentős változások következtek be: a növekvő vagyoni különbségek és a piaci elemek bevezetése vagy megtűrése a lakáselosztásban növelte a lakosság szociális alapú térbeli elkülönülését, mint azt Varsó, Prága és több más város esetében bizonyították.55

Bár a tervezés a kommunista országokban jóval átfogóbb volt, mint Európa más részein, a regionális fejlődésre, és különösen a városfejlődésre való hatásában sok spontán elem is megfigyelhető volt. A tervezés folyamata gyakran nehezen áttekinthető volt, s a városok számára közel sem eredményezte az optimális eredményt. Ez elsősorban arra volt visszavezethető, hogy a tervezés alapvetően ágazati keretekben zajlott. A városfejlesztés alkotórészeit – lakás, egészségügy, közlekedés stb. – a különböző minisztériumi apparátusok elkülönülten határozták meg. Ezenkívül a helyi, városi szint erőpozíciója a központtal szemben – különösen a korai időszakban – gyenge volt. Így pl. a városfejlesztés szempontjából döntő jelentőségű ipartelepítés és infrastruktúra-fejlesztés a tervgazdaság körülményei közepette számos központi hatóság és ágazati szerv döntésétől függött, melyek nem elsősorban a helyi városfejlesztési érdekeket vették figyelembe. A döntések gyenge koordinációja gyakran eredményezett hibákat, szűk keresztmetszeteket, különösen az infrastruktúra területén.56