Ugrás a tartalomhoz

Görög–római szöveggyűjtemény

Németh György (2011)

Osiris Kiadó

133. fejezet - 131. SPARTACUS RABSZOLGA FELKELÉSE

133. fejezet - 131. SPARTACUS RABSZOLGA FELKELÉSE

Plutarchos: Crassus. 8-11.

Kr. e. 73-71 amelyre egyetlen szűk és nehezen járható ösvény vezetett fel, ezt a praetor őrizet alá vette, egyébként pedig a sziklák meredekek és csúszósak voltak. A hegytetőt sűrűn vadszőlő nőtte be. A gladiátorok levágták a vastagabb indákat, s jó erős és hosszú kötélhágcsókat fontak belőlük, hogy a sziklákhoz erősítve, biztonságban leereszkedhettek segítségükkel a hegy tövében elterülő síkságra. Egyik társuk maradt csak fenn a hegytetőn a fegyverek miatt, és amikor a többiek lejutottak, ledobálta az összes fegyvert, és utolsónak lejutott ő is minden baj nélkül. A rómaiak semmit nem vettek észre, így a gladiátorok a hátukba kerültek, váratlanul rájuk támadtak, megszalasztották őket, és táborukat elfoglalták. A gladiátorokhoz ekkor sok környékbeli tehén- és birkapásztor csatlakozott, bátor és gyors lábú emberek; közülük némelyeket felfegyvereztek, másokat futárnak vagy parittyásnak használtak.

Másodszor Publius Varinus praetort küldték ki ellenük. Varinusnak először az alve- zérét, egy bizonyos Furiust szalasztották meg kétezer katonájával, és egész csapatát szétszórták. Ezután Spartacus lesbe állt Varinus vezértársa és tanácsadója, Cossinius ellen, akit nagy haderővel küldtek ki ellenük; ezt (a campaniai) Salinaenál fürdés közben kis híján elfogta. Cossinius nagy nehezen elmenekült, de málháját Spartacus nyomban kézre kerítette, majd üldözőbe fogta embereit, nagy öldökléssel elfoglalta táborát, s Cossi- nius is elesett. A praetort több nagy csatában megverte, végül lictorait és lovát is elfogta. Így Spartacus nagy és félelmetes ellenséggé vált, de ő felmérte a helyzetet: arra nem számíthatott, hogy megdönti Róma hatalmát, ezért hadseregét az Alpok felé vezette azzal a szándékkal, hogy átkel, és mindnyájan visszatérnek hazájukba, ki Thrákiába, ki Galliába. De követőinek száma ekkorra már igen megnövekedett; bíztak erejükben, és nem hallgattak rá, hanem szerte mindenütt raboltak és harácsoltak Itáliában.

A senatust most már nem annyira a szégyenletes és gyalázatos lázadás nyugtalanította, inkább a veszélytől féltek, s ezért – akárcsak a legnehezebb és legnagyobb háborúkban – mindkét consult kiküldték Spartacus ellen. Gellius, az egyik consul, váratlanul beleütközött azokba a germánokba, akik merészen és gőgösen kiváltak Spartacus táborából, és mindnyájukat felkoncolta. De mikor Lentulus, a másik consul nagy hadsereggel körülvette Spartacust, az rátámadt, megütközött vele, alvezéreit megverte, és egész tábori felszerelését zsákmányul ejtette. Ezután előrenyomult az Alpok felé. Cassius, az Alpokon inneni Gallia propraetora tízezer emberrel útját állta: a két sereg megütközött, Cassius vereséget szenvedett, sok halottat veszített, és ő maga is csak nehezen menekült el.

  1. Midőn a senatus értesült a történtekről, haragjában elrendelte, hogy a consulok hagyják abba a hadvezetést, és a háború vezérévé Crassust választotta. Spartacus azonban kitért előle, és Lucanián át a tengerpartra vonult. Itt a tengerszorosban kilikiai kalózokra bukkant, s elhatározta, hogy meghódítja Szicíliát, kétezer emberét átszállítja a szigetre, és újra lángra lobbantja a nemrég elfojtott rabszolgaháborút, amelynek csak egy kis szikrára lett volna szüksége, hogy ismét kirobbanjon. A kilikiaiak megegyeztek vele, ajándékot is elfogadtak tőle, de becsapták, és elvonultak hajóikkal. Így aztán beljebb vonult a tengerparttól, és a rhegiumi félszigeten ütötte fel táborát. Közben megérkezett Crassus, és miután megszemlélte a terepet, tüstént látta, hogy mit kell tennie. Azonnal hozzákezdett, hogy falat építsen a földszoroson; ezzel foglalkozást adott katonáinak, az ellenséget pedig elvágta az élelem-utánpótlástól. Nagy és nehéz munkába kezdett, de minden várakozás ellenére igen rövid idő alatt elkészült vele. Először a földszoros legkeskenyebb részén, tengertől tengerig harminc stádium hosszú, tizenöt láb széles és ugyanolyan mély árkot ásatott. Az árok mentén végig magas és erős falat építtetett. Spartacus eleinte nem sokat törődött az egésszel, de mert élelmiszerkészletei fogytán voltak, ott akarta hagyni a félszigetet; mikor azonban meglátta a falat, és a félszigeten semmi élelmet nem tudott szerezni, megvárta az első havas és viharos éjszakát, betemette az árkot egy rövi- debb szakaszon földdel, fával és rőzsével, s hadserege egyharmadával átkelt rajta.

  2. Crassus attól félt, hogy Spartacusnak kedve támad Róma ellen vonulni, de megnyugodott, mert Spartacust valami viszály miatt sok embere elhagyta, ezek külön táboroztak egy lucaniai tó partján, amely, mint mondják, egyszer édes vizű, máskor pedig sós és ihatatlan. Crassus támadásra indult ellenük, és elűzte őket a tótól, de nem tudta megölni és üldözőbe venni őket, mert hirtelen megjelent Spartacus, és visszafordította futásukat.

Crassus sürgette a döntő ütközetet. Az ellenséggel szemközt ütötte fel táborát, és árkot ásatott. A rabszolgák odarohantak, és harcba kezdtek az árkot ásó katonákkal. Amikor mindkét részről mind többen és többen siettek társaik segítségére, Spartacus a kényszerű helyzetben mást nem tehetvén, egész hadseregét csatarendbe állította.

Amikor odavezették hozzá lovát, kihúzta kardját, és azt mondta, ha győz, övé lesz az ellenség sok és szép lova, ha pedig veszít, úgysem lesz rá szüksége, ezzel leszúrta a lovat. Ezután több sebből vérezve, előretört Crassus felé az ellenség sűrű sorai közt, de nem jutott el hozzá, csak két centuriót ölt meg, akik egyszerre támadtak rá. Végül, miután a közelében levők megfutamodtak, egyedül maradt, és a rárontó ellenséges katonák ellen védekezve elesett. Crassus jól kihasználta szerencséjét, kitűnően vezette a hadjáratot, önmagát sem kímélte a veszedelemtől, a végén mégis az történt, hogy sikerével Pompe- ius dicsőségét gyarapította, mert Spartacus szétvert hadseregének katonái beleütköztek Pompeiusba, és ő semmisítette meg őket. Ezért írta Pompeius a senatushoz intézett levelében, hogy bár nyílt ütközetben Crassus győzte le a szökött rabszolgákat, ő irtotta ki gyökerestül a háborút. Így aztán Sertorius felett és Hispaniában aratott győzelmeiért Pompeius díszes diadalmenetet tartott. Crassus még csak meg sem kísérelte, hogy diadalmenetet kérjen, a gyalogosan tartott és ovatio nevű diadalmenetet pedig közönségesnek és magához méltatlannak tartotta még rabszolgaháborúért is.

M. E.