Ugrás a tartalomhoz

Görög–római szöveggyűjtemény

Németh György (2011)

Osiris Kiadó

17. fejezet - 15. A PATRICIUSOK, A PLEBEIUSOK ÉS A CLIENSEK

17. fejezet - 15. A PATRICIUSOK, A PLEBEIUSOK ÉS A CLIENSEK

Dionysios Halicarnasseus II 7-10.

Kr. e. 753 k.

  1. ... Miután (Romulus) ilyen módon az egész népet tribusokba és curiákba osztotta, a földet is harminc egyenlő részre osztotta fel, és sorsvetés útján minden egyes curiának megadta belőle a saját részét. Előzetesen azonban kivett annyi földet, amennyi az áldozatok ellátásához és a templomok fenntartásához szükséges volt, és valamennyi földet közös használatra is fenntartott. Ez volt hát az emberek és földek Romulus által történt első felosztása, amely a legnagyobb fokú egyenlőséget tartotta fenn.

  2. Az emberek második felosztása már rang szerint különböztette meg az emberbaráti kötelezettségeket és megtiszteltetéseket, s ezt akarom most elmondani. Különválasztotta a származásuk és férfiúi erényük miatt tiszteletre méltó s az akkori körülményekhez képest vagyonuk tekintetében is jómódú és egyben gyermekekkel is rendelkező férfiakat a nemtelenektől, hitványaktól és szegényektől. Ez utóbbi, kedvezőtlenebb helyzetben levőket plebeiusoknak nevezte, mintha görögül azt mondanánk: „a démoshoz tartozók”. Az előkelőbb helyzetben levőket atyáknak (patres) nevezte, talán azért, mert általában korosabbak voltak a többieknél, talán gyermekeik miatt, de lehet, hogy nemzetségük előkelő volta vagy mindezen körülmények találkozása miatt. Azok azonban, akik e kérdés tárgyalásába egyéni ellenszenvüket is beleviszik, és a római népnek alacsony származását vetik szemére, azt állítják, hogy nem a fenti okokból nevezték az előkelőket patríciusoknak, hanem azért, mert csupán ők tudtak saját atyjuk személyéről, a többi jöttmentek azonban nem tudtak szabadon született atyát megnevezni. Ennek bizonyságául arra hivatkoznak, hogy valahányszor a királyok a patriciusokat tanácskozásra akarták összehívni, a hírnökök név szerint és az atyjuk nevének hozzátételével szólították őket, a plebeiusokat viszont a király szolgái tülök hangjával együttesen szólították a népgyűlésre.

  3. Miután Romulus így különválasztotta a hatalmasokat a hitványaktól, törvényekkel szabályozta mindegyik fél teendőit. A patriciusok az áldozati kultuszt látják el, viselik a tisztségeket, igazságot szolgáltatnak, s a város ügyein őrködvén, vele együtt intézik a közügyeket. A plebeiusok mentesek e közös feladatoktól, hiszen nem is értenek hozzájuk, és szegénységük miatt nincs is idejük a közügyekkel foglalkozni, ehelyett azonban művelik a földet, ellátják a nyájakat, és végzik a jövedelemmel járó ipari teendőket. Így nem lesz idejük lázadozásra sem, ami más városokban gyakran előfordul, mivel ott a gazdagok a szegényeket megvetik, a hitványak és nyomorúságosak pedig irigylik a náluk különbeket. Romulus azonban a plebeiusokat a patriciusok gondjára bízta, s a plebs minden tagjának szabad választást adott arra, hogy ki-ki válasszon magának egy patronust.1

  4. A patronatusnak akkor meghatározott és hosszú időn át érvényben maradt rendezése a következőkben állt. A patriciusok feladata volt clienseik számára a törvényeket magyarázni, hiszen azok nem is értették őket, továbbá jelenlétükben és távollétükben gyámkodniuk kellett felettük, mindazt teljesítvén, amit az apák tesznek fiaik érdekében pénzügyekben és anyagi vonatkozású szerződésekben. Jogtalanságot szenvedő clienseik pereit – valahányszor egy-egy cliens anyagi károsodást szenvedett – ők vitték, és vádakkal szemben a bíróság előtt képviselték őket. Egyszóval: a clinseket minden magán- és közjellegű háborgatástól meg kellett óvniuk. Ezzel szemben a cliensek feladata volt pat- ronusaikat segíteni lányuk kiházasításában, ha a szülőknek nem volt elég pénzük. Ha patronusuk vagy annak fia hadifogságba került, ki kellett váltaniuk. Ha patronusuk elvesztette saját perét, akkor a peres összeget és a köznek fizetendő büntetéspénzt gazdáik helyett sajátjukból kellett megadniuk; ezt a pénzt persze nem kölcsönbe adták, hanem hálából az irántuk tanúsított jótéteményekért. A tisztségek vállalásával, papi feladatokkal és más költséges megbízásokkal járó anyagi terhekben ők is részesedtek, mintha csak rokonok lennének. Ily módon a cliens és patronus kapcsolata apákról fiúkra szállván, sok nemzedéken át maradt fenn, és valósággal rokoni viszony jellegét öltötte. Az előkelők legnagyobb dicsősége az volt, ha minél több cliens volt közöttük.

H. I.

  1. Dionysios összetéveszti egymással a cliensi és a patricius-plebeius viszonyt. A továbbiakban a cliensi viszonyról számol be.