Ugrás a tartalomhoz

Európa társadalomtörténete a 20. században

Tomka Béla (2009)

Osiris Kiadó

12. fejezet - 12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések

12. fejezet - 12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések

Bár arra nyilvánvalóan nincs lehetőség, hogy a kötet megelőző több száz oldalának valamilyen gyorsan fogyasztható, de azért teljes értékű változatát nyújtsuk, a következőkben először kísérletet teszünk az egyes fejezetek főbb pontjainak bemutatására, s ezáltal egyben a 20. századi európai társadalmi változások legjelentősebb sajátosságainak összefoglalására. Ezt követően azt tekintjük át, hogy a bevezetőben megismert, a kontinens társadalmi fejlődésére vonatkozó, átfogó elméleti keretekbe ágyazott, de ugyanakkor széles empirikus alapon nyugvó történeti interpretációk érvényességét és hasznosságát mennyiben igazolták saját eredményeink. Végül kitérünk arra, hogy munkánk milyen fontosabb tanulságokkal járhat Európa újabb kori társadalomtörténetének bemutatási lehetőségei szempontjából.

◄ REPRODUKCIÓ ÉS INTIMITÁS ► Bár a többi kontinens gyorsabb növekedése miatt a világ népességében Európa aránya csökkent, saját korábbi történeti periódusaihoz képest Európa lakossága jelentős mértékben emelkedett a 20. században. A népességszám változásának mindhárom tényezőjét – a születések (fertilitás), a halálozások (mortalitás) és a vándorlások (migráció) alakulását – nyomon követtük munkánkban.

Az európai népesség 20. századi növekedésének alapja a gyakran demográfiai átmenetnek nevezett folyamat volt, melynek során a fertilitás és a mortalitás eltérő dinamikája következtében – a halandóság csökkenése korábban indult meg – a népesség száma jelentősen növekedett. Bár az utóbbi évtizedek kutatásainak eredményeként a demográfiai átmenet mint népesedési elmélet erősen megkérdőjeleződött, de az tény, hogy a viszonylag gyors népességnövekedés időszaka a legtöbb európai ország esetében átnyúlt az általunk elsősorban vizsgált első világháború utáni időszakra is. Ami a termékenységet illeti, a 20. századi Európában különös figyelmet érdemel annak három tendenciája: 1. A termékenység trendje mindenhol csökkenő volt, jóllehet a visszaesés üteme jelentősen eltért az egyes régiókban és társadalmakban, s Nyugat-Európa a században mindvégig összességében a legalacsonyabb gyermekszámú régiónak számított. 2. Bizonyos időszakokban és országokban rövid távú ingadozásokból adódóan a fertilitás lefelé tartó trendje néhány évre megszakadt, sőt hosszabb, másfél évtizedes növekedési szakasz is látható: az 1950-es években bekövetkezett baby boom szinte egyformán érintette az összes nyugat-európai országot, s az 1960-as évek elejéig mindenütt jelentősen megnőttek a születési arányok. 3. Nyugat-Európában az egyes országok között kissé mérséklődtek az eltérések a század során, de ez nem mondható el a kelet-közép-európai és a balkáni társadalmakról, melyekben a második világháború után erős ingadozás látható a termékenységben.

A természetes szaporulat másik tényezőjét jelentő halálozások terén is fontos változások zajlottak le a 20. század során Európában, melyek közül a következők érdemelnek különös figyelmet: 1. A mortalitás – regionálisan különböző dinamikával, s természetesen a háborúk időszakától eltekintve – jelentősen csökkent. Ennek eredményeként az élet egy korábban ismeretlen biztonsága alakult ki: míg a tradicionális társadalmakban a halál minden életkorban fenyegette az embereket, addig a 20. század végére ez fokozódóan az idősebb életkorokra koncentrálódott, s egyre többen kezdték megközelíteni az emberi élet természet szabta határát. 2. Mindazonáltal a halálozás javulása az egyes európai régiókban eltérően zajlott, és a halandóság színvonalában mindvégig megfigyelhetünk egy nyugat-keleti és egy észak-déli lejtőt. A nyugat- és dél-európai országok halandósági mutatói közötti eltérések a század végére jelentősen mérséklődtek, ellenben a kontinens nyugati és keleti fele között az 1960-as évektől erőteljes divergencia látható. Minden országban fennmaradtak ugyanakkor rétegspecifikus halandósági eltérések, a nők és a férfiak halandósági arányai között pedig nyílt az olló a század során. 3. A legtöbb kommunista országban az 1960-as évektől – az ipari világ békeidőszakbeli népesedéstörténetében példa nélküli módon – ismét emelkedni kezdett a halandóság színvonala, s ez a folyamat csak a rendszerváltást követően fordult meg.

A népesség alakulásának harmadik tényezője a vándorlás volt. Az európai migrációs mozgalom csúcspontját 1881 és 1910 között érte el, amikor a kontinens a természetes szaporulat mintegy ötödét veszítette el ilyen formában. Az emigráció fő célpontja az Egyesült Államok volt, de az első világháború lefékezte a tengerentúlra irányuló népességmozgást, amely a háború végeztével sem érte el többé korábbi szintjét. Fordulópontnak tekinthető az 1960-as évtized eleje, amikortól Európa migrációs mérlege pozitívvá vált, azaz többen érkeztek a kontinensre, mint amennyien elhagyták azt.

A korábbi időszakokhoz képest a háborúk és a politikai okok miatt bekövetkezett népességmozgások aránya nagyban megnőtt Európában a 20. század során. Az ilyen vándorlás már az első világháború után is jelentős volt, azonban tovább nőtt a második világháború alatt és után. Ekkor nemcsak hatalmas hadseregek, hanem menekültek és deportáltak tömegei is mozogtak Európában, s a háborút követő etnikai tisztogatásoknak szintén milliónyi szenvedője volt. A politikaietnikai indíttatású migráció a második világháború utáni évtizedekben sem volt ismeretlen: mindenekelőtt a kommunista országokat, az 1990-es években pedig Jugoszlávia utódállamait hagyták el tömegek.

A munkaerő régiók és országok közötti vándorlásának szintén hosszú múltja van Európában. A két világháború közötti években lassult a munkaerő Európán belüli mozgása, de a második világháború utáni gyors gazdasági fejlődés minden korábbinál nagyobb számú vendégmunkást vonzott Nyugat-Európába. Az olajválság nyomán fellépő gazdasági recesszió idején azonban számuk ismét jelentősen csökkent.

Az utóbbi néhány évtizedben jelentős változások zajlottak le Európa demográfiai viszonyaiban, melyek egyaránt érintették a termékenységet, a halálozást és a vándorlásokat. A jelenkor demográfiai változásait gyakran a „második demográfiai átmenet" modelljének keretében értelmezik, mely szerint e periódus alapvető jellemzője az, hogy a fertilitás a nettó reprodukcióhoz szükséges termékenységi szint alá csökken, s így nem biztosítja a születések és halálozások, azaz a népesség hosszú távú egyensúlyát. Az átmenet nagyjából az 1960-as évek közepén indult, amikor véget ért a baby boom, s minden fejlett európai országban gyökeres változásnak indult a fertilitás. Ez elsősorban a társadalomban lezajlott értékváltozásokkal függ össze, melyek közül a legfontosabbak az individualizáció és a hagyományos nemi szerepek átalakulása voltak.

A külön fejezetben tárgyalt családfejlődés jelentős demográfiai hatásokkal is járt, de ezek a változások maguk is fontos társadalmi következményeket eredményeztek, melyek közül kiemelendő az európai lakosság kormegoszlásának átalakulása. Az idősebb lakosság a szociális juttatások (nyugdíj, egészségügyi ellátás) legnagyobb kedvezményezettje, így részarányának növekedése egyben e területekre is kihat. A demográfiai tényezők és a szociálpolitika kapcsolata a jóléti állammal foglalkozó fejezetben is megjelent.

A 20. századi családfejlődést tárgyalva elsőként bemutattuk az európai házasodási szokásoknak a késő középkortól kezdődően kialakult két fő típusát: a Szentpétervár-Trieszt vonaltól nyugatra az úgynevezett „európai házasodási minta" létezett, a vonaltól keletre pedig ettől eltérő szokások láthatók, melyek lényegében megegyeztek a világ többi részén megfigyelhető nupcialitással. Az európai – vagy inkább nyugat-európai – mintát az jellemezte, hogy az emberek viszonylag magas életkorban kötötték első házasságukat, s emellett magas volt azoknak az aránya, akik egyáltalán nem házasodtak életük során. Ezzel szemben a másik típusban viszonylag alacsony életkorban házasodtak, s ráadásul a lakosságnak csak kicsiny aránya maradt nőtlen vagy hajadon. Ez a minta legalább a 20. század közepéig érvényes maradt Európában, sőt egyes régiókban még azt követően is tovább élt.

Ugyanakkor a házasodási szokásokban jelentős és sajátos változások is bekövetkeztek a 20. századi európai társadalmakban. A második világháború után Nyugat-Európában a család egyfajta reneszánszának újabb jeleként a házasodás átlagos életkora igen jelentősen, több évvel csökkent. Ezt követően – általában az 1970-es évek közepétől – azonban ismét gyorsan nőtt az első házasságkötés életkora, s az 1980-as évek végére Nyugat-Európa átlagában újra elérte a századelő szintjét. Az élethossziglani cölibátus alakulása hasonló trendet követett.

A világháború után a legtöbb nyugat-európai országban nőtt, majd az 1970- es évektől minden országban jelentősen csökkent a házasságot kötők aránya.

Kelet-Közép-Európában a két világháború között halványult a kelet-európai házasodási minta, míg a Balkánon markáns változás nem látható. A második világháború után azonban – különösen pedig az 1960-as évek közepe és az 1970-es évek vége között – a térségben ismét erőteljesen érvényesültek a tradicionális szokások. Ezt követően ugyan a házasodási kedv kisebb csökkenése látható, de ennek ellenére e régióban a házasság egészen az 1980-as évekig úgyszólván monopóliummal rendelkezett a párkapcsolatok terén.

A háztartások és a családok nagysága és szerkezete számos jel szerint viszonylag keveset változott a 19. század végéig Európában. Jelentős átalakulások következtek be azonban a 20. század folyamán: csökkent a háztartásokban együtt élők átlagos száma, illetve egyszerűsödött a családok és a háztartások szerkezete. A változások nem utolsósorban a demográfiai és a családformálódást érintő átalakulásokra (pl. a fertilitás csökkenése, a mortalitás javulása, a nupcialitás csökkenése, válások növekedése) vezethetők vissza. A háztartások szerkezetének egyszerűsödésében kulcsfontosságú volt az a folyamat, amit a család_nuklea- rizálódásaként szokás emlegetni, s azt jelentette, hogy a háztartásokban a szű- kebb család tagjai mellett ritkult más rokonok jelenléte. A családszerkezet ezen átalakulása érintette a felmenő ági rokonok együttélése révén és más módon keletkező összetett (kiterjesztett, illetve több családmagból álló) családháztartások elterjedtségét. Ezenkívül megváltoztak az ilyen együttélések funkciói is. Kelet- Közép-Európában a változások iránya nagyon hasonló volt a nyugat-európai társadalmakban jellemzőhöz, csak annak mértéke tért el az ott megfigyeltektől: lassabban, s megkésve zajlottak azok.

Európában – s általában a nyugati világban – egy hosszú távú, több évszázadot átfogó folyamat eredményeként nemcsak a család nuklearizálódott és demográfiai összetétele vált stabillá, hanem alapvetően megváltoztak a családban fennálló interperszonális viszonyok is. A családok viszonylag egalitariussá váltak, a merev hierarchiaviszonyok – melyek mindenekelőtt a patriarchizmust jelentették – oldódtak, s mind nagyobb mértékben érvényesültek a családtagok egyéni jogai és autonómiája. Emellett nőtt a családi élet intimitása. Egyre nagyobb szerephez jutott a házastársak közötti érzelmi kapcsolat, s a gyermekek felnevelése is a családi élet középpontjába került. Ez a család privatizálódásaként, illetve emocionalizálódásaként is emlegetett átalakulás először a középrétegekben indult meg, majd onnan terjedt tovább a felső és alsó rétegekre, s e változások javában tartottak a 20. században is: a legtöbb nyugat-európai társadalomban csak a század közepére, Európa más régióiban pedig ennél is később játszódtak le többé-kevésbé teljesen. A házastársak közötti új jellegű, a korábbinál egyenlőbb szerepfelfogású, „szimmetrikusabb" kapcsolatok kialakulása alapvetően összefüggött a nők társadalmi helyzetének megváltozásával. Ennek valószínűleg legfontosabb tényezője a nők munkavállalási lehetőségeinek javulása, a női foglalkoztatottság jelentőségének növekedése volt.

A modern nukleáris család a 20. század közepére dominánssá vált – ha nem is azonos mértékben – szerte Európában. A vele összekapcsolódó szerkezet és sajátos elképzelések, magatartásformák elterjedése azonban még nem volt teljes, amikor egyes társadalmakban már számos jellemzője erodálódásnak indult. A változásokat gyakran a házasság- és családformák pluralizálódásának is nevezik. Bár ez sokrétű folyamat volt, a házassághoz és a családhoz való viszony átalakulását különösen jól mutatja a házasságok felbontásának, illetve a házasságon kívüli együttélések és a házasságon kívüli születések gyakoriságának nagyarányú növekedése.

Ezek az átalakulások eltérő ütemben zajlottak az egyes jelenségek terén és Európa különböző részein. Dinamikájuk az új családformák térhódítása tekintetében volt a legnagyobb. Ami pedig a régiókat illeti, a változások jó ideig kevéssé érintették Kelet-Közép- és Délkelet-Európát, de a rendszerváltás után e területeken is minden korábbinál erősebben érvényesültek a nyugati demográfiai és családminták.

◄ EQYENLŐTLENSÉQ ÉS TÁRSADALMI SZOLIDARITÁS ► Bár a 19. századra vonatkozóan még mindig viszonylag kevés megbízható információval rendelkezünk a jövedelmek eloszlásáról, a kutatások szerint a jövedelemegyenlőtlenségek mindinkább fokozódtak ebben az időszakban. A 20. század során azonban már egy ezzel ellentétes fejlődés következett be, vagyis a jövedelemkülönbségek fokozatosan csökkentek az ipari társadalmakban: a személyes jövedelmek szórása mérséklődött, a bérek aránya a tőkejövedelmekhez viszonyítva emelkedett, a társadalmi osztályok közötti jövedelmi eltérések halványultak. Szintén tompult a nők jövedelmi hátránya a férfiakkal szemben. Ezek az általános trendek mindazonáltal Európában nem mindenütt és minden időszakban, s különösen nem egyforma intenzitással érvényesültek. Ki kell emelni azt, hogy az 1970-es, 1980- as évektől a nivellációs tendenciák több nyugat-európai országban megálltak, vagy egyenesen visszájára fordultak. A fordulat jelentkezett mind a legmagasabb jövedelmű csoportok helyzetének, mind pedig a legszegényebbek jövedelemarányának alakulásában, s az átfogó mutató, a Gini-koefficiens változásában is. Mindazonáltal a különbségek fokozódása Nyugat- és Dél-Európában általában kis mértékű volt, s ez is nagyjából az országok felére terjedt ki. A kommunista országokban a második világháború után a jövedelmek gyors kiegyenlítődése ment végbe, de az 1980-as évek végén már nem ezek, hanem a skandináv országok rendelkeztek a legkisebb jövedelmi egyenlőtlenségekkel Európában. Igen markáns volt a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése a posztkommunista országokban.

A férfi vagy női nemhez tartozás még a 20. század végi Európában is fontosabb meghatározója volt a jövedelmeknek, mint a foglalkozás: ez azt jelentette, hogy bár a szellemi foglalkozásúak többet kerestek, mint a fizikai munkát végzők, a szellemi foglalkozású nők jövedelme néhány ország kivételével alacsonyabb volt, mint a fizikai munkát végző férfiaké. Ezenkívül a nők kevesebb felelősséggel és egyben döntéshozatali lehetőséggel is rendelkeztek munkahelyükön.

A társadalmi rétegződés jellemzőit a gazdasági szektorokban foglalkoztatottak relatív számának változásával is jellemeztük, rámutatva, hogy az elmúlt két évszázad európai történelme során az agrárszektor aránya mindenütt folyamatosan csökkent, míg az ipari szektor aránya kezdetben nőtt, majd kivétel nélkül csökkenésnek indult. A tercier ágazatban dolgozók aránya ellenben folyamatosan növekedett minden nemzetgazdaságban. Ezen túlmenően azonban a társadalmak két különböző átalakulási irányt követtek. Az egyik során először az ipar vált a legnagyobb munkaadóvá, majd ezt váltotta fel a szolgáltatások dominanciája, míg a másik pályán az ipari foglalkoztatottság ugyan egy ideig növekedett, de sohasem jelentette a többséget, hanem a mezőgazdaság után közvetlenül a tercier szektor lett a legnagyobb munkaadó.

A gazdasági szektorok eltolódásai komoly hatással voltak a munkaerő belső szerkezetére és így a különböző társadalmi csoportok arányára is. A társadalomszerkezet 20. századi átalakulása során egész osztályok szűntek meg, vagy alakultak át alapvetően. A felső osztály legfontosabb szerkezeti változásai közé tartozik, hogy az arisztokrácia mint osztály lényegében eltűnt, és a vállalatukat tulajdonló és egyben irányító ipari nagytőkések jórészt átadták helyüket az új menedzseri rétegnek Nyugat-Európában. A felső osztály tagjai továbbra is nagy vagyonnal rendelkeztek, de ennek fenntartása jelentős részük esetében már nemcsak a tőkebefektetéseiktől függött, hanem szakértelmüktől is. Különösen radikális, sőt úgyszólván teljes volt a felső osztály és az elit cseréje a kommunista országokban a második világháború után. A középosztályon belül a tulajdonnal rendelkező, de maguk is dolgozó boltosok, iparosok, vendéglősök alkotta réteg – az úgynevezett „régi középosztály" – összezsugorodott, míg az alkalmazotti státuszban lévő, de szaktudása alapján jelentős jövedelemmel bíró réteg – az „új középosztály" – létszáma nagyban nőtt. Ugyanakkor a középosztály kibővülése a 20. század második felében együtt járt egy részének relatív lesüllyedésével is, mely jövedelme alapján már nem vagy alig különbözött a munkásosztálytól. Utóbbi maga is átrétegződött: a század első kétharmadában – a kontinens keleti felében az 1990-es évekig – az ipari foglalkozások domináltak, mely egyfajta homogenitást is biztosított e rétegnek, majd ezt követően gyorsuló ütemben bővült a szolgáltatásokban dolgozók aránya. Mivel ezek igen eltérő foglalkozásokat takartak – mind a szükséges szakképzettség, mind a munkakörülmények és a jövedelem szempontjából – a munkásosztály belső egysége csökkent. A parasztság, mely a század elején kevés ország kivételével még a domináns rétegnek számított, a század közepétől gyorsuló ütemben szorult vissza, s több nyugat-európai országban az ezredfordulóra szinte teljesen eltűnt.

Számos történeti munka írta le a társadalmi mobilitás növekedését Európában egy-egy rétegre, városra, vagy akár országra vonatkozóan a 20. század során. Ugyanakkor a legátfogóbb kutatások eredményei sok tekintetben ellentmondanak annak, hogy a század egésze alatt – a gazdasági fejlődés vagy más tényezők miatt – nőtt a mobilitás. Az ellentmondásokra részben feloldást kínálhat az, hogy a történészek többnyire az abszolút mobilitást vizsgálták, míg a szociológiai kutatások az utóbbi évtizedekben mindinkább a relatív mobilitás iránt érdeklődtek. Összességében a század középső harmadában Európa egészét tekintve inkább egyfajta „trend nélküli ingadozás" látható, különösen a relatív mobilitás terén. Az is nyilvánvaló azonban, hogy a regionális különbségek számottevőek voltak: Skandináviában és Kelet-Közép-Európában nagyobb a társadalmi flui- ditás ebben a periódusban, mint a kontinens nyugati vagy déli részén. A század utolsó harmadában ellenben az általános tendenciák módosultak: jelei vannak a társadalmi nyitottság mérsékelt növekedésének – bár ez megint csak nem terjedt ki egyformán minden társadalomra.

A 20. század végén a legfejlettebb nyugat-európai országokban a társadalmi rétegződés vertikális meghatározói (foglalkozás és az ahhoz kapcsolódó jövedelem, hatalom, képzettség, presztízs) mellett egyre jelentősebb szerephez jutottak más, horizontálisnak is nevezett determinánsok. Ezek közé tartoznak a nem, az életkor, az etnikum, a regionális hovatartozás, a település típusa, a családi viszonyok jellege (családi állapot, gyermekek száma, keresők száma a családban). Komoly empirikus bizonyítékok szerint azonban Európában a társadalmi egyenlőtlenségek alapját továbbra is a foglalkozás és a képzettség jelentik, míg a horizontális tényezők alárendelt jelentőségűek maradtak.

A társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésének és a szociális biztonság növelésének legfontosabb intézményévé a 20. században a jóléti állam vált, ami egyben a társadalmi szolidaritás intézményesülésének is tekinthető. A modern jóléti állam kezdetei az 1880-as évek németországi társadalombiztosítási törvénykezéséig nyúlnak vissza. A társadalombiztosítási rendszerek – ha nem is mindenben a német mintát másolva – ezután gyorsan terjedtek Európában. Az új programok ugyan kezdetben nem voltak nagyvonalúak, de a dinamikus növekedés lehetőségét már ekkortól magukban hordozták. Már csak azért is így volt ez, mert a társadalombiztosításnak nem egyszerűen az volt a szándéka, hogy nagy szükség esetén segítsen a rászorulókon. Mindenekelőtt arra irányult, hogy az ilyen helyzetek kialakulását eleve megelőzze, ez pedig nemcsak a legszegényebbek hanem a társadalom széles körének bevonását-támogatását igényelte.

Ennek megfelelően a szerény kezdetek után a 20. század elejétől Európában mindenütt dinamikusan nőtt az állam szociálpolitikai szerepe. Az expanzió különösen gyors volt a második világháború utáni évtizedekben, egészen az 1970- es évek közepéig. Ekkor a legfejlettebb nyugat-európai jóléti államok történetében új szakasz kezdődött, melyet a korábbinál lassúbb növekedés jellemzett, néhány országban pedig az állam jóléti tevékenységének kisebb visszaesése is bekövetkezett.

A jóléti államok fejlődési dinamikája szembetűnő a szociális célokra fordított kiadások alakulását vizsgálva. Ezek azonban nem tükrözik az egyes rendszerek fontos szerkezeti sajátosságait, ezért a szociális jogok fejlődésének legfontosabb aspektusait – mint a lefedettség alakulása, a juttatások színvonala – is nyomon követtük. Megállapítottuk, hogy – különösen Nyugat-Európában, de a kontinens többi részén is – dinamikusan növekedtek a ráfordítások. A század folyamán ugyanis a jóléti programok differenciálódtak, kibővültek, s emellett a lakosság mind nagyobb hányadára terjedtek ki. Ezenkívül a jóléti juttatások színvonala szintén javult, mégpedig a gazdasági növekedést meghaladó ütemben.

Nyugat-Európa jóléti rendszerei sok eltérő, de számos közös vonással is rendelkeztek – különösen a második világháború után –, illetve rendelkeznek mindmáig. Ezek a közös jellemzők egyes vélemények szerint olyan jelentősek, hogy indokolt lehet egy egységes nyugat-európai szociális modellről – az elterjedt kifejezéssel európai szociális modellről – beszélni. Nyugat-Európa egysége különösen akkor tűnik elő, ha az itt kialakult jóléti megoldásokat más fejlett országok, illetve régiók – az Egyesült Államok, Japán, Ausztrália, Délkelet-Ázsia – jóléti rendszereihez hasonlítjuk. Utóbbiakban később alakultak ki és szerényebb formát öltöttek a szociális biztonság közösségi formái. Számos megfigyelő szerint a 20. század végén a kiterjedt jóléti állam, s ennek következtében a szociális biztonság magas foka az, ami Nyugat-Európa társadalmainak sajátosságát jelenti nemzetközi viszonylatban is.

A kommunista országokban a szociális jogok sajátos szerkezete jött létre. A Nyugat-Európával szembeni legfontosabb különbségként a szociális biztonság alapintézménye a teljes foglalkoztatottság – sőt munkakényszer – volt, még akkor is, ha ez nem mindig és mindenhol érvényesült, s alacsony jövedelmekkel párosult. A jóléti rendszer következő pilléreként a társadalombiztosítás funkcionált, melynek szervezeti megoldásai terén a kommunista időszakban lényegében mindvégig fennmaradtak a jelentős különbségek a nyugat-európai országok társadalombiztosítási rendszereivel szemben. Szintén fontos jóléti intézménynek számított egyes alapvető fogyasztási javak és szolgáltatások árának állami támogatása. Egy további sajátosság volt a munkahelyek kiemelt szerepe a szociálpolitikában.

Az 1970-es évek közepétől nyugat-európai országokban növekvő bírálatok érték a jóléti államot, sőt annak válságáról indult széles körben diskurzus. A szociálpolitikával kapcsolatos, máig tartó vitákban a legnagyobb jelentőségűek azok a kritikák voltak, melyek szerint a jóléti állam intézményei negatívan hatnak a gazdasági teljesítményre. Az 1970-es évektől a legtöbb nyugat-európai államban valóban végbementek változások a jóléti rendszerekben, s végrehajtottak leépítéseket is bizonyos jóléti területeken, ezek azonban összességében, a jóléti programok egészéhez viszonyítva marginálisnak nevezhetők. Az egyes jóléti rendszerek működési mechanizmusait vizsgálva nem látunk alapvető módosulásokat. Legfeljebb az állapítható meg, hogy az egyfelől a liberális, másfelől a szociáldemokrata és a konzervatív rendszerek közötti eltérések valamelyest tovább erősödtek. Azon túl, hogy a liberális reformok éppen ott valósultak meg leginkább, ahol már egyébként is ezek az elvek domináltak a jóléti szolgáltatások terén, a szociáldemokrata és a konzervatív jóléti rezsimekkel rendelkező országok szociálpolitikája valamelyest közeledett egymáshoz: az előbbiekben a munkateljesítmény erősebben hatott a juttatások szintjére, míg a konzervatív rendszerekben időközben jórészt megvalósult az univerzalitás, vagyis a teljes lakosságra kiterjedtek a jóléti programok.

Összességében a válság és a jóléti állam leépítésének gyakori emlegetése, s bizonyos jóléti juttatások megszüntetése vagy feltételeinek szigorítása ellenére a jóléti állam intézményesült és konszolidálódott Európa nyugati és déli régióiban az elmúlt évtizedek során. Ennek jeleként néhány ország kivételével a jóléti kiadások tovább növekedtek, vagy magas szinten stabilizálódtak. Magyarázatul szolgálhat, hogy a történelmi tapasztalatok szerint a kiterjedt jóléti programoknak lehetnek hátrányos gazdasági következményei, azonban mindezeket ellensúlyozzák vagy ellensúlyozhatják előnyös hatásai, különösen ami az életminőség egészét illeti.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne következtek volna be fontos, a jóléti állam szempontjából előnytelen változások Nyugat-Európa társadalmaiban az utóbbi két-három évtized során. Mindenekelőtt hátrányosan alakult át a nemzetközi gazdasági környezet a globalizáció előrehaladása nyomán. Emellett megfigyelhető a jóléti állam társadalmi alapjainak gyengülése abban az értelemben, hogy az 1970-es évektől a jóléti állam mögött álló társadalmi csoportok eróziója zajlott le. Különösen a munkásosztály létszámának csökkenése fontos ebből a szempontból, de ezen túlmenően a társadalmi szerkezet is összetettebbé vált, a munkavállalók pozíciói pedig az említett globalizációs folyamatok következtében is gyengültek.

◄ TERMELÉS ÉS FOGYASZTÁS ► A 20. századi európai gazdaságtörténet átfogó elemzésére nem vállalkozhattunk, inkább csak annak kiválasztott aspektusaival foglalkoztunk, mint a gazdasági növekedés, a munkavégzés jellegének átalakulása és a szakszervezetek fejlődése.

A különböző európai nemzetgazdaságok változatos növekedési pályákat futottak be a 20. század során, s ez gyakran átrendezte fejlettségi sorrendjüket. A 19. század utolsó harmadában jelentős különbségek voltak a nyugat-európai országok gazdasági színvonala között. Az eltérések aztán valamelyest csökkentek a 20. század első évtizedeiben, s az 1950-1973 közötti gazdasági boom során a közeledés felgyorsult. Ezután a konvergencia ismét jelentősen mérséklődött, de a 20. század végén a nyugat-európai országok egy főre vetített gazdasági kibocsátása közötti különbségek már csak töredékét tették ki annak, mint amit a két világháború között vagy az első világháború előtti periódusban láthatunk.

Egy másik, tágabb perspektívából nézve a növekedést, az 1870 és 1950 közötti időszakban a gazdasági fejlettség terén az Egyesült Államok mindinkább fokozta előnyét a nyugat-európai országokkal szemben. Csupán néhány skandináv államnak és Svájcnak sikerült bizonyos időszakokban – elsősorban a két világháború között – az Egyesült Államokénál gyorsabb növekedést felmutatnia. Mindez éles ellentétben áll az 1950 utáni időszakkal, amikor a nyugat-európai és a dél-európai országok évtizedeken keresztül rendkívül sikeres felzárkózást folytattak. Ez a felzárkózás aztán a század végén több tekintetben leállt vagy egyenesen visszájára fordult.

A második világháború fordulópontot hozott a kelet-közép-európai és a nyugat-európai gazdasági fejlettség viszonyában. A háború előtti évtizedekben a Nyugat-Európához való mérsékelt konvergencia és divergencia periódusai egymást váltották. A 20. század második felében azonban a nyugat-európai gazdasági kibocsátás szintjétől folyamatosan távolodott e másik régió, s a lemaradás egyre gyorsult a század utolsó évtizedeiben. Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején a kommunista gazdasági rendszer összeomlása a Kelet-Közép-Európa és Nyugat-Európa között valaha is mért legnagyobb különbséget eredményezte az egy főre jutó gazdasági kibocsátás terén. Az 1990-es évek közepétől erről az alacsony szintről ismét felzárkózás indult meg Nyugat-Európához.

A munkavégzés jellegének átalakulási iránya már a század első felében is egyértelmű volt: a bérmunka terjedt, s a családi keretekben végzett termelőtevékenység, illetve az önálló egzisztenciák aránya folyamatosan csökkent. Ez különösen a mezőgazdaság részarányának csökkenésére vezethető vissza a foglalkoztatottak között, de szintén fontos oknak számított az, hogy a kisipari és a családi kereskedelmi vállalkozások tömegesen maradtak le a versenyben a nagyobb méretű cégek mögött.

A második világháborút követően a nagyarányú szektorális változások további jelentős hatással voltak a munkavégzés jellegére. A mezőgazdaság gyors visz- szaszorulása – mely egyaránt lezajlott a kontinens nyugati felén, a déli valamint a keleti régiókban - és a szolgáltatások előretörése önmagában is mérsékelte a nyers fizikai munka arányát. Ezenkívül a fizikai munka jelentősége az iparban is visszaesett. Ugyanakkor az ipari termelés merev munkamegosztáson alapuló fordista jellege tovább erősödött, s a humanizálásra irányuló törekvések csak szerény eredményekkel jártak.

Az 1970-es évek elejétől-közepétől alapvetően megváltozott a munkaerőpiaci helyzet Nyugat-Európában. A megelőző periódusban jellemző, évtizedeken keresztüli folyamatos munkaviszony és kiszámítható életpálya rendszere megszűnt. Különösen a munkanélküliség növekedése volt fontos fejlemény ebből a szempontból Nyugat- és Dél-Európában. Ezzel párhuzamosan az ezredfordulón a munkaadók és a munkavállalók érdekérvényesítési képességében több területen eltolódás figyelhető meg az előbbiek javára.

A kommunista országokban az alacsony bérek és a gyakran igen rossz munkakörülmények ellenére a teljes foglalkoztatás - és általában a központilag irányított gazdasági rendszer – egy tekintetben mindenképpen előnyösen hatott az alkalmazottak alkupozíciójára: a munkahely biztonsága nagyfokú volt számukra, elbocsátásokra csak a legritkább esetben került sor. A rendszerváltás azonban drámai változásokat hozott a posztkommunista országok munkaerőpiacán. A piacgazdaságra való áttéréssel úgyszólván egyik évről a másikra nagyarányú munkanélküliség alakult ki, s a foglalkoztatottak viszonylagos védettsége más tekintetben is megszűnt a térségben.

A 19. század végén és a 20. század elején a munkakörülmények javításának szándéka sok tekintetben a szakszervezetek létrejöttének kiindulópontját jelentette. A szakszervezetek – jórészt a 20. század során lezajlott – intézményesülésének négy fő állomását különböztethetjük meg: 1. A szakszervezetek megalakításának, vagyis a szerveződés jogának elismerése a munkaadók és az állam által.

  1. A sztrájk és más kollektív akciók jogának biztosítása. 3. A szakszervezetek azon jogának elfogadása, hogy tagjaik nevében kollektív tárgyalásokat folytassanak és szerződéseket kössenek. 4. A szakszervezetek bevonása a gazdaság- és társadalompolitika alakításának folyamatába. Ezek az állomások többnyire egymást követték, de a fejlődés nem volt egyenes vonalú: az egyszer már elért jogokat később számos esetben megkérdőjelezték vagy egyenesen visszavonták.

A szakszervezetek helyzetében szerte Európában az első világháború hozott gyökeres fordulatot, amikor azok vállalták a hadi erőfeszítések támogatását, cserében pedig a munkaadók és a kormányok elismert partnereivé váltak. Az 1920- as évek az addig elnyert jogok – vagy azok egy részének – elvesztésével járt, de a második világháborút követően az európai demokráciákban a szakszervezetek visszanyerték korábban elveszített jogaikat, sőt újabbakat is szereztek azokhoz. Ekkor már a munkaadók és azok szervezetei a korábbinál sokkal inkább hajlottak a szakszervezetekkel való együttműködésre és megegyezésre, s a másik felet is nagyobb mértékben jellemezte a kompromisszumra való törekvés, még ha ezen a téren nagy eltérések is voltak az egyes országok között.

A munkakörülmények egyik igen fontos aspektusa a munkaidő hossza, aminek 20. századi változása jelentős hatással volt számos más társadalmi folyamatra. A 19. század végén az európai munkavállalók nagy része napi tíz-tizen- két órát dolgozott, hetente hat napon keresztül, s ekkoriban fizetett szabadság sem létezett. A növekvő termelékenység lehetővé tette a munkaidő csökkentését, de e két folyamat közel sem haladt párhuzamosan. A munkaidő csökkenése nem volt folyamatos, mivel a munkaadók és gyakran a kormányok is ellenálltak az ilyen követeléseknek. A nyolcórás munkanap tekintetében áttörést az első világháborút követő időszak hozott, amikor megindult, majd a második világháború utáni évtizedekben felgyorsult a heti szabadnapok, valamint az ünnepnapok számának és a fizetett szabadság hosszának növekedése. Ezek hatása összeadódott, s jelentősen mérsékelte az évi ledolgozott időt. Ráadásul a munkával töltött évek száma is fokozatosan kisebb lett a 20. század során, hiszen a tanulással töltött idő meghosszabbodott, a nyugdíjak általános elterjedésével pedig a munkavállalók jóval korábban kiváltak a munkaerőpiacról, mint a század elején, s időközben az átlagéletkor is jelentősen megnőtt. Így azt látjuk, hogy a század végén az életidő jóval kisebb hányadát töltötték munkával az emberek, mint korábban, s ennek nagy jelentősége volt a fogyasztói társadalom kialakulása szempontjából.

Bár fogyasztás és szórakozás minden társadalomban létezett a történelemben, viszonylag új, 20. századi fejlemény azonban az, hogy a fogyasztás tömeges méreteket öltött, s a társadalmak működésében is nagy fontosságra – egyes vélemények szerint központi szerepre tett szert. A fogyasztás szintjének nagymértékű – bár társadalmanként változó – növekedése csak egyetlen aspektusa volt ennek a folyamatnak, mivel a fogyasztás szerkezetének átalakulása szintén a fontos változások közé tartozott. Hosszú távon a (magán)fogyasztás szerkezeti alakulásának legfeltűnőbb tendenciája az élelmiszerekre, a ruházatra és a háztartási felszerelésekre fordított kiadások arányának csökkenése volt. Ez egyszersmind azt is jelentette, hogy a napi szükségletek fedezésének terhei csökkentek a lakosság számára, s tere nyílt a differenciáltabb igények kielégítésének. Ennek jele a közlekedésre-kommunikációra, valamint a szórakozásra-oktatásra-kultúrára szánt összegek részarányának növekedése, mely a tartós fogyasztási cikkek egyre nagyobb arányú birtoklásában is megmutatkozott.

Az anyagi életszínvonal növekedése és a szerkezeti változások mellett nem hanyagolhatók el a minőségi jellemzők sem, melyek mindenekelőtt a fogyasztók megfelelő választási lehetőségeivel függnek össze. A figyelem azért is indokolt, mert ezen a területen láthatjuk a legnagyobb divergenciát a kommunista országok és Nyugat-Európa között. Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a kommunista hatalomátvételt követő gazdaságpolitika úgynevezett hiánygazdaságok kialakulását eredményezte, melyekben a hiányjelenségek nem alkalomszerűen jelentkeztek, hanem általánosak voltak, vagyis a fogyasztási cikkek és szolgáltatások, a nemzetközi fizetési eszközök, az importtermékek és más erőforrások szférájában egyaránt megmutatkoztak. Ezáltal a fogyasztók és a gazdaság más szereplőinek viselkedésére is erősen hatottak.

Az áruk és szolgáltatások minőségi változásának karakteres eleme volt a 20. század során az, hogy előretörtek a nagy sorozatban előállított termékek. Mindez összefüggött a gyáripar már jóval korábban megkezdődött térhódításával, mely kiszorította a kézműves technológiát alkalmazó műhelyeket. A tömegtermelést a fogyasztás kommercializációja is kísérte. A kereskedelmet hagyományosan a kis, családi üzletek uralták, de a fogyasztói kultúra átalakulásának fontos állomása volt az áruházak megjelenése, mely a 19. század közepére esett, ám széles körű elterjedésük és az általuk kialakított új kereskedelmi szemlélet térhódítása jórészt a 20. században következett be. Mint az áruházak terjedése is jelezte, a kereskedelem átalakulásának szintén fontos vonása volt a koncentráció, a kisebb családi kereskedelmi vállalkozások kiszorulása a piacról. Ez a jó ideje tartó folyamat újabb lendületet az 1970-es évektől vett, amikortól a kereskedelem jellemző új üzlettípusát az – Európában csak a második világháború után terjedő – önkiszolgálásra épülő bevásárlóközpontok jelentették. Bár a nemzetközi kereskedelem növekedése már a 19. században is lehetővé tette, hogy számos fogyasztási cikket és élelmiszert a kontinens egészén megvásárolhassanak a fogyasztók, a fogyasztás homogenizációja a 20. században haladt jelentősen előre, amikor az élelmiszerek, és a fogyasztás mind nagyobb hányadát kitevő tartós fogyasztási cikkek piacán is növekvő hasonlóságokat láthatunk.

A 20. században, s különösen annak utolsó évtizedeiben alapjaiban megváltozott a szabadidő jelentősége az európai emberek számára, s egyben új szabadidős szokások jelentek meg. Az átalakulást gyakran a fogyasztói társadalom, a tömegkultúra térhódításaként írják le, amit végigkísérnek az ezekről folytatott, gyakran szenvedélyes viták. A szabadidő eltöltése és a tömegkultúra térhódítása szempontjából a legnagyobb hosszú távú hatása az elektronikus hírközlés fejlődésének volt. A rádió, s különösen a televízió megjelenése a háztartásokban alapvetően megváltoztatta az emberek időtöltési módját. Ezzel is összefügg, hogy kritikus vélemények szerint a lakosság szabadidejének 20. századi jelentős növekedése nem eredményezte a várt hatást: a pihenés, az önfejlesztés, a közösségi tevékenységek kis teret kaptak, mivel az üzleti érdekek nyomasztóan érvényesültek ezen a területen. A szabadidő növekményének jelentős részét a képernyő előtt töltötték a lakosok a század végén, a tévénézéssel járó reklámok és manipulatív műsorok özönében. Egy másik szemszögből a tömegkommunikáció fejlődése egyben demokratizálódást is jelent abban az értelemben, hogy az információk mind szélesebb rétegekhez jutnak el. Az optimista nézőpont szerint a közönség manipulációjának egyébként is határai vannak: a nézők többsége képes szelektálni a rendelkezésre álló tévécsatornák vagy más kulturális termékek között.

A 20. század során Európában látványos anyagi gyarapodás ment végbe, még ha az nem is egyformán érintett minden országot és társadalmi réteget. Már a gazdasági prosperitás csúcspontján megfogalmazódott azonban, hogy a gazdasági növekedés – legalábbis egy bizonyos ponton túl – nem feltétlenül jelenti a szélesebb értelemben vett gazdasági és szociális teljesítmény javulását is. A kutatások alapján az ipari társadalmakban az életminőség alakulása hosszú távon kapcsolódott a gazdasági növekedéshez, azonban a 20. század utolsó évtizedeiben ez az egyértelmű viszony megszűnt. Ekkor ugyanis a legfejlettebb országokban az életminőség javulása egyre inkább elmaradt a gazdasági növekedés mögött, vagy a gazdasági teljesítmény javulásával párhuzamosan az életminőség egyenesen romlott. Az életminőség kedvezőtlenebb fejlődésének okai elsősorban a környezet károsodása, a hátrányos helyzetű társadalmi rétegekhez tartozók arányának és a jövedelmi egyenlőtlenségeknek a növekedése voltak.

◄ POLITIKA ÉS TÁRSADALOM ► Társadalomtörténeti nézőpontunknak megfelelően a politika és társadalom kapcsolatának alakulásával foglalkozva hangsúlyt kapott az, hogy a politikai intézmények által szabályozni és megoldani kívánt konfliktusok milyen módon keletkeztek a vizsgált időszakban. A társadalmi törésvonalak azokat a legfontosabb konfliktusokat jelenítik meg, melyek a társadalomban a politikai alternatívákat illetően léteznek, illetve létezhetnek. Az e célra szolgáló politikai intézmények – például a pártok – döntően a törésvonalak alapján szerveződve próbálják a választók érdekeit képviselni, s ezzel a választókat maguk mellé állítani.

A 20. századi európai politikai fejlődés szempontjából a következő társadalmi törésvonalakat tekinthetjük a legfontosabbnak: a vallási törésvonal, az etnikai törésvonal, az osztálytörésvonal, a regionális törésvonal és a megelőző rendszerhez és a status quóhoz való viszony alapján kialakult törésvonal. A törésvonalak ezen rendszere természetesen nem volt érvényes a 20. századi diktatúrákra, melyekben emellett igazi értelemben vett pártok sem léteztek.

A 20. század során csökkent az egyházak befolyása az emberek mindennapi életére, ami például kifejeződött a vallási szertartásokon való részvétel gyakoriságának csökkenésében. Ennek ellenére a vallás továbbra is megmaradt olyan fontos társadalmi törésvonalnak, mely kihat a politikai folyamatokra. Sőt, a szekularizáció maga teremtett új hasadást a vallásos és nem vallásos – esetleg vallásellenes – társadalmi csoportok között. Mindazonáltal az egyes társadalmakon belül a vallási alapú konfliktusok erőssége jelentősen eltért, s nem utolsósorban attól függően változott, hogy katolikus, protestáns vagy vegyes vallási megoszlású társadalmakról volt szó.

Az etnikai jellegű törésvonalak jelentősége mindenekelőtt a nemzetfejlődés történeti sajátosságaival függött össze. Különösen Kelet-Közép-Európában és Délkelet-Európában a nemzeti és az állami keretek nem egyeztek meg, hanem többé-kevésbé egységes nemzetállamok helyett soknemzetiségű alakulatok jöttek létre. Ennek következtében itt az ilyen jellegű politikai konfliktusok jelentősége a 20. század elején és a két világháború között is lényegesen nagyobb volt, mint a sokkal homogénebb etnikai összetételű Nyugat-Európában. A második világháborút követő évtizedekben az elemzők gyakori várakozásai ellenére az etnikai-nyelvi jellegű törésvonalak nem szorultak teljesen háttérbe az osztályvagy a gazdasági szerkezet okozta társadalmi konfliktusok mellett. Sőt, az 1970- es években Nyugat-Európában – majd az 1990-es években Kelet-Közép- és Dél- kelet-Európában – egyenesen nőtt az etnikai konfliktusok jelentősége.

A 19. század végén és a 20. század első felében az európai társadalmakat jellemző széles vagyoni és jövedelemkülönbségek jelentős szerephez jutottak a politikai pártok szerveződésében. A 19. század végén megalakult szociáldemokrata pártok eleve mint osztálypártok jöttek létre, s a választójog kiterjesztésével választói bázisuk szélesedett. A társadalmi rétegződés alakulásának és a jóléti állam tevékenységének megismert tendenciái – elsősorban a jövedelemkülönbségek mérséklődése – nyomán az 1950-es évektől sokan az osztálykonfliktusok jelentőségének csökkenését jósolták az ipari társadalmakban. Bár ez valamelyest bekövetkezett, az osztályalapú törésvonal sem vált jelentéktelenné a második világháború után Nyugat-Európában.

Az ipari forradalom nyomán felgyorsult urbanizáció – amit szintén külön fejezet tárgyalt – a falvakétól jelentősen eltérő életkörülményeket és kultúrát hozott létre. Ennek politikai következményei is voltak, például az első világháborút követő forradalmak időszakában, amikor a nagyvárosi tömegmobilizációval és baloldali radikalizmussal szemben a falvak lakossága jórészt mozdulatlan maradt. Azonban nem csupán vidék és város között léteztek politikai jellegű konfliktusok, hanem egész régiók között is: a 20. század során mindvégig erősek voltak az ilyen vonások a nagy területi fejlettségi különbségekkel rendelkező Olaszországban.

A megelőző rendszerhez való viszony különösen fontos törésvonallá vált az 1990-es évektől a posztkommunista országokban, ezek közül is elsősorban azokban, ahol a diktatúra tárgyalások útján, s nem forradalom vagy tömegmozgalmak révén szűnt meg. A kommunista elit jórészt elkerülte a felelősségre vonást, de emellett befolyását és hatalmát is sok területen – például a gazdaságban vagy a médiában – átmentette az új rendszerbe. A megőrzött gazdasági és más privilégiumok eltorzították a politikai versenyt, előnyöket biztosítva a volt kommunista elitnek és a velük politikai téren együttműködőknek. Ez volt az alapja annak, hogy a kommunista diktatúrához és annak haszonélvezőihez való viszony az 1990-es években fontos politikai törésvonallá vált az új demokráciákban.

A törésvonalak mentén megszerveződő társadalmi erők akkor alakíthatják megfelelően a politikát, ha a népképviselet megfelelően működik, s a választók akarata a parlamentben is kellően megjelenik. Ez nagymértékben függ a választójogtól és a pártok működésétől, így ezek történeti alakulását is figyelemmel követtük. A nyugat-európai pártok legfontosabb típusai az általános választójog megteremtésének időszakában – vagyis a 20. század elején – jöttek létre, s ezt követően a kialakult pártrendszer hosszú ideig sok tekintetben stabil maradt. Az 1960-as és 1970-es évektől jelentős változások következtek be a választói magatartásban és a pártrendszerekben. Nemcsak a meglévő pártok közötti erőviszonyok tolódtak el, hanem teljesen új programmal fellépő pártok is megjelentek. Az „új politika" képviselőinek jó példáit jelentik az 1970-es évektől Nyugat-Euró- pa minden országában megalakult zöld pártok.

A század végének valószínűleg legfontosabb európai politikai fejleménye a kommunista rendszerek bukása, s nyomukban új politikai rendszerek létrejötte volt. Ez összességében a nyugat-európai demokratikus rendszerekhez való konvergenciát jelentett a térségben: számos demokratikus intézmény átvétele mellett a Nyugat-Európában létező pártcsaládok képviselői megalakultak a posztkommunista országokban is. Ugyanakkor a pártok hasonló névválasztása gyakran eltérő politikai irányultságot takart, ami önmagában is mutatja, hogy nyugat-európai összehasonlításban figyelemre méltó sajátosságokkal bírtak az új rendszerek. A törésvonalak kevésbé szilárd jellegével függött össze, hogy az új posztkommunista pártrendszerek – sőt politikai rendszerek – kitűntek változékonyságukkal: nemcsak a nyugat-európai viszonyokkal összehasonlítva voltak instabilak, hanem a demokratikus átmenetet megélt más európai országok pártrendszereivel összevetve is.

◄ TÉR ÉS NÉPESSÉG ► Az európai városfejlődésnek az első világháború végétől az 1970-1980-as évekig tartó időszakát gyakran az urbanizáció modern periódusának nevezik. Ezt megelőzően szokás az ipari városok koráról beszélni, míg a 20. század utolsó két-három évtizedének városfejlődését – legalábbis Nyugat- Európában – a posztindusztriális jelzővel illetik.

Európa városfejlődését az első világháború utáni mintegy fél évszázadban – hasonlóan 19. század urbanizációjához – a városok gyors expanziója és egyben a városi lakosság arányának nagy ütemű növekedése jellemezte. Az urbanizáció előrehaladása ellenére a 20. század közepén a legtöbb európai országban a népesség kisebbik része élt városokban, s az urbanizáltság fokában a kontinensen meglévő jelentős eltérések is fennmaradtak. A második világháború után Európa lakosságának koncentrációja összességében tovább folytatódott, azaz mind többen éltek sűrűn lakott övezetekben. Közelebbről szemügyre véve az egyes évtizedeket és régiókat, jelentős eltéréseket látunk azonban a városfejlődés dinamikájában.

A második világháború után Európa leginkább urbanizált országaiban olyan változások is bekövetkeztek, melyek ellentétesek voltak a lakosság egyre fokozódó térbeli koncentrációjával. Az 1950-es éveket, illetve az addig terjedő időszakot még széleskörűen úgy tekintik, mint amikor a népesség centralizációja minden tekintetben érvényesült: a falvakból a városokba áramlás tendenciája látható, a nagyobb városok népessége gyorsabban nőtt, mint a kisebbeké, s az egyes városokon belül a központi kerületek jobban vonzották a népességet, mint a külső részek. Ezzel szemben az 1960-as évtizedet a leginkább iparosodott országokban gyakran úgy ábrázolják, mint a szuburbanizáció fénykorát: ekkor a városok külső, kertvárosi jellegű részei gyorsabban fejlődtek, mint a belső mag. A következő, az 1970-es évtizedet az úgynevezett ellenurbanizáció megindulása időszakaként jellemzik, mivel több országban a legnagyobb városok növekedési dinamikája csökkent, s a szuburbán jellegű részek határai mindinkább kitolódtak: korábban önálló városokat és falvakat is magukba foglaltak, melyek nem álltak olyan szoros és közvetlen kapcsolatban a városközponttal, mint a klasszikus kertvárosi részek. Végül az 1980-as években Nyugat-Európában sok helyütt jelei mutatkoztak a nagyvárosok egyfajta revitalizációjának, népességvonzó képességük erősödött, amit reurbanizációnak is neveznek. Mindazonáltal hangsúlyozni kell, hogy ez a periodizáció csak hozzávetőleges érvényű, s még Nyugat-Euró- pában sem mindenütt jelentkeztek ezek a folyamatok, más régiókban pedig teljesen hiányoztak. Az ellenurbanizáció eleve hiányzott Közép-Kelet-Európában, ahol egészen a rendszerváltozásig töretlenül folytatódott a lakosság városokban való koncentrációja, bár az még így sem érte el a nyugat-európai szintet.

A század végére erősen megváltoztak az európai városok fejlődésének keretfeltételei. Nőttek a városok irányításának és fenntartásának problémái, mivel a városi társadalmakat erősödő heterogenitás jellemezte a lakosság jövedelemeloszlásának egyenlőtlenebbé válásával, s a szegénységben élők arányának emelkedésével. A bevándorlás nyomán szintén fokozódott az etnikai és kulturális differenciálódás a városi lakosságon belül. Ezek a változások először és legerősebben a nyugat-európai városokban jelentek meg, de később a kontinens többi részén – így a rendszerváltozás után a kelet-közép-európai régióban – is érezhetővé váltak.

Minden nehézség ellenére az európai városoknak – nem utolsósorban tudatos városfejlesztési erőfeszítések révén – sikerült megőrizniük történelmi sajátosságaik jó részét. Ezek közé tartozik, hogy többségük sajátos külső megjelenéssel, jelentős történelmi építészeti örökséggel rendelkezik, míg más kontinenseken a korai időkből származó negyedek csak ritkán és mozaikszerűen maradtak fenn. Az amerikai, ázsiai és más városokkal szemben különbséget jelentenek a térhasználat sajátosságai is. A városközpontok a 20. század során összességében megőrizték funkcionális sokszínűségüket: nemcsak üzleti központként működtek, s közigazgatási vagy más középületeknek adtak helyet, hanem lakóhelyként is funkcionáltak. Bár az urbanizáció jelentősen előrehaladt Európában is a 20. század második felére, de e sajátosságok nagy része az európai városok nemzetközi viszonylatban összességében mérsékelt növekedésének eredménye volt.

◄ KULTÚRA ÉS VALLÁS ► A kultúra szerteágazó jelenségének csupán néhány aspektusával foglalkozhattunk munkánkban, mely így a vallás, a tudás, s különösen az identitás és az értékek 20. századi történeti változásait inkább csak érintette, mint átfogóan ábrázolta. Az oktatási rendszer és a vallási-egyházi intézmények kiemelt figyelmet érdemelnek, hiszen ezek a kultúra művelését, közvetítését, továbbadását tekintik kiemelt céljuknak.

Az oktatási rendszerek fejlődése három nagy, részben egymást átfedő szakaszban ment végbe Európában a 19. század második felétől. 1. Az első szakasz nagyjából az 1870-es évektől az első világháborúig tartott, amikor kiépült az oktatási rendszerek állami ellenőrzése. A korábban domináns egyházi iskolák – változó mértékben – továbbra is fennmaradtak, de jelentőségük halványult. Az állam fokozott szerepvállalása számos területen jelentkezett: törvények írták elő az iskolakötelezettséget, az alapfokú oktatási intézmények számát sokszorosára növelték, hogy az egyik legfontosabb célt, az analfabetizmus visszaszorítását megvalósítsák. Az állam kialakította oktatási bürokráciáját, melynek célja volt az iskolakötelezettség betartatása, az iskolarendszer fejlesztése mellett az oktatás tartalmának meghatározása, illetve egységesítése is. 2. Az első világháború után a felsőbb szintű iskolák mind szélesebb rétegeket fogtak át. Ezt elősegítették a duális iskolarendszer felszámolására tett erőfeszítések: a népiskolák és a magasabb szintű iskolákra előkészítő intézmények párhuzamosságának megszüntetésével az egységes elemi iskolák lehetővé tették a magasabb szinten – például a gimnáziumokban – való továbbtanulást. Ugyanakkor a középiskolákban tanulók aránya csak a második világháborút követő évtizedekben emelkedett jelentős szintre. Ugyancsak ekkor egységesült – bár nem minden országban – az alsó-középfokú oktatás. 3. A felsőoktatás expanziója a második világháború után következett be. Megváltoztak az egyetemekre való bejutás feltételei, s ezzel párhuzamosan megszűnt a felsőoktatás elit jellege. Ezenkívül nagyban emelkedett a női hallgatók száma. A korábbihoz képest ugyancsak megváltozott a tudományágak aránya az egyetemeken, már csak azért is, mert bővült a tanulható tárgyak választéka.

A 20. század során Európa vallási térképe a korábbi évszázadok örökségét tükrözte, s bár kisebb szekták vagy új vallási irányzatok megjelentek, nagy változások a különböző felekezetek megoszlásában nem következtek be. Jelentősen átalakult azonban a vallások és az egyházak, valamint a társadalom viszonya. Ezt a változást gyakran a szekularizáció fogalmával írják le. A szekularizáció dinamikájának legkézenfekvőbb mutatója a felekezeteken kívüliek arányának alakulása. A század második felében minden országban csökkenést tapasztalunk a magukat vallásosnak nevezők körében, bár jelentősek voltak az eltérések az egyes társadalmak között, mind a kiinduló helyzetet, mind pedig a változás mértékét illetően. Hasonló tendenciák láthatók a keresztelések, az egyházi esküvők, a templomba járás gyakorisága terén.

Ugyanakkor az Istenben való hit az ezredfordulón is az európai országok lakosságának többségét jellemezte, vagyis túlzás lenne általános hit nélküliségről beszélni. Az egyházak befolyása kétségkívül csökkent a 20. század második felében szerte Európában, de még a század végén is jelentős maradt. Különösen a katolikus országokban bizonyos magánéleti események – keresztelés, házasságkötés – a polgárok nagy többsége számára elképzelhetetlenek voltak egyházi közreműködés nélkül.

Az identitások történelmileg egyik legjelentősebb formájának, a nemzeti identitásnak a 20. századi alakulását követve kiemeltük, hogy a nemzet fogalmát hagyományosan eltérő jelentéssel ruházzák fel Európa különböző részein. Nyu- gat-Európában – s különösen a francia és angol nyelvű országokban – a nemzet elsősorban földrajzi-politikai, s nem etnikai vagy nyelvi tartalmat hordoz, s az alapvető azonosító jegye egy politikai-területi formáció, az állam. Ezzel szemben Közép- és Kelet-Európában a nemzet hagyományosan a közös nyelvvel, kultúrával, esetenként azonos történelmi tapasztalatokkal áll kapcsolatban. Itt az állam és a nemzet vagy nemzetiség fogalmai elválnak egymástól, a nemzethez tartozók más, környező vagy akár távolabbi államokban is élhetnek, függetlenül állampolgárságuktól.

A 19. század során a nemzetállamiság elve jelentősen teret nyert, mindazonáltal csak részlegesen valósult meg Európában. Az első világháborút követő rendezés tovább vitte előre a nemzeti önrendelkezés folyamatát, de az újonnan létrejött államhatárok gyakran maguk is vitathatóak voltak. Ezért a két világháború közötti időszak európai történelmének egyik legfontosabb konfliktusforrásává a nemzetiségi probléma vált. A második világháború után Európa továbblépett a nemzetállamok megvalósítása terén, de ez lényegesen eltérő módon történt, mint az első világháború után. Míg korábban a határok újrahúzását alkalmazták kiterjedten, addig a második világháborút követően etnikumok nagyarányú kitelepítése volt a fő módszer.

A második világháború utáni Európában az etnikai problémák jelentősége kétségkívül mérséklődött a század első feléhez képest. Egyrészt csökkent a kisebbségben élők száma és aránya. Ezenkívül a második világháború jó időre diszkreditálta a nacionalizmust és a nemzeti törekvéseket, s felértékelte a szup- ranacionális intézményeket. Nyugat-Európában széles körben terjedt az a gondolat, hogy a kontinens egy sor gazdasági és politikai problémájának megoldását szolgálhatja a nemzetállamokat meghaladó, szupranacionális intézmények létrehozása. Ezenkívül a nagyhatalmi szembenállás szintén lefojtotta a kisebb nemzetek önrendelkezési vágyait, hiszen a status quo megváltoztatása több esetben a nagyhatalmak közötti hozzávetőleges egyensúly miatt sem tűnt elérhetőnek. Európa keleti és déli részén a diktatúrák eleve nem tették lehetővé a nemzeti törekvések nyílt megfogalmazását. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a nemzeti kisebbségek önállósági törekvései megszűntek, mint azt számos nyugat-európai és délkelet-európai példa is mutatta.

Az Európában bekövetkezett értékváltozásokra szisztematikus információkkal csak a század utolsó évtizedeire vonatkozóan rendelkezünk. Egy jellemző megfogalmazás a materiálisról a posztmateriális értékekre való átmenetben jelölte meg a folyamat lényegét. A második világháború utáni társadalmi változások – különösen a gazdasági jólét növekedése, a javuló informálódási és növekvő oktatási lehetőségek, a nemzetközi stabilitás – széles körben átalakították a lakosság értékprioritásait az ipari társadalmakban. Mindezek a folyamatok ahhoz vezettek, hogy a polgárok az anyagi jólétet magától értetődőnek tartották, s az immateriális, nem anyagi jellegű értékek nagyobb jelentőséget kaptak. Ezért a fejlett országok polgárai növekvő mértékben új értékorientációt kezdtek követni, melyben az egyéni szabadság és önmegvalósítás, a közügyekben való újszerű részvétel és általában a széles értelemben vett életminőség fontos szerepet kapnak. Ennek nyomán a közösséggel kapcsolatos értékek az 1960-as évektől mindinkább visszaszorultak az egyéniség kiteljesítését szolgáló értékek javára. Mivel utóbbiak nem csak posztmaterialista formát ölthetnek, más társadalomkutatók inkább individualizációként írják le ezt a változást. Az individualizáció egyrészt a társadalmi miliőkről való leválást jelenti, mint az ipari munkásosztály, a kispolgárság vagy a parasztság értékvilágának elhagyását. A hagyományos közösségek és társadalmi intézmények – család, rokonság, nemzet, egyház, szakszervezet – befolyása szintén csökkent az egyénre. Több fejezetben láttuk e folyamat konkrét megjelenését, mint a családon belüli hagyományos szerepek oldódása vagy a szekularizáció.

Interpretációk értéke: hídverés elmélet és empíria között

A 20. század társadalmi változásainak egymással versengő interpretációi közül a bevezetésben hármat tárgyaltunk kiemelten. Ezek véleményünk szerint kitűnnek a többi közül, mivel Európa társadalmi sajátosságaira koncentrálnak, s eközben kísérletet tesznek arra, hogy elméleti kiindulópontjukat és feltevéseiket széles körű történeti anyag felhasználásával igazolják. Csupán emlékeztetőül felidézzük, hogy ez a három interpretáció Hartmut Kaelble, Colin Crouch és Göran Therborn nevéhez fűződik. Kaelble az európai – főként nyugat-európai – társadalmak közötti hasonlóságok fokozódása mellett érvelt a 20. század során, előrevetítve egy sajátos európai társadalom kialakulását.1 Crouch a 20. század közepén Nyugat-Európában kialakult „társadalmi kompromisszum", azaz a különböző társadalmi intézmények és hatalmi centrumok közötti egyensúly létrejöttét konstatálta, s ennek mibenlétét, valamint későbbi sorsának alakulását írta le.2 Therborn pedig a modernitás megjelenési formáit és alakváltozásait követte nyomon a 20. század második felében.3

Az Európa történelmével és szociológiájával foglalkozó munkák egyik alapvető problémája a kontinens egységének és sokszínűségének megragadása. Lehetséges-e egyáltalán egységként kezelni a kontinenst, s amennyiben igen, milyen érvek szólnak emellett? Milyen korszakokban mely társadalmakat foglalt magában egy ilyen Európa? Vagy inkább az Európán belül kétségkívül létező társadalmi különbségeket célszerű hangsúlyozni? Ezeknek a valóban messzire vezető kérdéseknek a megválaszolása nemcsak Kaelble munkájának áll középpontjában, hanem számos más tanulmány foglalkozott már ezzel. A német történész azonban hosszú távon – az egész 20. századon keresztül – vizsgálja meg az európai társadalmak hasonlóságainak és különbségeinek alakulását.

A társadalmak közötti hasonlóságok növekedésének számos jele van a 20. századi Európában. Részben Kaelble nyomán, részben az ő munkáján túl, jó néhányat bemutattunk ezek közül. Csupán példákat említve, megfigyelhetőek olyan hosszabb időszakok, amikor a nyugat-európai társadalmak között csökkentek az eltérések a mortalitás, a házasságkötési szokások, a jóléti kiadások, a társadalombiztosítási lefedettség, a gazdasági fejlettség, a fogyasztási szokások és szerkezet, vagy a foglalkozási szerkezet terén.

A társadalmi divergencia Nyugat-Európában sem volt mindent egyformán átfogó és különösen nem volt egyenes vonalú jelenség. Léteztek olyan társadalmak, melyek kevésbé vettek részt ebben a folyamatban. A jelek szerint a „nagy boom" idején – a század harmadik negyedében – felgyorsuló konvergencia az 1970-es évek közepétől jórészt kifulladt, s ekkortól több területen – a gazdasági növekedés, a jövedelemegyenlőtlenségek stb. – a különbségek fokozódása került előtérbe még Nyugat-Európában is.

Különösen szembetűnő az, hogy az egységesülés a század jelentős részében nem terjedt ki Európa keleti és délkeleti részének társadalmaira. A század első évtizedében még látjuk azt, hogy ezek – de legalábbis a kelet-közép-euró- pai társadalmak – szintén részt vettek az akkor egyébként Nyugat-Európában is vontatottabb egységesülési folyamatban. Mint több területen dokumentáltuk, a kommunista hatalomátvétel véget vetett ennek a trendnek, s kezdetben csak a politikához közvetlenül kötődő területeken, majd másutt is a divergencia erősödött meg. Léteztek ugyan olyan vonások is, melyek kivételt jelentettek ebből a szempontból, ezek jelentősége azonban összességében messze elmaradt a divergens folyamatokétól. A rendszerváltás után számos társadalmi területen meghökkentően gyorsan megjelentek Kelet-Közép-Európában is a korábban Nyugat-Euró- pára jellemző minták: a legmarkánsabb ilyen folyamatok valószínűleg a demográfiai és családfejlődés terén láthatóak.

Mindehhez szorosan kapcsolódik Európa és a többi kontinens – különösen pedig Európa és más fejlett ipari társadalmak – különbségeinek problémája. Bár ezzel csak érintőlegesen foglalkoztunk, mindenképpen Európa társadalmainak sajátos vonásai közé tartozik a sajátos családformálódási minta, a kiterjedt jóléti állam, s a társadalmi egyenlőtlenségek viszonylag alacsony foka.

Összességében munkánk igazolta, hogy Kaelble megközelítése kiválóan alkalmazható Európa modern kori társadalomtörténetének tanulmányozása során. Nincs olyan Európa 20. századi társadalomtörténetét átfogóan megközelítő munka, mely lemondhatna az egyes társadalmak közötti különbségek és hasonlóságok időbeli változásának, dinamikájának vizsgálatáról, ami pedig egyet jelent Kaelble kérdésfeltevésével, a társadalmi konvergenciák és divergenciák elemzésével.

A különböző társadalmi csoportok és intézmények jellemzőinek és viszonyának tanulmányozása alapvető fontosságú feladat Európa 20. századi társadalomtörténetének feldolgozása során. Ez számunkra is meghatározta a társadalmi egyenlőtlenségek, a jóléti állam kialakulásának és változásának, a szakszervezeti mozgalom, a munkakörülmények, a politikai intézmények és más társadalomtörténeti jelenségek változásának bemutatását. A század közepét követő két-há- rom évtized nyugat-európai viszonyai Crouch interpretációjában több tekintetben kivételesnek tekinthetők, amit saját – részben azonos területeket átfogó –, áttekintésünk is megerősített. A családi életben visszatérés következett be a korábbi, hagyományos szerepekhez, a természetes szaporulat megugrott, a gazdasági növekedés üteme történelmi csúcsot ért el, a társadalmi szolidaritás intézményei nagy ütemben épültek ki, a jövedelmi különbségek mérséklődtek, minden társadalmi réteg fogyasztása dinamikusan bővült, s jellegében is átalakult.

Vizsgálatunk szintén alátámasztja Crouchnak azt az állítását, hogy a század második felében Nyugat-Európában a legfontosabb társadalmi intézmények közötti viszonyokban fontos eltolódások zajlottak le. A hagyományos társadalmi intézmények, mint a család és az egyházak gyengülését a megfelelő fejezetekben részletesen dokumentáltuk. A családformák pluralizálódása, vagyis a házasságon kívüli kapcsolatok és születések növekedése mindenképpen ide tartozik, a válások és a házasságot nem kötők számának növekedésével egyetemben. Szintén bemutattuk a vallásos értékek, az egyház szerepének visszaszorulását a század során. Ezzel párhuzamosan zajlott a társadalomszerkezet átalakulása, mely más tényezőkkel együtt a munkavállalói pozíciók gyengülését eredményezte. Különösképp megmutatkozott mindez a munkavállalók és a munkaadók, illetve tőketulajdonosok közötti erőviszonyok megváltozásában.

Crouch tehát alapvető fontosságúnak tartja a nyugat-európai „társadalmi kompromisszum" létrejötte szempontjából a rendezett, korlátozott és strukturált sokszínűség kialakulását. Nyilvánvaló, hogy Kelet-Közép-Európában mindez nem alakult ki a század közepén. Ellenkezőleg, olyan rendszerek jöttek létre, melyek fontos céljuknak tartották a társadalmi egyensúlyok fennálló rendszerének megszüntetését, mivel azok korlátozták saját uralmi törekvéseiket. Ennek megfelelően már a korai időszakban frontális támadást hajtottak végre a Crouch által a tradicionális közösségek fontos tényezőinek tekintett egyházak ellen, de számos intézkedés és átalakulási folyamat a család hagyományos intézményeit is gyors ütemben lazította fel. Így tehát azt mondhatjuk, hogy ugyan Crouch közvetlenül nem foglalkozik a kelet-nyugati társadalmi megosztottság kérdésével, munkája mégis bizonyítékokat szolgáltat ennek második világháború utáni erősödésére. Nyitott kérdés mindazonáltal az, hogy a 20. század végén, amikor a társadalmi kompromisszum rendszerét Nyugat-Európában is megrázkódtatások érték, ez miként hatott az Európán belüli, kelet-nyugati különbségek alakulására. Bár a rendszerváltás után Kelet-Közép-Európában egy sor olyan intézmény jött létre, mely a nyugat-európai társadalmi kompromisszum megteremtésének irányába mutatott, a régióban még két évtizeddel a rendszerváltás után sem találunk olyan országokat, melyek a „társadalmi kompromisszum" jegyeit mutatnák fel, vagyis melyekben a kapitalizmus, a tradicionális társadalom és a polgári jogok egyensúlya jött létre. Ez azonban a nyugat-európai változások fényében már eleve nem olyan feltűnő sajátosság, mint volt három-négy évtizeddel korábban.

Therborn – mint a bevezetésben láttuk – a modernitást úgy jellemzi, mint ami magában foglalja a jövőre vonatkozó pozitív várakozásokat, az emberi-társadalmi képességek és lehetőségek nagyra becsülését, az egyénre és annak társadalomhoz való viszonyára vonatkozó elképzelések drámai átalakulását és hasonló, kulturális és filozófiai vonatkozású átalakulások sorát. Az európai modernitás 20. századi – illetve második világháború utáni – szakaszának vizsgálatát azonban maga is sokkal inkább a társadalom- és gazdaságtörténet hagyományos területein folytatja. Ezek egy részén valóban végbementek olyan változások, melyek jól illeszkednek a modernitás-posztmodernitás törésvonalakhoz. A családszerkezetnek Nyugat-Európában az 1960-as évektől végbement átalakulása meggyőzően interpretálható úgy, mint a modernitás családi viszonyainak meghaladása. Szintén szerepet kaphat – és a megfelelő fejezetben kapott is – a mo- dernitás-posztmodernitás váltás a 20. század végi társadalmi egyenlőtlenségek és társadalmi szerkezet átalakulásának értelmezésében és bemutatásában, bár ezen a téren más fontos jelöltek is vannak – mindenekelőtt a posztindusztriális társadalom elméletét értve ez alatt.

Therborn megközelítésének talán legfontosabb hiányossága a 20. századi európai társadalomtörténet értelmezése során az, hogy nem képes megfelelően megragadni az Európán belüli különbségeket. Therborn nem utolsósorban a „dicsőséges évek" (glorious years) vizsgálatára alapozza munkáját, mely alatt a demokratikus-kapitalista Nyugat-Európa és a kommunista Kelet-Európa párhuzamos gazdasági-társadalmi fellendülését érti. Így Therborn feltételezi azt, hogy Európa mindkét felén egyformán – vagy legalábbis hasonló mértékben – lejátszódott az anyagi gyarapodás, beleértve az életszínvonal növekedését. Míg Crouch a század közepi társadalmi kompromisszumot közös intézményi tényezők meglétéhez is köti, addig Therborn csak korlátozott számú gazdasági-társadalmi tényezőre alapozza tézisét.

Áttekintésünk a legkevésbé sem igazolta Therborn feltételezését a „dicsőséges évek" párhuzamos meglétéről Nyugat-és Kelet-Európában. Még ha a polgári jogok érvényesülése terén meglévő nyilvánvaló, s a kommunista rendszerek első szakaszában különösen nagymérvű deficittől el is tekintünk, sem a gazdasági növekedés, sem a tömegfogyasztás mintái, vagy az életesélyek alakulása (halandóság) nem igazolják azt, hogy Kelet-Közép-Európa képes volt a nyugateurópaihoz hasonló fejlődést produkálni. Ellenkezőleg: mint láttuk, ezeken az életminőséget alapvetően befolyásoló területeken úgyszólván mindvégig nőtt a régió lemaradása nemcsak Északnyugat- vagy Közép-Európa, hanem Dél-Euró- pa mögött is.

Meggyőzőbb Therborn azon kísérlete, mely Európán belül az értékorientációk közös vonásait próbálja kimutatni: a vallással, a nemzetállammal és a tudománynyal szembeni szkepszis véleménye szerint éppúgy ide tartozik, mint a szociális biztonság közösségi szavatolásának fokozott igénye. Ezeken a területeken saját áttekintésünk is hasonló eredménnyel járt, s így érveket szolgáltatott az európai társadalmak közös vonásainak megléte mellett, jóllehet azzal alig foglalkoztunk, hogy ezek a sajátosságok hogyan viszonyulnak az Európán kívüli világ fejlődéséhez.

Ezen egyezések ellenére Therborn interpretációja összességében eltúlozza az Európán belüli hasonlóságokat. Valószínűleg a modernitás középpontba állítása maga is hozzájárul ehhez az eredményhez, hiszen az nyugaton és keleten egyaránt megjelent. A közös modernitás hangsúlyozása azonban olyan nagyfokú absztrakció, ami már elfogadhatatlanul egybemossa a második világháború utáni Európában meglévő társadalmi különbségeket: a modernitás keveset mond annak tartalmáról. Így azt mondhatjuk, hogy a modernitás fogalma és a hozzá kapcsolódó elmélet több tekintetben alkalmazható a 20. századi Európa társadalomtörténetének ábrázolása során, de az itt bemutatott és értékelt három megközelítés közül a legkevésbé hasznosnak bizonyult.