Ugrás a tartalomhoz

Görög–római szöveggyűjtemény

Németh György (2011)

Osiris Kiadó

142. fejezet - 140. CAESAR ÁTKEL A RUBICONON

142. fejezet - 140. CAESAR ÁTKEL A RUBICONON

  1. Caesar: A polgárháború. 5-8.

Kr. e. 49

  1. Caesar ebben az időben Ravennában volt, és ott várta a választ igen mérsékelt követeléseire, és azt, hogy vajon néhányak igazságossága megmentheti-e a béke ügyét.

  2. .A consulok – ami mind ez ideig sohasem fordult elő – eltávoztak a Városból. A Városban és a Capitoliumon, minden ősi hagyomány ellenére, lictorok kísértek magánszemélyeket. Egész Italiában, minden isteni és emberi jogot megcáfolva, katonát toboroztak, fegyvert rendeltek, pénzt hajtottak be a vidéki városokból és szedtek el a szentélyektől.

  3. Caesar, amint értesült ezekről a dolgokról, beszédet intézett a katonákhoz. Emlékezetükbe idézte, hogy ellenségei mindig is igazságtalanságokat követtek el ellene; sajnálkozott, hogy Pompeiust elidegenítették tőle, és megrontották a Caesar dicsősége miatt irigységgel és féltékenységgel, holott Pompeius hírnevét és tekintélyét éppen ő pártolta és segítette. Panaszkodott, hogy a köztársaság életében új jelenség tűnt fel: a tribunusok tiltakozási jogát, amelyet az elmúlt években fegyverrel szereztek vissza, most fegyverrel galádul megvonják. Sulla ugyan megfosztotta a tribunusi hatalmat minden jogától, de a tiltakozás szabadságát meghagyta. Pompeius, aki úgy tesz, mintha visszaállítaná az elveszett kiváltságokat, elveszi a még korábban meglevőket is. A római népet fegyverbe hívó senatusi határozatot – „ügyeljenek a magistratusok, hogy a köztársaságot semmi károsodás ne érje” (nequid res publica detrimenti caperet) – mindig olyankor mondták ki, amikor ártalmas törvényeket terjesztettek be, visszaéltek a tribunusi hatalommal, vagy amikor különvonult a nép, és megszállta a templomokat és magaslatokat. Caesar rámutatott, hogy az elmúlt idők efféle példáit Saturninus és a Gracchusok bukása már jóvátette. De most nem ilyesmi történt, nem is gondoltak hasonló dolgokra. Nem terjesztettek elő törvényjavaslatot, nem kezdtek a néppel tárgyalásokat, és a nép sem vonult külön. Arra buzdította őket, védjék meg az ellenségüktől fővezérük jó hírnevét és becsületét: hiszen parancsnoksága alatt immáron kilenc esztendeje szolgálják a köztársaságot, számos szerencsés kimenetelű ütközetet vívtak meg, és egész Galliát, valamint Germaniát meghódították. A jelen levő XIII. legio harcosai – akiket a belviszály kitörésekor behívott, a többiek azonban még nem érkeztek meg – egy emberként kiáltották, hogy hadvezérüket és a néptribunusokat minden igazságtalanság ellen megvédik.

  4. Caesar tehát, mikor meggyőződött a katonák kedvező hangulatáról, legiójával Ari- minumba vonult, és találkozott a hozzá menekült néptribunusokkal.

Ü. Gy.

Caesar műve Kr. e. 49 és 44 között keletkezett.

  1. Velleius Paterculus: A római történelemről M. Vinicius consulhoz írott két könyve. II 49.

Lentulus és Marcellus consulsága alatt, 703 évvel a Város alapítása után és hetvennyolc évvel előbb, hogy te, M. Vincius consullá lettél, tört ki a polgárháború. Úgy látszott, hogy az egyik vezér ügye igazabb, a másiké erősebb; itt minden fényesebb, amott szilárdabb; Pom- peiust a senatus tekintélye (senatus auctoritas), Caesart katonái hűsége (militum fiducia) támogatta. A consulok s a senatus az állami főhatalmat nem Pompeiusra, hanem az ügyre bízták. Caesar nem mellőzött semmit, ami a béke megőrzése céljából megkísérelhető volt, de a Pompeius-pártiak semmit sem fogadtak el, mert az egyik consul a kelleténél elkeseredettebb volt, a másiknak, Lentulusnak pedig nem volt kilátása boldogulni más módon, csak a lázadás által (ti. adósságainak nagysága miatt). Végre M. Cato azt mondta, hogy meg kell inkább halni, mintsem hogy az állam fogadjon el olyan feltételeket, melyeket egyetlen polgár szab. Egy ósdi szellemű férfi inkább Pompeius pártját magasztalja, míg egy előrelátó inkább Caesárét követné, amazt dicsőnek, ezt fenyegetőbbnek tartaná. Amikor Caesarnak, aki meg akart elégedni egy legióval s provinciája címének megtartásával, minden követelését megtagadva azt határozták, hogy mint magánember jöjjön a városba, s vesse alá magát a consulság kérésében a római nép szavazatának: Caesar jobbnak látta a háborút, s hadával átlépte a Rubicót. Cn. Pompeius, a consulok s a senatus nagyobb része elhagyta a várost, aztán Italiát, és áthajóztak Dyrrachiumba.

SZ. F.

Velleius Paterculus műve Kr. u. 30-ban, M. Vinicius consuli évében keletkezett.

  1. Lucanus: Pharsalia. 183-232.

183 Átkelt már Caesar jégsapkás Alpesek ormán, és belemart feldúlt lelkébe a harc, a jövendő.

185 Éppen elérte a kis Rubicon partját, s a vezérnek felsejlett egy kép: a hazáját látta remegni, éji sötéten is átragyogott fenséges alakja, várkoronázta fejéről csapzott, ősz haja omlott.

Tépett fürtjeivel szomorún állt, karja csupasz volt,

190 és sírós hangon szólt hozzá: „-Mondd, hova kelsz át?

Férfi, hová mész harci sasommal? Hogyha betartod, polgárként, jogaid, most állj meg!” Rémületébe

megdermedt a vezér, haja borzadt, lépni se bírt már, állt a folyó partján zsibbadtságól leigázva.

195 Aztán megszólalt: „-Mennydörgő Úr, ki vigyázod Tarpeiának sziklájáról várfalainkat,

Juliusok házának phryg védői, penates, rablott titka Quirinusnak, Iupiter Latiumban,

Albának magasán, és Vesta-szüzeknek a lángja,

200 szent nevü Róma, a kezdetnél kegyesen te segítsél! Nem rontok rád Fúriaként! Győzelmet arattam tengeren és földön, s lennék én itt is az őrződ.

Ő, aki ellenségeddé tesz, lesz csak a bűnös.”

Ekkor, a harcba sietve, a felduzzadt vizen átkelt 205 harci sasokkal a kézben. Mint a kopár Libyában zsákmányára leső vad oroszlán földre lekushad, s vár, felkorbácsolva haragját, és dühe duzzad, mert, korbácsként, szörnyű farka csapásai sújtják, felborzolja sörényét, s tátott szája morogva 210 bődül, amint egy mór könnyű lándzsája beléáll, vagy széles mellét a gerely megsebzi, de vastól átvert súlyos sebbel mit se törődve továbbmegy.

Kis forrásból támad, a vize csekély a folyónak, bíborszín Rubiconnak, hogyha a nyár heve izzik.

215Völgyeken át e folyó a határ, hol fut kanyarogva

Gallia és Ausonia szántóföldjei mentén.

Ekkor azonban a tél felduzzasztotta, s a Hold is, mert már harmadnapja esőt zúdít le a szarva, és havat olvaszt Alpesek ormán már a meleg szél.

220Elsőként lovasok gázolnak a vízbe, s az árját

gátként állva törik meg. Könnyebben vonul így át hadseregük, meggyengített rohamán a folyónak.

Átkelt már Caesar is az örvénylő habok útján, s Hesperiának a tiltott földjén állva eként szólt:

225„- Elhagyom itt a lenézett törvényt, s véle a békét.

Fortuna, légy vezetőm! A szövetség messze legyen már, bíztam benne elégszer. A harc ítéljen ügyünkben!” Szólt a vezér, s csapatát sürgette az éji homályban, s oly sebesen mentek, mint egy baleári parittya 230 gyors köve, vagy parthus nyila, hátrafelé kirepítve. Legközelebb Ariminium állt, fenyegetve elérte, s míg Hajnalcsillag ragyogott, falait lerohanta.

N. Gy.

Lucanus (Kr. u. 39-65) római epikus költő, Seneca unokaöccsének fiaként került a császári udvarba. Eleinte Nero barátja volt, de miután 60-ban fellépett a Neronián, s komoly sikert aratott, a princeps féltékeny lett rá. Lucanus eposzának, a pharsalosi csata előzményeit elbeszélő Pharsaliá- nak 1-3. éneke Kr. u. 62/63-ban jelent meg. Lucanus később belekeveredett a Piso-féle összeesküvésbe, és öngyilkosságra kényszerítették.

  1. Plutarchos: Pompeius. 58-60.

  1. Caesar ekkor már erélyesebben látott hozzá ügyei intézéséhez; nem távozott el többé messzebbre Italiától, a tisztújító gyűlésekre mindig elküldte katonáit, a népet és a főtisztviselőket pedig megvesztegette; közöttük Paulust is, a consult, akit ezerötszáz talentummal nyert meg a maga pártjának, és Curio néptribunust, akit hatalmas adósságtól szabadított meg; azonkívül Marcus Antoniust, aki mint Curio barátja, szintén osztozkodott adósságaiban. Mondják, hogy Caesar egyik centuriója, aki Rómába érkezett, és megállt a senatus épülete előtt, amikor meghallotta, hogy a senatus nem hosszabbítja meg Caesar vezérségét, kardja markolatára ütött, és így szólt: „Akkor majd ez meghosszabbítja.” Caesar tetteinek és előkészületeinek értelme valóban ez volt.

Curiónak Caesar nevében előterjesztett kívánságai ennek ellenére is igen népszerűek voltak. Kettő közül az egyiket kérte: vagy bocsássa el Pompeius is hadseregét, vagy Caesart se fosszák meg az övétől; így aztán vagy magánemberekké lesznek, vagy békén maradnak meglévő hadseregeik birtokában; így aki meggyengíti bármelyiket, megkettőzi azt a hatalmat, amelytől fél. Erre Marcellus consul rablónak nevezte Caesart, és azt indítványozta, ha nem teszi le a fegyvert, nyilvánítsák a haza ellenségének.

  1. Antonius ugyanis, a senatus ellenkezésével szembeszállva, felolvasta a népgyűlésen Caesar levelét, amely a tömeg hangulatának tetsző ajánlatot tartalmazott. Azt sürgette ugyanis, hogy mindketten mondjanak le tartományaikról, bocsássák el hadseregüket, jelenjenek meg a nép színe előtt, és adjanak számot viselt dolgaikról. De Lentulus, aki közben átvette a consuli hivatalt, nem hívta össze a senatust, Cicero azonban, aki frissen érkezett vissza Kilikiából, azt a megegyezést ajánlotta, hogy Caesar vonuljon ki Galliából, bocsássa el hadseregét két legio kivételével, és azokkal várja meg Illyricumban második consulságát. Pompeiusnak ez az ajánlat nem tetszett, mire Caesar barátai azt javasolták, hogy csak egy legiót tartson meg. Lentulus erről sem akart hallani, és Cato azt kiabálta, hogy Pompeius ismét hibát követett el; engedi, hogy rászedjék, s így a megegyezés nem jött létre.

  2. Ekkor érkezett meg a híre, hogy Caesar elfoglalta Ariminumot, Italia egyik nagy városát, és egész hadseregével egyenesen Róma ellen vonul. Ez nem volt igaz, mert csak háromszáz lovassal és ötezer gyalogos katonával vonult fel; hadserege többi részét az Alpokon túl hagyta, és nem várta meg őket, mert inkább hirtelen és váratlanul akarta megtámadni ellenségeit, hogy ne legyen idejük a felkészülésre. Amikor a Rubicon folyóhoz érkezett, amely a neki adott tartomány határa volt, csendben megállt és töprengett, mérlegelve merész vállalkozásának nagyságát. Majd pedig, mint aki tátongó mély szakadékba veti magát, becsukta a szemét, és nem gondolt a rá váró veszedelemre. „Vessük el a kockát” (aner- riphthó kybos) – kiáltotta oda a körülötte állóknak görögül, és átvezette hadseregét.

Mikor az első híradás megérkezett, és Rómát olyan zűrzavar és rémület fogta el, mint amilyen még soha azelőtt, az egész senatus azonnal Pompeiushoz sietett.

M. E.

  1. Plutarchos: Caesar. 32-33.

  1. Caesar ebben az időben mindössze háromszáz lovasból és ötezer gyalogos katonából álló haderővel rendelkezett. Hadseregének többi részét az Alpok túlsó oldalán hagyta, hogy majd kellő időben küld értük. Úgy látta, hogy a kezdet kezdetén nagyobb sikert ér el, ha a lehető leggyorsabban cselekszik. Azt gondolta, minden könnyebben megy, ha váratlan és meglepetésszerű támadással félelmet kelt ellenfeleiben, és nem ad nekik időt felkészülésre. Megparancsolta tehát csapatvezéreinek és centurióinak, hogy csak kardjukat vegyék magukhoz, egyébként minden más fegyver nélkül foglalják el Ariminumot, Galliá- nak e nagy városát, úgy azonban, hogy minden zavarkeltéstől és vérontástól tartózkodjanak. Ennek a csapatnak a parancsnokává Hortensiust nevezte ki. Ő maga nyilvános helyeken töltötte a napot; nézte a gladiátorok edzőgyakorlatait, késő délután megfürdött, felöltözködött, lement az étkezőhelyiségbe, és elbeszélgetett meghívott vendégeivel.

Mikor besötétedett, felkelt az asztaltól, és vendégeivel néhány szót váltva, kérte őket, maradjanak ott, és várják meg, míg visszajön, majd eltávozott. Előzőleg néhány barátjával már megbeszélte, hogy különböző irányból kövessék. Bérelt fogatra szállt, és először más irányba indult, majd megfordult, és az Ariminumba vezető úton ment tovább. Mikor a folyóhoz érkezett (a folyó neve Rubicon), mely az Alpokon inneni Galliát elválasztja Italia többi részétől, mély gondolatokba merült. Mind közelebb és közelebb jutott ugyanis a félelmetes lépéshez, és egyszerre kételyek lepték meg, mikor arra gondolt, milyen végzetes vállalkozás előtt áll. Lépteit meglassította, majd a többieknek is szólt, hogy álljanak meg. Hallgatásba merülve hosszasan mérlegelte a jövő esélyeit, és nem tudott választani a két lehetőség között, hol erre, hol arra a döntésre hajlott. Mellette álltak barátai – közöttük Asinius Pollio –, velük is közölte aggályait. Azokra a szenvedésekre gondolt, melyeket a folyón való átkelésével az egész emberiségnek okoznia kell, valamint arra, hogy miként fogja az utókor megítélni tettét. Végül, mint mikor magával ragad valakit az indulat, és nem törődik tovább tette következményeivel, hanem rábízza a jövőre, bármi jöjjön is, olyan szavakat mondott, mint sokan mások is kétségbeesett és előre ki nem számítható döntéseik pillanatában: „Vessük el a kockát!” (anerriphthó kybos), és gyorsan átkelt a folyón. Majd sietősen folytatta az útját tovább; még mielőtt kivilágosodott, megérkezett Ariminumba, és elfoglalta a várost. Mondják, hogy előző éjszaka szörnyű álma volt. Azt álmodta ugyanis, hogy vérfertőzést követett el tulajdon édesanyjával.

M. E.

Plutarchos Párhuzamos életrajzait Kr. u. 100 és 115 között írta, mivel Sulla életrajzában (21) közli, hogy az orchomenosi csatától (Kr. e. 85) „majdnem kétszáz esztendő telt el”.

Vessük el a kockát! (tkp. A kocka legyen elvetve!) – Menandros A körmenetben felvonuló nő, avagy a fuvolásány című komédiájának töredékéből származó közmondás, Menandros 59. töredék (Kaibel), amely Athénaios Lakomázó bölcsek (559 d) című könyvében maradt fönn:

A: Meg ne nősülj, hogyha ész van még fejedben, régi életed ne hagyjad el!

Én nős vagyok, hát jól tudom, mit ér e szó.

B: Eldöntött már az ügy. A kockát vessük el (anerriphthó kybos)!

A: Ezt hagyd el, s mentsd magad! ...

N. Gy.

  1. Suetonius: Az isteni Iulius. 31-33.

Mikor tehát jelentették, hogy figyelmen kívül hagyták a tribunusok tiltakozását, s ők maguk is eltávoztak a Városból, hogy gyanút ne keltsen, előreküldte cohorsait, maga pedig megtévesztés céljából megtekintett egy nyilvános látványosságot, gondosan megvizsgálta egy építendő gladiátoriskola tervrajzát, és szokása szerint részt vett még egy népes lakomán is. Napnyugtával aztán befogatta egy kocsiba a szomszédos malom öszvéreit, és nagy titokban, szerény kísérettel útnak indult; minhogy azonban a fáklyákat kioltatta, letévedt az útról, és sokáig bolyongott, míg végre hajnaltájban vezetőre talált, és keskeny kis ösvényeken tovább gyalogolt. Utolérve csapatait a Rubico folyónál, tartománya határán rövid pihenőt tartott, s jól meggondolva, mire vállalkozott, környezetéhez fordult:

  • Most még visszafordulhatunk – mondta –, de ha ezen a hidacskán átmegyünk, mindent a fegyverek döntenek el.

Miközben így habozott, csodajelet látott. Hirtelen igen magas, szép termetű ember jelent meg előtte, aki nádsípot fújva a közelben üldögélt; nemcsak pásztorok gyűltek köré, hogy hallgassák, hanem katonák is, elhagyván őrhelyeiket; köztük kürtösök, az meg egyikük kezéből kiragadva a kürtöt, a folyópartra szökkent, és hatalmas erővel megfújva a csatajelet, a túlsó part felé tartott. Ekkor azt mondta Caesar:

  • Menjünk hát, amerre az istenek jeladása és ellenségeim igazságtalansága vezérel. A kocka el van vetve (iacta alea est).

S ezzel átvezetve seregét a folyón, gyűlést hívott egybe, melyen a hozzá menekült tri- bunusok is részt vettek, ő pedig ruháját mellén megszaggatva, sírva kérte katonái támogatását.

K. F.

Suetonius első öt életrajzát (Caesar, Augustus, Tiberius, Caligula, Claudius) Kr. u. 121 vagy 122, vagyis kancelláriavezetői méltóságából való elmozdításának éve előtt fejezte be, vö. Tankönyv 1.1.2.

  1. Appianos: A római polgárháborúk. II 35.

Legióinak centurióit néhány különösen vakmerő katonával polgári öltözékben előre- küldte, hogy hatoljanak be Ariminumba, Italiának a galliai határ melletti első városába, s azt rajtaütéssel foglalják el. Ő maga estefelé, rosszullétet tettetve, eltávozott a vacsoráról, otthagyva társait, hogy csak étkezzenek, majd kocsira szállva Ariminum felé hajtatott, míg lovasai távolról követték. Száguldó iramban érte el a Rubico folyót, amely Italia határa. Itt megállította a száguldást, s a folyó vizére pillantva elgondolkozott, megfontolgatva magában mindazokat az eljövendő bajokat, amelyek a folyón való fegveres átkelést követni fogják. Majd visszanyerve hidegvérét, így szólt a jelenlevőkhöz: „Barátaim, ha lemondok az átkelésről, ez számomra lesz a bajok kezdete, ha pedig átkelek, mindenki számára.” Ezeket mondta, mintegy isteni sugallatra, majd elszántan átkelt a folyón, ezt a szólásmondást idézve: „Legyen hát elvetve a kocka!” (ho kybos anerriphthó). Ezután gyors iramban elérte és hajnalban el is foglalta Ariminumot, majd tovább is előrenyomult, az alkalmas helyeken őrségeket helyezett el, s az útjába eső városokat vagy erőszakkal, vagy barátságos úton elfoglalta.

H. I.

Appianos műve Kr. u. 150-160 körül keletkezett. A folyón való átkelés hat szerző hét elbeszélésváltozatában hétféleképpen játszódott le. Míg Caesar meg sem említi a Rubicont, hogy ezzel is kisebbítse felelősségét a polgárháború kirobbantásában, a Nero iránt ellenséges Lucanus a hadvezért visszatartani akaró haza drámai könyörgésével azt akarja kifejezni: Caesar átkelése az első lépés a köztársaság bukásához, s a felé a rendszer felé, amelyben egy tébolyult Nero ülhet Róma trónján. A hét szöveg világosan mutatja a történet önfejlődését, és bizonyos motívumok duzzadását, újraértelmezését (pl. Caesar eltévedt, vagy csak másokat megtévesztendő indult el az ellenkező irányba?). Vö. Tankönyv 1.1.1.