Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Identitás: nemzetek, nacionalizmusok, kisebbségek

Identitás: nemzetek, nacionalizmusok, kisebbségek

Az identitás a kultúra egyik fontos területe. Maga a szó azonosságot jelent, vagyis az identitás az „én" és a „mi" jelentésének meghatározása. Ugyanakkor ezzel együtt jár a másoktól való elhatárolódás is: sokak szerint egy csoportot éppen a határai definiálnak elsősorban. Az identitás kialakulásának folyamata tehát a valamivel vagy valakivel való azonosulást és a másoktól való elhatárolódást egyaránt magában foglalja. Ezenkívül az identitás létrejöttében nagy szerep jut az egyéni vagy csoportsajátosságok mások általi elismerésének is.57 Az identitások számos formát ölthetnek: beszélhetünk egyebek között családi, politikai, foglalkozási vagy nemi identitásról. Ráadásul általában több identitás is megfér egymással, nem szükségszerűen kell választani közöttük. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyének számára ne lenne egyik vagy másik identitásuk kiemelt fontosságú. A következőkben az identitások egy történelmileg jelentős formájának, a nemzeti identitásnak a 20. századi alakulásáról és ennek különböző vetületeiről lesz szó.

◄ A NEMZET: MEGKÖZELÍTÉSEK AZ IRODALOMBAN ► A nemzet fogalmát hagyományosan eltérő jelentéssel ruházzák fel Európa különböző részein. Nyugat- Európában – különösen a francia és angol nyelvű országokban – a nemzet magában foglal minden, egy adott területen élő, és azonos kormányzat alá tartozó lakost. Itt tehát elsősorban földrajzi-politikai, és nem etnikai vagy nyelvi jelentést hordoz, s az alapvető megkülönböztető jegye egy politikai-területi formáció, az állam. Jól mutatja e nemzetfogalom fontos jellemzőjét és egyben elterjedtségét az, hogy az ENSZ (Egyesült Nemzetek Szervezete, United Nations) nevében a „nemzet" szó szerepel, noha tagságot kizárólag államok nyerhetnek: vagyis a nemzet és az állam szinonimaként jelenik meg. Ugyanez volt a helyzet az elődszervezet, a Nemzetek Szövetsége – közkeletűen Népszövetség – esetében is (League of Nations). Ezzel szemben Közép- és Kelet-Európában – így különösen Németországban – a nemzet hagyományosan a közös nyelvvel, kultúrával, esetenként azonos történelmi tapasztalatokkal áll kapcsolatban. Az állam és a nemzet vagy nemzetiség fogalmai elválnak egymástól. Az államhoz az állampolgársággal rendelkező személyek tartoznak, akik azonban nem feltétlenül ugyanazon nemzet tagjai. A nemzethez tartozók ellenben más, környező, vagy akár távolabbi államokban is élhetnek, függetlenül állampolgárságuktól. Meg kell jegyezni, hogy az utóbbi évtizedekben a Nyugat-Európában és a Kelet-, illetve Közép-Európában használt nemzetfogalmak közötti különbségek kissé halványultak, s maga a nemzetfogalom is összetettebbé vált. Nyugat-Európában az etnikai-nyelvi különbségek ismét nagyobb szerephez jutottak. Ezzel szemben Közép-Európában az elkülönült államiság – függetlenül a nyelvi és kulturális jellemzőktől – megjelent, mint a nemzeti identitás alapja: ennek jeleit látjuk a második világháború után a német nyelvű államok – Svájc, Ausztria és Németország – esetében.

A nemzetfogalom e két eltérő európai tradíciója önmagában is nehezítette és máig nehezíti a nemzet fogalmának egységes tudományos meghatározását.58 A nemzet és a nemzettudat tanulmányozása a 19. század közepén indult meg, s már ekkortól megfigyelhető két jelentős, eltérő hangsúlyokat alkalmazó kutatási áramlat. Az egyik szerint a nemzet objektív, empirikusan is megragadható jellemzőkkel rendelkező entitás. A jellemzők magukban foglalják mindenekelőtt a kulturális és nyelvi sajátosságokat, melyek mellett más tényezők – politikai kötelékek, gazdasági kapcsolatok – is szerepet játszanak. Azonban már a 20. század elejére nyilvánvalóvá vált, hogy az általánosan, minden nemzetre és korszakban alkalmazható jellemzők megállapítása komoly nehézségekbe ütközik. Ezért egyrészt teret nyert azon elképzelés, hogy különböző nemzetfogalmak léteznek, mint az említett államnemzet és a kultúrnemzet. Másrészt a nemzetet szubjektív kritériumokkal határolták el: tagjainak mindazok számítottak, akik tudatában voltak a nemzethez tartozásuknak, s el is fogadták azt. Ez például Ernest Renan számára folyamatos „népszavazást" jelentett az egyének részéről arra vonatkozóan, hogy egy létező nemzeti közösség tagjai kívánnak-e lenni.59

A nacionalizmusok két világháború közötti és különösen második világháború alatti végzetes politikai és társadalmi következményei a nemzet és a nemzettudat tanulmányozását erősen befolyásolták. A nemzet és különösen a nacionalizmus a háború után általában úgy jelent meg, mint valamilyen torzulás, melyet meg kell szüntetni, különösen Közép- és Kelet-Európában. Emellett tovább éltek egyes korábbi kutatási tradíciók is. Könnyen kimutatható mind a háború, mind pedig a hagyományos államnemzet-kultúrnemzet megkülönböztetés hatása abban a felosztásban, mely megkülönböztetett egy „nyugati", racionális, alkotmányos, demokratikus nacionalizmust (Franciaország, Nagy-Britannia), s egy „keleti", irracionális, mítoszokon alapuló, rasszista és antidemokratikus nacio- nalizmust.60 Bár a legtöbb történész és társadalomkutató továbbra is úgy fogta fel a nemzetet, mint ami objektíven létezik, sok kutató ismét a szubjektív meghatározás irányába mozdult el. Utóbbi irányzat ösztönözte a nacionalizmus jelensége iránti érdeklődést is, hiszen ez lehetett azon ideológia, mely elősegítette a nemzethez tartozás szubjektív érzésének kialakulását és terjedését a társadalmakban. Ez a megközelítés hamarosan szélsőséges formát is öltött: míg a nemzetet egyes kutatók csak valamilyen mítosznak, mesterségesen előállított képződménynek tekintették, addig a nacionalizmust objektíve létező jelenségként kezelték.61

Ennek nyomán az utóbbi évtizedekben szokásossá vált a nemzet és a nacionalizmus történeti fejlődésének két fő interpretációját megkülönböztetni. Az egyiket közülük – az ún. modernistákat vagy konstruktivistákat – az jellemzi, hogy a nemzetet egyfajta konstrukciónak, találmánynak, vagyis a nacionalizmus következményének tekintik.62 A másik – az ún. primordialista iskola – a nemzetet egy objektív nemzetformálódási folyamat termékének tartja.63 A modernisták számára a nemzet kialakulása az állam, illetve méginkább az elitek nacionalista fellépésének az eredménye, akik ennek segítségével hatalmukat akarják bizto- sítani.64 Ezt a tevékenységet a modernizáció, vagyis az agrártársadalmakról az ipari társadalmakra való áttérés folyamata teszi lehetővé, sőt szükségessé. Ez lerombolja a régi társadalmi hierarchiákat és elkötelezettségeket, s minden országban előreviszi a nyelvi és kulturális homogenizációt. Ez a homogenizáció a formálódó ipari társadalmakat szolgálja, mivel lehetővé teszi a munkások mobilitását és a tömegtermelést. Ezzel együtt a régi hierarchiák és kötődések megszűnése megteremti az igényt az egyén és a közösség közötti új kapcsolatokra. Ennek az igénynek a kielégítését szolgálja a nacionalizmus.65 Így tehát a nemzet és a hozzá kapcsolódó érzelmeket mozgósító mítoszok, jelképek modern találmánynak tekinthetők.66 Benedict Anderson jellemző megfogalmazása szerint a nemzetek csupán „képzelt közösségek" (imaginary communities).67 E vélemény szerint nemzetek múltja ugyan visszanyúlik a modernizáció megindulása – Európában gyakorlatilag a 19. század – előtti időszakra, de ez csekély jelentőségű a modernizáció hatásához képest a modern nemzetek kialakulása szempontjából. A másik iskola kiindulópontja szerint a nemzet és a nemzetállam kialakulása csak a történelmi gyökerek elemzésével érthető meg. A mítoszok, szimbólumok és más, a nacionalizmusokhoz kötődő jelenségek csak a történeti kontextusban értelmezhetőek. Csak ez az eljárás magyarázhatja, hogy az egyik nacionalizmus miért virulens és agresszív, a másik pedig miért nem az.68

Mint láttuk, a két megközelítés előzményei már a 19. században fellelhetők, s a közöttük lévő határok már a 20. század elején kezdtek elmosódni a témával foglalkozó tanulmányokban. Az objektív meghatározás hívei mindinkább belátták azt, hogy egy nemzet nem létezhet nemzeti tudat nélkül. Másrészt a szubjektív tényezőkre koncentrálók nem zárták ki az objektív adottságok szerepét sem a nemzettudat létrejöttében. A két megközelítés összeegyeztethetősége mellett érvelt legutóbb Miroslav Hroch is. Szerinte amikor a modernisták legismertebb képviselőjeként Ernest Gellner azt állítja, hogy a nacionalizmus teremti meg a nemzetet, csupán eltolja az oksági magyarázatot egy másik szintre: ettől kezdve azt kell megértenünk, hogy a nacionalizmus miért érhetett el erős vagy kevésbé átütő tömeghatást.69 Ugyanígy a nemzeti tradíciók „feltalálása" csak azért lehetett hatásos, mert rendelkezésre álltak objektív társadalmi előfeltételek. Vagyis a különbségek a két interpretáció között nem drámaiak, hanem inkább csak az oksági viszonyok egyes elemeinek eltérő hangsúlyozásában figyelhetőek meg.

◄ NEMZETEK ÉS NEMZETÁLLAMOK: TRENDEK A 20, SZÁZADBAN ► A nemzetállamiság elve jelentősen előrehaladt, de csak részlegesen valósult meg a 19. század során Európában. Létrejött a német és az olasz egység, függetlenné vált Belgium, Görögország, Bulgária, Románia, s Norvégia is önálló államiságot nyert. Ugyanakkor a 20. század elején még jó néhány nemzet saját állam nélkül létezett. Az európai nagyhatalmak mindegyikében – Olaszország kivételével – több nemzet élt együtt. Különösen erősen jelentkeztek az ebből adódó nemzetiségi problémák az Osztrák-Magyar Monarchiában. A 20. század során kétségkívül megfigyelhető Európában a nemzeti önrendelkezés elvének további térnyerése.

A nacionalizmus mint a nemzeti önérvényesítés eszköze már a 19. században egész Európában elterjedt, s fokozatosan átvette – legalább részben – a vallás és a dinasztikus lojalitás integratív szerepét a társadalmakban, vagy éppen diszinteg- ratív szerephez jutott. Természetesen maga az integratív szerep is meglehetősen ellentmondásos volt. Egyfelől a nemzetállami elv és a nacionalizmusok emanci- patorikus és demokratikus tartalmat hordoztak, másfelől azonban elnyomó és agresszív potenciállal is rendelkeztek. A nemzeti tudat és a nacionalizmusok jelentősége más identitásokkal és ideológiákkal szemben már az első világháború korai szakasza során megmutatkozott, amikor a kormányok szerte Európában képesek voltak a nemzeti célok érdekében mozgósítani olyan társadalmi csoportokat is – például a szervezett munkásságot –, melyekről korábban úgy tűnt, hogy nem hat rájuk a nacionalizmus. A háború során teret nyert az elképzelés, hogy minden etnikai csoport jogosult saját állam létrehozására. Wodroow Wil- son amerikai elnök nevezetes 14 pontjából, melyek később az első világháborút lezáró békeszerződések fontos kiindulópontjául szolgáltak, öt a nemzeti önrendelkezés megvalósítását tartalmazta.

A világháborút követő rendezés valóban tovább vitte előre a nemzeti önrendelkezés folyamatát. Az első világháború előtt Európában – Oroszország nélkül – 10-12 jelentősebb létszámú olyan etnikai csoport volt, mely fejlett nemzeti öntudattal rendelkezett, de nem önálló államban élt, vagy nem bírt az egész népcsoportra kiterjedő autonómiával. Ezek a következők voltak: albánok, baszkok, katalánok, horvátok, csehek, írek, lengyelek, skótok, szlovákok, szlovének és esetleg a walesiek és a bretonok is ide sorolhatók. Az első világháborút követően ezek többsége önálló államhoz jutott. Csak a baszkok, bretonok, katalánok, skótok és walesiek maradtak ki ebből a folyamatból. 1910-ben – a két balkáni háború előtt – három olyan nemzet volt a kontinensen, melynek nagyobbik része nem nemzetállamban élt: a görögök, a szerbek és a románok tartoztak közéjük. Az első világháború után már egyetlen ilyen nemzet sem létezett. 1910-ben két olyan alakulat létezett Európában – a Habsburg és az Ottomán Birodalom –, melynek legnagyobb nemzete a lakosság kisebbségét tette ki. 1920-ban már egyetlen ilyen állam sem volt.

A nemzeti önrendelkezés megvalósításának fő eszközét a határok megváltoztatása jelentette, de a homogén nemzetállamok kialakulását lakosságcserével is szolgálták. Az első világháború után a határok megváltoztatása 36 millió lakost érintett a volt Osztrák-Magyar Monarchia területén, 6,5 milliót Németországban, 6 milliót Törökországban és 3 milliót az Egyesült Királyságban (Írország). Mintegy 2 millió lakost érintett a lakosságcsere, mely legnagyobb arányban Görögország és Törökország, valamint Görögország és Bulgária között következett be. Az első világháború után lényegesen nagyobb mértékben vették figyelembe a népek önrendelkezési jogát a rendezésnél, mint később, a második világháborút követően. Néhány esetben – például Észak-Schleswigben, Mazuria és Felső- Szilézia területén, Dél-Karintiában valamint Sopron környékén – népszavazást is tartottak, bár ez akkor is kivételes eljárásnak számított, s gyakran indokolt esetben sem alkalmazták. Mindazonáltal a határok átszabásának és a népességcserének eredményeként az állam vagy önkormányzat nélküli nemzetek lakosságának aránya jelentősen csökkent.70

Az első világháború után létrejött államhatárok azonban maguk is vitathatóak voltak. Egyfelől – különösen Kelet-Közép-Európában – a gyakran vegyes lakosságú területeken nehéz, esetenként lehetetlen volt úgy meghúzni a határokat, hogy azok etnikailag homogén államokat eredményezzenek. Ennél is nagyobb problémát okozott, hogy a győztesek gyakran akkor sem adták meg az önrendelkezés jogát a legyőzött államok nemzeteinek, amikor az megoldható lett volna. Az új határok megállapítása során a legnagyobb anomáliák kétségkívül Magyarország esetében következtek be, ugyanis túlnyomórészt – esetenként tisztán – magyarok lakta, határ menti területeket is a szomszédos államokhoz csatoltak. Hasonló határviták alakultak ki Lengyelország és Litvánia, valamint Olaszország és Szlovénia között is. Az újonnan létrehozott államok területén számos nemzetiség is élt. Lengyelországban és Romániában a lengyelek és a románok csak a teljes lakosság mintegy kétharmadát tették ki. Ráadásul Csehszlovákiában és Jugoszláviában (1929-ig Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) nem csak jelentős kisebbségek éltek, de ezenkívül több úgynevezett államalkotó nemzet is létezett.

Ezért a két világháború közötti időszak európai történelmének egyik legfontosabb konfliktusforrása a nemzetiségi probléma volt. Bár a békeszerződések tartalmazták a kisebbségi jogok tiszteletben tartásának kötelezettségét, a gyakorlatban ezek – különösen Délkelet-Európában – alig érvényesültek. Az újonnan államnemzeti rangra emelkedett korábbi kisebbségek gyakran lényegesen nagyobb repressziót alkalmaztak saját kisebbségeikkel szemben, mint amit korábban maguknak kellett elszenvedniük az Osztrák-Magyar Monarchiában vagy másutt. A Népszövetség feladata lett volna a békeszerződések kisebbségvédelmi rendelkezései feletti őrködés, de ehhez nem volt megfelelő eszköz, s akarat sem. Az új államok asszimilációs politikát folytattak. Mivel az új határok gyakran több száz, vagy akár közel ezeréves határokat írtak felül, a kortársak számára a rendezés gyakran nem tűnt véglegesnek, s a nemzeti sérelmeket elszenvedők csak az alkalmat várták a revízióra.

A nemzeti érdekek egyoldalú érvényesítése más nemzetekkel szemben nemcsak a győztesek részéről jelentkezett a békekötések során, hanem megfigyelhető az 1920-as és 1930-as években a kelet-közép-európai államok által követett, a racionális együttműködés helyett a gazdasági nacionalizmus elveit követő gyakorlatban (magas vámok, behozatali tilalmak bevezetése stb.). A nacionalizmusban rejlő destruktív lehetőségeket azonban leginkább a két világháború közötti fasiszta mozgalmak és a német nemzetiszocializmus mutatták. Ezek a nemzetet szélsőséges módon társadalomképük középpontjába helyezték. Különösen a nácizmus esetében a nemzet meghatározásánál kiemelt szerepet kaptak a faji jellemzők, s az a gondolat, hogy ennek alapján a nemzetek között egy hierarchia létezik, vagyis vannak felsőbbrendű, s alsóbbrendű, értéktelenebb fajok, illetve nemzetek. Ez a nem új, de a nácik által minden korábbinál következetesebben képviselt szociáldarwinista gondolat alapját jelentette az erőszakos, expanzív külpolitikának és más, alsóbbrendűnek tartott nemzetek, fajok üldözésének.

A második világháború után Európa továbblépett a nemzetállamok megvalósítása terén, de ez lényegesen eltérő módon történt, mint az első világháború után. Az önálló nemzetállam vagy autonómia nélkül élő nemzetek és kisebbségek aránya tovább csökkent. Míg azonban 1913 és 1923 között a határok újrahúzását alkalmazták kiterjedten, addig a második világháborút követően etnikumok nagyarányú kitelepítése – a 20. század végén elterjedt kifejezéssel: etnikai tisztogatás – volt a fő módszer. A háború utáni rendezés során mintegy 20 millió főt telepítettek ki. Ezek fele német volt.

A második világháború során a nemzeti eszme nevében elkövetett bűnök magát a nemzetállamot is jelentős mértékben diszkreditálták. Nyugat-Európában széles körben terjedt az a gondolat, hogy a kontinens egy sor gazdasági és politikai problémájának megoldását szolgálhatja a nemzetállamokat meghaladó, szupranacionális intézmények létrehozása. Ezek elsősorban a gazdasági kooperációt irányozták elő, de nyilvánvalóan igényelték a tagállamok politikai együttműködését is. Bár az EGK és elődintézményei kezdetben csak hat országra terjedtek ki, s gazdasági téren is elsősorban a kereskedelmi korlátok lebontására koncentráltak, már rövid távon is nagy változást hoztak a nyugat-európai politikai viszonyokban: a korábbi nemzetek közötti versengést és agresszív nacionalizmusokat – mely különösen francia-német viszonylatban jelentkezett – az együttműködés légköre váltotta fel. Mindez nem jelentette a nemzetállami érdekek érvényesítésének eltűnését: Alan Milward szerint éppen a nyugat-európai integráció volt képes hosszú távon garantálni a válságba került nemzetállami keretek fennmaradását.71 Jól mutatja a változásokat az 1970-es évek válsága: ekkor a nyugat-európai államok közel sem a szűk értelemben vett nemzeti keretek között és más nemzetek rovására keresték a kilábalást – mint tették a két világháború közötti válságévekben –, hanem fenntartották a kooperációt, elősegítve ezzel a válság kezelését.

A kommunista országokban az internacionalizmus a hivatalos ideológia szintjére emelkedett, ami kezdetben a legtöbb ország esetében a szovjet érdekek érvényesülését jelentette. Jugoszláviában azonban már igen korán a szocializmus nemzeti útjáról beszéltek, s később más országokban is megjelent a nemzeti sajátosságokra való hivatkozás, mint a szovjet modelltől való eltérés egyik indoka. Külpolitikailag Albánia, s kisebb mértékben Románia is eltávolodott a Szovjetuniótól. Jugoszlávia kivételével azonban a nemzeti-nemzetiségi kérdés kezelésében az eltérések mérsékeltek voltak. A nacionalizmus üldözése ürügyén gyakran a nemzeti érzések minden megnyilvánulását elfojtották.

◄ ETNIKAI PROBLÉMÁK A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN ► A második világháború után az etnikai problémák mértéke a század első feléhez képest kétségkívül csökkent Európában. Egyrészt a bemutatott folyamatok következtében csökkent a kisebbségben élők száma és aránya. Ezenkívül a második világháború jó időre diszkreditálta a nacionalizmust és a nemzeti törekvéseket, s felértékelte a szupranacionális intézményeket. A nagyhatalmi szembenállás szintén lefojtotta a kisebb nemzetek önrendelkezési vágyait, hiszen a status quo megváltoztatása több esetben a nagyhatalmak közötti hozzávetőleges egyensúly miatt sem tűnt elérhetőnek. Európa keleti és déli részén a diktatúrák eleve nem tették lehetővé a nemzeti célok nyílt megfogalmazását.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy a nemzeti kisebbségek önállósági törekvései megszűntek. A második világháború után továbbra is mintegy 6 millió olyan kisebbségi maradt Európában, akiknek helyzete az önrendelkezés szempontjából romlott az első világháború előttihez képest – mindenekelőtt magyarok, törökök, németek tartoztak ebbe a sorba. Léteztek ezenkívül más, régebben fennálló és újonnan keletkezett etnikai problémák is. A második világháború után Európában megfigyelhető etnikai problémák négy fő csoportba sorolhatók:72

  1. A második világháború utáni évtizedekben hat olyan etnikai csoport létezett Európában, melyek – részben csak az 1970-es évekig – nem rendelkeztek semmiféle állammal vagy önkormányzattal, noha nagyságuk jelentős volt és összefüggő területen helyezkedtek el, vagyis reális volt az önkormányzat megadása számukra. Ezek a baszkok, a bretonok, az elzásziak, a katalánok, a korzikaiak és a walesiek voltak, s együttesen mintegy 13 millió főt tettek ki az 1970-es években. A fenti kisebbségek mind nagy történelmi múlttal és régi, szilárd határokkal rendelkező nemzetállamokban éltek – Franciaország, Spanyolország, Nagy-Britannia –, ami nehezítette önkormányzatuk megteremtését. Ennél is fontosabb volt, hogy az angol, a francia és a spanyol nyelv és általában a kultúra különleges helyzetben volt Európában, mivel ezek rendkívüli gazdagsággal és vonzerővel rendelkeztek. Ezért a bretonok vagy baszkok nyelvi egyenjogúsítása feleslegesnek, sőt sokak számára ésszerűtlennek, vagy egyenesen abszurditásnak tűnt. Wales esetében nehezítette az autonómia elnyerését, hogy a walesiek legalább háromnegyede nem beszélte a walesi nyelvet, hanem csak az angolt. Így nemzeti tudatuk is a helyi és a brit identitás egyfajta keveréke volt. Mindenesetre már 1967-ben megszületett a walesi nyelv széles körű használatát garantáló törvény, majd később az autonómia is megvalósult. A baszkok és a katalánok az 1930-as években, a köztársaság idején néhány évig már rendelkeztek kis mértékű autonómiával. A Franco-uralom végén a nyelvhasználat joga terén történt kis előrehaladás, majd ez tovább bővült 1975-ben. 1977-ben Katalónia 1980-ban pedig Baszkföld széles körű területi autonómiát kapott. Utóbbi területen azonban az ekkor már nagy múltra visszatekintő fegyveres földalatti szervezet, az ETA tovább folytatta tevékenységét a teljes függetlenség kivívása érdekében.

Hasonló autonómiák elérése a legnagyobb nehézségekbe Franciaországban ütközött. Itt ugyanis a breton, a korzikai vagy az elzászi nyelvet pusztán nyelvjárásnak tekintették még a század végén is, s használatukat mellőzték az iskolákban vagy a közigazgatásban. Franciaországban a legerőteljesebb a korzikai nacionalizmus újjáéledése volt az algériai francia emigránsok szigetre érkezése után. A függetlenné vált Algériából ugyanis az 1960-as években érkezett franciák hamarosan fontos pozíciókat szereztek a helyi gazdaságban, amit az őslakos korzikaiak méltánytalannak éreztek, s önkormányzatukért léptek fel.73 Ezektől a törekvésektől függetlenül a francia nemzetfelfogással és hagyományokkal nehezen volt összeegyeztethető az említett nemzetiségek autonóm jogainak biztosítása, így ez a század végéig sem történt meg.

  1. Egy következő csoportba azokat az etnikai csoportokat sorolhatjuk, melyek rendelkeztek bizonyos önkormányzattal, de ezt nem tekintették kielégítőnek. Nyu- gat-Európában Skócia volt ilyen terület, melynek önállósága komoly történelmi hagyományokon alapult. A skót autonómia kérdését programjának középpontjába állító Skót Nemzeti Párt az 1970-es években ért el először nagyarányú választási sikereket, amikor a Skócia partjainál felfedezett nagy kőolajkészletek sok helyi lakos véleményét átalakították az Angliához való viszonnyal kapcsolatban. A brit pártok egyike sem ellenezte az autonómia fokozatos bővítését, de 1979-ben az ezt jóváhagyó helyi népszavazás részvételi aránya nem érte el a szükséges, magasan megállapított szintet. Az 1990-es években egy másik, sikeres referendumot követően Skócia jelentős önállósághoz jutott, s 1999-ben önálló parlamentje is alakult.

Jugoszlávia etnikai téren sok szempontból a legbonyolultabb viszonyokkal rendelkező európai állam volt a második világháború után. Nemzetei nem csupán számos államalakulathoz tartoztak a történelem során, de még a 20. század elején is – mint az Oszmán Birodalom, Magyarország, Ausztria –, hanem három különböző nagy vallási csoport is létezett: görögkeleti ortodox, katolikus és iszlám. Jugoszlávia hat szövetségi köztársaságból állt (Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szlovénia, Macedónia, Montenegró), emellett a Vajdaság 1946-tól autonóm tartomány, Koszovó 1974-től 1989-ig autonóm régió státusszal rendelkezett. Ezekben öt nagyobb nyelvet beszéltek (szerb-horvát, szlovén, makedón, albán, magyar), de a szerbek a cirill, a horvátok a latin írást használták, ami további nyelvi választóvonalat jelentett. A nemzeti és kulturális különbségeket rendkívül nagy társadalmi-gazdasági fejlettségbeli eltérések kísérték: 1970-ben Szlovéniában az egy főre jutó bruttó hazai termék hétszerese volt az albánok lakta Koszovó szintjének. Ugyanakkor a természetes szaporulat színvonala Koszovóban volt hatszor olyan nagy, mint Szlovéniában.74 Ezek a különbségek nyilvánvaló centrifugális erőt jelentettek. Az összetartozást – egyéb intézmények, mint az egységes kommunista párt mellett – egy sajátos jugoszláv identitás, sőt nacionalizmus kialakítása kívánta erősíteni, mely nem számolta fel a szlovén, horvát vagy más nemzeti identitásokat, hanem inkább kiegészítette, részben ellensúlyozta azokat. Az egységes jugoszláv identitás kialakításában és fenntartásában kiemelkedő szerepe volt a kívülről érkező fenyegetettség érzésének: ezt a szovjet hegemón törekvések jelentették, melyek az összes kommunista országra kiterjedtek, s melynek Jugoszlávia már az 1940-es évek végétől ellenállt. Így talán az sem véletlen, hogy a széthullás irányába akkor indult el az ország, amikor a szovjet részről érkező nyomás megszűnt. Az 1990-es évek elejétől Jugoszlávia fokozatosan szétesett. Ezt a folyamatot olyan véres konfliktusok kísérték, melyekre a második világháború óta nem volt példa Európában, s melyek elsősorban Bosznia-Hercegovinára, Horvátország egyes részeire és Koszovóra terjedtek ki.75

Csehszlovákiában a jelentős német kisebbség második világháború utáni szinte teljes és a jóval kisebb magyar népesség részleges kitelepítése nagyban mérsékelte az etnikai heterogenitást. A szlovák-cseh ellentétek mindazonáltal nem szűntek meg. Az ország két, egyenlő jogokkal rendelkező, Cseh, illetve Szlovák Köztársaságra való felosztása 1968-ban jó időre elfogadható kereteket teremtett az állam egységéhez, de a rendszerváltozást követően – különösen Szlovákiában – az önállóság hívei kerekedtek felül és 1992-ben két független állam jött létre.

Belgiumban az ország 1830-as megalakulásától kezdve hosszú ideig a vallon lakosság által beszélt francia nyelv használata dominált, míg a flamand másodlagosnak számított. A vallon és a flamand népesség aránya a 20. század elején nagyjából egyenlő volt, azt követően azonban az eltérő fertilitási szintek miatt fokozatosan az utóbbi javára tolódott el az egyensúly. A súlyosabb konfliktusokat megelőzendő, 1962-ben az országot négy nyelvi zónára osztották. A flamand terület a lakosság mintegy 56%-át, a francia nyelvű vallon terület 32%-át, a német 1%-át, a kétnyelvű főváros pedig 11%-át tömörítette. Vallónia és Flandria emellett jelentős autonómiához is jutott, s noha a rivalizálás folyamatos volt, a status quót sokáig minkét oldalon csak egy kisebbség kérdőjelezte meg. Ez a helyzet az ezredfordulón kezdett megváltozni, amikor a flamandok és a vallonok közötti súrlódások időnként már az ország kormányzati rendszerének működőképességét is súlyosan veszélyeztették.

  1. Egy további típust azok az összefüggő területen élő etnikai csoportok jelentettek, melyeket – általában háborúk nyomán – leválasztottak anyanemzetükről, mégpedig úgy, hogy egy idegen nemzetállam polgárai lettek. Svájc, Belgium nem tartozik ebbe a kategóriába, hiszen itt egy szövetségi államról, illetve egyenlő jogokkal rendelkező nemzetek alkotta államról van szó. Az első világháború után még több ilyen nemzetiség létezett, de a második világháború után már lényegesen lecsökkent számuk. Legnagyobb létszámú ezek közül a magyar kisebbség maradt (mintegy 3 millió fő). Az első világháború után kisebbségi helyzetbe került magyarok több mint fele Magyarország határai mellett élt és él. Többségük Románia lakosa lett, részben a magyar határ mentén egy tömbben, részben Erdély vegyes lakosságú területein, illetve egy meglehetősen homogén lakosságú enklávéban a Székelyföldön. Utóbbi területen 1956-ig autonóm tartomány létezett. Az autonómia megszűnése után kulturális, oktatási és más területeken is nehezebbé vált a magyar kisebbség helyzete, s ez az állapot alapjában a Ceau§escu-rendszer végéig fennmaradt. Lényegesen kisebb magyar népesség került Csehszlovákiához és a Szovjetunióhoz, valamint Jugoszláviához, illetve ezek egyes utódállamaihoz. Kulturális és oktatási téren a magyar kisebbség jogai utóbbiban voltak a leginkább széles körűek.

A Kelet-Közép- és Délkelet-Európában élő további nemzeti kisebbségek közé tartoztak a németek (Lengyelország, Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia) és a törökök (Bulgária, Görögország, Jugoszlávia). A németek száma az 1970-es évektől rohamosan csökkent a térségben, mivel a lengyel, majd a román kormányok az NSZK által nyújtott gazdasági ellenszolgáltatásért – mint kedvezményes hitelek, illetve a kivándorlók után fizetett fejpénz – hozzájárultak a német lakosság emigrációjához.76

A leginkább elhúzódó etnikai konfliktus Észak-Írországban alakult ki a második világháború után. Itt az Írország és Észak-Írország közötti határokat nem az etnikai-vallási megoszlásnak megfelelően húzták meg, hanem az erősebb Nagy- Britannia szándékai szerint, aminek következtében jelentős ír népcsoport maradt Észak-Írországban. Mivel az etnikai és vallási identitás összeolvad az írek esetében, ezért különösen nehezen kezelhető feszültség jött létre, ami időnként szinte háborús állapotokat teremtett. Az észak-írországi válság az ezredforduló után enyhült jelentősen.

Egy másik, a háború után élesen jelentkező, de sikeresebben megoldott nemzetiségi konfliktus Dél-Tirolban alakult ki. A részben németek által lakott terület 1919-ben Ausztriától Olaszországhoz került. A második világháború után Ausztria vissza kívánta kapni a területet, de ezt nem tudta elérni. 1948-ban az egész régió autonóm státuszhoz jutott, s ezen belül a német nyelvű lakosság dominálta terület külön önkormányzati jogokat szerzett.

A Koszovóban élő albánok hosszú ideig nem léptek fel erőteljes önállósági törekvésekkel. Ebben közrejátszott viszonylag kiterjedt kulturális autonómiájuk Jugoszlávián belül, de még inkább az, hogy Albánia a maga szélsőségesen elnyomó rendszerével nem jelentett vonzerőt a kisebbségben élő albánok számára. Albánia maga sem támogatta a függetlenségi elképzeléseket, mivel Jugoszláviához hasonlóan egyfajta különutas politikát követett a kommunista országok között, s fenyegetve érezte magát a szovjet szándékoktól.77

Természetesen léteztek további nemzeti kisebbségek is a második világháború utáni Európában, mint az ausztriai szlovének, a Görögországban élő törökök és a Törökországban élő görögök, az NDK-beli szorbok, vagy a Finnországban élő svédek. Ide sorolhatók a sajátos helyzetben lévő romák is, melyek legnagyobb számban Kelet-Közép-Európában és Délkelet-Európában éltek. Sajátos életmódjuknak köszönhetően asszimilációjuk általában nem volt sikeres, bár fokozatosan utolsó csoportjaik is feladták nomadizáló életformájukat. Életmódjuk és kultúrájuk következtében mindenütt a leginkább hátrányos helyzetű társadalmi csoportok közé tartoztak. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a romák problémája elsősorban nem nemzetiségi, hanem szociális problémaként jelentkezett. Mivel fertilitásuk mindenütt meghaladta a környezetükben élő más nemzetekét, az ezredfordulóra a régió több országában az egyik legfontosabb társadalompolitikai céllá vált integrációjuk.

  1. Végül etnikai problémák keletkeztek a második világháború utáni Európán belüli és Európába más kontinensekről irányuló migrációs folyamatok következtében. Mivel a migrációval egy korábbi részben már foglalkoztunk, ezért csak röviden tárgyalunk néhány ide kapcsolódó jelenséget.

A második világháború után a kommunista országokból Nyugat-Európába érkező menekültek nem okoztak etnikai jellegű problémákat, mert számuk viszonylag alacsony, asszimilációs hajlandóságuk nagy volt, s így beolvadásuk a befogadó társadalomba gyorsan be is következett. Ettől eltérően zajlott a gyarmatokról vagy korábbi gyarmatokról a gyarmattartó országokba irányuló bevándorlás. Nagy-Britannia gyarmatai lakosságát állampolgároknak tekintette, ami nagyban megkönnyítette az onnan történő bevándorlást. Más országok – pl. Franciaország – csak a területükön születetteknek garantálták az állampolgárságot, de a bevándorlók gyermekei így is viszonylag könnyen megszerezhették azt. A gyarmatokkal nem rendelkező Svájcban és Németországban ennél lényegesen nehezebb volt az állampolgárság megszerzése – utóbbi esetében a német származás bizonyítása volt a feltétel. Az 1970-es évektől a leginkább nagyvonalú szabályozással rendelkező országokban – így mindenekelőtt Nagy-Britanniá- ban – is szigorítottak az állampolgársági törvényeken, de az általában még így is kedvező feltételeket teremtett a volt gyarmatok lakosainak a bevándorlásra. Különösen Nagy-Britannia és Hollandia esetében volt nagyarányú a kolóniákról érkezők száma, de a mozgalom érintette Franciaországot és Portugáliát is. A két előző országban a faji, kulturális és vallási toleranciának hosszú hagyományai voltak, így itt – legalábbis az ezredfordulóig – viszonylag kevés súrlódást eredményezett a bevándorlás. Franciaországban és Portugáliában pedig a volt gyarmatokról kezdetben főként a telepesek és azok leszármazottai tértek visz- sza, ami ugyancsak mérsékelte integrációjuk nehézségeit. Idővel azonban Nyugat- és Dél-Európa legtöbb országában a tengerentúli bevándorlás más formái is nagyobb mértéket öltöttek – mint a gazdasági és politikai migráció –, s ezek együttes hatásaként az etnikai jellegű problémák is súlyosbodtak.

Bár Németországban az állampolgárság elnyerése a nem német ősökkel rendelkezők számára nem volt könnyű, sajátos módon mégis ebben az országban élt a legnagyobb számú külföldi a század végén. Ebben a politikai menekültekkel szembeni nagyvonalú német befogadási gyakorlat mellett jelentős szerepet játszott az, hogy az ország fejlettsége miatt vonzó célpontnak számított, de az ún. vendégmunkás-mozgalom kiterjedtsége is az okok közé tartozott. Utóbbi természetesen nem csak Németországot érintette. Mint a migrációról szóló fejezetben bemutattuk, a mediterrán térségből Nyugat-Európába érkező munkavállalók kezdetben jórészt visszatértek hazájukba. Az 1980-as évektől azonban a török, algériai, marokkói és más vendégmunkások mind nagyobb számban telepedtek le családjukkal együtt a befogadó országokban.78 Ez idővel a legtöbb országban etnikai ellentétek megjelenéséhez vezetett, különösen azért, mert a bevándorlók eltérő társadalmi-kulturális és vallási jellemzői miatt az asszimiláció vontatottan haladt. Mindazonáltal ezen a téren nagyok voltak a különbségek Nyugat-Európán belül is: Svédországban a bevándorlók beilleszkedése a szisztematikus kormányzati erőfeszítések miatt viszonylag zökkenőmentesen zajlott, míg Franciaországban jelentős politikai problémává nőtte ki magát, mely bevándorlásellenes politikai mozgalmak és pártok létesítésnek kiindulópontjává vált.

◄ NEMZETEK ÉS NEMZETÁLLAMOK AZ EZREDFORDULÓN ► A 20. század utolsó évtizedeiben jelentősen megnőtt az európai nemzetállamok száma. Ha a szovjet utódállamoktól eltekintünk, akkor is fél tucattal több államot számolhatunk jelenleg, mint másfél évtizeddel korábban, mindenekelőtt Jugoszlávia felbomlásának következtében. Ez a folyamat nem korlátozódik Európára: az ENSZ tagállamainak száma is folyamatosan emelkedik megalakulása óta. A 20. század végén a nacionalizmusok erősödése is bekövetkezett Európa több régiójában – különösen a Balkánon. Ennyiben tehát a nemzet láthatóan fontos intézmény és azonosulási pont maradt a modern társadalmakban is.

Ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy a modern nemzeteket egy sor változás is jellemzi. A globalizációként ismert folyamat jelentős kihívást jelent a nemzetállamok számára. Míg a nemzetállamok kormányai hatalmukat jórészt a területük feletti úgyszólván korlátlan ellenőrzési jogból nyerik, a globalizáció mindinkább érinti ezt a kizárólagos rendelkezési jogot. Elsősorban gazdasági téren jelentkezik ez a változás: a világgazdasági kapcsolatok bővülésével párhuzamosan a nemzeti érdekeket is érintő gazdasági döntések mind nagyobb hányada nem a nemzetállamok hatáskörében születik, hanem a nemzetállamok ellenőrzésén kívül álló centrumokban, vagy esetleg egy másik, nagyobb gazdasági-politikai érdekérvényesítő képességgel rendelkező nemzetállam döntéshozói által. A nemzetekkel párhuzamosan új szereplők is megjelentek a nemzetközi porondon. A klasszikus, a nemzetállamok tagságán nyugvó nemzetközi szervezetek mellett multinacionális cégek, nem kormányzati szervezetek tartoznak e körbe, sőt egyes szerzők a terrorista és bűnözői csoportokat is ide sorolják. Mindez jelentősen kihat a nemzetállam legitimációjára és működőképességére: az egyes országok polgárai mindenekelőtt saját kormányaiktól várják érdekeik képviseletét, melyeknek azonban a korábbiaknál kevesebb eszköz áll rendelkezésükre céljaik megvalósítására. Ugyanakkor azt is fontos megjegyezni, hogy a globalizáció jelentős részben a nemzetállamok irányítóinak döntései következtében haladt és halad előre: a tőkemozgások szabadabbá tétele és más döntések nemzetállami kompetenciában születtek. Ezenkívül fontos körülmény, hogy a globalizáció a különböző társadalmi-gazdasági területeken eltérő módon és gyorsasággal folyt és folyik: például az igazságszolgáltatás területén nem érintette a nemzetállamok jogköreit.

A globalizációhoz több tekintetben hasonló hatásokkal járó, de a nemzetállamok által sokkal inkább ellenőrzött folyamatnak tekinthető az európai gazdasági integráció. Az európai integrációs folyamat során a nemzetállamok fokozatosan liberalizálták a kereskedelmet, a tőkemozgásokat és végül a munkaerő áramlását is. Mindez a szupranacionális integráció világviszonylatban legfejlettebb formája lett, mely egyszersmind az európai nemzetállamoknak a globalizáció kihívására adott válaszának is tekinthető, s hozzájárult a nemzetállamok kon- szolidálásához.79 Jellemző ebből a szempontból az a tény, hogy az EU tagállamai a széles körű gazdasági integráció mellett mindmáig féltékenyen őrizték szuverenitásukat más területeken, mint például az oktatásban, mely alapvető fontosságú a nemzeti identitás fenntartása szempontjából.

Ugyanakkor az európai integráció előrehaladása szempontjából minden bizonnyal előnyös körülmény volt, hogy a nemzeti érzelmek egyes régiókban megfigyelhető újjáéledése ellenére Nyugat- és Dél-Európában a nacionalizmus összességében veszített erejéből az utóbbi évtizedekben. Felmérések mutatják, hogy a „nemzeti büszkeség" – melyet a kutatók a nacionalista érzelmek egyik mutatójának tekintenek – jelentősen mérséklődött az 1980-as évek óta. 1982-ben a megkérdezett európaiak átlagosan 41%-a vallotta, hogy büszke nemzeti hovatartozására, míg 1994-ben már csak 28%-a. Egyedül Írországban, Görögországban és Lengyelországban maradt fenn a viszonylag magas arány80 (11.6. táblázat). Az azonban kétségtelen, hogy az európai identitás kialakulása nem haladt ezzel párhuzamosan.81

11.6. táblázat - 11.6. táblázat ► A nemzeti büszkeség alakulása Európában, 1970-1990 (százalék)

1970

1980

1990

Nagy-Britannia

53

53

Franciaország

66

31

35

Hollandia

54

20

23

Belgium

70

29

31

Írország

67

77

NSZK

38

21

17

Ausztria

53

Svédország

30

41

Dánia

30

42

Norvégia

41

45

Finnország

38

Olaszország

62

40

40

Spanyolország

51

45

Portugália

33

42

Görögország

76

72

NDK

29

Lengyelország

69

Csehszlovákia

25

Magyarország

67

47

Bulgária

39


Megjegyzések: A megkérdezettek közül nemzeti hovatartozására „nagyon büszke" választ adók százalékban. Eltérő időpontok: Görögország 1983, 1985.

Forrás: Ronald Inglehart: Culture Shift in Andvanced Industrial Society. Princeton: Princeton University Press, 1990. 411. (1970-1980). World Values Survey, 1990-1991, 322-es kérdés. www.worldvaluessurvey.org. (1990).

A globalizációt gyakran a nemzetállamokat fenyegető jelenségnek tartják, mely azok felbomlásához, új szupranacionális integrációkhoz vezethet. Egy másik fejlődési útként az fogalmazódott meg, hogy a fenyegetett nemzetállamokban nacionalista és protekcionista védekezési mechanizmusok kerekednek felül. Ebből a perspektívából az európai integrációs intézmények egyfajta alternatívát nyújtanak: megkísérlik megóvni a nemzetállami szuverenitás jelentős részét, ugyanakkor reagálnak a nemzetállami kereteket meghaladó méretű gazdasági egységek létrehozásának igényére is.