Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

A posztindusztriális korszak városfejlődési jellemzői: technopolisz és szegregáció

A posztindusztriális korszak városfejlődési jellemzői: technopolisz és szegregáció

Az 1970-es évekre megváltoztak az európai városok fejlődésének keretfeltételei. Míg korábban a fő problémát a városok bővülésének menedzselése jelentette, addig most már megjelentek a városok, illetve egyes korábbi tevékenységek zsugorodásával összefüggő, majd pedig a reurbanizáció okozta nehézségek.

Egyidejűleg nőttek a városok irányításának problémái is. A városi társadalmakat erősödő heterogenitás jellemezte a lakosság jövedelemeloszlásának egyenlőtlenebbé válásával, s a szegénységben élők arányának emelkedésével. Szintén fokozódott az etnikai és kulturális differenciálódás a városi lakosságon belül. Ezek a változások először és legerősebben a nyugat-európai városokban jelentek meg, de később a kontinens többi részén – így a rendszerváltozás után a kelet- közép-európai régióban – is érezhetővé váltak.69

◄ DEZINDUSZTRIALIZÁCIÓ ► A városokra kiemelten hatott az a gazdasági szerkezetváltás, ami az 1970-es évektől Európában lejátszódott, s mely összefüggésben állt a közkeletűen globalizációnak nevezett folyamattal. A globalizáció legáltalánosabb értelemben a nemzeti határokon túllépő, azaz nemzetközi gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatok fokozódását jelenti. Gazdasági téren magában foglalja olyan komplex rendszer kialakulását, melyben a vállalatok világméretekben folytatnak üzleteket és választják meg a termelő, illetve szolgáltató tevékenységük helyszínét. Utóbbi mindenekelőtt annak az eredménye, hogy a globális pénzügyi, áru- és munkaerőpiacok liberalizációja ment végbe a nemzetállamok szabályozó szerepének csökkenésével, s bizonyos technológiai változásokkal (közlekedés, szállítás, hírközlés fejlődése) párhuzamosan. Bár a globalizáció hatásával kapcsolatban gyakran találkozhatunk túlzó véleményekkel, az mindenesetre tény, hogy a termelési tényezők elhelyezkedésének jelentősége csökkent a termelés helyének megválasztása során.70 Ez hatással volt a foglalkoztatási szerkezetre, annak egy korábbi fejezetben megismert átalakulása pedig számottevően befolyásolta a városok fejlődését is az 1980-as és 1990-es években. A legfontosabb változás a dezindusztrializáció volt, ami azt jelentette, hogy nagy számban szűntek meg ipari munkahelyek, s ezek különösen hátrányosan érintették a hagyományos ipari központoknak számító nagyvárosokat. Ráadásul a megmaradó ipari kapacitás egy része is kitelepült a nagyobb városokból a kisebb településekre. A dezindusztrializáció mértékét jelzi, hogy például Párizs és elővárosai mintegy 800 000 feldolgozóipari munkahelyet veszítettek el az 1980-as évek során, ami 46%-os csökkenésnek felelt meg.71 Helsinkiben 1960 és 1990 között az iparban foglalkoztatottak aránya 40%-ról 13%-ra, Stockholmban pedig ugyanezen idő alatt 38%-ról 14%-ra esett.72 Ugyanakkor azonban nagy számban keletkeztek ettől eltérő jellegű állások, különösen a pénzügyi szektorban, a kereskedelemben és más szolgáltatásokban. A városok mind kevésbé az anyagi termelés színhelyei voltak, hanem inkább a szolgáltatások és az irányítás központjaivá fejlődtek. A városok ezen központi funkciói az új, globális világgazdaság szervezésében nagy hangsúlyt kapnak egyes újabb urbanizációs elméletekben. Manuel Castells „információs városa" (informational city) vagy Saskia Sassen „globális városa" (global city) olyan sajátos társadalmi rendszereket alkotnak, melyek ezt az új globális rendszert szervezik.73 Ezek az elemzések az európai városok közül szinte egyedül Londonnal számolnak mint globális méretekben számottevő központtal. Ugyanakkor, miközben a globális hatalommegoszlás új formáira-jelenségeire koncentrálnak, elhanyagolják a városfejlődés más fontos elemzési szempontjait, mindenekelőtt pedig azt, hogy a város milyen minőségű életteret biztosít lakosai számára. Az európai városok globális méretekben való leértékelődését alátámasztani látszik népességük alakulása. A világ legnagyobb agglomerációinak listáján folyamatosan szorultak vissza a 20. század során az európai nagyvárosok. 2000-ben már Párizs és London sem volt benne a 20 legnagyobb ilyen népességkoncentrációban, a többi európai város pedig ennél is jóval hátrébb került. Mindez elsősorban demográfiai okokra vezethető vissza, vagyis az alacsony európai fertilitási szinttel magyarázható. Azonban a kontinens városfejlődésének korábban megismert sajátosságai – várostervezés, közepes városok nagy szerepe stb. – is közrejátszottak benne. Ismerve a világ nagy agglomerációinak súlyos környezeti és társadalmi problémáit, a globális jelentőség csökkenése nem tűnik nagy árnak az európai városok viszonylag ellenőrzött, mérsékelt ütemű, s így az élet minőségét jobban garantáló fejlődéséért (10.10. táblázat).

◄ FEJLESZTÉSEK ► A városok igyekeztek fejlesztésekkel alkalmazkodni az új igényekhez. Mind a városok központi részein, mind pedig a nagyvárosok külső kerületeiben nagy ingatlanfejlesztésekben segédkeztek, melyek az átalakuló gazdaság olyan szektoraiban voltak a legfontosabbak, mint a már említett pénzügyi szolgáltatások, kutatás és fejlesztés, telekommunikáció, információtechnológia stb. Jó példa az ez irányú tudatos és ambiciózus munkára Párizs La Défense nevű új üzleti negyede. Ez az 1980-as évektől kezdett kiépülni a Louvre-Champs- Élysées-Diadalív tengely meghosszabbításában, így összekötve az új negyedet a történelmi városközponttal. Mindenekelőtt hatalmas kapacitású irodaépületeket foglalt magában, de emellett konferenciaközpontok, bevásárlóközpontok, szállodák, kiállítóterek sokasága is létrejött. Az egész negyedet úgy tervezték, hogy egyben városképi jelentőségű is legyen. De nemcsak a központban, hanem a város külső részein is irodakomplexumok épültek, különösen a Szajna egyik nyugati kanyarulatának mentén elterülő Bercy-ben és több elővárosban. Más európai városok is indítottak hasonló programokat. Londonban a városatyák régi, az épületek magasságára és a beépítés sűrűségére vonatkozó korlátozásokat is módosítottak belvárosi irodafejlesztések segítésére. Így próbálták megőrizni a hagyományos pénzügyi központ, a City vonzerejét, olyan kissé távolabbi, de nagyszabású fejlesztésekkel szemben, mint a Canary Wharf nevű városrész rehabilitációja. Más városokban szintén sor került hasonló munkálatokra. Az újraegyesült Berlinben a két világháború között még a legforgalmasabb helynek számító, a világháborúban azonban teljesen megsemmisült, majd évtizedekig a fal melletti senki földjén álló Potsdamer Platz és környékének hatalmas építkezései a két városrész integrációját is szolgálták.

A városfejlesztés legsikeresebb eseteiben új szimbólumokkal, de legalábbis új látnivalókkal gazdagodtak a városok, melyek így tovább növelték turisztikai vonzerejüket is. A legjobb példa erre megintcsak Párizs lehet, ahol már az 1970- es években is létesült olyan intézmény – a Pompidou Központ – melynek látogatottsága a történeti emlékekével is felvette a versenyt, de a látványosságok listája később is bővült a városban: a felújított Louvre, a d'Orsay Múzeum, az említett La Défense gigantikus diadalívre emlékeztető épülete (Arche de La Défense) stb. ezek közé tartoztak.

10.9. táblázat -

Sorrend

Agglomeráció

A város népessége 2000-ben (ezerben)

Az agglomeráció népessége 2000-ben (ezerben)

A város lakossága 1900-ban (ezerben)

1.

Tokió

7769

29896

1496

2.

New York

7459

24719

3437

3.

Szöul

9831

20674

150

4.

Mexikóváros

8591

19081

419

5.

Sao Paulo

10286

17396

240

6.

Manila

1711

16740

209

7.

Los Angeles

3642

15807

123

9.

Bombay

11536

15769

822

10.

Djakarta

9966

15086

170

11.

Osaka

2851

15039

852

12.

Delhi

9426

13592

238

13.

Calcutta

4630

12619

1481

14.

Buenos Aires

2957

12297

833

15.

Sanghai

9755

11960

840

16.

Kairó

7078

11633

570

17.

Rio de Janeiro

5625

10628

692

18.

Moszkva

8272

10046

1096

19.

Isztambul

8793

9981

900

21.

Párizs

2122

9850

2678

22.

Dakka

9801

9801

127

23.

Karachi

9661

9661

132

24.

London

7263

9166

4505

48.

Madrid

2903

4669

540

61.

Barcelona

1501

3994

533

64.

Manchester

429

3976

540

69.

Milánó

1241

3822

524

70.

Berlin

3417

3755

1889


Megjegyzés: Madrid és Milánó esetében az agglomeráció népességének adatai eltérnek a más forrásokban megjelölt adatoktól.

Forrás: Patrick Le Gales: European Cities: Social Conflicts and Governance. Oxford: Oxford University Press, 2002. 26.

Mivel sok európai nagyváros folyó- vagy tengerpartra, illetve tengeröbölbe települt, különös jelentőséget kapott ezeknek a második világháború utáni évtizedekben elhanyagolt területeknek a rehabilitációja. Az itt lévő ipari létesítmények, raktárak nagy része ugyanis bezárt az említett dezindusztrializáció során. A tengeri szállítás modernizációja nagyobb és konténereket szállító hajókat fogadni képes kikötőket igényelt, ami például London esetében azt jelentette, hogy a kikötő a tengerhez közelebb települt, ami viszont feleslegessé tette a londoni dokkok nagy részét. Az így felszabadult épületek és területek szerte Európában hosszú ideig kihasználatlanul álltak, s csak a 20. század két utolsó évtizedében fordult feléjük a figyelem, amikor általában minőségi lakóépületekké, irodaházakká, üzletekké vagy közintézményekké alakították át őket. Így költözött a világ egyik legnagyobb társadalomtörténeti kutatóintézete és levéltára, az amszterdami International Institute of Social History egy régi kakaóraktár impozánsan felújított épületébe, de az oslói Aker Brygge üzleti-kereskedelmi központ és a barcelonai olimpiai falu is így létesült, a már említett londoni Canary Wharf mellett, mely a legköltségesebb és még le nem zárult ilyen fejlesztésnek számít.74

Mivel a cégek központjainak és legjobban fizető egységeinek megtelepülésében a döntő tényezővé a magas képzettségű munkaerő vált, a városok változatos módon igyekeztek növelni vonzerejüket az ilyen típusú munkavállalók számára. Sok város új, dinamikus képet igyekezett kialakítani magáról, mint a kutatás és a legmodernebb technológiát alkalmazó tevékenységek központja. Ezen a téren különösen előnyös helyzetben vannak az egyetemi központok, melyek képesek vonzó klímát kínálni a fiatal, képzett munkaerőnek. Kutatások szerint a high-tech cégek megtelepülésének számos előfeltétele van, de egy nagy egyetem vagy állami kutatóintézet közelsége kritikus tényező.75 A gyakran hangzatosan technopolisznak nevezett új fejlesztések olyan nagy egyetemi városokban valósultak meg, mint – csak dél-európai példákat hozva – Valencia, Barcelona, Tou- louse, Montpellier, Torinó és Milánó.

◄ ÖRÖKSÉQVÉDELEM ► Az említett londoni és berlini példák egyben egy másik új igényt, a városközpontok megújításának és rehabilitációjának igényét is jelzik. A városfejlesztési projektek a század végén sokkal inkább a meglévő értékek megóvására koncentráltak, s nem annyira az új városszerkezet és új épületek létrehozására. E törekvések magukban foglalták a történeti városközpontok és műemlékek gyakran igen költséges felújítását, parkok és más zöldterületek létesítését és megőrzését, a tömegközlekedési rendszer fokozott fejlesztését.

Egy másik tipikus problémát a motorizáció jelentett. A második világháború utáni évtizedekben a járműállomány bővülése jelentős és növekvő hatást gyakorolt a városépítészetre és a városi életre. A gépkocsik utakat és parkolóhelyeket igényeltek, amelyek megépítése, illetve kialakítása gyakran jelentős nehézségekbe ütközött és költséges is volt. A nagyvárosok – mindenekelőtt Nyugat-Európában – sugárirányú utak és körgyűrűk egész rendszerét kezdték kiépíteni, melyek egyben elválasztották egymástól a belső kerületeket és lakónegyedeket, az ipari zónákat és a bevásárlóközpontokat. A gépkocsik terjedése szorosan kapcsolódott az említett szuburbanizációhoz is, annak elengedhetetlen feltételét jelentette. Bár a gépkocsiforgalom igényei egyik európai országban sem gyakoroltak olyan hatást a városok szerkezetére, építészetére és működtetésére, mint az Egyesült Államokban, a motorizáció így is súlyos konfliktusba került a történelmi városszerkezet és a hagyományos városi életforma megóvásának igényével, amit általában csak kompromisszumokkal lehetett megoldani.

A század utolsó évtizedeiben hangsúlyeltolódás ment végbe a motorizációhoz való viszonyban. Míg korábban gyakran a városszerkezetet és a városok működését igyekeztek az autóforgalomhoz igazítani, addig most már kezdték kitiltani a gépkocsikat a belvárosokból, s gyalogosövezeteket alakítottak ki. Különösen Németország, Hollandia és Dánia volt kezdeményező ezen a téren, de gyorsan követte őket Franciaország is: itt az első sétálóutcát 1970-ben Rouen-ben hozták létre, de tíz év múlva már kétszáz francia városban létezett ilyen.

Az egyes, építészetileg vagy történeti okok miatt kiemelkedő fontosságú épületek védelmének jogi keretei már a 19. század végétől megteremtődtek a legtöbb európai országban, de csak a 20. század utolsó harmadában vált jellemzővé teljes házsorok vagy akár negyedek megőrzése, védelem alá helyezése. A számtalan nagy európai városvédelmi program közül csak kiemelni tudunk néhányat. Hollandiában a törvények lehetővé tették nemcsak épületek és negyedek, hanem az azokat övező táj védelmét is. Franciaországban építészetileg igényes helyreállítás valósult meg Avignon, Chartres, Lyon és sok más város esetében. Bruges-ban a lakosság megtartása érdekében az óváros mintegy 2000 védelem alatt álló épületének belső modernizálásáról is gondoskodni kellett. Velence az 1960-as évekre végveszélybe került, többek között azért, mert a környező területek víz- és gázkitermelése a város évi 6 mm-es süllyedését okozta. A város megmentésére kidolgozott komplex program stabilizálta a csökkenő lakosságot, s helyreállította a legnagyobb károkat. Nagy-Britanniá- ban Bath, Chester, York történelmi negyedei és Edinburgh georgiánus újvárosa különösen átfogó felújításon mentek át.76

Nem állítható azonban, hogy az örökségvédelem és az üzleti érdekek közötti konfliktusokból mindig vagy akár az esetek túlnyomó részében az előbbi került ki győztesen. Dublinban, Madridban és máshol is építészetileg értékes teljes negyedek semmisültek meg a modernizálási törekvések során. Közismert példa Brüsszel is, mely az EGK létrejötte után fontos nemzetközi gazdasági és politikai centrummá vált. A Közös Piac intézményei mellett 1968-ig 165 amerikai és európai cég telepítette ide európai központját. A hatalmas irodaigény támasztotta építési boom a belváros értékes részeit semmisítette meg az 1960- as és 1970-es években. Más káros hatások is fenyegettek, egyes belső negyedek elnéptelenedésétől kezdve további negyedek leromlásáig. Bár a korábbi hibák már nehezen voltak helyrehozhatók, az 1970-es évek végétől lényegesen körültekintőbb és a helyi társadalom igényeit inkább figyelembe vevő fejlesztési döntések születtek.77 ..

◄SZEQREQÁCIÓ, ELIDEGENEDÉS, ERŐSZAK ► A korábban bemutatott folyamatok – mint a foglalkozási struktúra változása, a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése – már önmagukban is hozzájárultak a városi társadalom polarizálódásához, vagy legalábbis heterogenitásának növekedéséhez. Mivel a jól fizető állások jelentős része a városközpontokban jött létre, a felső középosztály számára vonzóvá váltak az itt lévő, igényesen felújított negyedek. A városrekonstrukciók révén feljavuló városnegyedek magasabb ingatlanárai arra ösztönözték az alacsonyabb jövedelműeket, hogy máshová költözzenek. Ugyanakkor a városközpontokban vagy azok közvetlen szomszédságában, a kedvezőtlenebb adottságú részeken fennmaradtak korábbi munkásnegyedek is, melyek állapota tovább romlott.

Mindez társadalmi szegregációs folyamatokhoz, illetve azok erősödéséhez vezetett. Természetesen a városokon belüli szegregáció nem volt új jelenség, hiszen valamilyen formája mindig is létezett. Az első világháború előtt, amikor a lakásépítés szinte kizárólag magánvállalkozók kezében volt, az elkészült lakások minősége, elhelyezkedése igazodott a vásárlók jövedelmi helyzetéhez és társadalmi státusához, ami a városokon belül erős társadalmi elkülönüléshez vezetett. Néhány országban már a két világháború között, általánosabban a második világháború után azonban egy sor tényező – különösen az állami és kommunális lakásépítés, az életszínvonal emelkedése, valamint az ilyen irányú tudatos kommunális politika – a szegregáció mérséklődéséhez vezetett. A század utolsó évtizedeiben ebben következett be trendváltozás a szegregáció ismételt növeke- désével.78

Az elkülönülési folyamatokon belül új jelenségnek tekinthető a század végén az etnikai szegregáció terjedése. Nyugat-Európa-szerte fokozta a városokban a társadalmi polarizálódást az, hogy az 1970-es évektől nagy számban érkeztek olyan emigránsok és menekültek, akik elsősorban városokban telepedtek le, megindítva az etnikai elkülönülést is. A korábbi időszaktól eltérően a vendégmunkások jelentős része szintén törekedett arra, hogy családjával letelepedjen a fogadó országban. A bevándorlók leggyakrabban Észak-Afrikából, Törökországból, a korábbi gyarmatokról és más Európán kívüli országokból érkeztek, s képzettségük és nyelvtudásuk alacsony színvonala, valamint további kulturális különbségek megnehezítették integrációjukat. Bár a hatóságok törekedtek arra, hogy elkerüljék térbeli szegregációjukat, a városok egyes negyedeinek get- tósodását, ez még a leginkább szervezetten eljáró Németországban sem teljes mértékben sikerült. A legtöbb bevándorló előbb-utóbb nagyvárosokba került, s igyekezett saját közösségéhez csatlakozni. Ennek eredményeként a bevándorlók negyedei élesen elkülöníthető egységeket kezdtek alkotni a nyugat-európai nagyvárosokban. Bár az engedékeny bevándorlási szabályokat a legtöbb országban időközben szigorították, a bevándorló lakosság átlagosnál magasabb fertili- tása miatt ezek a városrészek inkább bővültek, mint szűkültek az utóbbi két évtizedben. E negyedek azért is feltűnőek, mert sokszor a városok központjának, illetve más forgalmas részeinek közelében helyezkednek el. Hangsúlyozni szükséges azonban azt, hogy az európai városok etnikai szegregációjának mértéke még a legélesebb esetekben is jelentősen elmaradt annak az Egyesült Államok nagyvárosaiban kialakult szintjétől.

A városok modernizációja, részleges megújulása és a szegregáció erősödése ellentmondásos módon hatott jó néhány nyugat-európai város belső kerületeire és sűrűn beépített külvárosi lakótelepeire. A sajátos városi problémák mellett itt lecsapódtak általánosabb társadalmi problémák is, mint a növekvő munkanélküliség, a kábítószerek, az alkoholizmus, az erőszak terjedése. A belvárosokban viszonylag nagy számban éltek és élnek egyszülős családok, kis jövedelmű nyugdíjasok, egyedülállók, vagy éppen sokgyermekes bevándorlók. Számos belvárosi háztartás rá van utalva a jóléti juttatásokra. A milliós nyugat-európai és dél-európai városok belső kerületeinek háztartásai – Madrid és Lyon kivételével – a nemzeti átlag alatti jövedelemmel rendelkeztek az 1990-es években.79 Mindez gyakran egy ördögi kört eredményezett: a szegénység és a hátrányos helyzetűek magas aránya a környezet romlásával járt, ami viszont leértékelte az adott városrészben az ingatlanokat, tovább erősítve a hátrányos helyzetűek túlsúlyát. Az ilyen problémák általában anómiához, vandalizmushoz, a bűnözés terjedéséhez és más hasonló társadalmi devianciákhoz vezettek.80 Ennél látványosabb megjelenése volt a városok problémáinak az, amikor az 1980-as évek elején utcai zavargások törtek ki jó néhány nyugat-európai városban. 1980-ban és 1981-ben Amszterdam, Nyugat-Berlin és Zürich voltak az első helyszínek, majd pedig több brit (London, Liverpool, Manchester) és francia (Lyon, Párizs) város követte őket. Hasonló megmozdulások azóta is előfordultak. Minden ilyen eseményhez sajátos okok vezettek, megfigyelhető azonban néhány általános körülmény is. Rendszerint elhanyagolt belvárosi vagy sűrű beépítésű külvárosi negyedekből indultak ki, ahol dominált a hátrányos helyzetű lakosság, sok volt a fiatal munkanélküli, nagy számban éltek bevándorlók, s azok már helyben született leszármazottai. A zavargások nyomán már az 1980-as években mind Nagy-Bri- tanniában, mind Franciaországban átfogó kormányzati és helyi programok indultak a lakáskörülmények és a lakókörnyezet javítása érdekében: igyekeztek erősíteni a helyi közösségeket közösségi házak létrehozásával és más módon, javítottak a nagy lakótelepek vizuális megjelenésén, tökéletesítették a szociális ellátást.81 Ezek bizonyosan nem voltak hiábavaló erőfeszítések, bár az ezredfordulót követően Párizs külvárosaiban több hullámban kitört – talán minden korábbinál erőteljesebb – utcai zavargások egyben a problémák további jelenlétét is mutatták.

◄ KELET-KÖZÉP-EURÓPA A 20, SZÁZAD VÉQÉN ► Bár az urbanizáció – mint láttuk – gyors ütemben haladt Kelet-Közép-Európában is a második világháború után, a Nyugat-Európában az 1970-es és 1980-as évektől markánsan jelentkező fejlődési tendenciák itt alig láthatók egészen a kommunista rendszerek összeomlásáig. A háborús károk elhárításától eltekintve hiányoztak a városközpontok felújítására tett erőfeszítések, elmaradt az üzleti célú új negyedek létesítése, de a szuburbanizáció is szerény méreteket öltött.82 Így a rendszerváltás idején alapvetően eltért a nyugat-európai és a kelet-közép-európai városok központjainak képe: utóbbiak nemcsak elhanyagoltak voltak és leromlott a lakásállományuk, hanem csupán kis számban rendelkeztek modern és vonzó irodaépületekkel, áruházakkal, üzletekkel, vendéglátóhelyekkel. A fejlesztések még az 1980-as években is jórészt a külső kerületekben lévő lakótelepekre összpontosultak. Ugyanakkor a lakónegyedek polarizálódása nem jelentett olyan problémát, mint Nyugat-Európában, már csak azért sem, mert bevándorlás itt gyakorlatilag nem létezett. Mindazonáltal a politikai és gazdasági elitnek a lakosság többi részétől való térbeli elkülönülése itt is mindinkább előrehaladt, még ha ez némileg eltérő módon is történt az egyes országokban: míg pl. az NDK-ban a bürokratikus elosztás nyújtotta privilégiumok domináltak, addig Magyarországon ezek mellett az 1970-es évektől fokozódóan jelen voltak a legális-féllegális piaci tevékenységek eredményezte különbségek is.

A rendszerváltozással több tekintetben kétségkívül megindult az eltérések kiegyenlítődése Kelet-Közép-Európa és Európa más részeinek városfejlődése között, de az átalakulás sajátos vonásokat is hordozott.83 Az ingatlanok szabadpiaci forgalmának megteremtése valószínűleg a legnagyobb hatású változás volt, ami megnyitotta az utat az üzleti célú ingatlanfejlesztések – főként irodák, lakások, kereskedelmi központok létesítése – előtt, de elősegítette a központi helyzetű történelmi városrészek rekonstrukcióját is. Utóbbit szintén ösztönözte a turizmus fejlődése, amely bizonyos városokban – közülük is kiemelkedett Prága – nemzetközi méretekben számottevővé vált. Kétségkívül gyors ütemben nőtt a városok diverzitása, sokszínűsége – mind pozitív, mind negatív értelemben –, melynek hiányát korábban egyes megfigyelők az európai kommunista városok egyik fő sajátosságának tartották.84 Nőtt a kereskedelmi és szolgáltató létesítmények száma, s átalakult ezek szerkezete is: a piacgazdaságokban érvényesülő mintáknak megfelelően a szaküzletek és luxuscikkeket árusító üzletek, a külföldi cégek és bankok, szállodák foglalták el a frekventált helyeket. Ennek következtében a lakások aránya általában csökkent a városközpontokban, jóllehet az egy lakosra jutó lakóterület eleve igen alacsony volt az átmenet idején európai összehasonlításban: Kelet-Közép-Európában 18-20 m2, míg Nyugat-Európában mintegy 32 m2.85 Alapvetően átalakult a lakáspiac is: általában egy átmeneti időt követően sor került a bérlakások jelentős részének privatizációjára – melynek során a bérlők előnyt élveztek –, valamint a lakbérek és más lakásfenntartáshoz kapcsolódó költségek jelentős emelésére.86 A piacosodás azonban a lakásszektorban nem hozott olyan gyors és kedvező változásokat, mint a kereskedelemben. Sőt, ez a folyamat erősítette a társadalmi kontrasztokat, már csak azért is, mert a rendszerváltás után a jövedelemkülönbségek nőttek, ami elősegítette a városok társadalmának polarizálódását, a szegényebb és tehetősebb rétegek térbeli elkülönülését a városokban. A változás valószínűleg a szegénység és a devianciák terén volt a leglátványosabb – legalábbis a térség nagyvárosaiban.87 Nőtt az etnikai sokszínűség is. Ez nem elsősorban a régió lakosainak, hanem más kontinensekről származók vándorlása következtében történt, akik gyakran könnyebben jutottak be e térségbe – legálisan vagy illegálisan –, mint Nyugat-Európába. A kínai és török éttermek, piaci árusok, arab pénzváltók az 1990-es évek végére már mindennapos részévé váltak a budapesti vagy varsói utcaképnek. A városi marginalitás növekedése szintén szembetűnő. A kelet-közép-európai nagyvárosokban azonban nemcsak nőtt, hanem jobban láthatóvá is vált a szegénység: a koldusokat és hajléktalanokat már nem lehetett a korábbi rendőri eszközökkel távol tartani a forgalmas helyektől. A bűnözés és a különböző devianciák különösen a rendszerváltás utáni első években terjedtek, amikor a nemzetközi szervezett bűnözés is teret nyert – különös befolyással az orosz és ukrán eredetű csoportok. Az ezredfordulóra Kelet-Közép-Európában konszolidálódott, sőt javult a helyzet a bűnözés terén, de ez sokkal kevésbé következett be Délkelet-Euró- pában.

A települések szerkezete természetesen jóval lassabban változott, mint a városi élet más területei. A posztkommunista társadalmak által kitermelt nouveau riche osztályának tagjai kezdetben jellemzően a városok hagyományos jómódú negyedeinek régi villáit vásárolták meg és újították fel, vagy itt építették gyakran ízléstelen házaikat. Ezek a lehetőségek azonban idővel kimerültek, s a depriváció, a bűnözés, a légszennyezés és más társadalmi-környezeti problémák csökkentették a nagyvárosok belső kerületeinek életminőségét, ami szintén ösztönzést adott a városokból való kiköltözésnek. Ezenkívül a városok külső részein alacsonyabb ingatlanárak is ösztönözték e folyamatot, bevonva a középosztály szélesebb rétegeit az építkezésekbe. Így az ezredfordulón már megélénkült a szub- urbanizáció is a nagyobb városok körül. Ennek azonban komoly gátat szabott a közlekedési rendszer, s különösen az úthálózat fejletlensége. Például a Budapest környéki kisebb, elővárosi jellegű települések – mint Solymár vagy Piliscsa- ba – fejlődését erősen fékezték a közlekedési nehézségek, sőt mindez a kirajzók körében kis mértékű visszavándorlást is megindított a nagyvárosba. A döntően az 1960-as és 1970-es években épült nagy lakótelepek mind fizikai állapotukat, mind pedig társadalmukat tekintve hanyatlásnak indultak. Az építkezéseknél alkalmazott, döntően házgyári technológia eleve nehezíti az átalakításukat, sőt felújításukat is. Így tehetősebb lakóik elhagyták ezeket a negyedeket. Különösen egyes hanyatlásnak indult korábbi nehézipari központokban kezdődött hasonló folyamat, mint a leromló városrészekben Nyugat-Európában: a hátrányos helyzetben lévő társadalmi csoportok aránya megnőtt, ami azzal fenyeget, hogy e negyedek további hanyatlása következik be. A kelet-közép-európai városrendszerekben ugyanakkor nagy változások nem következtek be. A fővárosok megőrizték korábbi privilegizált helyzetüket, amit erősített, hogy már nemcsak az állami újraelosztásból, hanem a külföldi tőke beáramlásából is lakosságuk aránya felett részesedtek.