Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Vallás: hit és közösség

Vallás: hit és közösség

A 20. század során Európa vallási térképe a korábbi évszázadok örökségét tükrözte, s bár kisebb szekták vagy új vallási irányzatok megjelentek, nagy változások a különböző felekezetek megoszlásában nem következtek be. Mindvégig erősen képviselve volt a katolicizmus, mely közel két évezredes múltra tekinthetett vissza, s több országban teljesen dominált (Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Portugália, Lengyelország, Írország, Ausztria), míg máshol kisebb- nagyobb többséget (Csehszlovákia, Magyarország) jelentett a hívők körében. Szintén jelentős tömböt alkottak a protestáns egyházak, melyek Skandináviában és Nagy-Britanniában államegyházi státuszukat őrizték, de tagjaik Németországban is jó ideig többségben voltak, s kisebbségként Európa más részein is éltek (Magyarország, Románia). Az ortodox egyház hívei Délkelet-Európa jelentős részein és Görögországban domináltak. Szintén szétszórva, kisebbségként jelen volt a zsidó vallás, ami azonban a második világháborús áldozatok miatt a helyenként jelentős kisebbségből marginálissá vált (Kelet-Közép-Európa, Németország). Ezenkívül az hozott változást a kontinens vallási térképén, hogy a 20. század utolsó harmadában bevándorlás révén az iszlám vallás követőinek mérsékelt térhódítása látható – főként Nyugat-Európában és Dél-Európában –, s ennél is kisebb mértékben nőtt a buddhisták és hinduk száma. Igazi átalakulást vallási téren a szekularizációs vagy esetenként egyenesen vallásellenes törekvések térnyerése jelentett, melyek gyökerei szintén korábbi időkig – Franciaországban egyenesen a 18. századig – nyúlnak vissza. Ennek nyomán jelentősen megnőtt a 20. század végére azok aránya, akik nem tartották magukat egyik valláshoz tartozónak sem.

Az alábbiakban a vallás és az egyházak 20. századi európai történetét mindenekelőtt a vallások és az egyházak valamint a társadalom viszonyának alakulásán keresztül és az említett szekularizációs folyamat bemutatása révén vizsgáljuk.

◄ EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM: ELŐZMÉNYEK ► Bár Európában a vallásos hitet és különösen az egyházakat már a 17-18. századtól jelentős kihívások érték, melyek különböző formában felvetették a hit és a társadalmi élet többi, megérthető szférájának elválasztását, ennek ellenére a 19. század során a vallás és az egyházak társadalmi, kulturális és politikai befolyása nem csökkent jelentős mértékben. Sőt, a 19. század első felében az egyházak befolyása inkább növekedett. Ebben az időszakban a politikai elitek széles körben vélték úgy, hogy az egyházak segíthetnek a forradalmi törekvések feltartóztatásában. Mivel a francia forradalom idején megtapasztalták az első jelentős, államilag irányított egyházellenes kampányt, a magukat fenyegetve érző egyházak szerepfelfogása nem is állt távol ezektől a céloktól. A kialakuló munkásosztály kapcsolódott az egyházakhoz – az ateizmus ekkor még körükben is marginális jelenség volt –, s azok számos más módon is erőt merítettek. A római katolikus egyház számára a népi vallásosság volt egy ilyen forrás, mellyel szemben jóval nagyobb toleranciát mutattak, mint a 18. század során. A papok alsóbb rétegekből való toborzása szintén javította a hívekkel való kapcsolatot. A protestáns területeken a szabadegyházak és a különféle kisegyházak terjedése látható, melyek különösen a közép- és alsó rétegek körében voltak népszerűek.

A 19. század második felében azonban kétségkívül megváltozott ez a helyzet. Az iparosodás és az urbanizáció előrehaladása hátrányosan hatott az egyházak befolyására. A munkásmozgalomban erősen megjelent a vallás- és egyházelle- nesség: különösen az egyházak munkások közötti tevékenysége váltott ki ellenállást. Más tényezők szintén kihívást jelentettek az egyházak számára: a modern természettudományok növekvő hatása a mindennapi életre és az emberek világszemléletére éppúgy közéjük tartozott, mint az új szórakozási lehetőségek megjelenése a városokban, melyek elvonták az emberek egy részét a templomba járástól. Az állam mindinkább kezdte átvenni az egyház bizonyos funkcióit, különösen az oktatás és a szegénygondozás területén. Ez ugyancsak csökkentette az alsó rétegek kapcsolódását az egyházakhoz. Ennek nyomán a templomba járás – például Angliában – érzékelhetően visszaesett ezekben az évtizedekben, jóllehet a katolikus országokban kevésbé jelentkezett ez a tendencia, mint a protestáns régiókban. Emellett a nemzetállamok kialakulása, illetve megerősödése olyan centralizációs és homogenizációs törekvéseket eredményezett, melyek több helyütt az állam és az egyház közötti összeütközésekhez vezettek. Különösen az egyházi iskolák kérdése volt egy ilyen ütközőpont.

Az egyházak mindazonáltal nem maradtak közömbösek a társadalmi változások iránt. A katolikus egyház amellett, hogy szerzett jogait és befolyását védelmezni igyekezett, tanításában is több tekintetben megújult. Markáns jele volt ennek az 1891-ben kiadott Rerum novarum kezdetű pápai enciklika, mely reagálva az iparosodó társadalmakban kialakult új konfliktusokra, hangsúlyozta a társadalmi szolidaritás szükségességét. Hasonló megújulási törekvések jellemezték a holland neokálvinizmust is. Az egyházakat érintő politikai küzdelmek – mint Németországban az úgynevezett Kulturkampf vagy Franciaországban a Harmadik Köztársaság idején kialakult konfliktusok –, erősítették a klérus és a hívek közötti kapcsolatot. Új, vallásos jellegű politikai és társadalmi mozgalmak keletkeztek, a keresztényszocialista szakszervezetektől kezdve az egyházakhoz közel álló kulturális szervezetekig és politikai pártokig. Utóbbiak közé tartoztak az úgynevezett néppártok Ausztriában, Svájcban, Belgiumban, Hollandiában. Németországban a Centrum Párt nem tartozott ugyanebbe a típusba, de szintén kapcsolatban állt az egyházzal. Bizonyos területeken – mint Belgium, Hollandia, Németország, Ausztria – a katolikus egyház részt vett szövetkezetek, takarékpénztárak, gazdaegyletek alapításában, hogy segítse hívei gazdasági felemelkedését is. Ráadásul a vallás és az egyházak bizonyos esetekben egybefonódtak a nemzeti függetlenségi törekvésekkel. Erre legjobb példát Írország és Lengyelország jelenti, ahol az idegen megszállás – a protestáns Anglia, illetve Poroszország és az ortodox Oroszország részéről – különösen erős kapcsolatot eredményezett a katolikus egyház és hívei között: a katolicizmus a nemzeti identitás részévé vált.32 Így összességében azt mondhatjuk, hogy a 19. század második felében jelentősen csökkent az egyházak befolyása a munkásosztály körében, de más társadalmi csoportokban ez kevésbé következett be. A 20. század elején az egyházak társadalmi-kulturális szerepe továbbra is igen jelentős maradt Európában.

Az első világháború alatt és után lezajlott politikai és társadalmi változások újabb, a korábbiaknál is nagyobb kihívásokat jelentettek az egyházak számára. A monarchiák összeomlása Németországban és Ausztria-Magyarországon gyengítette az egyházak pozícióit a térségben. A Németországban és Közép- Európában másutt kitört forradalmak minden korábbinál radikálisabb módon vonták kétségbe az egyházak társadalmi szerepét, de a demokratikus rendszerekben is támadták az egyházak igazságtalanul előnyösnek tartott pozícióit. Ennek megfelelően az egyházak – s különösen a római katolikusok – gyakran fenntartásokkal vagy egyenesen elutasítóan viselkedtek a demokráciákkal szemben, s különösen ellenezték az egyházi oktatás háttérbe szorítását, vagy az olyan újonnan terjedő, hitükkel ellentétes társadalmi jelenségeket, mint a válás.

◄ VALLÁS, EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM VISZONYA: FEJLŐDÉSI UTAK A 20. SZÁZADBAN ► A vallások és egyházak szerepének 20. századi változását gyakran írják le a szekularizáció fogalmával. A szekularizáció azt a folyamatot jelöli, melynek során a vallásos gondolkodás, gyakorlat és az egyházi intézmények veszítettek társadalmi jelentőségükből.33 A szekularizáció – mint láttuk – több tekintetben előrehaladt már a 19. század második felében. Ennél is inkább felgyorsult a 20. század során, ugyanakkor a vallás, illetve egyházak és a társadalom kapcsolata ekkor sem egyszerű, lineáris fejlődést követett és közel sem mindenhol egyforma módon alakult.

Természetesen arra nincs mód, hogy szisztematikusan, minden korszakra és társadalomra vonatkozóan tárgyaljuk az egyházak és a társadalom, illetve állam viszonyát, csak a fontosabb típusok, fejlődési irányok bemutatására nyílik lehetőség. David Martin nyomán négy fő útját különböztethetjük meg Európában e viszony alakulásának. Az első típusba azok az országok tartoznak, ahol a protestantizmus domináns (Nagy-Britannia és a skandináv országok). A második kategóriába azok a társadalmak sorolhatók, melyekben a protestáns többség egy nagyon jelentős katolikus kisebbséggel él együtt (Hollandia, Németország, Svájc, Észak-Írország). A harmadik típust azok az országok alkotják, melyekben a római katolikus vallás dominál (Franciaország, Olaszország, Ausztria, Írország, Spanyolország, Portugália). Végül a baloldali autoriter, illetve diktatórikus társadalmak jelentenek egy utolsó változatot, ahol a kormányok szisztematikusan üldözték az egyházakat, s hivatalosan preferálták az ateizmust (Kelet-Kö- zép-Európa és Délkelet-Európa a második világháború után).34

  1. Az első kategóriát a protestantizmus által uralt országok jelentik, ahol a reformációt követően katolikus kisebbség vagy egyáltalán nem létezett (Skandinávia), vagy azt követően alakult ki migráció révén, hogy a teljes protestáns uralom alatt már létrejöttek a rendszer fontos jellemzői (Nagy-Britannia). A skandináv országokban államegyházak működtek jelentős protestáns kisegyházak nélkül. Angliában az államegyház kevésbé volt domináns, s a protestáns kisegyházak jelentősnek számítottak. Csupán az összehasonlítás kedvéért megjegyezzük, hogy utóbbiak az Egyesült Államokban intézményesültek nagy tömegben, s ezek tömörítették a hívek nagy részét egy erősen vallásos közegben. Visszatérve Európához, a vallás- és egyházellenesség e típuson belül nem számottevő, s a kisegyházak jelenlétének erősségével fordítottan arányos. A protestantizmus alapvető jelentőségű elve az, hogy az egyének vallási és politikai kérdésekben lelkiismeretüknek, s nem feltétlenül az egyház álláspontjának megfelelően cselekszenek. Ez ott érvényesült leginkább, ahol a 19. századi liberalizmus mélyen áthatotta a társadalmat, vagyis Nagy-Britanniában jobban, mint Skandináviában. Egy másik fontos elv szerint az egyházaknak mint intézményeknek tartózkodniuk kell attól, hogy – különösen nem vallási téren – dominanciára törekedjenek a társadalomban. Ez bizonyos értelemben még a katolikus egyháznál is konzervatívabbá teheti a protestáns államegyházakat, hiszen megszünteti az egyházi intézmények függetlenségét, s ezzel az egyházi struktúrát a társadalmi viszonyokhoz nagyon hasonlóvá alakítja, legalábbis abban az értelemben, hogy az egyházi elit a társadalmi elitből táplálkozik.

A skandináviai evangélikus államegyházak kezdetben szemben álltak a szociáldemokráciával. Később – a két világháború között – elfogadták azt, sőt még azzal is kiegyeztek, hogy a szociáldemokrácia e régió országaiban hegemón helyzetbe került. Beszédes az 1905-ig Svédországgal unióban lévő Norvégia esete, ahol a Bergen környékén legerősebb vallásosság összefonódott a baloldallal, szemben állva a félig szekularizált Oslóból kiinduló svéd dominanciával. Vagyis a nemzeti és a demokratikus, jogkiterjesztő irányzatok találkoztak egy vallásos pártban, ezáltal pedig a vallásosság erőteljesen levált a konzervativizmusról.

Nagy-Britanniában a 19. században a demokratikus törekvések és a vallási disszidensek a liberalizmushoz kötődtek. Mivel azonban a liberalizmus mint politikai irányzat tömörítette a nagyvállalkozókat, a kisburzsoáziát és az iparosokat is, a konzervatív párt képes volt támogatókat szerezni az alsóbb rétegekben. A konzervatívok ugyanis felléptek a liberálisok által védelmezett korlátlan vállalkozói szabadság ellen, mely a munkások és más alsóbb rétegek teljes kiszolgáltatottságát hozta. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a konzervatívok vallási téren is figyelembe vették szélesebb rétegek igényeit. Az anglikán egyház egyes, középkori tradíciókhoz visszanyúló áramlatai a munkásosztály társadalmi szolidaritását érezték közel magukhoz, aminek eredményeként az államegyházban erős pozíciókhoz jutott az anglikán szocializmus ideálja. Bár a brit helyzet eltért a Skandináviában megfigyeltektől, a végeredmény egy szempontból azonos lett: az antiklerikalizmus nem tudott jelentős mérteket ölteni itt sem, mivel a liberálisok a szabadegyházak jelentős támogatását élvezték, a kisebbségben lévő katolikusok és zsidók eleve a munkáspártot támogatták, de a Labour ezenkívül támaszkodott a szabadegyházak radikálisabb részére, sőt az államegyház egyes áramlataira is. Következésképpen az európai protestáns országokban az egyházak sem a 19. században, sem a 20. század során nem kerültek nagy társadalmi konfliktusok középpontjába, s a szekularizáció sem eredményezett ilyeneket, az inkább az egyének ügye maradt.

  1. A következő kategóriába tartozó országokban a protestáns többség mellett egy nagyon jelentős katolikus kisebbség élt. Ide tartozott a 20. század elején Hollandia, Németország és Svájc. Később ezek mindegyikében a katolikusok kerültek többségbe a vallásukat gyakorlók között, de a vallás és az egyház társadalomban elfoglalt helyét meghatározó minták még a protestáns többség idején formálódtak. Ezekben a társadalmakban a katolikusok viszonylag hátrányos helyzetben voltak a gazdasági, katonai és állami adminisztratív pozíciók betöltésénél, s emiatt a politikai emancipáció hívei voltak.

A vallás és a politika közvetlen és egyértelmű kapcsolata sem alakult ki, mivel a katolikusok – hátrányos helyzetük miatt – nem fonódtak össze az elitek konzervatív pártjaival. Ugyanakkor Hollandiában az ortodox kálvinisták és katolikusok egyike sem tudott szövetséget kialakítani a liberalizmussal – előbbiek ideológiai téren, míg utóbbiak a vallásoktatás ügye miatt kerültek távol tőle. Így mindkét szemben álló blokk – egyfajta kompromisszumként, elismerve a közel egyensúlyi állapotot – saját, különálló intézményrendszert hozott létre, s egyszersmind tolerálta a másikét. Ezt pilléresedésnek vagy oszloposodásnak szokás nevezni a szakirodalomban. A 19. század végén megerősödő szocialisták már szemben találták magukat ezzel a rendszerrel, s így csak akkor tudtak híveket szerezni az alsóbb rétegekből, ha nem alkalmaztak erős vallás- és egyházellenes retorikát. Ez a rendszer lényegében fennmaradt a 20. század nagy része – két első harmada – során, s csak azt követően kezdett megrendülni, amikor a társadalmi mobilitás, az urbanizáció, a szekularizáció együttes hatásaként a társadalom széles rétegeiben kezdett gyengülni a vallási lojalitás. Svájcban és Németországban hasonló helyzet alakult ki, ha pilléresedésről nem is beszélhetünk. A katolikusok mindkét országban hátrányban voltak társadalmi téren, s már csak ezért sem azonosulhattak a konzervatív elittel. Politikailag inkább középre húztak, s egyfajta kulturális elkülönülés is jellemezte őket, ha nem is olyan fokú, mint Hollandiában. Mindazonáltal Németországban az 1870-es évek elején éles konfliktus bontakozott ki az állam és a katolikus egyház között, melyet Kulturkampf néven ismer a történelem. Bismarck ugyanis veszélyesnek ítélte a katolicizmust a nemzeti egységre nézve, s az ennek szellemében meghozott intézkedések magukban foglalták a jezsuita rend kitiltását az országból csakúgy, mint az egyházi iskolák állami felügyeletét, s az egyházi kinevezések állami jóváhagyásának előírását. Közel egy évtizedes konfliktus után a katolikus egyház elleni törvényeket végül enyhítették. Németországban azonban a katolicizmus a két világháború között is összeütközésbe került az államhatalommal: a náci rendszer kimondottan a római katolikus egyház elleni politikát folytatott, miközben az evangélikus egyházzal ki tudott egyezni, azt csak egy kis szemben álló csoport (Bekennende Kirche) hagyta el a náci faji politika miatt. 1933-ban Hitler és a Vatikán konkordátumot kötöttek, de 1937-ben a „Mit brennender Sorge" kezdetű – az évszázados hagyománytól eltérően német nyelven fogalmazott – enciklika elítélte a rasszizmust – bár a nácizmust néven nem nevezte. A katolikus papok ellen már korábban is fellépő náci rezsim heves katolikusellenes kampánnyal válaszolt, s számos további papot zárt koncentrációs táborba. A katolikusok és a náci állam viszonya tehát feszült maradt, de az egyház kiegyezésre törekvése és különösen XII. Pius (1939-1958) vitatott magatartása a Holocaust elleni fellépés során sok hívet elbizonytalanított. Bár a második világháború után egy ideig viszonylag erős volt az egyház kapcsolata a CDU/CSU-val, ez később kevésbé közvetlen formát öltött. A vallási jellegű konfliktusok nem hiányoztak ezekben a társadalmakban, de mindkét nagy vallásos tömb ereje elég nagy volt ahhoz, hogy ez a helyzet a kompromisszumos politizálást ösztönözze – Hollandiában és Svájcban lényegében a 20. század során mindvégig, Németországban inkább csak a 20. század közepétől.35

Mint láttuk, a fenti típusokban két fő tényező határozta meg a vallás/egyházak és a társadalom viszonyát a 19-20. században. Az egyik ezek közül az volt, hogy a vallás, illetve az egyházak milyen szorosan kapcsolódtak a politikai áramlatokhoz. Amennyiben erős ilyen kapcsolat alakult ki – mindenekelőtt a politikai jobboldal jöhetett szóba ebből a szempontból –, a társadalom jelentős részét elidegenítették maguktól, s a vallás maga nem lehetett a társadalom egységét kifejező szimbólum, az egész társadalmat integráló erő. Ha ellenben a vallás és az egyház nem kötődtek a politikai spektrum egy meghatározott részéhez, az eltávolodás nem következhetett be. Nagy-Britanniában a vallási kisebbségek (katolikusok, protestáns kisegyházak) helyzetükből adódóan nem kapcsolódhattak egyoldalúan a konzervatív elithez, hanem a politikai baloldalhoz kötődtek. Ez eleve mérsékelte a baloldal vallásellenességét. Skandinávia jó részén – legkevésbé Norvégiában – létezett a szociáldemokrácián belül antikle- rikalizmus. Azonban egyrészt a protestáns államegyházak tartózkodtak az aktív politizálástól, másrészt pedig a hívek lelkiismereti kérdésének tekintették azok politikai állásfoglalását, mindez pedig megakadályozta a politikai konfliktusok eszkalálódását a két szemben álló tábor között. Svájcban, Hollandiában, Németországban a katolikusok voltak viszonylag hátrányos társadalmi helyzetben, s így nem kötődtek erősen az elitekhez.

A másik – az előbbitől nem független – tényező a felekezetek egymáshoz viszonyított ereje volt. Ha a protestáns államegyház dominált, az megtartotta a társadalmi elithez való szoros kötődését, ami gyengítette kapcsolatait az alsóbb osztályokkal, különösen a munkássággal. Ugyanakkor mindez inkább csak az egyházi intézményekkel való kapcsolatukra volt érvényes, s a kereszténység kulturális befolyása az alsóbb osztályok körében is megmaradt, mint azt különösen

Skandináviában látjuk. A Németországban, Svájcban, Hollandiában kialakult típusban a protestáns és a katolikus egyházak két rivális tömböt jelentettek, eredetileg protestáns fölénnyel, de nem dominanciával. Ezekben a vallások regionális és kulturális érdekek védelmezőivé váltak és – mint Hollandiában történt – igen erős mobilizációt voltak képesek elérni saját táborukban. Ugyanakkor a két vallási tömbön kívül állók körében határozott távolodás volt megfigyelhető a vallási intézményektől. Ezenkívül amikor a katolikusok emancipálódtak – nagyjából a 20. század utolsó harmadára –, jelentősen csökkent a katolikus egyház politikai aktivitása, sőt, a híveinek aktivitása is. Előbbire jó példa Németország, ahol az 1960-as évektől lazult a katolikus egyház kapcsolata a CDU/CSU-val, míg a katolikus hívek aktivitásának csökkenését a holland és a svájci katolikus pártok hanyatlása mutatja szintén az 1960-as évektől.36

  1. A következő csoportba a túlnyomóan katolikus országok tartoznak. Azokban az országokban, ahol a katolicizmus dominált, az egyház fontos vonatkoztatási pont lett: sokan hozzá viszonyítva határozták meg helyüket a politikában és társadalomban, ami elősegítette egy kétpólusú szembenállás kialakulását. Míg az előző típusokban a katolikus kisebbség egyfajta kiegyenlítő szerepet töltött be, addig itt nagy politikai és társadalmi szakadások, konfliktusok láthatók: gyakran szélsőséges egyházellenesség az egyik oldalon, s a katolikus egyház védekező, vagy offenzív magatartása a másikon. Ilyen konfliktusok következtek be Franciaországban elsősorban 1870 és 1905 között, Olaszországban a 19. század közepétől, Portugáliában 1910 után, Spanyolországban és Ausztriában az 1930- as években. Az okok között megtaláljuk azt, hogy a katolikus egyházban erősen jelen voltak az integráló, egységesítő törekvések, s bizonyos értelemben maga is úgy épült fel és működött, mint a társadalom. Annál is inkább így volt ez, mert a katolikusoknál a vallásosság és a hit gyakorlása sokkal inkább kapcsolódik az egyházhoz, mint a protestánsoknál. Ebből következően a katolikus dominanciá- jú országokban az egyház egybefonódott a társadalommal, különösen kulturális téren. Így a társadalmi törések magát az egyházat is fenyegették, s fordítva, az egyházat érintő problémák úgy jelentek meg, mint az egész társadalom egységének megkérdőjelezése. A társadalmi törések erősen kapcsolódtak olyan vallási/ egyházi vonatkozású kérdésekhez, mint a házasságkötés/válás szabályozása, vagy az egyházi iskolák ügye.

Az oktatás körüli konfliktusok különösen Franciaországban éleződtek ki, ahol a Második Köztársaság idején az államhatalom a katolikus egyházat, míg a Harmadik Köztársaság idején az antiklerikális irányzatot támogatta. A katolikusok igényelték azt, hogy a következő generációt katolikusként nevelhessék, a republikánusok pedig azt, hogy ez a generáció ne monarchista szellemben nőjjön fel. A küzdelem 1905-ben tetőzött az egyház és az állam teljes szétválasztásával. Az első világháború átmenetileg közelebb hozta egymáshoz az ellenfeleket, de viszonyuk aztán továbbra is feszült maradt. 1925-ben a francia kardinálisok és püspökök egy deklarációt bocsátottak ki, melyben elítélték a világiasságot, s felszólították a híveket, hogy ne engedelmeskedjenek az egyházat sértő törvényeknek. Az egyház kapcsolata lényegesen rendezettebb volt a Vichy-kormány- nyal, mely törekedett a tradicionális erkölcsi elvek érvényesítésére a társadalmi életben.37 Ugyanakkor a második világháború diszkreditálta a németekkel kollaboráló jobboldalt, s így a katolikusokat a centrum felé mozdította el. A második világháború után hasonló folyamat egyébként nemcsak Franciaországban játszódott le, hanem máshol is Nyugat-Európában, s az európai integráció egyik fontos mozgatója lett: mint korábban jeleztük, az integrációs intézmények alapító atyái között számos katolikus államférfit találunk.

Természetesen a többi katolikus országban a számos fontos azonosság mellett a francia fejlődéstől eltérő vonásokat is látunk. Az olasz egység megvalósulása pápai akarat ellenére történt, s a katolikusok jó időre el is hagyták a politikát Olaszországban – átengedve a terepet elsősorban a liberálisoknak –, de az első világháború időszakára már visszatértek oda. A katolikusok, liberálisok és szocialisták továbbra is létező kölcsönös gyanakvása hozzájárult a fasiszta hatalomátvételhez. Az 1929-es lateráni megállapodások egyfajta modus vivendi kialakítására törekedtek Mussolini és az egyház között, de az egyház közel sem hódolt be. XI. Pius (1922-1939) 1931-es enciklikájában elítélte a fasiszta állam pogány hitét, s társadalomszervező elveit összeegyeztethetetlennek nyilvánította a katolikus hittel. Így az egyház a háború után ismét hitelesen kezdhetett tevékenykedni, s a szociális problémák megoldásában is gyakran aktív, kezdeményező szerepet töltött be.

Ausztriában a két világháború között szintén két élesen szemben álló politikai tábor alakult ki, melyek még paramilitáris egységekkel is rendelkeztek. A „vörösök" (szociáldemokraták) és a „feketék" (keresztényszocialisták) szembenállása 1934-ben vezetett nyílt konfliktushoz, mely végül egy néhány éves – az Ansch- lussig tartó – katolikus korporatista rendszer kiépítését eredményezte. Ugyanakkor a háború után az éles polarizáció helyett inkább – a különállás megőrzése mellett – a kooperáció irányába mozdult el a rendszer. Ennek magyarázata lehet az, hogy Ausztria későn vált demokratikus állammá, s így viszonylag rövid ideig tartott a nyílt és kérlelhetetlen szembenállás. A második világháború után a katolikus egyházon belül – mint Németországban – felülkerekedett azon irányzat, mely tartózkodott a közvetlen politizálástól, szemben a háború előtti Keresztényszocialista Párttal. Az Osztrák Népppárt (ÖVP) és a katolikus egyház között ugyan szellemi kapcsolat létezett, de ez a párt számított az alsóbb rétegek (parasztok, kistulajdonosok, sőt egyes munkáscsoportok) támogatására is, s így nem alakíthatott ki markáns pozíciót az egyházhoz való viszonyában.

Spanyolországban az egyház és a társadalom, illetve állam viszonya már az első köztársaság idején (1868-1874), de különösen a második köztársaság során (1931-1936) komoly konfliktusokat eredményezett. Az 1931-es alkotmány elválasztotta az államot és az egyházat, egyházi tulajdont sajátított ki, korlátozta a rendek működését, teljesen kitiltva őket az oktatásból. Ez és az egyházi személyek elleni súlyos atrocitások – a polgárháború idején mintegy hétezer papot, apácát és szerzetest gyilkoltak meg a köztársaságiak, s papok holttestét távolították el sírjukból –, nemcsak az egyházat, hanem jelentős társadalmi csoportokat fordítottak a köztársaság ellen.38 Az egyház támogatta az őt jogaiba visszahelyező Francót, de az 1960-as évektől már a rendszer kritikájától sem tartózkodott. Így végül a Franco-rendszer növekvő gyanakvással szemlélte a katolikus egyházat, s mind több konfliktusba került a Vatikánnal. Jellemzően még az is felmerült az 1970-es évek elején, hogy az oktatás állami monopóliumát vezetik be Spanyolországban.

  1. A második világháború utáni kelet-közép- és délkelet-európai kommunista országok jelentik a következő típust. A két világháború közötti és utáni jobboldali autoriter rendszerekben – pl. Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban – az egyház és az állam egységének megteremtésére törekedtek az uralmon lévők, hogy előbbit képesek legyenek felhasználni a rendszer stabilizálására. Ezzel szemben a kommunista államokban az egyház és az állam teljes szétválasztása, az egyházak társadalmi befolyásának visszaszorítása volt a cél. Természetesen mindez úgy is megfogalmazható, hogy a rezsimek ideológiai egyeduralomra törve, minden lehetséges konkurens ideológiát és intézményt üldöztek. Ebben a tekintetben az egyházak nem sokban különböztek más független intézményektől, ugyanakkor kétségkívül kiemelt célpontnak számítottak, hiszen hagyományosan nagy szervezettséggel és szellemi erővel rendelkeztek.

A vallás és az egyházak korlátozását – szovjet mintára – fizikai terrorral, az egyházak tevékenységének adminisztratív ellenőrzésével, titkos ügynökök beépítésével, az egyházi tisztségekre való kinevezések befolyásolásával és a különféle engedmények együttműködéshez kapcsolása révén igyekeztek elérni. Az egyházak ellenőrzésével rendszerint valamilyen magas szintű szervezet – mint Magyarországon az Állami Egyházügyi Hivatal – foglalkozott. Az egyházak legfeljebb puszta hitéleti tevékenységet folytathattak, mindenféle közéleti tevékenységüket tiltották és üldözték. Sőt, nyilvánvaló volt, hogy a kommunista rendszerek a hitélet engedélyezését is csupán kompromisszumnak tartják a maguk részéről, s hosszú távon a vallásosság megszüntetése a céljuk. A közéleti tevékenységet illetően kivételt legfeljebb az ún. békekonferenciák és a nemzetközi ökumenikus szervezetekben való részvétel jelentettek. Előbbit a rendszerek jól be tudták illeszteni politikai propagandájukba, mely a kommunista „béketábort" állította szembe a nyugati imperializmussal, utóbbi pedig egyfajta zsarolási potenciált biztosított nekik: a rezsimmel való együttműködést szabták feltételül a kelet-közép-európai egyházak részvételének, a nyugati egyházaknak pedig a rendszer bírálatától kellett tartózkodniuk.

A vallásos hit visszaszorításának a politikai erőszakon kívül más eszközei is voltak: például megteremtették a vallási-egyházi ünnepek és szertartások világi megfelelőit, különösen a születés-keresztelés, a konfirmáció, az esküvő, a temetés terén. Az NDK-ban a Jugendweihe – az ifjúvá avatás állami ünnepsége – alig titkoltan a konfirmációt volt hivatott helyettesíteni. Emellett az iparosodás, az urbanizáció is hozzájárult – csakúgy, mint Nyugat-Európában – az egyház befolyásának visszaszorulásához, melyről alább még részletesen lesz szó.

Mindennek jelentős következményei voltak az egyházak társadalmi kapcsolataira nézve is. Mivel a kommunista rendszerek hatékonyan ellenőrizték a vezető pozíciók betöltést, a politikai, gazdasági, sőt kulturális elit túlnyomó részben nem vallásos, gyakran kimondottan és elkötelezetten ateista lett. Így a hívők nagy része a hátrányosabb helyzetben élők, a kevésbé képzettek, az idősek, a nők és a falun lakók közül került ki.

A vallás és az egyházak helyzetének alakulásáról is elmondhatjuk azt, amit a kommunista országok társadalompolitikájának és társadalmi viszonyainak több más területéről: a számos és lényegi állandó célok és vonások mellett jelentős eltérések is láthatók, mind térben, mind időben. A skála a vallási gyakorlat teljes tiltásától – ez Albániában következett be – az egyházak viszonylagos önállóságáig terjedt, ami Lengyelországot jellemezte az 1980-as években. Az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején az elnyomás az egyházi személyek ellen is kíméletlen formában jelent meg mindenütt, ehhez képest később viszonylagos toleranciáról beszélhetünk: ugyanakkor mint a független intézmények és a társadalmi ellenállás más eseteiben, a türelmesebb politika ideje csak akkor jött el, amikor az elnyomás már jórészt felszámolta az egyéni és intézményi autonómiákat. Lengyelországban érvényesült leginkább a vallási és egyházi függetlenség, de még itt is különböző periódusokat láthatunk ebben a tekintetben: az elnyomásengedékenység vissza-visszatérő hullámai követték egymást. Egy korszakolás szerint Lengyelországban 1948 és 1956 között a hatalom a katolikus egyház, mint független intézmény megsemmisítésére törekedett, így utóbbi leginkább puszta létének megőrzésével volt elfoglalva; 1956 és 1970 között az egyház már sikereket ért el a vallási és oktatási tevékenységének korlátozására törekvő hatalom ellenében; 1970 után pedig az egyház határozottan fellépett a vallási és lelkiismereti jogok érvényesülése érdekében, s ezáltal az ellenzéki mozgalmak gyűjtőmedencéjévé is vált.39 Lengyelországban a katolikus egyház félig-meddig megtűrt ellenzéki szerepét társadalmi befolyásából, szervezettségéből kifolyólag tölthette be. Az egyház feje, Stefan Wyszynski bíboros (1901-1981) nagy szerepet vitt a függetlenség megőrzésében. Az egyházi intézmények rendszere, a vallásos oktatás itt maradhatott fenn legnagyobb mértékben a régióban. Ez a viszonylagos autonómia a múltban gyökerezett, amikor a katolicizmus egybefonódott a nemzeti függetlenség eszméjével, másrészt a Vatikán támogatása ugyancsak hozzájárult ehhez – amihez hasonló a protestáns egyházak esetében hiányzott. Általánosságban is elmondható, hogy a kommunista kormányok legkevésbé a katolikus egyházat tudták pacifikálni. Rendszerint könnyebben tudták együttműködésre bírni a protestáns egyházakat, leginkább pedig az ortodox egyházat tudták céljaiknak megnyerni.40

◄ SZEKULARIZÁCIÓ ► A második világháború borzalmai és az azt követő évek társadalmi és gazdasági problémái fokozták a vallás és az egyházak népszerűségét a nyugat-európai társadalmakban. Maguk az egyházak is sok szempontból levonták a tanulságokat korábbi szerepüket illetően, s igyekeztek a hívek igényeihez jobban alkalmazkodva szervezni tevékenységüket. Nemcsak szűk értelemben vett vallási, hanem szélesebb rétegeket átfogó társadalmi szervezeteket is létesítettek. A katolikus egyház életében a döntő jelentőségű esemény ilyen tekintetben a II. Vatikáni Zsinat volt (1962-1965), melyet XXIII. János (1958-1963) irányított. E zsinat szerepe nagy volt a katolikus elvek, szertartások modernizálásában, a világi társadalom, s különösen az Európán kívüli régiók felé irányuló nyitásban.

A vallási és egyházi megújulás azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a szekularizáció már jó ideje zajló folyamatát megállítsa. Ez annyiban nem meglepő, hogy szinte minden a 19-20. századra vonatkozó modernizációs elmélet a vallás visszaszorulását konstatálja, sőt jósolja a jövőre vonatkozóan is. A szekularizáció dinamikájának legkézenfekvőbb mutatója a lakosság vallási hovatartozásának, illetve a felekezeteken kívüliek arányának alakulása. 1960 és 1990 között minden országban csökkenést tapasztalunk a magukat vallásosnak nevezők körében, de jelentősek az eltérések az egyes társadalmak között, mind a kiinduló helyzetet, mind pedig a változás dinamikáját illetően. Belgiumban, Franciaországban, Ausztriában a római katolikus hívek aránya jelentősen csökkent a fenti periódusban, míg Írországban csak minimális a változás. A protestáns egyházak kevesebb hívet veszítettek – Hollandia kivételével, ahol az egyébként is alacsony szintű felekezetekhez tartozás tovább csökkent, különösen a reformátusok körében. 1960-ban még csak Franciaországban, Hollandiában és az Egyesült Királyságban haladta meg a felekezeten kívüliek aránya a Nyugat- és Dél-Európában máshol megfigyelhető 0-5%-ot, 1990-ben ellenben már jóval több (legalább 7) ilyen ország létezett, s közülük kiemelkedett Hollandia a maga 35%-os arányával (11.3. táblázat).

11.3. táblázat - 11.3. táblázat ► Felekezetek aránya a felnőtt lakosságban európai országokban, 1960-1990 (százalék)

Év

R.k.

Ev,

Ref,

Angl,

E,

Ort.

Zs,

I,

H,

Egy,

Fel, n, és ism,

 

Egyesült

 

Királyság

1960

12,0

4,4

66,6

7,4

0,9

0,9

0,9

0,7

2,1

6,1

 

1975

11,7

3,1

55,9

6,9

1,1

0,6

2,3

0,8

4,0

 

Franciaország

1960

90,0

1,6

0,3

1,0

0,6

0,2

7,9

 

1990

67,0

1,7

5,2

1,6

7,8

 

Hollandia

1960

40,4

37,6

3,6

18,4

 

1990

32,0

22,0

6,6

3,7

0,5

35,2

 

Belgium

1960

96,0

 

1990

65,0

 

Írország

1960

94,9

3,7

0,9

0,1

0,2

0,2

 

1990

91,6

0,7

0,5

0,0

0,0

 

NSZK

1960

44,1

50,5

3,1

0,1

1,3

0,9

 

1990

41,6

42,9

0,6

0,1

2,7

2,0

8,0

 

Ausztria

1960

1990

89.0

78.0

6,0

5,0

0,2

0,4

0,2

0,4

4,9

3,8

8,6

Svájc

1960

45,4

52,7

0,5

0,4

1,0

1990

40,0

46,1

2,1

0,3

2,2

0,4

7,4

Svédország

1960

1990

1,8

98,3

86,5

0,5

Dánia

1960

95,0

5,0

1990

0,6

87,4

1,0

0,1

0,0

10,9

Norvégia

1960

0,2

96,2

2,7

0,6

0,2

1990

0,7

95,3

1,0

0,5

0,5

0,1

Finnország

1960

1990

92,4

88,0

1,4

6,2

Olaszország

1960

1981

93,0

1,0

6,0

Spanyolország

1960

1990

99,9

86,0

1,0

0,1

13,0

Görögország

1951

1990

0,4

0,2

97,9

99,4

0,1

1,4

0,6

0,0

NDK

1983

7,0

46,0

Lengyelország

1983

95,0

Csehország

1983

70,0

10,0

Magyarország

1983

56,0

5,0

19,0

Románia

1983

10,0

70,0

Jugoszlávia

1983

31,0

40,0

16,0

Bulgária

1983

1,0

70,0

10,0


Jelmagyarázat: R.k.: római katolikus; Ev.: evangélikus; Ref.: református; Ang.: anglikán; E.: egyéb protestáns; Ort.: ortodox; Zs.: zsidó; I.: iszlám; H.: hindu; Egy.: egyéb; Fel. n. és ism.: felekezet nélküli és ismeretlen.

Megjegyzések: Csehszlovákia 1983: összes protestáns együtt; NDK 1983: összes protestáns együtt.

Források: Colin Crouch: Social Change in Western Europe. Oxford: Oxford University Press, 1999. 462-463. (Nyugat-Európa és Dél-Európa). Joni Lovenduski – Jean Woodall (eds.): Politics and Society in Eastern Europe. Bloomington: Indiana University Press, 1987. 333. (Kelet-Közép-Európa és Délkelet-Európa).

Fontos információkat nyújtanak a hit és a felekezeti kötelékek erősségéről azok az egyházi események, melyek a hívek aktív közreműködését igénylik. Ezek közül több az élet fontos fordulópontjaihoz kapcsolódik – mint a születés, ifjúkor, házasság, halál –, s megfelelőik nemcsak a kereszténységben, hanem a legtöbb vallásban megtalálhatók. A keresztelésre vonatkozóan 1960-ban csak néhány ország esetében rendelkezünk adatokkal, így kiterjedtebb összehasonlításra nincs módunk. Mindenesetre Belgiumban 1960-ban a római katolikus szülők gyermekeik 94%-át kereszteltették meg, míg 1990-ben 82%-át. Ennél nagyobb volt a visszaesés ezen a téren az Egyesült Királyságban, ahol az anglikán vallású szülők gyermekeinek feléről harmadára csökkent ez az arány. Ezzel szemben Dél-Euró- pában a század végén is szinte minden gyermek a keresztvíz alá került (11.5. táblázat). Hasonló tendenciák láthatók az egyházi esküvők terén, de itt a kiinduló arányok eleve valamivel alacsonyabbak. Mindazonáltal a legtöbb országban 1990-ben a párok fele vagy – Dél-Európában és a skandináv országokban – azok túlnyomó része egyházi szertartással kezdte közös életét.

11.4. táblázat - 10.4. táblázat ► A keresztelések és az egyházi esküvők arányának alakulása európai országokban, 1960-1990 (százalék)

Vallás

Kereszteők

Egyházi esküvők

1960

1990

1960

1990

Egyesült Királyság

Anglikán

50,0

33,3

47,4

45,0

Franciaország

Római katolikus

82,0

64,0

78,0

50,0

Hollandia

Római katolikus

40,0

20,0

Református

3,0

Belgium

Római katolikus

93,6

82,0

86,1

57,0

NSZK

Római katolikus

35,0

40,0

28,0

Evangélikus

35,0

38,0

25,0

Ausztria

Római katolikus

75,0

55,0

Svájc

Római katolikus

55,0

38,0

Református

45,0

31,0

Svédország

Evangélikus

72,0

94,0

72,0

Dánia

Evangélikus

67,0

73,4

57,0

Norvégia

Evangélikus

82,0

69,0

Finnország

Evangélikus

89,0

82,0

80,0

Olaszország

Római katolikus

98,0

98,0

83,0

Spanyolország

Római katolikus

95,0

Portugália

Római katolikus

93,0

82,0

Görögország

Görögkeleti ort.

100,0

91,5


Megjegyzések: A megkeresztelt gyermekek aránya az összes született gyermekhez viszonyítva. Az egyházi esküvők aránya az összes házasságkötéshez viszonyítva.

Forrás: Colin Crouch: Social Change in Western Europe. Oxford: Oxford University Press, 1999. 267-268.

Mivel az említett események egyházi lebonyolítása csupán egyszeri, formális aktus is lehet, ezeknél fontosabb a vallásos hit gyakorlásának megítélése szempontjából a templomba járás gyakorisága. A rendelkezésre álló információk a század közepén és végén egyaránt lényegesen kisebb arányokat mutatnak ezen a téren, mint az előző esetekben. Emellett jelentős az eltérés a katolikus és a protestáns közösségek között: előbbiek mintegy harmada legalább havonta, negyede hetente elment templomba 1990-ben is. Sőt, Olaszországban, Írországban és Nagy-Britannia katolikus közösségeiben a hívek több mint fele havonta legalább egyszer megtette ezt. Ezzel szemben az aktív holland és svájci reformátusok kivételével a protestánsoknak csak 10% körüli aránya tekinthető rendszeres templomba járónak (11.5. táblázat). Ezen a téren tehát a katolikusok és a protestánsok – mégpedig mindenekelőtt az anglikán és a skandináviai protestáns államegyházak tagjai – közötti különbség lényegesen nagyobb, mint a keresztelők vagy házasságkötések esetében.

11.5. táblázat - 11.5. táblázat ► Az istentiszteletek látogatásának gyakorisága felekezetek szerint európai országokban, 1960-1990 (százalék)

1960

1990

R.k.

Ev.

Ref.

M.k.

R.k.

Ev.

Ref.

M.k.

Egyesült Királyság

Heti

40,0

15,0

51,2

21,2

Franciaország

Heti

Havi

20,0

14,9

25,4

5,0

Hollandia

Heti

Havi

64,4

20,0

37,5

59,1

Belgium

Heti

Havi

34,0

22,9

47,7

Írország

Havi

87,0

NSZK

Heti

Havi

55,3

40,9

11,7

14,0

Ausztria

Heti

34,5

Svájc

Heti

33,0

33,0

Svédország

Havi

11,6

Dánia

Havi

5,3

11,0

Norvégia

Havi

9,4

Finnország

Heti

Havi

10,0

5,0

Olaszország

Heti

Havi

35.0

53.0

Spanyolország

Heti

Havi

29.7

38.7

Portugália

Heti

Havi

15,0

36,9


Jelmagyarázat: R.k.: római katolikus; Ev.: evangélikus; Ref.: református; M.k.: más keresztény; Zs.: zsidó; I.: iszlám.

Forrás: Colin Crouch: Social Change in Western Europe. Oxford: Oxford University Press, 1999. 270.

A szekularizáció hagyományos megközelítését többen megkérdőjelezték, azzal érvelve, hogy a templomba járás visszaesése nem jelez igazi változást. Eszerint a vallás szerepét nem köthetjük olyan tevékenységekhez, melyek meghatározott történelmi periódusokhoz kapcsolódnak. A templomok látogatása visszaesett, de ezzel párhuzamosan más, nem vallási jellegű tömegrendezvényeké is, mivel az emberek – csakúgy, mint az istentiszteleteket – otthon, televízión keresztül követik azokat.41

A szekularizáció vizsgálatánál kétségtelenül körültekintően kell eljárni, hiszen nemcsak történelmileg, hanem a különböző vallások esetében is más jelentősége lehet egy adott cselekvésnek vagy jelenségnek. A katolikusok számára a vallásos hitet csak az egyházon keresztül lehet kifejezni, míg a legtöbb protestáns vallás esetében a hangsúly az egyén és az Isten kapcsolatára esik. Utóbbi esetben is fontos persze a vallásos közösség szerepe, de nem olyan módon és mértékben, mint a katolikusoknál. Jan-Erik Lane és Svante O. Ersson például úgy vélik, hogy a katolikusoknál heti egyszeri, míg a protestánsoknál már havi egyszeri templomba járás is jelzi az erős vallási elkötelezettséget.42 Így tehát a templomba járás visszaesése sokkal érzékenyebb indikátor lehet a katolikusok, mint az evangélikusok, vagy reformátusok esetében. Ezért is lehet fontos a közvetlenül a hitre való rákérdezés.43

A személyes hit erősségének vizsgálata nemcsak az Istenben való hitre vonatkozhat, hanem más, a nyugati kereszténység számára történelmileg fontos földöntúli jelenségekben, mint a halál utáni életben, vagy a mennyországban való hitre is. Erre vonatkozóan néhány ország esetében – az Egyesült Királyság, Franciaország és Hollandia – közvetlenül a második világháború utáni évekre is rendelkezünk adatokkal. Ezek szerint 1947 és 2000 között a britek, franciák és hollandok körében csökkent az Istenben hívők aránya, de a csökkenés nem volt drámai mértékű, s különösen nem volt egyenes vonalú: Franciaországban az időszak közepén növekedni kezdett azok száma, akik Isten valamilyen formáját létezőnek tekintették. A többi jelenség esetében ez a hit kisebb mértékű volt az említett társadalmakban, de – a korlátozottan rendelkezésre álló adatok szerint – itt sem beszélhetünk minden országra kiterjedő folyamatos csökkenésről, hanem a század végén inkább a vallásos meggyőződés különböző formáinak növekedése figyelhető meg44 (11.3. ábra).

A szekularizáció előrehaladását, az egyházak befolyásának csökkenését ugyanakkor más társadalomtörténeti folyamatok is bizonyítják. Így például annak ellenére, hogy a katolikus egyház egyértelműen ellenezte a válás legalizálását, Olaszországban 1974-ben népszavazás hagyta azt jóvá, 1981-ben pedig az abortusz esetében történt ugyanez. A válási arányszámok Nagy-Britanniában a második világháború után évtizedeken keresztül a legmagasabbak közé tartoztak Európában, jóllehet az anglikán egyház is csak az 1990-es években adta fel oppozícióját a házasság felbontásával szemben. Szintén beszédes ebből a szempontból az, hogy a születési ráták az ezredfordulóra Spanyolországban és Olaszországban a legalacsonyabbak közé kerültek a kontinensen, jóllehet több említett mutató szerint itt a katolikus egyház befolyása átlag feletti volt, s az továbbra is ellenezte a születéskorlátozás minden formáját. Legtovább Írországban támogatta a lakosság többsége a katolikus egyház tradicionális álláspontját ezekben a kérdésekben: itt több népszavazás is elutasította például a művi vetélés legalizálását, s a válásról 1997-ben tartott népszavazáson az igenek csak hajszálvékony, 50,28%-os többséggel kerekedtek felül.

11.3. ábra ► Vallásosság európai országokban, 1947-2000 (a megkérdezettek százalékában)

Forrás: Stephen Harding – Dávid Phillips – Michael Fogarty: Contrasting Values in Western Europe: Unity, Diversity and Change. London: Macmillan, 1986. 46-47. (Nyugat-Európa 1947-1981). Grace Davie: Europe: The Exceptional Case – Parameters of Faith in the Modern World. London: Darton, Longman and Todd, 2002. 7. (Nyugat-Európa 2000).

A szekularizáció Kelet-Közép-Európában is jelentősen előrehaladt a második világháború után. Ezt bizonyítja szinte minden rendelkezésre álló adat, mint az istentiszteletre járás gyakoriságának, vagy a keresztelések arányának csökkenése. Ugyanakkor igen erősek az eltérések a régióban: a vallásgyakorlás arányainak megőrzése az NDK-ban és Magyarországon volt a legkisebb és Lengyelországban a legnagyobb mértékű. A vallásvesztés folyamatát jól mutatják a generációk közötti eltérések. Magyarországon az 1990-es évek elején a 40 évnél fiatalabb felnőttek körében a következetesen – vagyis több szempontból is egységesen – istenhívők aránya csak 41,5%-a volt a 60 évesek és idősebbek közötti istenhívők arányának. Ezzel szemben Lengyelországban a következetes hívők hányada a 40 évnél fiatalabb korosztályokban majdnem elérte (90,1%) a 60 éves és idősebb korosztályok szintjét. A régió nagy belső különbségeit mutatja, hogy míg a magyar arány a vizsgált 13 európai ország között egyedülállóan alacsony volt, addig Lengyelországban még Írországnál is kevésbé esett vissza a hívők

száma.45

Ennek alapján két egymással ellentétes értékelés fogalmazódott meg az irodalomban az európai lakosság 20. század végi vallásos attitűdjeivel kapcsolatban. Az egyik szerint a vallás és az egyház mint intézmény veszített népszerűségéből, de a hit maga nem, vagyis széles körben a „hit egyházhoz tartozás nélkül" (believing without belonging) állapota alakult ki.46 Mások ellenben éppen úgy vélik, hogy a vallásos közösséghez tartozás érzése a lakosság széles körében fennmaradt Európában, ugyanakkor az egyházi tanítások befolyása a mindennapi életre a legtöbb társadalomban jelentősen csökkent a 20. század végére. Így a kialakult helyzetet inkább az „egyházhoz tartozás hit nélkül" (belonging without believing) formulával lehet jellemezni.47

Mint láttuk, mindkét álláspont hívei találhatnak empirikus bizonyítékokat a saját igazuk bizonyítására. Az Istenben való hit továbbra is az európai országok lakosságának többségét jellemzi, vagyis túlzás hit nélküliségről beszélni. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy ez a meggyőződés gyakran bizonytalan körvonalú, s nem mindenben felel meg az egyházi tanításoknak. Különösen a fiatalabb korosztályok körében – mint a francia viszonyok egyik megfigyelője írta – a religion á la carte formáját ölti, mely megnehezítheti az egyházakkal való kapcsolatot és így a vallásos hit fenntartását valamint átörökítését.48

Ugyanígy az egyházak befolyása kétségkívül csökkent a 20. század második felében szerte Európában, de még a század végén is jelentős maradt. Különösen a katolikus országokban bizonyos magánéleti események – keresztelés, házasságkötés – a polgárok nagy többsége számára elképzelhetetlenek voltak egyházi közreműködés nélkül. Az egyházak szintén fontos szerepet töltöttek be az oktatási és az egészségügyi-szociális rendszerben. Sajátos megvilágításba kerül a vallásosság és az egyházak visszaszorulásának mértéke akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a szekularizációs mozgalmak már közel két évszázada léteznek, s a 20. században is több totalitariánus rendszer – náci és kommunista egyaránt – célul tűzte ki a vallásosság és az egyházak felszámolását. Különösen figyelemreméltó, hogy a század során a kimondottan ateista politikát folytató rendszerek mind kimúltak, s a markánsan vallásellenes kommunista és szocialista pártok az 1960-as évektől hanyatlani kezdtek Nyugat- és Dél-Európában, s összeomlottak a posztkommunista térségben. A szekularizáció radikális híveinek veszteségei tehát jóval nagyobbak voltak a 20. század végén, mint az egyházaké. Az egyházak ellenfelei ekkor immár nem a politikai mozgalmak vagy kormányok között voltak keresendők, hanem a társadalmi közömbösségben és érdektelenségben, mely hasonlóan érint más kulturális, politikai és társadalmi mozgalmakat és intézményeket is.49 Mindemellett fontos körülmény, hogy a szekularizáció a jelek szerint nem tekinthető visszafordíthatatlan folyamatnak. A vallásos szubkultúrák, melyek a hívők fő utánpótlását jelentik, mindenütt fennmaradtak. Néhány ország esetében – pl. Dánia – az egyház népszerűségének ismételt növekedése látható a 20. század utolsó évtizedeiben. Más országokban – Olaszország, Portugália, NSZK, Ausztria – a vallásos hit erősödött a fiatalabb korosztályok körében 1981 és 1999 között.50 Hasonló folyamat játszódott le már a rendszerváltást megelőzően, s különösen azt követően Kelet-Kö- zép-Európában és Délkelet-Európában is. Ugyanakkor a magukat vallásosnak tartók ismételt növekedése ebben régióban is csak a korábban bekövetkezett csökkenés egy részét ellensúlyozta.

◄ A SZEKULARIZÁCIÓ OKAI ÉS KORLÁTAI ► A szekularizációval foglalkozó klasz- szikus elméletek a hagyományos intézményesült vallásokat úgy ábrázolják, melyek a premodern, a tudományok kialakulása előtti, s döntően mezőgazdasági termeléssel foglalkozó társadalmak körülményei között virágozhattak legin- kább.51 A szekularizációról szóló, 1966-ban megjelent munkájában a brit Bryan Wilson úgy vélte, hogy a hagyományos értékek, hitek és gyakorlatok elkerülhetetlenül hanyatlanak. Az ipari társadalmakban nincs többé szükség a vallásra, hogy segítsen az élet értelmével kapcsolatban felmerülő kérdések megválaszolásában, s az egyházak is elveszítik egy sor funkciójukat. Pótolják ezeket a terjedő racionalizmus, a tudományok, a differenciált, jól szervezett, bürokratizált társadalmak. A hagyományos gondolkodás sokkal inkább akadálya a modern társadalmi problémák megoldásának, mint elősegíti azt, s ezzel a vallás elveszíti funkcióját a modern és gazdaságilag fejlett társadalmakban.52 Európa esetében valóban magyarázó erővel rendelkezik ez a gondolat, hiszen itt megfigyelhető, hogy a vallás és az egyház befolyásának csökkenése az iparosodással, urbanizációval és a modernizáció más elemeinek előrehaladásával újabb és újabb területeken játszódott le. A kontinensen kívül – az Egyesült Államok vagy az iszlám világ esetében – azonban nem látható az idézett összefüggés.53

Ezért is lehet fontos az a differenciáltabb magyarázat, melyet David Martin ad, akinek érvelését korábban már több tekintetben megismertük. Eszerint az európai egyházak legfőbb problémái az állammal való – szorosabb vagy kevésbé intenzív – történelmi kapcsolataikból adódtak. Az egyházak túlélésük érdekében gyakran keresték vagy elfogadták a kormányok támogatását. Ez azonban egy erősen szelektív jellegű viszony volt abban az értelemben, hogy az államok – s így velük az egyházak – bizonyos társadalmi osztályokkal, földrajzi régiókkal és életformákkal jobban összefonódtak, míg másokat negatívan megkülönböztettek. A társadalmi emancipációért folyó küzdelemben az egyházak gyakran az elitek oldalára álltak, aminek következtében a lakosság nagy része az állammal szoros kapcsolatban lévő egyházakkal sem tudott azonosulni, esetleg éppen ellenséges viszonyba került velük. Vagyis – ezen érvelés szerint – nem magát a vallást utasították el ezek a társadalmi rétegek, hanem az ily módon számukra hiteltelenné vált egyházakat. Az érvelés fő bizonyítéka Európán kívülről származik: az Egyesült Államokban, ahol semmiféle államegyház, de még az állam és a sok kis egyház közötti kapcsolat sem létezett, a vallásos aktivitás szintje jóval magasabb maradt, mint Európában.54 Ez tehát magyarázhatja a szekularizáció előrehaladását a 20. századi Európában, s mérsékeltebb ütemét másutt. Ugyanakkor ez a tézis feltételezi azt, hogy a kapcsolat lazulásával, illetve megszűnésével a vallásos hit és az egyházak ismét növelhetik befolyásukat: a szekularizáció folyamata nem uniform és nem is elkerülhetetlen.55

Mások arra is rámutattak, hogy a vallási és egyházi aktivitás csökkent, de számos bizonyíték van arra, hogy az emberek jelentős része a modern társadalmakban is ragaszkodik a vallások és a spirituális hit legalább bizonyos elemeihez – dacára a természettudományok folyamatos előrehaladásának. A vallási szekták terjedése ugyan hozzájárult az egyházak fragmentációjához, de egyszersmind mutatja az emberek folyamatos útkeresését, az élet értelme és az örök erkölcsi igazságok felfedezésének vágyát még a rendkívül materiális nyugati társadalmakban is. Emellett a 20. század végén jól érzékelhetően nőtt a tudomány iránti szkepszis is az európai társadalmakban, s ez elősegítheti a vallási élet újraéledését. Végül az iszlám európai megjelenése és terjedése máris megnövelte a figyelmet a kereszténység mint európai identitásformáló erő iránt.56