Ugrás a tartalomhoz

Görög–római szöveggyűjtemény

Németh György (2011)

Osiris Kiadó

171. fejezet - 169. L. DOMITIUS NERO

171. fejezet - 169. L. DOMITIUS NERO

Sextus Aurelius Victor: Történelem dióhéjban.

Ur. 54-68

(5) Így lett császár L. Domitius (biztosan így hívták ugyanis Nerot, hiszen atyja Domiti- us volt). Ugyanannyi évet uralkodott, mint mostohaapja, és bár sokkal fiatalabb volt, mégis öt év alatt olyan nagy eredményeket ért el, főként a város gyarapítása terén, hogy Traianus méltán emlegette oly gyakran, hogy minden princeps messze elmarad Nero öt éve mögött. Ebben az időszakban tette provinciává Polemo egyetértésével Pontust, és nevezte el köszönetképp Polemoni Pontusnak, majd ugyanígy járt el Cottius király halálakor a Cottiusi Alpokkal. Épp ezért teljesen nyilvánvaló, hogy nem az életkor az akadálya az erénynek, de könnyen megváltozhat az, ha a jellem a fegyelmezetlenség következtében megromlik, és az ifjúkorban elhagyott törvényt akkor már igen bajosan lehet újra megtalálni. Életének hátralevő részét ugyanis olyan gyalázatosan élte le, hogy szégyenkezés fogja el, sőt bántja az embert, ha arról kell megemlékeznie, hogy ilyen ember nemcsak hogy egyáltalán létezett, hanem még császár is volt. Az még csak hagyján, hogy társaságban görög szokás szerint énekével egy koszorúért versengett, de végül odáig merészkedett, hogy nem kímélte sem saját, sem mások erkölcsi tisztaságát: házasulandó szüzek ruhájába öltözött, és nyíltan, a senatus színe előtt hozományt is adott, aztán a szokásos módon, ünneplő tömeg kíséretében egybekelt választottjával, egy homoszexuális férfival. Ez azonban az ő esetében a kisebb vétségek közé tartozott. Vadállat bőrébe burkolózott, és bűnösökként bilincsbe vert férfiak és nők nemi szerveit csókolgatta, s hogy bűnét még tetézze, a büntetést is ő hajtotta végre rajtuk. Sokan úgy tartják, hogy anyját is megbecstelenítette, bár ugyanakkor, uralomvágytól hajtva, ő maga is hatalmába akarta keríteni fiát, bármi bűn legyen is az ára. Ezt én igaznak tartom, még akkor is, ha egyes szerzők az ellenkezőjét bizonygatják. Ugyanis, ha a lelket elözönlik a bűnök, akkor aligha akad valami, ami kívülről megfékezhetné és emberibbé tehetné. Azáltal, hogy szokássá válik a bűn, újabb és édesebb gyönyörökre áhítozik, és a végsőkig hajszolja a lelket. Ez a jelenség náluk (Nero és anyja esetében) nagyon is nyilvánvaló. Az egyik (ti. Agrippina) előbb másoknak, majd saját nagybátyjának lett a felesége, azután idegenek kivégeztetését saját férjének meggyilkolása követte. A másik előbb egy Vesta-szüzet, majd saját magát, végül pedig mindketten kölcsönösen egymást becstelenítették meg. De még ezen a gyöngéd módon sem tudtak teljesen eggyé forrni, hanem végzetébe rohanva, csapdát állított egyik is, másik is, és előbb a rászedett anya pusztult ebbe bele. Szóval, amikor már a szülőgyilkosság által az összes isteni és emberi törvényt lábbal tiporta, és egyre inkább az előkelők ellen fordult a dühe, akkor időről időre egyre többen szőttek ellene összeesküvést, hogy megmentsék az államot. Amikor mindezekre fény derült, és a résztvevőket megbüntette, akkor csak még inkább tombolni kezdett, és kijelentette, hogy a várost tűzvész által, a népet vadállatok szabadon engedésével, a senatust pedig általános kivégzéssel pusztítja el, és új uralkodói székhelyet keres. Leginkább a par- thus követ ingerelte erre, aki történetesen a lakomák egyikén, ahol szokás szerint az udvarhoz tartozó művészek énekeltek, egy kitharást kért ajándékba. Erre azt a választ kapta, hogy ez a kívánság teljesíthetetlen, mert a kitharás szabad ember. A követ viszont így felelt: Válassz most te a lakomán itt jelen levő kíséretemből, akit csak akarsz! Majd meg is magyarázta, hogy egyeduralom esetén senki sem szabad.[8] Nero pedig kétségtelenül végrehajtotta volna szörnyű terveit, ha Hispania akkori helytartója, Galba közbe nem lép. Amint megtudta ugyanis, hogy halálra ítélték, idős kora ellenére magához ragadta a hatalmat. Érkezésekor bizony mindenki elhagyta a zsarnokot, csak egy eunuch maradt mellette, akit egykor azért heréltetett ki, hogy megpróbálja nővé átalakítani. Végül magát döfte keresztül, mert sokáig hiába könyörgött, hogy ölje már meg valaki. Mintha még erre a szolgálatra is méltatlannak tartották volna őt.

P. H. A.

A parthus követről szóló anekdotát más antik forrásból nem ismerjük, csak Aurelius Victor említi.

P. H. A.



[8]