Ugrás a tartalomhoz

Görög–római szöveggyűjtemény

Németh György (2011)

Osiris Kiadó

139. fejezet - 137. AZ ELSŐ TRIUMVIRATUS

139. fejezet - 137. AZ ELSŐ TRIUMVIRATUS

Cassius Dio XXXVII 55-58.

Kr. e. 60

55. (Caesar nem azért békítette ki Crassust és Pompeiust), mintha azt akarta volna, hogy egyetértésben éljenek, hanem mert látta nagy befolyásukat, és tisztában volt azzal, hogy mindkettőjük, vagy legalábbis egyikük pártfogása nélkül nem juthat hatalomhoz, és ha akármelyiküket (csak külön) nyeri meg barátjának, ezzel ellenfelévé teszi a másikat, és ettől több kárt szenvedne el, mint amennyi hasznot az elsővel való együttműködésből várhatna. 56. Ezért volt tehát az, hogy Caesar közeledett hozzájuk, majd kibékítette őket egymással. Meg volt ugyanis győződve róla, hogy nélkülük sohasem juthatna befolyáshoz, ugyanakkor (közeledésével) egyiket sem fogja megbántani, de afelől sem volt kétsége, hogy ha amazok (ketten) összefognának, nála erősebbek lennének. Nagyon is világosan látta, hogy barátságuk révén csakhamar mindenki más fölé emelkedhetik, majd rajtuk keresztül – egyiket a másik ellen kijátszva – nemsokára őket is legyűrheti. És így is történt. Épp ezért békítette ki őket, és csatlakozott hozzájuk. Mert miután Pompeius és Crassus – ki-ki a maga egyéni meggondolása alapján – egyszer elindult ezen az úton, vagyis mihelyt megbékéltek egymással, őt is bevonták a közös ügyek intézésébe. Pompeius ugyanis nem volt olyan erős, mint ahogy gondolta, ugyanakkor viszont szemmel láthatta Crassus meglevő és Caesar növekvő hatalmát. Egyrészről félt, hogy a másik kettő teljesen kirekeszti, másrészről abban reménykedett, hogy ha az adott helyzetben közösséget vállal velük, általuk majd visszanyerheti hajdani befolyását. Crassus viszont származására és vagyonára való tekintettel igényelte magának az elsőséget. De mivel Pompeiusnál sokkal gyengébb volt, viszont szilárdan hitte, hogy Caesar magasra fog emelkedni, mintegy egyensúlyi helyzetet óhajtott volna teremteni kettejük között, hogy egyikük se legyen túl erős. Arra is számított, hogy a két egyenlő erővel bíró ellenfél között ő majd mindkettő barátságának a gyümölcseit élvezi, és mindkettőnél nagyobb tekintélyhez jut. Politikája valójában nem szolgálta sem a nép, sem a senatus érdekeit, hanem mindent csak a maga egyéni hatalma megszilárdítása végett tett. Ezért egyformán kereste mindkettejük barátságát, és minden ellenségeskedés elől kitért. Közben a maga részéről annyira igyekezett a másik kettőnek kedvében járni, amennyire szerette volna, ha a látszat őt mutatja minden óhajuk teljesítőjének, ugyanakkor nehézségeikben neki semmi része nem volna.

  1. Így és ilyen meggondolásoktól vezettetve kötöttek hát hárman barátságot, és azt esküvel is megpecsételték, majd az állam ügyeit (ta koina) mind maguk intézték. Ettől fogva azt adták egymásnak, és azt vették egymástól kölcsönösen, amire kedvük volt, és amit a pillanatnyi helyzetben jónak láttak. Mivel pedig ők maguk egyetértettek, megértették egymást baráti környezetük tagjai is, és félelem nélkül tették ezek is, amit akartak, hiszen mindenben csak az ő példájukat követték. Így csak Catóban és azokban maradt egy kevés tisztesség, akik történetesen elszánták magukat arra, hogy ők is ugyanúgy gondolkozzanak. Mert tisztán és minden egyéni haszonleséstől mentesen az akkori politikusok közül csak Cato intézte az állam dolgait. Akadtak ugyan, akik szégyenkeztek az ügyek menete miatt, mások meg próbálták (Catót) utánozni, úgy nyúltak hozzá az államügyekhez, és egyben-másban hasonlóknak is mutatkoztak hozzá, de nem volt kellő kitartásuk, mivel cselekedeteiket nem a velük született erény, hanem csak egy bizonyos célra való törekvés irányította.

  2. Ide juttatták ekkor a római államot ezek az emberek, közben pedig igyekeztek összeesküvésüket (synómosia) lehetőleg titkolni. Mert mindenben azt tették, ami nekik tetszett, de ennek szöges ellentétét tűzték zászlajukra, hogy minél tovább rejtve maradjanak szándékaik, amíg csak kellőképpen fel nem készültek.

B.I.