Ugrás a tartalomhoz

Görög–római szöveggyűjtemény

Németh György (2011)

Osiris Kiadó

165. fejezet - 163. CAIUS CAESAR CALIGULA

165. fejezet - 163. CAIUS CAESAR CALIGULA

Sextus Aurelius Victor: Történelem dióhéjban.

Ur. 37-41

  1. Rövidre fogva a szót, Claudius (ti. Tiberius császár) uralkodásának 23., életének 79. évében láz vagy esetleg cselszövés áldozata lett. Akkor aztán mindenki egyetértett abban, hogy őseire és szüleire való tekintettel Gaius Caesart válasszák meg császárnak, akit egyébként Caligulának is neveztek. Ugyanis nagyanyjának Augustus volt az apja, egyik nagyapja (anyai ágon) Agrippa, a másik pedig apja, Germanicus révén Drusus volt. A tömeget megindította az ő jóravalóságuk és az, hogy Octavianus kivételével mindegyikük túl korán halt meg, anyját és fivéreit pedig különböző eszközökkel Tiberius tette el láb alól. Ez volt az oka annak, hogy mindenki arra törekedett, hogy ez a nagyszerű család az elszenvedett viszontagságokért az ifjú reményteljes jövőjében leljen vigaszra. Akkoriban, minthogy a hadseregben született (itt ragadt rá a katonai csizmáról a Caligula név), a legionáriusok is szívükbe zárták, és közkedveltségnek örvendett. Aztán meg minden józanul gondolkodó ember azt hitte, hogy hasonló lesz rokonaihoz, pedig épp a fordítottja lett, mintegy a természet parancsának engedelmeskedve, amely gyakran, szinte szántszándékkal jó szülőknek rossz, okosaknak pedig buta gyermekeket ad, amint ezt számos hasonló vagy éppen ellenkező példa mutatja. Épp ez a felismerés vezetett sok bölcs férfit arra, hogy jobb a gyermekekről teljesen lemondani. Egyébként Caligula esetében nem is jártak messze a valóságtól, pedig elmeháborodottságát a szemérmesség és engedelmesség látszatával sokáig úgy palástolta, hogy az a szóbeszéd járta, sem jobb szolga, sem kegyetlenebb úr nem létezett nála. Végül is, amikor hatalommal ruházták fel, akkor, mint ezt a hasonló lelkek tenni szokták, valódi énjét leplezve a néppel, a honatyákkal és a katonákkal szemben is példásan viselkedett. Amikor pedig összeesküvés hírét hozták neki, akkor hitetlenkedve kijelentette, hogy ez aligha eshetik meg vele, aki nemcsak hogy életével senkinek sincs terhére, de még a légynek sem árt. Mihelyt azonban néhány ártatlant különböző bűnök ürügyén kivégeztetett, mint a vér szagától megrészegült fenevadak, egyszerre kimutatta valódi természetét. Így, mire a következő három év eltelt, az előkelők és a senatus sorozatos kiirtásával szennyezte be a földet. Sőt még nővéreit meg- becstelenítve és előkelő házasságokból csúfot űzve, istenek módjára kezdett járni-kelni, és a vérfertőzés miatt Iupiternek, az őt körülvevő Bacchanália alapján pedig Libernek kiáltotta ki magát. Nem viselkedett másként akkor sem, amikor egy germaniai hadjárat reményében egy helyre összevont legióknak azt a parancsot adta, hogy kagylókat és csigákat gyűjtsenek a nyílt tengerparton. Eközben ő hol Venus hullámzó öltözékében gyönyörködött, hol pedig talpig fegyverben azt hajtogatta, hogy nem az emberektől, hanem az égi lakó istenektől szerez hadizsákmányt. Tudniillik a görögök állítása szerint, akik mindent igyekeznek eltúlozni, e tengeri állatok foglyul ejtésével a Nymphák szemeit kaparintotta meg. Mindezektől elbizakodottá vált, és úrnak akarta szólíttatni magát, fejét pedig a királyi hatalom jelvényeivel kívánta ékesíteni. Ezért aztán Chaerea kezdeményezésére egyesek, akikben volt még római virtus, elhatározták, hogy ily nagy veszedelemben Caligula meggyilkolásával tisztítják meg az államot. És megismételték volna azt, amit Brutus is tett Tarquinius elűzése után, ha csupán római polgárok teljesítettek volna katonai szolgálatot. Mert bizony, amikor a polgárokat lustaságból az a vágy fogta el, hogy a hadseregbe külföldieket és idegeneket is besorozzanak, akkor ezáltal nemcsak az erkölcsöket züllesztették le, hanem a szabadságot is elfojtották, a harácsolást pedig fokozták. Eközben a senatus határozatának megfelelően a császári család minden tagját és atyafiát, még a nőket is, fegyveres őrizet alá vették. Vimius azonban, a palota stratégiailag fontos pontjait megszállva tartó cohorsok egyikének epirusi származású centuriója véletlenül rábukkant a rejtőzködő (Tiberius) Claudiusra, majd előráncigálva őt a hitvány rejtekhelyről, odakiáltott társaihoz: Térjetek észre, íme itt az új princeps! Az oktalanok számára (Claudius), minthogy valóban gyengeelméjű volt, igencsak jámbornak tűnt. Ez a tulajdonság segítségére volt, mert megvédte hírhedt atyai nagybátyja ellen, és unokaöccsének, Caligulának sem szolgáltatott okot az irigységre. Még a katonák és a nép szívébe is belopta magát, hiszen – míg rokonainak rémuralma dühöngött, és őt megvetették – mindenki szánalomra méltónak találta. Minderre sokan emlékeztek, és akik csak ott voltak, hirtelen tömegesen köréje sereglettek, hiszen ettől senki sem tartotta vissza őket. Akkor odaözönlött a többi katona, és rengetegen jöttek oda a nép köréből is. Amint az atyák értesültek erről, azonnal elküldtek néhány embert, hogy a lehetőségekhez képest a leggyorsabban megfékezzék a merész vállalkozást. De minthogy a polgárság minden rétegét már különféle rút viszályok tépázták meg, egyszeriben, mintegy parancsra mindenki meghódolt (Claudiusnak). Így Rómában megszilárdult a monarchikus államforma, és még nyilvánvalóbbá vált, hogy hiábavalóak és sikertelenek a halandók próbálkozásai, ha a szerencse nem áll mellettük.

P. H. A.

Az anekdotákkal teletűzdelt moralizáló életrajzban legfontosabb talán a császár meggyilkolásának leírása. Aurelius Victor az egyetlen, aki az összeesküvés okát abban látja, hogy a princeps királyi hatalomra törekedett. A Claudiust meglelő katona neve nem biztos, hogy Vimius volt. Flavius Iosephus Zsidó régiségek című művében (XIX 3, 1) Gratust emlegeti.

P. H. A.