Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Telepűlésszerkezet: vízfejek és fejlődési központok

Telepűlésszerkezet: vízfejek és fejlődési központok

◄ TELEPÜLÉSHIERARCHIÁK ► Az európai városszerkezet vizsgálatának egyik módja az, ha különböző időpontokban összevetjük a legjelentősebb városok nagyságát, s így megismerjük a sorrendjükben végbement eltolódásokat. 1850- ben mintegy 100 000 lakos kellett ahhoz, hogy egy város bekerüljön a negyven legnagyobb európai település közé, 1950-ben már félmilliós népesség volt szükséges ehhez. Ugyanakkor a legnagyobb európai városok hierarchiája viszonylag keveset változott a 19. század közepe és a 20. század közepe között. London, Párizs, Berlin teljes mértékben megőrizték vezető pozícióikat, de Manchester, Birmingham, Bécs, Glasgow, Nápoly esetében is ez történt – kisebb-nagyobb változásokkal. Csak néhány település – Barcelona, Róma, Budapest, Koppenhága, Athén, Bukarest – került be a húsz legnagyobb város közé ezen időszak alatt. Az ezt követő sorrend már változékonyabb volt (10.3.ábra).

Az egyes városok fejlődési dinamikáját számos tényező együttes hatása eredményezte, de néhány törvényszerűség azért megállapítható. A régi mediterrán kereskedelmi központok – Velence, Palermo, Marseille – a vesztesek közé tartoztak, míg a feltörekvő metropoliszok között elsősorban ipari centrumokat találunk, mint a Ruhr-vidék városai, Katowice vagy Manchester. Az is megfigyelhető, hogy Európa később iparosodó keleti területeinek települései is nagyobb számban megjelentek a legnagyobb városok listáján.57 A nagyvárosok funkciói is alapvetően átalakultak. Míg a 19. század elején a fővárosok és a kikötővárosok igen nagy számban voltak jelen a legnagyobb városok között, s iparvárosok csak kis arányban, addig a 20. század közepére az ipari övezetek városai felzárkóztak az említett hagyományosan vezető London-Párizs-Berlin hármashoz, melyek közben maguk is nagyban iparosodtak. Utóbbi tény egyébként arra utal, hogy a funkciók halmozása döntő jelentőségű volt a fejlődés tekintetében. A leglátványosabb relatív növekedést mindazonáltal nem a legnagyobb húsz vagy negyven város közé tartozó települések érték el, hanem az ennél kisebb kategóriába tartozók. Ez természetesnek is mondható, hiszen alacsony népességszám esetén akár néhány ezres vagy tízezres gyarapodás is jelentős dinamikát eredményezhetett.

A 20. század második felében a megismert városfejlődési folyamatok miatt – pl. szuburbanizáció – számos európai régióban mind nehezebbé vált a városok egymástól való elhatárolása. Ez egyrészt indokolttá teszi a teljes agglomerációk lakosságának figyelembevételét az elemzésben, másfelől azonban nehezíti a városi lakosságra vonatkozó adatok összehasonlítását. Vannak ugyanis városok, melyek közigazgatási határa szinte csak a belvárosra terjed ki, s a vele teljesen összeépült külső részekre nem. Egyes esetekben – akár már évtizedek óta – a városok lakosságához számítják a külső városrészek és a környező települések népességét, míg máskor ez nem, vagy csak korlátozott mértékben történik meg. Annyi mindenesetre megállapítható, hogy a 20. század második felében viszonylag keveset változott a legnagyobb európai városok sorrendje. Az ezredfordulón – ugyanúgy, mint évtizedekkel korábban – Párizs, illetve London voltak a legnagyobb európai városok, illetve népességkoncentrációk, igaz, e két település helyet cserélt időközben a lista élén. A század első felében megindult tendenciák folytatódásaként a talán legfeltűnőbb visszaesés Liverpool és Glasgow esetében látható, de Budapest, Bécs, Koppenhága jelentősége is tovább csökkent európai viszonylatban. Előrekerült a hierarchiában több kelet-közép-európai és délkelet-európai főváros és ipari központ (Belgrád, Zágráb, Szófia, Varsó, Katowice), valamint szintén több dél-európai város (Milánó, Madrid, Barcelona, Lisszabon, Porto). Utóbbiak főként az agglomerációs folyamatok következtében duzzadtak nagyra.

Ha a legnagyobb agglomerációkat hasonlítjuk össze, a lista élén kevéssé változik a sorrend. Párizs és London után jó néhány más főváros agglomerációja szerepel, mint Madrid, Lisszabon, Berlin, Athén, Róma, Varsó. Ugyanakkor a nagy gazdasági agglomerációk is jelen vannak, mint a Ruhr-vidék, melyet a statisztikák általában több részre osztanak, de ha egyetlen egységként kezelnénk, a század során mindvégig Európa legnagyobb népességtömörülése lenne. Ugyancsak e sorba tartozik Milánó és környéke, a Rajna-Majna régió (Frankfurt, Mannheim stb.), Nápoly, Barcelona, Hamburg, Stuttgart, Birmingham, Manchester (10.4. táblázat).

10.4. táblázat - 10.4.táblázat ► A legnagyobb európai agglomerációk lakossága, 1950-2000 (millió fő)

1950

1975

2000

Párizs

5,9

8,9

9,8

London

8,9

8,2

9,2

Rajna-Ruhr-Észak

5,3

6,5

6,5

Milánó

3,6

5,5

4,3

Madrid

1,6

3,8

4,1

Barcelona

1,6

2,8

4,0

Manchester

2,5

2,4

4,0

Lisszabon

0,8

1,2

3,9

Berlin

3,7

3,2

3,8

Rajna-Majna (Frankfurt/M.)

2,3

3,2

3,7

Katowice

1,7

3,0

3,5

Athén

1,8

2,7

3,4

Rajna-Ruhr-Közép

2,0

2,6

3,2

Nápoly

2,8

3,6

3,0

Róma

1,7

3,0

2,9

Hamburg

2,1

2,5

2,7

Rajna-Ruhr-Dél

1,8

2,3

2,7

Stuttgart

1,5

2,3

2,7

Birmingham

2,3

2,4

2,5

München

1,3

2,0

2,3

Varsó

1,0

1,9

2,3

Bécs

1,8

2,0

2,1

Bukarest

1,1

2,1


Megjegyzés: Az ENSZ definíciója szerint a Rajna-Ruhr-Észak elnevezés a tulajdonképpeni Ruhr-vidéket jelöli (Essen, Dortmund, Bochum stb.), a Rajna-Ruhr-Közép Düsseldorf, Remscheid, Mönchengladbach, Solingen, Wuppertal régióját, a Rajna-Ruhr-Dél pedig Köln, Leverkusen és Bonn környékét foglalja magában.

Források: United Nations: World urbanization prospects: The 2001 revision. New York: United Nations, 2001. 133, 256. (1950-2000, ha másként nem jelezve). Patrick Le Gales: European Cities. Oxford: Oxford Univer- sity Press, 2002. 60. (Párizs, London, Berlin, Róma 1950, Párizs, London, Madrid, Berlin, Athén, Barcelona, Róma, Birmingham, Manchester 2000).

Az urbanizáció folyamatának és sajátos vonásainak megismerése szempontjából értékes információkat adhat az is, ha nem európai szinten, hanem az egyes társadalmakban vizsgáljuk a különböző méretű települések eloszlását, egymáshoz viszonyított arányát. Az urbanizáció ugyanis végbemehet úgy, hogy a növekvő számú városok közötti méretkülönbség viszonylag csekély, de úgy is, hogy egyes városok lakossága a többinél nagyobb mértékben duzzad. A városkoncentrációra a legszélsőségesebb példát azok az országok jelentik, ahol egy város messze megelőzte a többit méretében vagy az urbanizáció más dimenziói tekintetében: Bécs, Budapest, Párizs, London esetében ezt látjuk a század során mindvégig. A városkoncentráció ilyen magas fokát nemcsak Európában, hanem a világ más régióiban is nagy számban megtalálhatjuk.

A város- és településszerkezet egyik fontos vonása tehát az, hogy ebben egy város – általában a főváros – mennyire foglal el domináns helyet demográfiai, politikai, gazdasági és kulturális értelemben.58 Ennek mutatója lehet a második, esetleg harmadik legjelentősebb városhoz való viszonya a lakosság, illetve fontos funkciók tekintetében. Ebben a vonatkozásban meglehetősen nagy eltérések láthatók az egyes európai társadalmakban már a két világháború között is. Ausztria, Dánia, Magyarország és az Egyesült Királyság esetében beszélhetünk leginkább domináns fővárosról: Bécs lakossága az 1930-as években tizenkétszer akkora volt, mint az utána következő Grazé, Koppenhágában kilencszer többen laktak, mint Árhusban, Budapesten nyolcszor annyian, mint Szegeden, Londonban pedig hétszer többen, mint az akkor Nagy-Britannia második legnagyobb városának számító Liverpoolban59 (10.5. táblázat).

A század második felében az országok egy jelentős számú csoportjában továbbra is uralkodó helyzetű maradt a főváros. A 10.6. táblázatban közölt tipológia akkor tekint egy fővárost dominánsnak, ha lakossága legalább háromszor meghaladja az utána következő városét, s minden jelentős funkciót maga tömörít (Ausztria, Dánia, Magyarország, Franciaország stb.). Egy következő kategória az egyközpontú ország, melyben a főváros ugyan nem oszt meg jelentős funkciókat más városokkal, de lakosságszáma alapján nem dominál olyan mértékben, mint az előző kategóriában, ami nagyobb kiegyensúlyozottságot kölcsönöz a városszerkezetnek (pl. Lengyelország, Svédország, Portugália). A versengő egyközpontú típusba azok az országok tartoznak, ahol a főváros utáni második legnagyobb város rendelkezik sajátos jogokkal, mindenekelőtt a területi autonómiák következtében (Belgium, Spanyolország). Többközpontú országok a középkori eredetű városöv (city belt) által érintett területen találhatók. Közéjük tartozik az NSZK, Olaszország, Hollandia, Svájc. Ezekben a különböző funkciók megoszlanak a nagyobb városok között. A táblázat az 1980-as évek állapotát tükrözi, de kisebb eltérésekkel lényegében a század második felére érvényesnek mondható, ami nemzeti szinten a hatalmi és gazdasági struktúrák jelentős térbeli stabilitását mutatja. Mindazonáltal az egyes csoportokba sorolás vitatható, s egy csoporton belül is lehetnek akár minőségi különbségek az esetek között. Például a domináns főváros csoportjába sorolt Ausztriában jelentős jogkörök jelennek meg tartományi szinten is, vagy Franciaországban a második világháború utáni tervszerű decentralizációs törekvések, az Egyesült Királyságban az ezredforduló devolúciós folyamata bizonyos eredménnyel jártak a decentralizáció terén. Ezzel szemben a velük azonos kategóriába sorolt Magyarországon egyik említett tényező sem korlátozta a főváros dominanciáját az elmúlt évtizedekben.

10.5. táblázat - 10.5. táblázat ► A legnagyobb városok lakosságának aránya az országban második és harmadik városhoz viszonyítva Európában a két világháború között

Ország

Év

Lakosság aránya

Városok lakossága (ezer fő)

1. Ausztria

1934

100:8:6

Bécs 1874, Graz 153, Linz 109

2. Dánia

1935

100:11:9

Koppenhága 834, Arhus 91, Odense 76

3. Magyarország

1936

100:13:12

Budapest 1052, Szeged 140, Debrecen 125

4. Egyesült Királyság

1931

100:14:13

London 8204, Liverpool 1178, Glasgow 1089

5. Románia

1937

100:18:17

Bukarest 643, Kisinyov 114, Cernauti 110

6. Finnország

1936

100:26:25

Helsinki 284, Viipuri 73, Turku 71

7. Belgium

1936

100:30:18

Brüsszel 905, Antwerpen 273, Gent 164

8. Csehszlovákia

1930

100:31:15

Prága 849, Brno 265, Ostrava 125

9. Németország

1933

100:32:15

Berlin 4242, Hamburg-Altona 1372, Köln 757

10. Franciaország

1936

100:32:20

Párizs 2830, Marseilles 914, Lyon 571

11. Bulgária

1934

100:35:24

Szófia 287, Plovdiv 100, Várna 70

12. Norvégia

1930

100:39:21

Oslo 253, Bergen 98, Trondheim 54

13. Görögország

1928

100:40:10

Athén-Pireusz 592, Szaloniki 237, Patras 61

14. Portugália

1930

100:40:4

Lisszabon 594, Porto 232, Coimbra 27

15. Svédország

1937

100:48:26

Stockholm 544, Götegorg 263, Malmö 144

16. Lengyelország

1937

100:53:26

Varsó 1233, Lodz 653, Lvov 317

17. Svájc

1936

100:59:50

Zürich 250, Basel 148, Genf 124

18. Jugoszlávia

1937

100:70:36

Belgrád 267, Zágráb 186, Szabadka 100

19. Hollandia

1937

100:76:62

Amszterdam 783, Rotterdam 599, Hága 487

20. Spanyolország

1934

100:91:31

Barcelona 1148, Madrid 1048, Valencia 352

21. Olaszország

1936

100:96:75

Róma 1156, Milánó 1116, Nápoly 866


Forrás: Mark Jefferson: The Law of the Primate City. Geographical Review, vol. 29 (1939) 229-230.

Létezik a városkoncentráció mérésének több más módja is, például amikor az 1 millió feletti lakosú városok népességének arányát vizsgálják az összes városi lakoshoz viszonyítva. A magas fokú városkoncentrációt ebben az esetben is mutatja az, hogy a század második felében a legtöbb európai országban a lakosság több mint egynegyedét 1 millió feletti lakosú városok tömörítették, de jó néhány országban az egyharmados arányt is elérték (10.8. táblázat). A városi lakosság koncentrációja azért is tarthat számot a kutatás figyelmére, mert ebben a tekintetben nem látható az az egyirányú fejlődés, amely az urbanizáció százalékos arányát tekintve tapasztalható. A táblázat egy általános – bár mérsékelt – csökkenő tendenciát mutat 1965 és 1990 között a fentiekben definiált városkoncentráció tekintetében több mint egy tucat európai ország esetében. A városi lakosság újraelosztása a hierarchiában alacsonyabb szinten álló városok javára egyrészt a kisebb városok gyorsabb növekedéséből adódott, másrészt a nagyobb városok népességének csökkenése eredményezhette. Ezt megerősítette számos országtanulmány is.60 A legnagyobb városok növekedésének visszaesését és a kevésbé nagyok növekedésének gyorsulását polarizációfordulatnak (polarization reversal) is nevezték, s – más olyan jelenségekkel, mint a nem városi területek népességének növekedése – alapot adott az ellenurbanizáció korábban megismert fogalmának megalkotásához.61 Azt is megfogalmazták, hogy a migráció folyamata különböző mintákat-szakaszokat követ az idők során: kezdetben a vezető város (primate city) a fő célpontja, majd a közepes városok, végül pedig a kisebb városok kerülnek előtérbe.62

10.6. táblázat - 10.6. táblázat ► Államok és fővárosok Európában a 20. század végén

Domináns

főváros

Egy központú ország

Versengő egy központú ország

Több központú ország

Ausztria

Bulgária

Belgium

NSZK

Dánia

Csehország

Spanyolország

Olaszország

Franciaország

Finnország

Hollandia

Magyarország

NDK

Svájc

Írország

Norvégia

Románia

Lengyelország

Szerbia

Portugália

Egyesült Királyság

Szlovákia

Svédország

Megjegyzések: Domináns főváros: lakossága legalább háromszor akkora, mint az utána következő lakosságú városé és nem oszt meg semmilyen fontos funkciót más városokkal. Egy központú: a főváros nem oszt meg semmilyen fontos funkciót más városokkal, de lakossága kevesebb, mint háromszorosa az utána következő lakosságú városénak. Versengő egy központú: a második legnagyobb város bizonyos speciális jogokkal rendelkezik, mint egy valamilyen önállóságot élvező országrész fővárosa. Több központú: A különböző városok között megoszlanak a fontos funkciók.

Forrás: Göran Therborn: European Modernity and Beyond. London: Sage, 1995. 186.


10.7. táblázat - 10.7. táblázat ► A városi lakosság koncentrációjának alakulása európai országokban, 1965-1990 (százalék)

1965

1990

Változás

Egyesült Királyság

33

26

-7

Franciaország

30

26

-4

Hollandia

18

16

-2

Ausztria

51

47

-4

Svédország

17

23

+6

Dánia

38

31

-7

Finnország

27

34

+7

Olaszország

42

37

-5

Görögország

59

55

-4

Portugália

44

46

+2

Lengyelország

32

28

-4

Csehszlovákia

15

11

-4

Magyarország

43

33

-10

Románia

21

18

-3

Bulgária

21

19

-2


Megjegyzés: A számok a városi lakosság azon arányát jelölik, mely 1990-ben 1 millió lakosnál nagyobb városokban élt.

Forrás: Tony Champion: Urbanization, Suburbanization, Counterurbanization and Reurbanization. In Ro- nan Paddison (ed.): Handbook of Urban Studies. London: Sage, 2001. 145.

◄ REGIONÁLIS SZINTŰ TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS ► A településhierarchia átalakulása gyakran negatív hatásokkal is járt: egyes városok túlzott fejlődése az erőforrások olyan centralizációját hozta magával, mely az ország más településein élők számára hátrányokat jelentett. A milliós városok fajlagos – egy lakosra jutó – fenntartási költsége ugyanis általában nagyobb, mint a nagy- vagy közepes méretű városoké. Emellett az is megfigyelhető, hogy a közepes méretű településeken lakók életminősége magasabb, s ezt maguk a polgárok is érzékelik. A 10.8. táblázat egy Eurobarometer felmérést idéz az 1970-es évek közepéről, mely egyértelműen tanúsítja, hogy a lakosok jólétérzete és a városok nagysága között szinte minden tekintetben fordított volt a kapcsolat az EGK akkori tagországaiban.63 Ezért a kormányok és más döntéshozók igyekeztek a fejlődést úgy befolyásolni, hogy ezeket a kedvezőtlen hatásokat ellensúlyozzák, s a településszerkezet fejlődése közelítsen az optimálisnak tartott irányhoz. Ezt szolgálta a regionális szintű tervezés. A 20. század közepéig kevés példát láthatunk a városok közvetlen környezetén túllépő, regionális szintű tervezésre. A második világháború után a regionális szintű településfejlesztés korai példái Nagy-Britanniában a túlnépesedett délkeleti területek, s különösen London tehermentesítésére irányultak: igyekeztek korlátozni az ipar, s a későbbiekben a szolgáltatások idetelepítését. Új városokat hoztak létre London körül, melyek sikeresen hozzájárultak a fenti célok eléréséhez, pl. 200 000 fővel csökkentették a naponta Londonba ingázók számát. Nyolc új szatellitvárosról volt szó, melyeket úgy terveztek, hogy lehetőleg ne foglaljanak el értékes termőföldeket, egy már létező kisebb település adja a centrumukat, s jó közlekedési összeköttetésük legyen Londonnal. Az 1960-as évektől még nagyobb szabású ilyen városfejlesztések indultak a délkelet-angliai régióban: Milton Keynes, Peterborough és Northampton ezek közé az újonnan létrehozott városok közé tartoztak. Milton Keynes lakossága 1967-ben 40 000 volt, az 1980-as évekre pedig megnégyszereződött. Hasonló városok máshol is létesültek az országban, pl. Glasgow környékén East Kilbride és Cumbernauld.64

10.8. táblázat - 10.8. táblázat ► A városi lakosság megelégedettsége életkörülményeivel a települések nagysága szerint európai országokban (1976)

A „teljesen elégedett" népesség aránya a különböző nagyságú településeken (százalék)

20 000 lakos alatt

20 000-99 999 lakos

100 000-499 999 lakos

500 000 lakos és több

Lakáskörülmények

24,6

22,1

25,6

16,3

Lakókörnyék

31,8

26,9

30,1

19,6

Háztartás jövedelme

11,4

11,1

12,5

4,7

Fogyasztási javak

15,2

14,3

14,8

6,3

Munkahely

22,0

18,6

20,0

10,2

Szórakozási lehetőségek

20,4

16,6

18,6

10,2

Szociális juttatások

17,4

14,9

12,2

3,8

Közlekedés

24,7

21,2

19,7

14,2

Egészségi állapot

31,3

24,0

28,1

20,9

Szabadidő mennyisége

20,2

16,4

21,9

10,1

Társadalom általában

9,1

6,0

6,3

4,3

Egyéni jogok

22,2

21,2

25,3

18,7


Megjegyzés: Az Eurobarometer (1976) EGK tagországaiban mért adatai alapján.

Forrás: Paul L. Knox: The Geography of Western Europe: A Socio-Economic Survey. London: Croom Helm, 1984. 167.

Dániában szintén egy túlnépesedett régió, Koppenhága és környéke ellensúlyozására törekedett a regionális fejlesztési politika. Az 1958-as dán Regionális Fejlesztési Törvény és más későbbi szabályozások három nagy centrumot jelöltek ki az ország távolabbi részein fejlesztésre (Árhus, Álborg, Odense), melyeket később nagyobb kiemelt régiókká bővítettek.

Különös nehézségek közepette zajlott a hasonló decentralizálási tervek megvalósítása Belgiumban. Itt ugyanis Brüsszel a flamand-vallon etnikai határtól északra fekszik, s 1932 óta hivatalosan kétnyelvű területként kezelték. A bevándorlás, a nemzetközi szervezetek és cégek megtelepedése a világháború utáni évtizedekben egyaránt a francia nyelv előretörését jelentette a flamand rovására. A város népességének növekedésével kinőtte korábbi kereteit, s a mindinkább francia nyelvű főváros expanziója csak a flamand Brabant tartomány területén történhetett, ami azonban kiváltotta a nyelvi-politikai egyensúlyt féltékenyen őrző flamand politikusok ellenállását. Ez a vita állandósította a feszültséget, s akadályozta a hatékony regionális és várostervezést, befolyásolva más belgiumi városok fejlesztését is: pl. ösztönözte Namur növekedését, melyet Vallónia fővárosának szántak.

Franciaországban a nemzeti város-, illetve regionális fejlesztési politika kiemelt célja Párizs növekedésének korlátozása, s a növekedés racionálisabb országon belüli elosztása volt. 1964-ben nyolc ellenpóluscentrumot jelöltek ki (métropoles d'équilibre). A cél az volt, hogy az új állások nagy része – különösen a tercier szektorban – ezekben keletkezzen. A centrumok esetenként egy városból álltak (pl. Marseille), máskor több várost foglaltak magukban (pl. Lyon – St-Etienne – Gre- noble, Nancy – Metz – Thionville). Később a tapasztalatok alapján módosították a fejlesztési prioritásokat. A nagyobb városok helyett a közepes, 50 000-200 000 lakosú közepes városok (ville moyenne) fejlődését ösztönözték, abból kiindulva, hogy ezekben a városokban a lakosság életminősége magasabb lehet, s jobban szolgálják a nem központi jellegű régiók lakosságának megtartását. Az 1980-as évektől az is felmerült, hogy Párizs növekedésének ellenőrzését lazítani szükséges, mivel így tud helytállni a globális központok közötti versenyben. Ettől függetlenül a decentralizáció a fejlesztési politika fontos szempontja maradt, s hozzájárult olyan városok dinamikus fejlődéséhez, mint Grenoble vagy Strasbourg.

Olaszországban az állami beavatkozásnak ugyan hosszú tradíciói vannak, de a városfejlesztésben az adminisztratív struktúrák gyengesége megnehezítette a hosszú távú tervek kidolgozását, s különösen azok érvényesítését. Így a településszerkezet terén tett intézkedések inkább a már keletkezett problémák elhárítását, mint azok megelőzését szolgálták. Ráadásul az erős észak-déli különbségek eleve nehezítették egységes nemzeti tervek kidolgozását: a fejlett északi városok, mint Torino vagy Milánó problémái több tekintetben közelebb álltak Stuttgart vagy München, mint Nápoly vagy Bari nehézségeihez.

A szövetségi államokban (NSZK, Ausztria, Svájc) a központi tervezésnek gyakran kell a lokális vagy regionális szereplők ellenállásával számolnia, s azok érdekeinek megfelelően alakítania a programokat. Az NSZK-ban kezdetben – a náci időszak autoriter tervezésének ellenhatásaként – minden központi tervezés eleve szalonképtelennek számított, s csak a történelmi emlékek halványulása és az 1960-as évek problémáival való szembenézés kényszere hozott ebben igazi változást. A szövetségi szintű fejlesztési programok kiemelt figyelmet szenteltek a hanyatló iparvárosok, a falvak és a Varsói Szerződés országaival határos régiók fejlesztésének. Mint láttuk, több más országgal ellentétben a nyugatnémet városszerkezet eleve erősen többközpontú volt, egyetlen város sem dominált benne, ami a regionális politika sikerét is mutatta, s kedvező kereteket teremtett a térbeli kiegyenlítésnek.65 A német egység nyilvánvalóan fordulatot hozott ezen a téren, hiszen az új keleti és a régi nyugati tartományok közötti hatalmas fejlettségi különbségek csak masszív és hosszú távú szövetségi fejlesztési programok révén voltak mérsékelhetőek.

A második világháború végéig alig láthatunk kísérletet az országhatárokon átnyúló, regionális szintű településfejlesztésre. A várostervezés ekkoriban magukra a városokra koncentrált, s – a részben bemutatott kevés kivételtől eltekintve – a szélesebb, regionális szintű tervek még a nemzeti határokon belül sem voltak jellemzők. Például a két világháború között a Maastricht-Liege-Aachen háromszögben lévő települések egymásrautaltsága és kölcsönös függése a nemzeti ellentétek miatt nem vezethetett semmilyen közös tervezéshez. Az európai integrációs intézmények létrejöttével nyilvánvalóan kedvezőbb körülmények teremtődtek a határokon átnyúló, regionális településfejlesztési elképzelések kialakítása számára. Ezek mindenekelőtt az említett, sűrű városhálózat jellemezte régióval – Belgium, Hollandia, Luxemburg, Németország és Franciaország nyugati része – kapcsolatban születtek, ahol egymás közelségében 43 jelentős város létezett. Az Európai Gazdasági Közösségen, illetve utódszervezetein belül több hatóság is igyekezett koordinálni és ösztönözni a közös tervezést, ezek azonban nem jártak jelentős eredménnyel.66 Az 1970-es évektől az új, gyengébben fejlett tagok sorozatos belépésével a Regionális Fejlesztési Alap jelentősége nőtt, s megjelentek a közvetlenül településfejlesztési célokra szánt összegek is az Európai Unió költségvetésében. Összességében azonban a szupranacionális hatások mindeddig viszonylag mérsékeltek maradtak a regionális szintű településfejlesztésre vonatkozóan Európában.

Az 1950-es években a hosszú távú regionális politikának csak szórványos jelei voltak az európai kommunista országokban. Bár az új városok helyének kijelölésekor megjelentek ilyen megfontolások – keveredve pl. a katonai-stratégiai diverzifikáció szempontjaival –, a központi források nagy részét lekötő iparfejlesztés leginkább a már meglévő ipari központokat részesítette előnyben.67 Az első átfogó regionális és városfejlesztési terveket az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején alkották meg. Ettől kezdődően már rendszeres ipartelepítésre került sor a kisebb városokban is, figyelembe véve a regionális kiegyenlítés szempontjait. A hangsúly továbbra is a városokon mint ipari telephelyeken volt, s ez csak az 1970-es évektől változott meg, amikor a városok komplexebb központi szerepét hangsúlyozták. A területfejlesztésben ekkor már az életkörülmények városok és régiók közötti kiegyenlítésének szükségessége is megjelent célként Kelet-Közép-Európában.

Mindazonáltal a tervezők és döntéshozók szigorúan hierarchikus településhálózat létrehozását támogatták, s ez tükröződött a források elosztásában is. A csúcson a főváros állt, legfeljebb néhány nagyvárossal kiegészítve, melyekre a modernizációs erőfeszítéseket koncentrálták. Lefelé haladva a közepes és kisebb városok következtek, melyek már egy főre vetítve is kevesebb fejlesztési forráshoz jutottak – kivéve, ha valamilyen kiemelt iparfejlesztési program helyszínei voltak. A „centralizált decentralizáció" kifejezés jól leírja azt a törekvést, hogy az ipart az elmaradottabb régiókba is el kívánták juttatni, de úgy, hogy azokban néhány nagy központot fejlesztettek. A hierarchia alján a falvak álltak, melyek már a marxista klasszikusok alapvetéseiben is az elmaradottság és a reakció szinonimái voltak, s ezzel egybecsengett a kommunista pártok második világháború utáni tapasztalata is, amikor a hatalom átvétele és annak megtartása a városokon alapult. A falvak közül a legnagyobbakat az 1970-es évektől többnyire igyekeztek integrálni a településhálózatba. A legkevésbé népes településeket azonban a tervezés életképtelenné nyilvánította, s megszüntetésre ítélte az ott lakók akarata ellenére. Ennek szélsőséges megnyilvánulása volt az a kampány, amit az 1980-as években Romániában folytattak falvak sorának felszámolására, s amelyre a „falurombolás" megjelölés terjedt el.68