Ugrás a tartalomhoz

Görög–római szöveggyűjtemény

Németh György (2011)

Osiris Kiadó

145. fejezet - 143. CICERO PHILIPPIKÁJA

145. fejezet - 143. CICERO PHILIPPIKÁJA

Cicero: Antonius ellen. II. Philippika. 1. Vö. Cicero: Philippicák Marcus Antonius ellen. Budapest, 1990. Kr. e. 44

  1. Ugyan miféle balsorsnak tulajdonítsam, összeírt atyák, hogy az utóbbi húsz évben nem akadt az államnak olyan ellensége, aki egyidejűleg ne üzent volna hadat nekem is? Valóban szükségtelen bárkit is megneveznem. Emlékezzetek csak vissza magatok. Jobban megbűnhődtek érte, mint magam is kívántam. Csodálkozom rajtad, Antonius, hogy nem rettensz vissza azoknak a sorsától, akiknek a tetteit utánzod. A többiek esetében kevésbé csodálkoztam ezen. Közülük ugyanis egy sem lett önszántából az ellenségem, mindegyiküket én támadtam meg, államérdekből. Te azonban, bár egy szóval sem bántottalak, magadtól támadtál rám szitkaiddal, hogy vakmerőbbnek tűnj, mint Catilina, dühödtebbnek, mint Clodius. S úgy gondoltad, hogy a velem való összekülönbözésed jó ajánlás lesz számodra az elvetemült polgárok előtt.

Mire véljem ezt? Talán megvetésből teszi? Sem magánéletemben, sem népszerűségemben, sem közéleti tevékenységemben, sem pedig szerény tehetségemben nem látok semmi olyasmit, amit Antonius lenézhetne. Vagy azt képzelte, hogy a senatusban cse- pülhet engem a legkönnyebben? Hiszen ez a rend számos kiváló polgárnak kifejezte ugyan elismerését azért, mert jól szolgálta az államot, de azért, hogy megmentette, egyedül nekem! Vagy talán szónoki küzdelemben kívánt megmérkőzni velem? Hisz az nekem valóságos jótétemény! Ugyan hol találnék a magam számára annál bőségesebb, gazdagabb témát, mint hogy a magam érdekében, illetve Antonius ellen beszéljek? Végül is biztosan azt gondolta: addig nem tudja meggyőzni a hozzá hasonlókat arról, hogy a haza ellensége, amíg nem lép fel ellenem.

46. Csak uralomvágyad tekintetében tudlak összehasonlítani vele (ti. Caesarral), egyebekben azonban semmiképpen nem vagy vele összehasonlítható. Abból a számos csapásból azonban, amellyel ő sújtotta a köztársaságot, mégis származott annyi jó, hogy a római nép már megtanulta, kinek mennyire hihet, kire bízhatja rá magát, kitől óvakodjék. Erre nem gondolsz, s azt sem látod be, hogy bátor embereknek elég tanulság az, hogy milyen nagyszerű dolog, milyen népszerű jótétemény, milyen dicső hírnevet szerez a zsarnokok megölése? Őt nem tudták elviselni az emberek – téged majd igen? Versengve fognak ezután hozzálátni ehhez a feladathoz az emberek, hidd el nekem, s nem fognak távoli véletlenre várni.

Légy végre tekintettel az államra, kérlek. Arra gondolj, hogy kiktől származol, ne arra, hogy kik között élsz. Velem bánj tetszésed szerint, de a köztársaságot kíméld meg! Önmagadra neked legyen gondod, én magamról annyit mondhatok: ifjan is védelmére keltem a köztársaságnak, vén fejjel sem hagyom cserben. Megvetettem Catilina fegyvereit, nem rettegek a tieidtől sem. Sőt, még az életemet is felajánlanám, ha halálom által megvalósulhatna a polgárok szabadsága, hogy a római nép elkeseredése szülje meg végre, amivel régóta terhes. Ha ugyanis majdnem húsz évvel ezelőtt ebben a templomban kijelentettem, hogy nem lehet korai a halál annak számára, aki már elérte a consulságot, mennyivel jogosabban mondom most, öregemberként! Nekem bizony, összeírt atyák, már kívánatos is a halál, hiszen már elvégeztem mindazt, amit magam elé tűztem, és elértem munkám gyümölcsét. Csak két kívánságom van: az egyik, hogy halálomkor a római népet szabadságban hagyjam itt – ennél semmi nagyobbat nem adhatnak nekem a halhatatlan istenek –, a másik, hogy mindenki olyan véget érjen, amilyen szolgálatokat tett az államnak.

Ma. E.

A démosthenési politikai szónoklatok alapján Philippicának nevezik Cicero tizennégy, M. Antonius ellen intézett, éles hangú beszédét Kr. e. 44-43-ból (vö. 89. dok.). A triumvir M. Antonius Kr. e. 43. december 7-én megölette a szónokot. Vö. a 144. dokumentummal.