Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

Az ezredforduló értékvilágai: posztmaterializmus és individualizmus

Az ezredforduló értékvilágai: posztmaterializmus és individualizmus

Az értékek több szempontból is nagy jelentőséggel bírnak a 20. század társadalmi átalakulásának vizsgálata során. Egyrészt fontos meghatározói az egyének társadalmi magatartásának, cselekvéseinek, ezenkívül kapcsolatot jelentenek az egyéni és társadalmi változások között. Az értékek – melyeket gyakran társadalmi vagy kulturális értékeknek neveznek – olyan kulturális alapelvek, melyek kifejezik azt, hogy az adott társadalomban mit tartanak jónak és kívánatosnak, valamint rossznak és elkerülendőnek.82 Ezek a kívánatosról alkotott elképzelések megjelennek az egyéni preferenciákban. Míg tehát utóbbiak az egyének sajátosságai, az értékeket a társadalmi közösségek is osztják. Hagyományosan különbséget szokás tenni egyfelől az értékek, másfelől az attitűdök, vagy beállítódások között. Előbbiek erős, jórészt állandó természetűek, s nem is feltétlenül tudatosan jelennek meg, utóbbiak kevésbé mély, gyakran változó nézetek vagy vélemények. Ezért a kutatás általában az értékek iránt érdeklődik, mivel ezek stabilabbak, s jobban behatárolhatóak, mint az attitűdök. Ugyanakkor azonban az értékeket gyakran nehezebb közvetlenül megragadni, s inkább az attitűdökön keresztül lehet felismerni őket. Meg kell jegyezni azt is, hogy az értékek nem azonosak a normákkal, melyek a társadalom magatartási szabályait jelentik, s melyek betartását a társadalom általában szankcionálja. Ezek tehát sokkal gyakorlatiasabb módon jelennek meg, mint az elvontabb értékek. Az értékek és normák egyének általi elsajátítása egyaránt a szocializáció útján történik, mely a külvilág, a társadalmi környezet egyénre gyakorolt minden befolyását magában foglalja, a családi és iskolai neveléstől a munkahelyi környezeten át a politikai élet és a sajtó hatásáig. A következőkben az értékek változásának néhány alapvető trendjét mutatjuk be Európában a 20. század utolsó évtizedeiben.

◄ MATERIALIZMUS – POSZTMATERIALIZMUS ► A nyugati ipari társadalmakban a második világháború után bekövetkezett értékváltozások első szisztematikus és összehasonlító leírása Ronald Inglehart nevéhez fűződik, aki a materiálisról a posztmateriális értékekre való átmenetben jelölte meg a folyamat lényegét, melyet „csendes forradalom" névvel illetett.83 Ingelhart szerint a második világháború utáni társadalmi változások – különösen a gazdasági jólét növekedése, a javuló informálódási és növekvő tanulási lehetőségek, a nemzetközi stabilitás – széles körben átalakították a lakosság értékprioritásait az ipari társadalmakban. Mindezek a változások ahhoz vezettek, hogy a polgárok az anyagi jólétet magától értetődőnek tartották, s az immateriális, nem anyagi jellegű értékek nagyobb jelentőséget kaptak. Ezért a fejlett országok polgárai növekvő mértékben új értékorientációt kezdtek követni, melyben az egyéni szabadság és önmegvalósítás, a közügyekben való aktív részvétel és általában az életminőség fontos szerepet kapnak. Inglehart az értékváltozást két hipotézis segítségével magyarázza. Az első ezek közül azt mondja ki, hogy az értékprioritásokat a szűkösség határozza meg. A szükségleteknek van egy hierarchiájuk, s az egyén általában arra törekszik, hogy az anyagi jellegű és a létbiztonsággal összefüggő szükségleteket kielégítse (lakás, étkezés stb.). Ha ez megtörténik, újabb, magasabb rendű szükségletek kielégítése kerül előtérbe, mint a társadalmi és kulturális igényeké.

A második világháború után egy viszonylag hosszú periódust a gazdasági prosperitás és létbiztonság jellemezte Nyugat-Európában, ami előidézte azt, hogy a már kielégített anyagi jellegű igények (materiális értékorientációk) helyett a nem materiális igények kerüljenek előtérbe (posztmateriális értékek). Ez önmagában még nem elegendő a hosszú távú értékváltozások megfelelő magyarázatára, amit a szocializációs hipotézis tesz lehetővé Inglehart számára. Eszerint az egyének legfontosabb értékbeállítódásai fiatal korukban – életük első két évtizedében – alakulnak ki. A fiatal korban meggyökerezett értékek már viszonylag keveset változnak az élet során, s így ezek szolgálnak a későbbiekben is mércéül a társadalmi és politikai jelenségek megítélésére. Így tehát azok a generációk, melyek a második világháború alatt és az azt közvetlenül követő nélkülözés és bizonytalanság jellemezte időszak során születtek és töltötték ifjúkorukat, lényegesen fontosabbnak tekintik az anyagi jellegű értékeket, mint a viszonylagos anyagi biztonság időszakában születettek, melyeket növekvő mértékben a posztmateriális értékek tisztelete jellemez.84

Inglehart az időbeli változások és az egyes társadalmak közötti különbségek mérésére megalkotott egy mérőszámot, a posztmaterializmus-indexet. Ezt az alapján állítják össze, hogy a megkérdezettek különböző értékeket miként rangsorolnak fontosság szerint. A materialista értékek közé tartozik például a magas gazdasági növekedés, a rend és nyugalom, az árstabilitás fenntartása, a külső biztonság garantálása erős hadsereg révén, a bűnözés elleni küzdelem; míg posztmaterialista értéknek számít a polgárok erősebb befolyása a kormány döntéseire, a munkavállalók nagyobb beleszólása a munkahelyi ügyekbe, a véleménynyilvánítás szabadságának védelme, az épített és természeti környezet megóvása, olyan társadalom kialakítása, ahol a gondolatok és eszmék fontosabbak, mint a pénz és ide kerül a nemzetközi együttműködés is.85 Később Inglehart munkatársaival kissé módosította a koncepciót, de ez kevésbé annak tartalmát, mint inkább a terminológiát érintette: materialista-posztmaterialista helyett a megélhetés-önkiteljesítés dimenzióról beszélt. Ehhez járult a tradicionális/vallásos-racionális/szekularizált értékdimenzió, melyet a vallás kapcsán már érintettünk.86

Inglehart mérni is tudta a változásokat. Eszerint a posztmateriális és a materiális értékek közötti eltolódás az 1960-as években kezdődött, s lassan ment végbe. A nyugati országokban 1970 és 1990 között a materiális értékeket előnyben ré- szesítők aránya mintegy 40%-ról 25%-ra csökkent, míg a posztmateriális értékvilággal rendelkezőké átlagosan 10%-ról mintegy 20%-ra emelkedett. A polgárok fennmaradó részét nem lehetett egyértelműen besorolni, mivel megnyilvánulásaik nem voltak konzisztensek. Az időbeli változást közelebbről vizsgálva az látható, hogy nagyjából az 1970-es évek elejéig a materialisták voltak lényeges többségben, de arányuk fokozatosan csökkent. Az 1970-es évek közepén átmenetileg kissé megnőtt a materiális értékek fontossága a válaszadók számára, de már az 1970-es évek végétől visszatért a korábbi, csökkenő trend. Az 1980-as évek közepén egymáshoz közeli szinten stabilizálódott a materialista-posztma- terialista értékválasztással rendelkezők aránya, ha Nyugat- és Dél-Európa egészét vizsgáljuk.

11.7. táblázat - 11.7. táblázat ► A posztmaterialista értékorinetációval rendelkezők aránya a felnőtt lakosság körében európai országokban, 1970-2000 (százalék)

1970 körül

1980 körül

1990 körül

2000 körül

Nagy-Britannia

8

14

19

19

Franciaország

12

20

25

18

Hollandia

13

20

34

23

Belgium

14

13

24

22

NSZK

8

20

28

17

Ausztria

5

26

28

Írország

8

9

19

13

Svédország

13

23

Dánia

7

28

16

11

Norvégia

9

10

Olaszország

9

10

24

28

Spanyolország

10

21

18

NDK/NSZK keleti tart.

23

12

Lengyelország

16

Magyarország

3


Megjegyzés: A nyugat-európai adatok időpontjai eltérhetnek a táblázatban megadott évektől.

Forrás: Russel Dalton: Vergleichende Werteforschung. In Dirk Berg-Schlosser – Ferdinand Müller-Rom- mel (Hrsg.): Vergleichende Politikwissenschaft. Wiesbaden: VS Verlag für Sozialwissenschaften, 2003. 160. (Nyugat-Európa 1970-2000). Ronald Inglehart: Culture Shift in Andvanced Industrial Society. Princeton: Princeton University Press, 1990. 442. (Magyarország 1982 és Lengyelország 1980, saját számítás).

1970 és 1990 között a posztmaterialista értékválasztással rendelkezők aránya tehát mintegy megduplázódott a nyugat-európai országok körében (11.7. táblázat). Természetesen ez csak az átalakulás hozzávetőleges időbeli behatárolásának tekinthető, ezenkívül egyes társadalmakban a változások iránya eltért a trendektől. Kiemelkedő volt ebben az időszakban a nem anyagi jellegű orientációval rendelkező lakosok aránya Hollandiában, az NSZK-ban és Ausztriában. A kérdőíveken alapuló kutatások mellett más bizonyítékok is vannak az értékváltozások bekövetkeztére vonatkozóan. Ezek közé tartoznak a posztmaterialista értékeket magukénak valló társadalmi mozgalmak, s az új értékeket tükröző alternatív kultúra megjelenési formái éppúgy, mint az alternatív szórakozóhelyek, bioüzletek, vegetariánus éttermek sokasodása.

Egyértelműen tükröződnek a felmérésekben a generációs különbségek. A legidősebb, 1886 és 1905 között született generációkban lényegesen kisebb a posztmateriális értékekkel rendelkezők aránya, mint a fiatalabb generációk körében. Ugyanakkor a növekedés nem folyamatos és lineáris. A legnagyobb törés az említett, a háború idején és a közvetlenül azt követően szocializálódott kohorszok, s a prosperáló 1950-es és 1960-as években fiatalkorukat költő korosztályok között láthatóak. Később a változások lelassultak.

Inglehart fentiekben vázolt elképzelése számos kritikát is kiváltott. Kifogásolták, hogy azonosítja az értékeket és a szükségleteket, s a vizsgált változók erősen függnek az aktuális társadalmi-gazdasági helyzettől. Például az árstabilitás – mint egy materiális érték – megítélése egészen eltérő lehet inflációs időszakban, mint máskor. Ennél is fontosabb az, hogy a társadalmi-gazdasági viszonyok és a lakosság értékorientációja közötti közvetlen összefüggést sokan megkérdőjelezik. Arra is felhívták a figyelmet, hogy az értékváltozást sokkal inkább befolyásolhatja az, hogy a válaszadás idején a gazdaság prosperáló, vagy éppen stagnáló szakaszban van, mint az egyén szocializációs időszakának gazdasági helyzete.87 Ha azonban elfogadjuk ezt a módosítást, a generációk közötti értékeltolódások, mint az értékváltozások fő mozgatói is veszítenek hitelükből. Egy további bírálat szerint csupán a materialista és posztmaterialista értékvilág megkülönböztetése túlságosan leegyszerűsítő, mint ahogyan a változások csupán két hipotézisre építő magyarázata is az. Az értékváltozások további dimenziói között javasolták például az autoriter és szabadságelvű értékek bevonását a vizsgálatba.

Széles körű elismertségre tett szert azonban Inglehart azon megállapítása, hogy a közösséggel kapcsolatos értékek az 1960-as évektől mindinkább visszaszorultak az egyéniség kiteljesítésével kapcsolatos értékek javára. Mivel ez nem csak az Inglehart által leírt posztmaterialista formát öltheti, más társadalomkutatók inkább individualizációként írják le ezt a változást. Az individualizáció egyrészt a társadalmi miliőkről való leválást jelenti, mint az ipari munkásosztály, a kispolgárság vagy a parasztság értékvilágának elhagyását. A hagyományos közösségek és társadalmi intézmények – család, rokonság, nemzet, egyház, szakszervezet – befolyása szintén csökkent az egyénre. Korábbi fejezetekben és részekben már láttuk e folyamat konkrét megjelenését, mint a családon belüli hagyományos szerepek oldódása, vagy a szekularizáció.

Az individualizáció, a tradicionális értékektől való távolodás megjelent több, korábban a társadalom által devianciának tekintett, vagy legalábbis elítélt magatartás növekvő elfogadottságában, az ezekkel szembeni nagyobb engedékenységben. A főként Nyugat-Európára vonatkozó értékvizsgálatok azt állapították meg, hogy a lakosság, s különösen a fiatalabb korosztályok mind kevésbé ítélték el az olyan jelenségeket, mint a válás, a házastársi hűtlenség, az abortusz, az eutanázia, a homoszexualitás, a prostitúció. Ez nem azt jelentette, hogy mindezeket maguk számára is követendőnek tartották, hanem mások ilyen magatartásával szemben fogalmaztak meg kevésbé negatív véleményt.88 A kisebbségekkel szembeni tolerancia eleve viszonylag magas szintű volt már az 1960-as években is a nyugat-európai országok lakossága körében, s ezt követően sem változott meg alapvetően. Az 1980-as években a megkérdezettek nagy többsége elfogadta volna, ha más nemzetiségű vagy vallású szomszéddal kell együtt élnie.

A társadalom tagjai közötti bizalom magas szintjét számos újabb elmélet és empirikus kutatás alapvető fontosságú tényezőnek tartja a társadalom hatékony működése szempontjából. Különösen szoros kapcsolatban áll a bizalom a civil társadalom működésével: erőssége előnyösen hat az egyének közötti kooperációra, hozzájárul a civil egyesületek és más kezdeményezések elterjedéséhez.89 A többi polgárral szembeni bizalom jelentősen gyarapodott az említett időszakban a nyugat-európai országokban. Ezen a téren is jelentős eltérések voltak azonban a különböző generációk között: a háborút átélt idősebb generációk tagjai többségükben úgy vélték, hogy a – családon kívüli – embertársak többségében nem lehet megbízni, míg a fiatalabbak jóval nagyobb arányban nyilatkoztak pozitívan. Ugyanakkor az egyes társadalmak közötti különbségek igen nagymérvűek voltak ebben a tekintetben: az 1980-as években a skandináv országokban és Hollandiában a lakosság többsége azt állította, hogy megbízik embertársaiban, míg másutt – különösen Olaszországban, Németországban, Franciaországban, Ausztriában, – ennél lényegesen kevesebben nyilatkoztak így90 (11.8. táblázat). A kelet-közép-európai országok esetében a rendszerváltás körüli időszakra vonatkozóan rendelkezünk először szélesebb körű adatokkal a bizalom szintjére. Ezek azt sejtetik, hogy a diktatúra erősen rajta hagyta nyomát az emberek közötti viszonyokon, de a rendszerváltás után tovább csökkent a bizalom egyébként is alacsony szintje. Ez valószínűleg a rendszerváltozás nyomán bekövetkezett bizonytalanabb és gyorsan átalakuló társadalmi környezetnek, a bűnözés emelkedésének, a megélhetési nehézségek fokozódásának a következménye volt.91

Sajátos módon a közintézményekkel szembeni bizalom már korábban, az 1960-as évektől erodálódni kezdett a demokratikus államokban is. Az 1980-as években Nyugat-Európában a legnagyobb bizalom a közrend fenntartásáért felelős intézményeket övezte (rendőrség, hadsereg, igazságszolgáltatás). Szintén a többség bizalmát élvezték az egyházak és az oktatási rendszer. A polgárok legkevésbé a nagyvállalatokat, a sajtót és a szakszervezeteket tartották hitelesnek.92

11.8. táblázat - 11.8. táblázat ► Az interperszonális bizalom alakulása európai országokban, 1959-1997 (százalék)

1959

1981-1983

1985

1990

1995-1997

Nagy-Britannia

56

43

40

44

30

Hollandia

45

50

54

NSZK

24

32

43

38

42

Ausztria

32

31

Svájc

43

37

Svédország

57

66

60

Norvégia

62

65

65

Olaszország

8

27

30

35

Spanyolország

35

34

34

30

NDK/NSZK keleti tart.

26

25

Lengyelország

35

18

Magyarország

34

25


Megjegyzés: Azon megkérdezettek aránya, akik egyetértettek „A legtöbb emberben meg lehet bízni" kijelentéssel.

Forrás: Oscar W. Gabriel – Volker Kunz – Sigrid Rofíteutscher – Jan W. van Deth: Sozialkapital und Demokra- tie. Zivilgesellschaftliche Ressourcen im Vergleich. Wien: WUV Universitatsverlag, 2002. 58.

Bár az értékváltozások jellegét és a leírásukra leginkább megfelelőnek tartott fogalmakat és elméleti kereteket illetően nincs teljes egyetértés az irodalomban, az kétségtelen, hogy a bemutatott átalakulásnak jelentős hatása volt a társadalmi és politikai fejlődésre. Az önmegvalósítás igényének növekedése és a hagyományos társadalmi intézmények iránti lojalitás csökkenése kétségtelen folyamat. Ennek következményeit korábbi fejezetekben, illetve részekben már dokumentáltuk a családi életre vagy a szekularizációra vonatkozóan az 1960-as és 1980-as évek között, így erre most nem térünk ki. Az értékváltozások azonban más területeket, így a politikát is több oldalról érintették. A posztmaterializmus számára a környezetvédelem, a háborúk helyett a nemzetközi konfliktusok tárgyalásos rendezése alapvetően fontos értékek, melyeket demokratikus körülmények között a kormányzatok sem hagyhattak figyelmen kívül tevékenységük során. Az értékváltozások emellett hatottak a politikai participációra, a polgárok politikai aktivitására is. Ez a hatás ellentmondásos volt. Egyrészt nőttek a polgároknak a politikai intézményekkel szembeni elvárásai. A posztmaterialisták minden kutatás szerint nagyobb érdeklődést mutatnak a közügyek iránt, mint a társadalom többsége. Ez az érdeklődés azonban más jellegű, mint a hagyományos politizálás: a posztmaterialista politikában a korábbinál nagyobb a jelentőségük a parlamenti politizáláson kívüli eszközöknek. A posztmaterialista értékek között hangsúlyosan jelen van a civil társadalom, a polgári kezdeményezéseknek a politikai folyamatokba való bevonásának igénye, vagyis sokkal nagyobb hangsúlyt kap benne a közvetlen állampolgári részvétel – például tüntetések, aláírásgyűjtések, népszavazások, környezetkárosító cégek elleni bojkottok formájában. Ez számtalan új politikai mozgalom alakításában vagy a parlamenten kívüli akciók terjedésében jelentkezett Nyugat-Európában az 1960-as évek végétől. Másrészt a hagyományos intézményekkel szembeni lojalitás gyengülése a pártokat is érintette: ezek a korábbinál kevésbé tudták tartósan magukhoz kötni a választókat, s így a politikai folyamatok kiszámíthatósága csökkent.93 Összességében azonban nem mondhatjuk azt, hogy a demokratikus politikai rendszer meggyengülése következett be. Sokkal inkább a politizálás keretei alakultak át, bővültek ki.

Az 1990-es évek több tekintetben törést jelentett az értékek átalakulásának folyamatában, ezzel is demonstrálva, hogy nem lineáris és visszafordíthatatlan folyamatról van szó. A legfeltűnőbb változás a posztmaterialisták arányának csökkenése egy sor nyugat-európai országban (11.9. táblázat). Utalhatunk ebben az összefüggésben a szekularizáció lefékeződésére is több európai országban, amint ezt korábban megismertük. Sajátosan alakult a bizalom szintje. Míg a megelőző évtizedekben általában nőtt az interperszonális bizalom mértéke, az 1990-es években ismét csökkenést látunk a legtöbb nyugat-európai országban, így Nagy-Britanniában, Franciaországban és Olaszországban. A bizalom töretlenül magas szintje csak Skandináviában maradt fenn. Ugyanakkor a közintézményekkel szembeni bizalom a korábbi csökkenés után a legtöbb nyugateurópai országban ismét emelkedett. Az egyébként is bizalomhiány jellemezte posztkommunista országokban a helyzet mindkét tekintetben, de különösen az intézmények vonatkozásában tovább romlott már a rendszerváltást megelőzően is, s ez a trend tovább folytatódott az 1990-es években.94

A családi élettel kapcsolatos értékekben is töréseket látunk az ezredfordulón. Míg korábban a szülő-gyermek kapcsolatban a szülői önfeláldozás és a gyermekek részéről a szülők feltétlen tisztelete központi értéknek számított, addig ezek számos nyugat-európai országban kezdtek megkérdőjeleződni. Felgyorsult a női szerepekkel kapcsolatos elvárások változása is. A nőket mind kevésbé csupán anyaként és feleségként fogadta el a társadalom, hanem más szerepekben is. Ez Európa nyugati és keleti felén egyaránt megfigyelhető, s csupán néhány ország tért el a trendtől. Nem változott azonban az, hogy a házasság, illetve a párkapcsolatok alapjának a partnerek továbbra is a kölcsönös tiszteletet és bizalmat tekintették. A gyermeknevelési elvek terén is megmaradtak a korábbi prioritások: a gyermekeket függetlenségre, toleranciára, önállóságra kívánták elsősorban nevelni a szülők a legtöbb európai országban, s olyan elvek, mint az engedelmesség, a hűség, a kemény munka másodlagosak maradtak. Csak néhány országban – Nagy-Britannia, Németország – kerültek a korábbinál inkább előtérbe az utóbbi értékek a gyermeknevelésben.

A folyamatosság nemcsak a családi élettel kapcsolatos értékek terén, hanem több más tekintetben is látható, vagyis az említett törés nem volt teljes. A hagyományos vagy akár uralkodó társadalmi normáktól eltérő viselkedéssel, életformákkal szembeni tolerancia tovább nőtt az európai társadalmak többségében az 1990-es években is. Kivételnek csupán néhány ország (Magyarország, Finnország) számított. Szintén nőtt a tolerancia és elfogadás a kisebbségekkel szemben. A közvélemény-kutatások ezt mérő kérdésére, hogy elfogadnának-e szomszédnak külföldi, más bőrszínű, vagy vallású személyt, a megkérdezettek korábbinál is nagyobb aránya válaszolt igennel. Ez különösen annak fényében figyelemre méltó, hogy közben – mint láttuk – a polgárok közötti bizalom szintje csökkent. Bár széles körű adatokkal ezzel kapcsolatban nem rendelkezünk, jelek szerint az ezredfordulót követően ez a türelem ismét erodálódni kezdett szerte Európában, különösen az iszlám vallásúakkal szemben.

Az 1960-as évektől bekövetkezett értékváltozások magyarázatában több tényező is szerepet kaphat. Inglehart érvelésében a növekvő anyagi jólét áll az első helyen: az emelkedő életszínvonal, a munkahelyek viszonylagos stabilitása és az oktatás hozzáférhetőségének javulása egyaránt idetartozik.95 Utóbb ez kiegészült a posztindusztrializáció, a szolgáltató társadalomra való átmenet hatásának hangsúlyozásával, mely az érvelés szerint új, rugalmasabb munkaszervezeti formáival felszabadítóan hatott az egyénekre.96 Mások a jóléti állam jelentőségét emelték ki az individualizáció folyamatának elősegítésében, mely mérsékli a családi és más kötöttségeket, az ilyen kapcsolatok fenntartását egyéni választás tárgyává teszi.97 Egy további érvelés szerint az értékek átalakulását elsősorban a politikai elit, az értelmiségiek és szakértők, a társadalmi mozgalmak, valamint a média idézték elő markáns üzeneteikkel, sőt propagandájukkal. Az 1990-es évek trendváltozásai is több tekintetben meggyőzően magyarázhatóak az Inglehart által kidolgozott keretekben. Az 1970-es évek elejének olajválsága után megváltozott a gazdasági klíma: az életszínvonal növekedése lelassult, a munkanélküliség jelentősen nőtt, a munkába lépő új generációk perspektívái a korábbiakhoz képest kétségkívül romlottak. A kommunista országokban is jelentkeztek a gazdasági nehézségek már az 1980-as években, a rendszerváltást közvetlenül megelőzően és követően pedig súlyos visszaesés bontakozott ki. Mindezek – ha az egyes társadalmakban nem is egyforma mértékben – felértékelték a materiális célokat, s előtérbe helyezték az egyéni életstratégiákat a közösségi megoldásokkal szemben. Ugyanakkor a változások nem írhatóak le egyszerűen a materiális-posztmateriális értékváltozás irányának megfordulásaként, hiszen az önkiteljesítést szolgáló értékek előrenyomulása több tekintetben folytatódott (individualizáció). Másrészt eleve vannak olyan fontos vetületei az értékváltozásoknak, melyeket Inglehart koncepciója nem kellően vesz figyelembe (pl. bizalom). Ez egyben arra is figyelmeztet, hogy materiális-posztmateriális dimenzió – vagy akár annak említett, Inglehart által továbbfejlesztett változata – nem képes maradéktalanul megragadni az értékváltozások folyamatát a 20. század végi európai társadalmakban.