Ugrás a tartalomhoz

Görög–római szöveggyűjtemény

Németh György (2011)

Osiris Kiadó

172. fejezet - 170. A ZSIDÓ HÁBORÚ

172. fejezet - 170. A ZSIDÓ HÁBORÚ

Flavius Iosephus: A zsidó háború. Előszó.

Kr. u. 66-73

A zsidók háborúja a rómaiak ellen nemcsak korunk, hanem az egész történelem egyik legjelentősebb háborúja volt azok közül, amelyeket államok államok, népek népek ellen viseltek. Azok, akik ezt a háborút megírták, vagy nem voltak részesei az eseményeknek, vagy csak hallomásból gyűjtöttek össze mindenféle hazug és értelmetlen mendemondát, és sophisták módjára összeszerkesztették. Voltak olyanok is, akik – mivel hízelegni akartak a rómaiaknak, vagy gyűlölték a zsidókat – meghamisították a tényeket, úgyhogy könyveik tele vannak vádaskodással és hízelgéssel, de a történeti hűségnek nyoma sincs bennük. Ezért én, Ióséphos, Matthias fia, jeruzsálemi pap, aki a háború elején magam is harcoltam a rómaiak ellen, később pedig kénytelenségből az események szemtanúja voltam, elhatároztam, hogy görög nyelven is megírom ennek a háborúnak a történetét a római alattvalók számára, mint már anyanyelvemen megírtam a barbárok kedvéért.

Mikor ez a nagy jelentőségű háború kitört, a római államot már nagy megrázkódtatások érték; és azok a zsidók, akik mindenáron fel akarták forgatni a helyzetet, elérkezettnek látták az időt lázadás kirobbantására, annál inkább, mert bővében volt pénzük és hadiszerük. Így ebben a zűrzavarban a zsidók éppúgy reménykedtek benne, hogy meghódítják a Keletet, mint amennyire a rómaiak féltek, hogy elveszítik. A zsidók bizonyosra vették, hogy az Euphratésen túl lakó törzsrokonaik velük együtt fegyvert fognak, viszont a rómaiaknak nemcsak a szomszédos galatákkal, hanem a folyton nyugtalankodó keltákkal is sok bajuk volt. Nero halála után teljes lett a felfordulás; a kedvező alkalom egyeseket arra ösztökélt, hogy megkaparintsák a császári méltóságot, a hadseregnek pedig a dús jutalom reményében mindig kapóra jött egy-egy trónváltozás.

Mindazonáltal egyáltalán nincs szándékomban versenyre kelni azokkal, akik a rómaiakat dicsőítik, és égig magasztalják honfitársaink haditetteit, hanem pontosan be akarok számolni arról, ami mindkét részen valóban történt. És miközben átengedem magam szülővárosom pusztulásán érzett fájdalmamnak, az események elbeszélésével egyúttal ennek a hangulatomnak is áldozni akarok. Mert hogy a belső viszály volt az oka a város pusztulásának, és hogy maguk a zsidók zsarnokai kényszerítették a rómaiakat akaratuk ellenére, hogy erőszakhoz nyúljanak, és felgyújtsák a szent templomot, annak tanúja maga Titus császár, a templom elpusztítója, aki az egész háború alatt szánakozott a népen, hogy vakon követte a lázadókat, és aki a város elpusztítását saját jószántából ismételten halogatta, és húzta-halasztotta az ostromot, hogy módot adjon a bűnösöknek arra, hogy észre térjenek. Ha pedig valaki kifogást emelne az ellen, hogy én fájdalmamban hazám sorsa miatt a zsarnokok és bandáik ellen lépten-nyomon vádat emelek, tulajdonítsa fájdalmamnak azt, hogy a történetírás törvényei ellen vétettem. Mert a római fennhatóság alatt élő városok között egy sem volt olyan virágzó, mint a mi fővárosunk, és egy sem zuhant oly feneketlen szerencsétlenségbe, sőt azt hiszem, nincs olyan történelmi szerencsétlenség, amely a zsidók pusztulásához volna fogható. Az pedig, hogy nem is idegen ember volt ennek az oka, szinte lehetetlenné teszi számomra, hogy legyűrjem fájdalmamat. Ha valaki olyan kérlelhetetlen bíró, hogy szívéből teljesen kirekeszti a szánalmat, akkor írja a tényeket a történelem, a siralmakat pedig a történetíró rovására.

Munkám további folyamán előadom, hogy mikor a judaeai helyzet válságosra fordult, hogyan halt meg Nero, és hogyan emelték a császári méltóságra Vespasianust, aki éppen megindult Jeruzsálem ellen; hogy milyen előjelek hirdették neki ezt a méltóságot; hogyan árasztották el Rómát a bevonuló csapatok, és hogyan kiáltották ki a katonák Ves- pasianust császárrá, akarata ellenére; továbbá, hogy miután államügyek elintézésére Egyiptomba utazott, hogyan tört ki a viszály a zsidók között, hogyan kerítették kezükbe a hatalmat a zsarnokok, akik azután természetesen egymással is összemarakodtak.

Elbeszélésem további folyamán elmondom, hogyan tört be Titus Egyiptomból ismételten az országba; milyen erős volt a hadserege, hogyan és honnan toborozta; mennyit szenvedett a város a belső viszályok miatt akkor, amikor ő odaért; hányszor kellett megrohamoznia, és hány ostromsáncot kellett emelnie. Aztán leírom a három fal terjedelmét és nagyságát, a város hatalmas erődítményeit, a szentély és a templom tervét, ezeknek az épületeknek, valamint az oltárnak méreteit, mégpedig mindent hajszálnyi pontossággal; aztán leírok néhány ünnepi szokást, a hét tisztulást és a papok istentiszteleti szertartásait, a papok és a főpap ruházatát, a templom szentélyét, anélkül hogy elvennék belőle, vagy hozzátennék valamit.

Ezek után elmondom, hogyan kegyetlenkedtek a zsarnokok honfitársainkkal, és viszont a rómaiak milyen kíméletesen bántak az idegenekkel, továbbá, hogy Titus, akinek egyetlen kívánsága volt, hogy megmentse a várost és a templomot, hogyan szólította fel békekötésre a lázadókat. Aztán elmondom a nép rettenetes szerencsétlenségét, és leírom, hogy a város elestéig mennyit kellett szenvednie a belső viszályok és az éhínség miatt. Nem fogom elhallgatni a szökevények gyászos sorsát, sem a foglyok kivégzését, aztán pedig elmondom, hogyan gyulladt ki a templom a főparancsnok akarata ellenére, és mit lehetett megmenteni a dühöngő tűzvészből a szent tárgyak közül; továbbá leírom a város teljes elpusztítását és azokat a csodajeleket, amelyek azt már előre hirdették; továbbá a zsarnokok elfogatását, nagy tömeg zsidó rabszolgasorba hurcolását és ezeknek változatos sorsát; azután pedig, hogy hogyan törték meg a rómaiak az utolsó harci ellenállást is, hogyan pusztították el a föld színéig az erődítményeket; végül pedig: hogyan utazta be Titus az egész országot, hogyan állította helyre a rendet, hogyan utazott vissza Italiába, és hogyan tartott diadalmenetet.

Mindezt megírtam ebben a hét könyvben – olyan emberek számára, akik az igazságot szeretik, nem pedig csak szórakoztató olvasmányt kívánnak – azért, hogy azoknak, akik a tényállást ismerik, és szemtanúi voltak a háborúnak, semmi okuk se legyen kifogásra és szemrehányásra. Megkezdem tehát elbeszélésemet, abban a sorrendben, ahogyan a fejezeteket összeállítottam.

R. J.

Flavius Iosephus (Kr. u. 37/38 – 100 k.) műve különleges pillanatot rögzít: egy zsidó felkelő, aki elfogadta a rómaiak álláspontját, a Birodalom lakói számára görögül fogalmazza meg azt, hogy szerinte mi az igazság a zsidó háborúban. Nem véletlen, hogy a zsidó szerző görögül szól római polgártársaihoz. A görög kultúra nemcsak Rómát, hanem a hellénisztikus, majd a Római Birodalomba integrálódott zsidókat is magába olvasztotta.