Ugrás a tartalomhoz

Görög–római szöveggyűjtemény

Németh György (2011)

Osiris Kiadó

137. fejezet - 135. CATILINA ÖSSZEESKÜVÉSE ÉS A VÉRVÁD

137. fejezet - 135. CATILINA ÖSSZEESKÜVÉSE ÉS A VÉRVÁD

Kr. e. 63

Sallustius: Catilina összeesküvése. 5-22.

  1. L. Catilina nemesi származású, nagy testi és lelki erejű, de romlott és fonák szellemű ember volt. Serdülőkorától fogva kedvét lelte a polgárháborúban, gyilkosságban, rablásban, a belső zavargásokban, s ezekben edződött ifjúvá. Teste szinte hihetetlen módon tűrte a koplalást, fagyot, virrasztást; lelke mindenre elszánt, álnok, szeszélyes volt, bármit tudott tettetni és eltitkolni, a másét kívánta, a magáét szórta, lobogott az élvezetek vágyától; ékesszólása meglehetős volt, bölcsessége csekély. Telhetetlen lelke szertelenségekre, képtelenségekre, túlságosan magasra tört mindig. Ezt az embert L. Sulla uralma után emésztő vágy szállta meg, hogy kezébe kaparintsa az államot, s miközben mindent megtett, hogy hatalomra jusson, még csak nem is mérlegelte, hogy milyen eszközökkel érheti el. Féktelen természetét napról napra egyre jobban korbácsolta csökkenő vagyona és növekvő bűntudata – mind a kettőt a már említett tulajdonságai okozták. Ösztönözték azonfelül a megromlott társadalmi erkölcsök is – melyeket a pusztító s egymással ellentétes bajok, a fényűzés és a kapzsiság ástak alá.

  1. ... A római nép. legtehetségesebbjeit kötötték le a leginkább a közügyek; senki sem művelte szellemét úgy, hogy közben testét elhanyagolta; az igazán kitűnőek szívesebben cselekedtek, semmint beszéltek, inkább arra törekedtek, hogy mások dicsérjék az ő tetteiket, mint hogy ők örökítsék meg másokéit.

  2. Tehát háborúban-békében ápolták a jó erkölcsöket, teljes volt köztük az egyetértés, s ritka a kapzsiság; jog és igazság nem annyira a törvények, hanem inkább a természet parancsára érvényesült. Viszályt, egyenetlenséget, gyűlölséget az ellenséggel szemben tápláltak, polgár a polgárral az erényben versenyzett. Az istenek tiszteletében pazarlók, otthon takarékosak, barátaikhoz hűek voltak. Két tulajdonsággal óvták meg önmagukat s az államot: bátorságot tanúsítottak a háborúban, s mihelyt eljött a béke, méltányosságot. Szerintem mindennek legjobb bizonyítéka, hogy háborúban gyakrabban kellett megbüntetni azokat, akik parancs ellenére szálltak harcba az ellenséggel, vagy visszavonuláskor későn hagyták ott a csatateret, mint azokat, akik el merték hagyni a hadi jelvényüket, vagy a támadók elől meghátráltak; békében viszont jótéteményekkel, és nem megfélemlítéssel biztosították uralmukat, és az elszenvedett sérelmeket inkább elnézték, semmint megtorolták.

  3. Mikor azonban a szorgalom és törvényesség révén az állam naggyá lett, nagy királyokat háborúban leigáztak, vad nemzeteket és hatalmas népeket fegyverrel megfékeztek, Karthágót, a Római Birodalom vetélytársát a földdel egyenlővé tették, tenger és szárazföld nyitva állt előttük – tombolni kezdett a vakszerencse, és mindent összekuszált. Akik a fáradalmakat, megpróbáltatásokat, a kétséges s nehéz helyzeteket könnyen elviselték, azoknak az egyébként kívánatos szabad idő és gazdagság terhére és vesztére lett. Előbb tehát a hatalomvágy, utóbb a pénzvágy fokozódott: e kettő volt minden baj melegágya. Mert a kapzsiság megrontotta a hűséget, tisztességet és más jó tulajdonságokat; helyettük fennhéjázásra, kegyetlenségre, az istenek semmibevételére s mindennek a megvá- sárolhatóságára tanított. A becsvágy sokakat képmutatásra kényszerített; arra, hogy más legyen szívük mélyére zárva, más a nyelvük hegyén; a barátságot s az ellenszenvet ne érték, hanem érdek szerint mérlegeljék, s hogy fontosabbnak tartsák a kedvességnél annak látszatát. Mindez eleinte lassan fejlődött ki, közben el-elnyomták; később, hogy a métely szinte dögvészként elharapózott, átalakult a társadalom, és a legigazságosabb, legjobb államhatalom kegyetlenné és tűrhetetlenné vált.

  4. Eleinte a kapzsiságnál jobban gyötörte az emberek lelkét a becsvágy, mert az a bűnök közül mégiscsak közelebb áll az erényhez. Hiszen a dicsőséget, a méltóságot, a hatalmat jó és hitvány egyaránt áhítja; de amaz igaz úton törekszik rá, emez pedig – mivel hiányzanak hozzá a megfelelő képességei – csellel és ármánykodással próbálja megszerezni. A kapzsiság viszont pénzvággyal jár együtt, ezt a szenvedélyt pedig soha egyetlen bölcs sem kívánta meg: mert mintha méreggel volna átitatva, a férfi testét-lelkét elasszo- nyosítja, mindig határtalan és kielégíthetetlen, sem a bőség, sem az ínség nem csökkenti. Mikor L. Sulla fegyverrel kézre kerítette a hatalmat, s kezdeti jó szándéka gonoszsággá fajult, mindenki rabolni, fosztogatni kezdett, egyiknek házra, másiknak földre fájt a foga, a győzők sem mértéket, sem mérsékletet nem ismertek, undok és kegyetlen gaztetteket követtek el polgártársaik ellen. Ehhez járult még, hogy L. Sulla a hadseregben, amelyet Kis-Ázsiába vezetett, az ősök szokásával ellentétben nem korlátozta a dőzsölést és fegyelmezetlenséget, hogy megvegye hűségét; a kies, szemgyönyörködtető tájak meg a tétlenség aztán hamar elpuhították a kemény természetű katonákat. Itt szokott hozzá a római nép hadserege a szeretkezéshez, az iváshoz, a szobrok, festett képek, díszes fémedények bámulásához, itt tanulták meg ezeket – maguknak vagy az államnak – elrabolni, a templomokat kifosztani, minden szent és nem szent dolgot meggyalázni. Ezek a katonák a győzelem kivívása után semmit sem hagytak meg a legyőzötteknek. A jó sors ugyanis még a bölcsek lelkiismeretét is elaltatja; hogy tudtak volna hát ezek elfajzott erkölcseikkel mértéket tartani a győzelemben? .

  1. . Férfiak asszonyként szeretkeztek, asszonyok az utcán árulták tisztaságukat; ínyencfalatokért az egész földkerekséget felkutatták; aludni mentek, még mielőtt elálmo- sodtak; nem várták meg az éhséget vagy szomjúságot, sem a hideget vagy fáradtságot, hanem elpuhultságukban mindennek elébe mentek. Ez az életmód viszont – mihelyt az atyai vagyon elfogyott – gaztettekre ösztönözte az ifjakat: a rossz tulajdonságok fertőjébe mártogatott jellem nem mondott le egykönnyen az élvezetek hajszolásáról, ezért még zabolátlanabbul vetették magukat minden eszközzel a pénzszerzésbe és költekezésbe.

  1. (Catilina) hallgatósága: csupa olyan ember, akinek se pénze, se jövője, de bővében volt minden nyomorúságnak. A rend felforgatását már magában is bőséges jutalomnak érezték, a többség mégis azt követelte, hogy terjessze elő, milyen feltételekkel folyik majd a háború, milyen zsákmányt szerezhetnek majd a harcban, és egyáltalán, miféle erőforrásra vagy kilátásra számíthatnak. Catilina erre az adósságok eltörlését, a gazdagok vagyonának elkobzását ígérte, hivatalokat, papi tisztségeket, rablási lehetőséget s mindazt, amit még a háború önkénye hoz a győzteseknek. Bizonygatta azonkívül, hogy az innenső Hispaniában Piso, Mauretaniában seregével együtt P. Sittius Nucerinus magáévá tette terveit; hogy pályázik a consulságra P. Antonius, jó embere, akit ezernyi baj szorongat. Benne reméli a leendő kollégáját, s vele együtt szándékozik majd consulként munkához látni. Ezután átkokat szórt minden tisztességes emberre, híveit név szerint megdicsérte; egyiket nyomorára, másikat vágyaira emlékeztette, többüket az ellenük folyó bírósági eljárásra vagy várható elítéltetésükre, Sulla győzelmére pedig sok olyat, aki azt zsákmányszerzésre használta ki. Mikor úgy látta, hogy emberei valósággal szárnyakat kaptak, lel- kükre kötötte, hogy támogassák consuli pályázatát, majd elbocsátotta őket.

  2. Akadtak ez idő tájt, akik szerint Catilina beszéde végeztével, mikor bűntársait eskütételre kényszerítette, borral kevert embervért hordott körül serlegekben; és csak akkor fedte fel terveit, mikor az átok terhét fejükre vonva, már mindannyian megízlelték az italt – ahogy ez az ünnepi áldozatoknál is szokás. Állítólag azért járt el így, hogy kölcsönös bűnük tudatában annál hűségesebbek legyenek egymáshoz. Némelyek szerint azonban sok egyébbel együtt ezt is olyanok találták ki, akik úgy hitték, hogy enyhítik a Cicero ellen később támadt gyűlöletet, ha az elítéltek vétkeit felnagyítják. A dolog sokkal súlyosabb, semhogy a magam hiányos értesülései alapján ítélni tudnék felőle.

K. Á.

Plutarchos: Cicero. 10.

  1. A két politikai irányzat, az optimatáké éppen úgy, mint a popularesé, szorgalmazta, hogy Cicerót consullá válasszák, mert az állam érdekében együttműködtek, éspedig a következő okokból. Sulla törvényreformjai eleinte helytelennek látszottak a nép előtt, azonban telt az idő, és megszokottá, elviselhetővé váltak, mert bizonyos állandóságot eredményeztek. Voltak azonban, akik nem a közjó érdekében, hanem saját javukra akarták felforgatni és megbolygatni az állam meglévő rendjét. Pompeius ebben az időben hadat viselt Pontus és Armenia királyai ellen, és Rómában nem állomásozott kellő haderő a felforgatók ellen, akiknek a vezetője a merész, nagyra törő és kétes jellemű Lucius Catilina volt, akit régi súlyos bűnök terheltek: megbecstelenítette leányát, fivérét pedig meggyilkoltatta. Attól félt, hogy bíróság előtt vonják felelősségre, ezért rábírta Sullát, tétesse fivére nevét a halálra ítélt proscribáltak névsorára, mintha még élne. Catilinát választották a mindenre elszánt gazemberek vezérüknek, akik úgy esküdtek hűséget egymásnak, hogy megöltek egy embert, és húsából ettek. Catilina megrontotta a Rómában élő fiatalok nagy részét, állandóan együtt ivott, dorbézolt és paráználkodott velük, és ilyenkor hatalmas ösz- szegeket költött. Fellázította továbbá egész Etruriát és az Alpokon inneni Gallia jelentős részét. De a legveszélyesebb lázongó hangulat Rómában keletkezett az igazságtalan va- gyonmegoszlás miatt. A legkiválóbb családból származó és legjelesebb férfiakat a színielőadások, közlakomák, építkezések és választások anyagi romlásba döntötték, vagyonuk pedig alacsonyrendű, hitvány emberek kezére került. Úgyhogy ebben a helyzetben a legkisebb lökés is elegendő lett volna, hogy megdöntse a már úgyis beteg államrendet.

M. E.

Florus: Róma háborúi. II 4.

1. Catilinát először a fényűzés, majd, hogy vagyona elúszott, a szegénység vitte rá arra az istentelenségre, hogy megsemmisítse hazáját. Alkalom is kínálkozott erre, mert a római katonai erők ekkor a távoli határvidékeken voltak.1 Catilina azt tervezte, hogy legyilkolja a senatust, lemészárolja a consulokat, tűzvésszel emészti el a Várost, kifosztja a kincstárat, s végül alapjaiban felforgatja az egész államot. Az összeesküvést embervérrel pecsételték meg, felhörpintve a kézről kézre adott serlegek tartalmát. Már ez is iszonyú is- tentelenség, de még rettenetesebb volt az, amire a poharat ürítették. Meg is pecsételődik a világ legnagyszerűbb birodalmának a sorsa, ha e hírhedt összeesküvés nem éppen Cicero és Antonius2 consulságának idejére esik. Cicero ugyanis ügybuzgalmával leleplezte a szervezkedést, Antonius pedig saját kezével fojtotta el.

H.L.

Cassius Dio: Róma története. XXXVII 30.

  1. Így választották meg az új consulokat, és Catilina már nem titkolta merényletét, amit nemcsak Cicero és hívei, hanem az egész állam ellen forralt. 2. Ekkor összegyűjtötte Rómából a legzüllöttebb csőcseléket és az olyan alakokat, akiknek mindig csak a felforduláson járt az eszük, ráadásul legtöbbjüket a szövetségesek soraiból, akiknek adósságelengedést, földosztást és csupa olyasmit ígérgetett, amivel csak reményei szerint lépre csalhatta őket. 3. Az összeesküvés legelőkelőbb és legbefolyásosabb résztvevőinek elkötelezettségét – közéjük tartozott Antonius consul is – szörnyű esküvel csikarta ki. Feláldozott egy rabszolgát, beleire tett kézzel mondatta el az esküt, majd velük együtt elfogyasztotta a húsát.

N. Gy.

Sallustiusról lásd a 127. dokumentum jegyzeteit. A Catilina összeesküvése Róma belső gondjait, konfliktusait az általános erkölcsi hanyatlásra vezeti vissza. Sallustius a régi, romlatlan római erkölcsöket hasonlóképp ábrázolja, mint Thukydidés Periklés halotti beszédében (vö. 64. dok.). Catilina szociális demagógiája és erőszakos fellépése arra ösztönözte a Kr. e. 63. év consulját, Cicerót, hogy ne csak törvényes eszközöket alkalmazzon a mozgalom felszámolásában. Az ő védelmében fogalmazódhattak meg az embervérivásról és a közösen elkövetett bűn összetartó erejéről fantáziáló történetek.

Plutarchos Párhuzamos életrajzok című munkája, amelynek része a Cicero-életrajz, Kr. u. 100 körül keletkezett.

L. Annaeus Florus rövid római történetét 147 körül, Antoninus Pius uralkodása idején, feltehetőleg Róma fennálásának 900. évfordulójára írta.

Cassius Dio Cocceianus 80 kötetes munkája Róma alapításától Kr. u. 229-ig, Alexander Seve- rus koráig beszélte el a birodalom történetét. A szerző Commodus (180-192) és Alexander Severus (222-235) kortársa volt.

  1. Pompeius Keleten Mithridatés ellen hadakozott.

  2. C. Antonius Hybrida, Sulla egykori híve, akit zsarolási ügyei tettek hírhedtté.