Ugrás a tartalomhoz

Görög–római szöveggyűjtemény

Németh György (2011)

Osiris Kiadó

129. fejezet - 127. HÁBORÚ IUGURTHA ELLEN

129. fejezet - 127. HÁBORÚ IUGURTHA ELLEN

Sallustius: Iugurtha (Részletek).

Kr. e. 112-105

  1. Memmius néptribunus beszéde:

  1. ... Minthogy ez idő tájt Memmius Róma egyik legnevesebb, leghatásosabb szónoka volt, illő, hogy a sok közül egyik beszédét ideiktassam, mégpedig azt, amelyet Bestia visz- szatérte után a népgyűlésben tartott, ilyenformán:

  2. „Sok minden elvenné a kedvem attól, hogy előttetek beszéljek, polgárok, ha államunk szeretete nem állna fölöttük: a nemesi klikk hatalma, a ti birkatűrésetek, a jog- fosztottság, s leginkább az, hogy a becsületesség nagyobb veszélyt kelt, mint tiszteletet. Mert azt restellem elmondani, mennyi fricskát kaptatok a legutóbbi tizenöt évben egy maroknyi gőgös nemestől, milyen rút, milyen bosszulatlan halált haltak védelmezőitek, hogyan torzította el lelketeket a tétlenség és az elbutultság, hiszen még most sem álltok a talpatokra, mikor ellenségeitek a kezetekben vannak, még most is féltek tőlük, pedig ők retteghetnének tőletek. De ha százszor így van is, lelkem arra hajt, hogy a klikk hatalmával szembeszálljak. Legalább megpróbálok élni az atyámtól örökölt szabadsággal. Hogy hiába cselekszem-e, vagy haszonnal, az rajtatok múlik, polgárok.

Nem arra buzdítalak én, hogy fegyverrel keljetek fel a jogtalanság ellen, miként any- nyiszor tették őseitek. Nincs szükség erőszakra, nincs szükség kivonulásra. Tulajdon viselkedésük buktatja meg őket. Mikor megölték Ti. Gracchust, akiről azt állították, hogy egyeduralomra tör, a római nép ellen folytattak vizsgálatokat; majd C. Gracchus és M. Fulvius meggyilkolása után szintén a ti soraitokból végeztek ki sokakat a börtönben: szeszélyük vetett véget mindkét vérengzésnek, nem a törvény. Persze »egyeduralomra törekvés* visszaállítani a nép jogait, s »jogos cselekedet« az, amit polgárvér ontása nélkül lehetetlen megtorolni. A korábbi években csöndben dohogtatok a kincstár kifosztása miatt, vagy mert szabad királyok és szabad népek néhány nemesnek fizettek adót, s az övék volt minden dicsőség és minden vagyon. De kevesellték, hogy ilyen gaztetteket büntetlenül vihetnek végbe, így végül törvényeinket, méltóságotokat, isteni és emberi jogaitokat ellenségeitek kezére játszották. S még csak nem is szégyellik, nem is bánják: fennhéjázva pöffeszkednek szemetek előtt, főpapi és consuli tisztüket, diadalmeneteiket hány- torgatják; mintha valami megtiszteltetéshez jutottak volna, s nem rablózsákmányhoz. Pénzen vett szolgák nem viselik el, ha uruk igazságtalanul bánik velük; ti, polgárok, akik uralomra születtetek, egykedvűen tűritek a szolgaságot? Hát kik ezek, akik markukban tartják az államot? Elvetemült, véres kezű, farkasmohóságú, mindenkinél ártalmasabb, mindenkinél dölyfösebb gonosztevők, akiknek becsület, rang, kegyelet, egyáltalán, minden tisztes és tisztességtelen dolog csak vagyonszerzésre jó. Egy részük attól érzi magát biztonságban, hogy néptribunusokat gyilkolt le, mások attól, hogy igazságtalan pereket folytattak, de a legtöbben attól, hogy vérfürdőt rendeztek köztetek. Egyszóval minél hit- ványabbul jártak el, annál nagyobb biztonságban vannak. Félhettek volna gazságuk miatt, de meghunyászkodásotok magára vette a félelmet; őket pedig eggyé forrasztotta, hogy ugyanazt szeretnék, ugyanazt gyűlölik, ugyanazt rettegik. A tisztességesek között ez baráti szövetség, de a gazemberek között klikk.

Azt mondhatná erre valaki: »Hát mit javasolsz?« Büntessük meg azokat, akik az állam ügyét elárulták az ellenségnek. De nem fegyverrel, nem erővel – ezt méltatlanabb volna nektek megcselekedni, mint nekik elszenvedni –, hanem törvényes vizsgálat és Iugurtha tanúvallomása alapján. Mert ha csakugyan megadta magát, engedelmeskedni fog parancsaitoknak, ha viszont fütyül rájuk, láthatjátok, miféle békekötés vagy meghódolás az, amelyből Iugurthának gaztetteiért büntetlenség, néhány hatalmasnak óriási vagyon, az államnak pedig kár és gyalázat jut. Vagy talán még most sem laktatok jól uraskodásukkal, és a mi korunknál jobban szeretitek azokat az időket, amikor hatalom, tartományok, törvények, jogok, bíráskodás, háború és béke, egyáltalán, minden isteni-emberi rendelés a kevesek kezében volt, ti pedig, a római nép, akiket ellenség nem győzött le, minden nép urai, megelégedtetek a puszta életetekkel? Mert ugyan ki merte közületek lerázni a szolgaságot? Bár azt hiszem, nincs nagyobb gyalázat egy férfi számára, mint ha bosszulatlanul tűri el a sértést, én mégis nyugodtan elviselném, hogy megbocsássatok a legnagyobb gonosztevőknek is, mivel ők is római polgárok, ha ez az irgalmasság nem fordulhatna vesztetekre. Mert galádságukban nem érik be azzal, hogy garázdálkodásuk büntetlen marad, ha nem veszitek el tőlük a további garázdálkodás lehetőségét; és titeket is örökké nyugtalanítana annak a tudata, hogy szolgálnotok kell, vagy fegyverrel meg kell védenetek szabadságotokat. Mert mit remélhetünk az adott szótól vagy a kibéküléstől? Ők uralkodni akarnak, ti pedig szabadok lenni, ők elkövetni akarják a jogtalanságokat, ti pedig meggátolni: végül is szövetségeseinkkel úgy bánnak, mint az ellenséggel, az ellenséggel úgy, mintha szövetséges volna. Létezik két ilyen eltérő szándék között béke vagy barátság?

Ezért intelek, buzdítalak benneteket: ne hagyjatok ekkora gazságot büntetlenül. Nem az államkincstárból sikkasztottak, s nem a szövetségesek pénzét rabolták el erővel – ezek is súlyos bűnök, mégis úgy megszoktuk őket, hogy már csak legyintünk rájuk. De most a legádázabb ellenségnek árulták el a senatus tekintélyét, elárulták a ti hatalmatokat; itthon és a háborúban árucikk lett az állam java. Ha ezt nem vizsgáljuk ki, ha nem állunk bosszút a vétkeseken, mi marad más hátra, mint hogy a tettesek alattvalóiként éljünk tovább? Mert büntetlenül önkényesen cselekedni annyi, mint királyként uralkodni. Nem is arra buzdítalak titeket, polgárok, hogy jobban örüljetek bármely polgártársatok jogtalan, mint igazságos tettének; hanem arra, hogy ha a rosszaknak megbocsáttok, a jókat dönthetitek romlásba. Egyébként is sokkal előnyösebb az államra, ha a jótett merül feledésbe, s nem a rossz: a jó csak ellustul, ha nem törődsz vele, a rossz viszont gonoszabbá válik. S ha jogtalanság nem történik, nemigen szorulunk orvoslásra.”

  1. Ilyen és hasonló beszédeket tartva, Memmius rávette a népet, hogy küldjék Iu- gurthához L. Cassius akkori praetort, s ő bántatlanságát szavatolva, hozza el Rómába: így a király vallomása alapján könnyebben napvilágra derül Scaurus vétke és a többieké, akiket vesztegetési pénz elfogadásának vádjával törvénybe idéztek.

  1. Eladó ez a város:

35. Volt abban az időben Rómában egy Massiva nevű numida, Gulussa fia, Masinissa unokája. Mivel a királyok meghasonlásakor szembekerült Iugurthával, Cirta feladása és Adherbal megölése után elmenekült hazájából. Ezt Sp. Albinus, aki Bestia után a következő évben Q. Minucius Rufusszal együtt viselte a consuli hivatalt, rávette, hogy kérje magának a senatustól Numidia királyságát, minthogy Masinissa törzséből való, Iugurtha pedig gaztettei miatt rettegésben és a gyűlölet gyűrűjében él. A háborúra vágyó consul szította a parazsat, és nem hagyta a tüzet elaludni. Neki jutott Numidia provincia, Minuciusnak pedig Macedonia. Massiva sürögni kezdett. Iugurtha nem talált elég támogatásra barátainál, minthogy egyeseket a lelkiismeret-furdalás, másokat a félelem gátolta, vagy az, hogy rossz hírbe kerültek. Így Bomilcarnak, rokonának, leghívebb bizalmasának parancsolta meg, béreljen pénzen orgyilkosokat, ahogy már sokszor megtette, s a legnagyobb titokban, de ha ez nem menne, bármilyen módon öljék meg Massivát. Bomilcar sietve teljesítette a király parancsát, s az ilyen mesterségben jártas emberekkel kifigyeltette Massiva útjait, járás-kelését; minden helyet, időt, ahol és amikor megfordult, felderített. Ahol aztán a legjobb alkalom kínálkozott, lest vetett neki. Egyik bérgyilkosa kissé óvatlanul támadta meg Massivát: lekaszabolta ugyan, de elfogták, s többek, kivált Albinus consul bátorítására vallomást tett. Inkább a méltányosság és igazság nevében, mint a nemzetközi jog alapján emeltek vádat Bomilcar ellen, minthogy azt kísérte, aki Rómába az állam szavatosságára érkezett. De Iugurtha, noha ez a bűn is rábizonyult, nem szűnt meg kapálózni az igazság ellen, csak mikor észrevette, hogy a tette okozta felháborodás már olyan nagy, hogy nem elég hozzá pénze és befolyása. Így hát – bár a korábbi tárgyaláson barátaiból ötven kezest állított – inkább trónjával törődött, és nem a kezesekkel, és Bomilcart titkon Numidiába küldte; attól tartott, ha őt kivégzik, a többi hívét megszállja a félelem, és nem fog neki engedelmeskedni. Néhány nap múlva ő maga is hazautazott, mert a senatus megparancsolta, hogy távozzék Itáliából. De mikor elhagyta Rómát, állítólag némán sokszor hátratekintett, végül azt mondta: „Eladó város ez, s el is kel hamarosan, ha vevője akad.”

  1. Marius consul beszéde (Kr. e. 107):

  1. „Hiszen azt is jól tudom, hogy ha (a nobilitas tagjai) válaszra méltatnának, csak úgy folyna belőlük az ékes szavú, formás beszéd. De mivel e tőletek kapott magas megtiszteltetés révén velem együtt minduntalan titeket is becsmérelnek, nem akartam hallgatni, nehogy a szerénységet rossz lelkiismeretnek tartsák. Mert őszintén szólva, engem semmilyen szóbeszéd sem sérthet. Ha igaz, csak jót mondhat rólam, ha hazug, egész életem a cáfolata. De minthogy a ti döntéseteket vádolják, amivel a legfőbb tisztséget és a legnagyobb feladatot róttátok rám, fontoljátok meg újra meg újra, nem kell-e megbánnotok. Biztosítékul nem mutathatom fel őseim képét, diadalmeneteit, consuli rangját, de ha kell, mutathatok lándzsákat, zászlót, kitüntetéseket, más hadi jutalmat, no meg sebhelyeket a mellemen. Ez az én arcképcsarnokom, ez a nemességem, nem örökségképpen szállt rám, mint a nemesekre, magam szereztem sok fáradsággal és veszedelemmel. Az én beszédem nem formás: nem sokat törődöm vele; kiviláglik az érdem magában is. Nekik művészetre van szükségük, hogy gaztetteiket szónoklatokkal elleplezzék. Görög irodalmat sem tanultam: nem volt nagy kedvem hozzá, hiszen tudósait sem tette derekabbakká. Hanem tanultam olyasmit, ami sokkal fontosabb államunknak: ellenséget vágni, őrséget állni, a gyalázaton kívül semmitől sem félni, egyformán tűrni telet-nyarat, földön hálni, nélkülözést és fáradságot együtt elviselni. Ilyen tanítással buzdítom katonáimat, s nem fogom őket szoros gyeplőre, magam pedig lazára, nem osztom magamnak a dicsőséget, nekik pedig a munkát. Ez a hasznos, ez az egész polgárság érdekét néző vezérség.

Mert ha te magad kényelemben élsz, a sereget pedig kemény büntetésekkel sanyargatod, akkor uruk vagy, nem hadvezérük. Ezen a módon cselekedtek őseitek, így tették nagy- gyá magukat is, az államot is. Rájuk hivatkozik a nemesség, bár erkölcsei egészen mások, s megvet bennünket, akik az őseik nyomában járunk; a tisztségeket nem érdem szerint, hanem szinte adósságként követeli tőletek. Pedig nagyon tévednek kevélységükben. Mindent rájuk hagytak őseik, amit lehetett: gazdagságot, képmásokat, dicső emléküket; de érdemet nem hagytak, nem is hagyhattak, mert egyedül ez az, amit nem lehet ajándékba adni vagy kapni.

Azt mondják, fukar vagyok és faragatlan, mert nemigen értek lakomák rendezéséhez, egy színészem sincs, s nem fizetem jobban szakácsomat, mint majorosomat. Ezt szívesen elismerem, polgárok. Mert apámtól s más tiszteletre méltó férfiaktól úgy tanultam, hogy a pipere asszonyokhoz illik, férfiakhoz viszont a munka. A derék embernek többre kell tartania a dicsőséget, mint a gazdagságot, díszére fegyvere válik, s nem lakása berendezése. Tegyék hát csak tetszésük szerint, ami kedvükre való. Szeretkezzenek, vedeljenek, úgy töltsék öregségüket, ahogy fiatalságukat: lakomákkal, áldozzanak csak hasuknak és legrútabb testrészüknek; az izzadságot, port és más effélét hagyják csak nekünk, mert mi nagyobb örömöt találunk ezekben, mint a vendégeskedésben. Csakhogy még sincs ez így. Mert ha ezek az ocsmány emberek gyalázatosságaikkal már beszeny- nyezték magukat, felkerekednek, hogy elrabolják a jók jutalmát. Így, bármennyire méltánytalan is, a dőzsölés és a tétlenség – e két legrosszabb tulajdonság – élvezőinek semmit sem árt, de az ártatlan államnak vesztét okozza.”

K. Á.

  1. Sallustius Crispus (Kr. e. 86 k. – Kr. e. 35 k.) római politikus és történetíró latin nyelvű történelmi monográfiája (Bellum Iugurthinum) a Kr. e. 112-105-ben lezajlott, önmagában nem túl jelentős numida háborúról és az észak-afrikai nomád nép királyának, Iugurthának elfogásáról szól. Sallustius Kr. e. 46-45-ben Africa Nova, vagyis az egykori Numidia helytartója, ahol olyan gátlástalanul harácsolja össze vagyonát, hogy hazatérése után csak Caesar személyes közbelépése menti meg a vádemeléstől. A Numidiára vonatkozó ismereteket mindenesetre személyes tapasztalataiból és a görög történetírók munkáiból meríti. A könyv Kr. e. 40 körül keletkezett. Egyértelmű célja Róma erkölcsi hanyatlásának bemutatása Iugurtha tettein keresztül, és annak, hogy „Rómában minden eladó” (Romae omnia venalia). A hanyatlás oka Sallustius szerint Karthágó elpusztítása, így az ellenféltől való félelem elmúlása volt, amely a korábban idealizáltan lefestett rómaiakból elpuhult, fegyelmezetlen és harácsoló népet teremtett (41-42. fejezet).